Ukrajna, hatalom…

Nem, nem hiszek a jó hatalomban, a lakosságbarát államban, a népbarát kormányban. Úgy általában sem, de ebben a térségben kivált nem, mert itt a despotizmusnak és a személyi kultusznak évszázadosak a hagyományai, mert itt  mindig is a jogrend fölött állt az össztársadalmi korrupció, mert a vallási és világi hatalom errefelé mindig is elnyomandó alattvalónak tekintette a pressziót általában eléggé jól tűrő népet. Mert hát, persze, kettőn áll a vásár. (Cinikus féligazsággal szólva: minden népnek olyan az uralkodója, elnöke, kormánya, amilyent megérdemel.) Ukrajnában nem ért meg még a helyzet arra, hogy akár egy össznépi felkelés vagy polgárháború árán a nyugati értelemben vett polgári demokrácia megszülessen. Erre csak nagyon erős külső befolyás kényszeríthetné rá – és akkor is évtizedekig tartana. Ha nincs erős külső normaszabó erő, akkor bármilyen új és tiszta erők kerüljenek is hatalomra, öt perc múlva elfeledkeznek a nép érdekéről és tíz perc múlva már ott csücsülnek a korrupció és a gazdasági bűnözés kellős közepén.

A teljes naplószöveg:

Az almaszósz, az almaszósz,
ne hajíts bele galacsint,
mert arra int a vén kalóz:
jöhet utána palacsint’!
Veress Miklós

Két felkérés két laptól. Az egyik amolyan körlevél: a Forrás a tavalyelőtti Hiány-lexikon után jövő nyárra valamiféle „fölös-lexikont” állítana össze, abba kérnek szócikkeket. Érdekes, a hiányt valahogy érdekesebbnek tartottam, írtam is egy rakás címszót (lásd: javított link 2016: Hiánylexikon a Szembesülésben) – ez viszont egyelőre nem indította be a fantáziámat.

A másik felkérés névre szólóan az ukrajnai választásokra vonatkozott – de hát erről én nem merészkednék komoly lapba cikket írni. Itt a naplóban még csak-csak megengedek néhány megjegyzést (mint alább is), de érteni azért nem értek hozzá, meg hát nem is érdekel eléggé – így lemondtam azzal, hogy valami mást, általánosabbat esetleg írnék, amiben ezt is érinteném. Ám ez se nagyon jön most össze (hétfő a határidő). Bár tegnapelőtt végre megszűnt a fejfájásom, de aztán tegnap egész napon át és ma délelőtt is levélküldéssel vesződtem: lett volna 2 fontos küldeményem, de valami blokkolja a kimenő forgalmamat. Befelé sem túl jó, de azért lecsorognak az oldalak, pár levél is megjött, de elküldenem hosszabb ideje egyet sem sikerült. Ez teljesen kiborít, alig tudok mással foglalkozni: sorra próbálom a levelezőrendszereket és webes küldőket, és teljes odaadással, szenvedélyesen bosszankodom.

De azért valamennyit haladtam az UngParty-archívum előkészületével is. Jó kis rendszer lesz, talán eléggé átlátható. A négy év alatt felrakott irdatlan mennyiségű anyag most eléggé esetleges elrendezésű, régebbieket alig lehet megtalálni. No meg szinte félévente arculatot váltottam, és sajna nemcsak az oldalak színe vagy a betűtípus változott, hanem a rendezési elv, a struktúra, a keretek formátuma és hierarchiája is – most mindezt megkísérlem valamennyire összehangolni. Több havi munka! Felváltva foglalkozom ezzel, meg az új honlap építgetésével. Eközben gyakran gondolok arra, vajon ezt a barkácsolós weboldalépítgetős módszert nem lenne-e ideje egy korszerűbb (bár merevebb-lelketlenebb) php-s, adatbázis-alapú rendszerrel felváltani.

És ezek mellett a gigantikus problémák mellett még itt van ez a piszlicsáré ukrajnai helyzet is! Akaratom ellenére egyre jobban figyelni kezdtem az eseményeket – bár egyelőre sem felkavarni, sem lelkesíteni nem tudnak. Állítólag már lőttek is Ungváron. Hát tűzijáték mindenesetre volt tegnap éjszaka, az biztos.

*

Többekkel is beszéltem a napokban, akik velem ellentétben „benne élnek a világban”, a hivatalos híradásokon kívül arról is tudnak, amit „az emberek mondanak”, illetve valamilyen szinten maguk is részesei voltak-vannak az eseményeknek (egyikük például tagja egy helyi választási bizottságnak). Nem tudtam mindig eldönteni, szavaikban mennyi a rémhír, mennyi a tupírozás és mennyi a valós veszélyérzet, mi az, amiben inkább kételkedni kell, és mi az, amit tényszerűen lehet kezelni közléseikben. A hivatalos híradásokban szereplő elfogott 50 fegyveres például 400-ra növekedett. Azt is megtudtam, hogyan zajlik a szavazatok eladásának vetésforgó-módszere. A „karuszel” (szó szerint körhinta) lényege a következő. Bemegy a polgár szavazni, megkapja a céduláját, bemegy vele a fülkébe, de nem ikszel be semmit, be sem dobja, hanem zsebrevágja és kisétál. Elhagyja a szavazóhelyiséget, és kint, mondjuk egy közeli kávézóban már várják az ügynökök: ha ott a szemük láttára a megfelelő névhez írja az ikszet, ezért X összeget fizetnek neki. Átadja a kitöltött és megfizetett céduláját egy másik szavazónak, az beviszi a zsebében, bedobja, de a sajátját kitöltetlenül kihozza, és jön a kávézóba: beikszel, pénzt vesz fel, átad: a harmadik bedobja a másodikét, a sajátját meg kitöltetlenül kihozza. És így tovább. Az ügynökök érhtetően csak a szemük láttára beikszelt szavazatért fizetnek. A szavazók meg arra a jelöltre szavaznak, illetve abba a kávézóba mennek, amelyikben többet ígértek. De akadt, aki egész nap magánál tartotta a céduláját, járkált a piacon, a városban, és várta, hogy feljebb menjenek az árak.

*

Csöngéék osztályának a fele sztrájkol. Illetve gyűlésekre járnak, zászlókat lobogtatnak. A másik fele rendesen végigüli az órákat. Van iskola, ahol nem lehet megtartani az órákat, mert alig járnak be páran. Természetesen szavazati joggal nem rendelkező kiskorúakról van szó, akik gyakran szüleik biztatására vesznek részt a felvonulásokon és mítingeken, ahol aztán teljes odaadással csápolnak és skandálnak – és persze árulóknak tartják azokat az osztálytársaikat, akik erre nem hajlandóak.

*

Két passzus az eheti Kárpátalja c. lapból. Kovács Miklós ezt írja köszönetnyilvánításában:

„A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség felhívására az ukrajnai elnökválasztás hétvégi második fordulójában magyarlakta vidékeken is sikerült Viktor Juscsenko javára fordítanunk a választás eredményét, hitet téve ezzel a demokrácia és a magyarság érdekei mellett.”

A „Juscsenko győzött, győz-e a demokrácia?” című „elemző” cikkből:

„Ami Kárpátalját illeti, itt Juscsenko fölénye mind az öt választókörzetben meggyőző volt. Különösen a Beregszász központú 75. számú választókörzet eredménye figyelemre méltó, amelyhez a kárpátaljai magyarlakta települések többsége tartozik. Mint emlékezetes, ebben a választókörzetben az első fordulóban – Kárpátalján egyedüliként – Viktor Janukovics hatalompárti elnökjelölt szerezte meg a győzelmet a szavazatok 42,38 százalékával, miközben Viktor Juscsenko valamivel kevesebb, 40,77 százaléknyi szavazatot szerzett. A második fordulóban – miután a kampányba bekapcsolódott a KMKSZ is – valóságos földindulás következett be a szavazatok megoszlását illetően, hiszen Viktor Juscsenko a voksok 54,34 százalékát megszerezve győzött, míg vetélytársa csupán 40,81 százaléknyi szavazatot kapott.”

No és mit ír a Kárpáti Igaz Szó „A magyarokat nem sikerült megtéveszteni” című mai cikkében?:

„A második körben elkezdődött a nacionalisták fizetett csatlósául szegődött KMKSZ ellenpropagandája. A megfélemlítésen, a félreinformáláson alapuló erőszakos propaganda azonban nem hozta meg a kívánt áttörést. A kárpátaljai magyarok többsége nem hagyta magát becsapni.

Az eredmények ezt világosan jelzik. A várt fordulat elmaradt! Vegyük csak például a legmagyarabbnak tartott beregszászi járást. Itt az első körben utcahosszal győztes jelölt a második körben is megtartotta az előnyét. Bátyu, Bótrágy, Harangláb, Som, Jánosi, Beregújfalu, Nagybereg és a járás további tizenegy településén is a magyar érdekeket leginkább támogató Viktor Janukovics élvezte a nagy többség bizalmát.

[…] Szóval a magyarság döntő többsége maradt a korábbi véleménye mellett és nem hagyta magát befolyásolni, megfélemlíteni. S persze nem állt az ideológiai ellenség oldalára.”

Egyik szerint terhes, másik szerint szűz. Holott se-se. Csupán egy buta kurva.

*

Ahogy a híradásokat és elemzői véleményeket figyelem, egyre szaporodnak a lehetséges forgatókönyvek. A békés megegyezéstől Ukrajna kettéválásán át a nagy leszámolásig és a beláthatatlan következményű polgárháborúig mindenfélét emlegetnek. A szavazatok újraszámlálása vagy új választások kiírása lenne a legjózanabb megoldás – de a józanság, félő, fogyóeszköz mostanában. Félmegoldással egyik oldal sem érné be szívesen és igyekszik elkerülni minden olyan rendezési verziót, amely vesztesnek mutatná. Afféle kompromisszum se nagyon kínálkozik, amelyben mindkét fél győztesnek érezhetné és tudhatná magát.

*

Puccs? Forradalom? Nemzeti mozgalom?

Ez az egész cécó (sőt: cicó, jó Woody nyomán) rég nem a népharagról és nem a népakaratról szól, nem arról, hogy a fellázadt istenadta nép elkergeti a rossz királyt. A tömegek, mint általában, felsőbb érdekek játékszerei – még akkor is, ha esetleg tőlük, belőlük indul spontán módon a megmozdulás. (Bár nekem erről is vannak kétségeim. Meggyőző biztatás kell ahhoz, hogy utcára vonuló szándék ébredjen valakiben.) Amint pedig szavát hallatja a tömeg, azonnal akad egy vátesz, egy párt, egy mozgalom, aki/amely azonnal kisajátítja magának a népet és ettől kezdve az ő nevében beszél. A nép meg azt hiszi, aki ott szónokol, valóban őt képviseli. Aztán amikor hatalomra segíti, kiderül hogy…

Nem, nem hiszek a jó hatalomban, a lakosságbarát államban, a népbarát kormányban. Úgy általában sem, de ebben a térségben kivált nem, mert itt a despotizmusnak és a személyi kultusznak évszázadosak a hagyományai, mert itt a jogrendnek mindig is fölötte állt az össztársadalmi korrupció, mert a vallási és világi hatalom errefelé mindig is elnyomandó alattvalónak tekintette a pressziót általában eléggé jól tűrő népet. Mert hát, persze, kettőn áll a vásár. (Cinikus féligazsággal szólva: minden népnek olyan az uralkodója, elnöke, kormánya, amilyent megérdemel.) Ukrajnában nem ért meg még a helyzet arra, hogy akár egy össznépi felkelés vagy polgárháború árán a nyugati értelemben vett polgári demokrácia megszülessen. Erre csak nagyon erős külső befolyás kényszeríthetné rá – és akkor is évtizedekig tartana. Ha nincs erős külső normaszabó erő, akkor bármilyen új és tiszta erők kerüljenek is hatalomra, öt perc múlva elfeledkeznek a nép érdekéről és tíz perc múlva már ott csücsülnek a korrupció és a gazdasági bűnözés kellős közepén.

Az erős külső befolyások, persze, léteznek. Épp csak kétfélék, ellenkező előjelűek. Az őszinte és lelkes felkelők feje fölött, messze magasan ott vannak a kőkemény nemzetközi nagyhatalmi érdekek. Emitt az újra világhatalmi ambíciókat tápláló Oroszország, amott az USA és az egyesült Európa. Dehogy a kijevi barikádokon dől el Ukrajna sorsa!

Alább ereszkedve aztán ott vannak az országon belüli, ugyancsak kérlelhetetlennek mutatkozó csoportérdekek. Ám minden látszólagos keménység ellenére – ebben nincsen kétségem – ezek sokkal hajlamosabbak „a nép” feje fölött egymással alkut kötni, mintsem szolgálatára elszegődni. (Ha ez most sikerült volna, már senkinek sem kellene fáznia a téli utcákon és tereken.)

*

Én nem szeretem ezt az országot, nincsen rá semmi okom. 1993-ban, azaz 11 évvel ezelőtt a még nagyon fiatal Ukrajnáról ezt írtam: „munkámmal, mindennapi életemmel egy olyan országhoz kötődöm, amelynek felemelkedésében nem hiszek, amelynek vezetésével, államrendszerével, hatalmi és hivatali struktúrájával közösséget vállalni nem tudok, amelyet hazámnak nem tekintek, amelyre büszke nem vagyok – és amelyből szívesen el is távoznék, ha nem tudnám, hogy a szülőföldem iránti szerelem örök honvággyá keseredne” – e tekintetben véleményem nem sokat változott azóta. Akkoriban 10 évet adtam a „független és szabad” Ukrajnának. Lehet, hogy nem is tévedtem sokat?

Amikor a Szovjetunió oszlásnak indult, azt mondtam, az teljesen rendjén van, hogy összedől a birodalom – csak ne az én fejemre hulljanak a törmelékek. Most, hogy Ukrajna eresztékei recsegnek-ropognak, hasonlót érzek. Percig sem siratnám, ha szétszakadna vagy akár meg is szűnne. Nem ettől tartok – hiszen ki nem állhatom az almaszószt, – hanem attól, hogy téved a vén kalóz, és nem jön utána palacsint.

Juskovics & Janucsenko

Népszavazás a kettős álomporgárságról: igazi politikai „itt a piros, hol a piros”. De sokan elhiszik, hogy az igen vagy a nem alatt ott lapul a megoldás!

*

Nem tudom, mennyire normális dolog, de teljesen hidegen hagy, ami Kijevben (és már Ungváron is) történik. Valahogy nem sikerül átéreznem, hogy mindez voltaképp az én bőrömre is mehet. Nem látom a tétjét ennek a forradalmi helyzetnek, nem tudom elképzelni, hogy bármi gyökeresen megváltozhatna ebben az országban attól, hogy ilyen vagy olyan csoportérdek fog érvényesülni. Persze belátom, hogy ez bizonyos fokú politikai rövidlátás, de engem e percben inkább az érdekel, lesz-e gazdasági felívelés, kibontakoznak-e az emberibb civilizációs viszonyok, lábra kap-e valami igazibb demokrácia, visszaszorul-e a korrupció és a bűnözés, és hát, persze: kedvezően alakul-e a helyzet a nemzeti kisebbségek, így a kárpátaljai magyarság számára – és eléggé kevéssé foglalkoztat, ki lesz az, aki ezt nem valósítja meg. Sajnos szkepszisem nagyobb annál, semhogy abban bízzam: akár valamiféle „nemzeti” forradalom, akár ennek az ellenkezője valóban jót hozhatna számunkra.

Csalással választást nyerni: rút dolog (de vajon nem csalt-e a másik fél is?). Forradalommal helyreállítani az igazságosságot: érthető, de kétes kimenetelű törekvés. Globális értelemben hasznos lehet, ha előre mutató változás történik – de ki tudja ebben a helyzetben, hogy merre van előre? Van-e olyan nemes cél, ami szentesíti a káoszhoz, esetleg országos anarchia alakulásához vezető eszközt? Kinek lesz jó, ha elszabadulhatnak a szélsőséges indulatok, és a rendcsinálók élvezkedve elkezdenek rendet csinálni?

Annyi bizonyos, hogy a felhergelődött sátorverő tömegek elszántnak látszanak, mint ahogy az ellenzék szószólói sem engednek elképzeléseikből. A hatalom pedig egyelőre kivár, de önként aligha mond le, hacsak át nem állnak a karhatalmi erők is. Eljött a pillanat, amikor a kapanyél is elsülhet. Bárhogy is, én semmi jóra nem számítok, de voltaképp mégsem tartok semmi rossztól. Hidegen hagy a dolog, mintha bensőmbe is jutott volna a ma lehullot 20 centis hóból.

De sokszor megírtam már, mit mondott néhány féldeci után Vereczkey Béla barátom édesapja a rendszerváltás utáni első elnökválasztás idején: „Nem mindegy nekünk, kárpátaljai ruszinoknak, hogy a doni kozákok kit választanak atamánnak?”

Ami bánt, az kizárólag az, hogy vezetői a magyar lakosság egy részét is belehergelték ebbe az áldatlan és számunkra idegen helyzetbe, amelyben az -enkók és -vicsok vívják elszánt hatalmi harcukat.

*

Három napig távol voltunk: Bp., Baja. Az időjárási frontok közben keresztül-kasul jártak a fejem fölött, nem csoda, hogy már induláskor megfájdult, és azóta sem tud elmúlni erősödő-gyengülő migrénem. Ennek ellenére sikeres út volt, mindent elintéztünk, amit terveztünk, és a barátkozás meg a családi együttlét is szépen belefért. Istvánéknál már várt a Judit-vásárolta tolókocsi: azonnal beleültem és rallizni kezdtem, amit aztán Baján bátyuéknál, majd Nyíregyházán Fórizséknál folytattam. Érdekes fejlemény: számomra ez most nem kötöttséget, hanem mozgékonyságot, nagyobb szabadságot jelent a járókeres szerencsétlenkedéshez képest. A biztonságérzetem is sokkal nagyobb. (Lehet, hogy ezért nem érzem át a politikai bizonytalanság veszélyeit??) Köszönet hát minden közreműködőnek.

*

Népszavazás a kettős állampolgárságról: igazi politikai „itt a piros, hol a piros”. De sokan elhiszik, hogy az igen vagy a nem alatt ott lapul a megoldás!

Duray-szimbolizmus

Megint egy olyan helyzet, amikor kitárul a nagy magyar kebel és kiömöl belőle a tenger sirám és könyör, emailok által hordatik körbe a végveszély véres kardja, zászlaink fölött vijjog a sors turulja és percek alatt hiánycikké válik a nemzeti féltégla, mert nem csupán a nagy magyar szegynek az ő megdöngetésére használtatik, hanem fejéhezvágására azoknak is, akik nem így, nem ezt, nem ezért. Igaz, akad, aki a tégla helyett, nyilván humanitárius okokból, puhább szavakkal hajigálózik, mint például Duray a szarral.

Nincsen nap, hogy ne kapnék egy-két felhívást, körlevelet, továbbküldendő közleményt a kettős állampolgárság ügyében. Szerzők és továbbküldők tekintetében széles a szórás erdélyi plébánostól ismeretlen magyarországi ifjúsági szervezetig, nyugati védegylettől budapesti újságíróig, tudományos intézettől szórványtestületen át irodalomtörténészig. Más szempont híján leginkább aszerint állítom fel a tetszési sorrendet a jobbnál jobb szövegek között, hogy melyikben hány nagybetűs szó található a mondatok belsejében. Például: Szent István Országa, Testvéri Szeretet, Trianonkor (sic!), Népszavazás, Anyaország, Nemzet, Igent az Életre stb. Sokat nyomnak a latban a csupa vagy majdnem csupa nagybetűs szavak: OTTHON, HAZA A MAGASBAN, IGAZ MAGYAROK, IGENt, MEGMARADÁSunkat, és persze a valódi tulajdonnevek magas száma sem kerüli el a figyelmemet Szűz-Máriától (sic!), Árpádon és királyainkon át nemzeti költőkig és politikusokig. Hát igen. Sőt, hogy stílszerű legyek: Hát Igen. Vagyis inkább Hát Nem!

Megint egy olyan helyzet, amikor kitárul a nagy magyar kebel és kiömöl belőle a tenger sirám és könyör, emailok által hordatik körbe a végveszély véres kardja, zászlaink fölött vijjog a sors turulja és percek alatt hiánycikké válik a nemzeti féltégla, mert nem csupán a nagy magyar szegynek az ő megdöngetésére használtatik, hanem fejéhezvágására azoknak is, akik nem így, nem ezt, nem ezért. Igaz, akad, aki a tégla helyett, nyilván humanitárius okokból, puhább szavakkal hajigálózik, mint például Duray a szarral.

A másik oldalon meg ott van ez a mulatságos showman-miniszterelnök. Jó kis műsort nyomott le Havassal a TV2-ben, már majdnem olyan volt, mint a Heti Hetes.

[Azért hogy valami értékelhető és értelmes dolgot is felhozzak: a MTA KI és a TLI egy remek honlapot indított ez ügyben, ajánlhatom mindenki figyelmébe: http://www.kettosallampolgarsag.mtaki.hu/]

A kárpátaljai magyarok aggodalmasabbjának azért most van izgulni valója. Ezt a kettősállampolgárságosdit időben megelőzi a most vasárnap esedékes ukrán elnökválasztás. A ma megjelent két legjelentősebb és legnagyobb példányszámú magyar lap „természetesen” homlokegyenest ellenkező véleményeket sulykol, még ám szenvedélyesen, mély meggyőződést mutatva. Számomra egyformán gyomorforgató mindkét fene nagy elkötelezettség, és valahogy a felsorolt érvek és ellenérvek nem arról győznek meg, hogy bármelyik jelölt jól jöhet a magyar kisebbségnek, hanem hogy mindkettő épp eléggé rossz. Van véleményem arról, le is írtam többször, hogy melyik a kevésbé az, melyik nem a kútba, csak a kávájára (a Duray-szimbolizmusnál maradva), de hogy bármelyik mellett is le kellene tennem a voksomat, az meg sem fordul a fejemben. Már csak azért sem, mert látom, kik és mik azok, akik/amik mellettük agitálnak. És sajnos azt sem nehéz kitalálni, hogy milyen érdekektől fűtve.

Az egyetlen érdekes, mondhatni pikáns mozzanat, hogy a KISzóban Fodó Sándor, a KMKSZ tiszteletbeli elnöke épp az ellenkezőjét mondja annak, mint amit Kovács Miklós, ugyanannak a szövetségnek a tényleges elnöke mond a Kárpátaljában. Ez így azért egyre szebb.


Más: Honlap optimalizálás – Tömeges. SMS-küldés

Vagy ha nem, hát kisnyúl!

Mégsem tud a kormányon lévő magyar baloldal lemondani arról, hogy válaszpolitizálást folytasson. A jobboldal által támogatott kettős állapolgárságot célzó népszavazástól sarokba szorítva most belenyúltak az új nemzetstratégia bűvös cilinderébe és kihúzták a külhoni útlevelet, meg a Szülőföld Alapot, meg a befektetési támogatást. Pontosabban ezek kilátásba helyezését.

Ami a vázolt elképzelést illeti (pl. Hiller ma a Nap TV-ben), talán nem teljesen rossz. Legalábbis jobb, világosabb, mint az a szerencsétlen státustörvény magyarigazolványostul vagy a szimbolikus politizálás ködébe vesző kettős állampolgárság. Ami nagyon nem tetszik, hogy ezzel a farbával most, egyfajta kényszerhelyzetben jöttek elő, így nagyon is meg lehet kérdőjelezni mind az átgondoltságát, mind azt, mennyire komoly és őszinte ez az elhatározás, és mennyire elkeseredett kísérlet arra, hogy a határon túliak kérdéskörének tematizálásában átvegyék a kezdeményező szerepet.

Bárhogy is: a dolog annyit ér, amennyi majd úgy valósul meg belőle, hogy több problámát old meg, mint amennyit felvet. A külhoni magyar útlevél mindenesetre eléggé „ilyen állat nincs is” dolognak fest. Megpróbáltam elképzelni, vajon hogyan kerül ez majd összhangba a vízumtörvénnyel. Az értelme nyilván az, hogy ez magyar útlevél lesz (nem ukrán, román, szerb, stb.), tehát magyar vízum nem kell bele. Ellenben – esetünkben – ulrán állampolgárok kezébe kerül, akikre viszont vonatkozik a vízumkényszer. Ha ez megmarad, akkor mi értelme az egésznek? Na jó, mondjuk lesz egy törvény, hogy a külhoni magyar útlevéllel rendelkezők mentesülnek a vízumkötelezettség alól, annak ellenére, hogy ukrán állampolgárok. Mit szól ehhez az EU? És az ukrán fél?

Végiggondoltam a határátkelést is. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy az ukrán oldalon is jó lesz a magyar útlevél: oda, úgy sejtem, továbbra is az ukrán kell. Az ember bemutatja, belebélyegzik, hogy kilépett. A Tisza hídon egyik útlevél el, másik elő, a magyar oldalon már azt mutatom. Visszafelé meg fordítva. Mint egy kémfilmben. De mivégre is? Ha van ukrán útlevelem, azzal amúgy is átmehetnék! Aha, de nem kell bele vízum. Habár, ha jól sejtem, az ukrán oldalon most megnézik, hogy van-e benne, mint ahogy a kocsibiztosítást is ellenőrzik, habár egyik sem „nekik” kell, de csak azt engedik tovább, akinek mindene megvan ahhoz, hogy a túloldalon beengedjék. Vajon majd elfogadják, hogy a vízumtalanokat is ki kell léptetniük, ha van magyar útlevelük? Esetleg elkérik és megnézni azt is?

Ezek persze csak találgatások. Mint ahogy azt is csak tippelgetni lehet, mire jó majd az a külhoni útlevél belhonban, mire jogosít? Munkavállalás, továbbtanulás, egészségügyi ellátás, tartózkodási engedély, letelepedés? Vagy ez is csak leginkább arra lesz jó, amire a magyarigazolvány: ki lehet tenni a vitrinbe és marha büszkének lehet rá lenni, ha másra éppen nincs is mire.

No, az igénylés és megszerzés módját nem is merem végiggondolni: ha itt, helyben lehet megkapni, akkor újabb irodák, újabb etnobiznisz, újabb nemmagyar magyarok. Ha odaát kell megkapni, akkor hogy érte menjen az ember, előbb ukrán útlevelet kell szerezni, és persze – vízummal…

A Szülőföld Alapról és befektetési támogatásról még az útlevélnél is kevesebbet tudni; de azért rémlik nekem, mintha lenne már egy Illyés meg egy Új Kézfogás Alapítvány. A melegvizet talán mégsem kellene újra feltalálni.

Na, állítólag holnap a MÁÉRT-on majd mindent kellőképpen megvilágítanak. Vagy ha nem, hát kisnyúl. (A cilinderből.)

*

Egészen tegnap estig az ukrán választási bizottság honlapján még Janukovics vezetett kevesebb, mint 1 százalékkal, és a fel nem dolgozott szavazatok aránya nem volt 3 %-nyi. Tegnap estére végre ezt is összeszámolták (?) és ez megfordította az eredmény, Juscsenko jött ki győztesnek, fél százalék előnnyel. A dolog eléggé érdekes; meglehet, valóban Juscsenko vezetett már korábban is, csak „vonakodtak beismerni”.
A napokban a szocialisták bejelentették, hogy Juscsenkót támogatják, így a két dolog együtt már eléggé valószerűtlenné teszi, hogy Janukovics nyerhet a második fordulóban. Én ezeket a fejleményeket a kárpátaljai magyarság jövőbeni kilátásait illetően nem tartom kedvezőnek – de ne legyen igazam.

*

A keddi KISzó részletezte az UMDSZ korábbi bejelentését, hogy pártot alapít (a kezdeményező bizottság elnökének Dupkát választották!), a holnapi Kárpátalja pedig közli a KMKSZ pártalapításának a hírét, ami az MTI révén már bejárta a magyar sajtót. Elvben tehát rövidesen két magyar pártunk lesz. Bár a személyrag használata itt eléggé indokolatlan, mert én ugyan egyiket sem tudom magaménak tekinteni és már megalakulása előtt tiszta szívből utálom mind a kettőt.

Kátrányos helyzet

Még a múlt héten történt, hogy talán évtizedes szünet után étteremben voltunk. Báthoryékkal töltöttünk vacsora mellett néhány kellemes órát: István 50 éves lett (még a múlt hónap elején), én felköszöntöttem, amire ez a meghívás volt a válasz. Bár a gyerekeinktől évek óta folyamatosan halljuk, hogy milyen jó helyek nyíltak és működnek Ungváron, azért a választék és a minőség dolgában voltak kételyeink. Ezek most szerteoszlottak: a kellemesen csendes, ugyanakkor elegáns vendéglő semmiben sem marad alatta egy megfelelő magyarországi vagy akár Bp-i műintézménynek. Az étlap gazdag, a kiszolgálás kifogástalan, ami mondjuk alapkövetelmény, de teljesen természetesen kezelték a személyes és különleges igényeket, amiből én leginkább azt szűrtem le, hogy végre megváltozott az a régi szemlélet, amely a vendéget szükséges rossznak tekintette. A kávé pedig olyan finom volt, amilyet csak kevés helyen ihatni.

Az árak persze az itteni keresetekhez képest eléggé magasak, de azért alatta maradnak a megfelelő kategóriájú Mo-i éttermek árainak.

Ami pedig kifejezetten kedvemre való volt: a kellemesen friss levegő (semmi dohányfüst) és a nagyon halk és jó zene. Hogy István és Zita háta mögé lesve egy szépen berendezett akvárium különleges halait figyelhettük, az már a hab volt a virtuális születésnapi tortán.

N. Judit telefonált Bp-ről: emailban akarta elküldeni, de végül inkább felolvasta a velem készült tv-interjú felkonfját és szövegét. Mivel kb. félórás anyagot vett fel és 3 perc kerül adásba, így eléggé féltem attól, hogy a legsemmitmondóbb, leglangyosabb mondataim kerülnek majd egymás mellé, illetve azokra a kérdésekre adott válaszaim, amelyekről előre megegyeztünk, hogy nem kerülnek szóba. Most, hogy Judit ismertette, mit vágott össze, megnyugodtam. Talán az adót és a sugárzás időpontját is elárulhatom: DunaTV, nov. 7. délelőtt 10 óra: Magyarok – a 100 perces műsor egésze Kárpátaljáról szól, ebben 3 perc az irodalom, és ez velem van kitöltve. Hát magam is kíváncsi vagyok, hogyan illeszkedem majd „a tájba”. (Éva ellenben éppen most mondott le 2 db interjút egy helyi lapnál…)

Csak a tényközlés szintjén két olyan témáról, amit kerülni szoktam naplómban; hallgatni róla mégis elkendőzésnek gondolnám. Mindkettőt illetően egy-egy jó hír. Végre szerződéskötésre került sor a tavasszal meghirdetett és nyár elején már megítélt ösztöndíj-támogatásunkat illetően (nem kapkodták el). A másik: P. Judit nagyvonalú segítsége révén tolószékhez jutok (köszönet érte). Interneten megrendelte, már nála van Berlinben, jövő héten Bp-re kerül; bármikor mehetünk érte. Nem kell majd félnem, hogy újra feldőlök járókeretes lépkedésem közben. El is határoztam, hogy néhány barátunk részére rendezünk egy tolószékavató ünnepséget.

Csönge nem kis meglepetésemre a Képzelt riport és a Harmincéves vagyok zenéjét hallgatja – és nagyon tetszik neki. Nekem ugyan mindkettő megvan bakelitlemezen (az összes LGT-vel együtt), de most kölcsönbe megkapta CD-n, persze begrebbeli magának. Antinosztalgikus beállítottságom ellenére alighanem én is révedezve fogom majd hallgatni. Alig voltam idősebb nála, amikor ezen a zenén éltem. A Harmincéves vagyok-ot megnézni pedig egyenesen Moszkvába utaztunk fel – akkor, 1980-ban, oda könnyebb volt, mint Bp-re… De ez nagyon régi történet, többször megírtam.

Miután már minden lehetséges és agyonhirdetett korpa elleni sampont és szert kipróbáltunk, Éva most egy nyírfa-kátrány tartalmú szappannal és samponnal kísérletezik a fejemen. Kicsit ugyan „büdös, ále jó”, úgy tűnik, hatásos. Így hát hendikep-gyűjtő szenvedélyem újabb trófeával bővült: most kátrányos helyzetű lettem.


Olvasd ezt is: Honlap szöveg tartalom optimalizálása

Interjuj!

Eléggé sokáig tartott, amíg a kamerát és a világítást beállította (a közel egyórás folyamat részletezésétől inkább eltekintek), a hangpróba szerencsére elsőre sikerült. Persze nehéz úgy dolgozni, ha a riporter egyszemélyben fővilágosító, hangmérnök, szerkesztő, rendező és gyártásvezető is, de én inkább türelemmel viseltem a hosszas előkészületeket, ez még mindig jobb annál, mint amikor öten-hatan megszállják a terepet, és mégsem megy gyorsabban a dolog. – No, első kérdés. Min dolgozom most…

*

Nem enged el a regényem. Úgy csimpaszkodik belém, mint kis majom a mamája bundájába, közben lefoglalja mindkét kezemet, hogy semmi más érdemlegeset ne tudjak csinálni az ő újbóli végigtetvészésén kívül. Bár hányszor érek az utolsó oldalára, mindig ott a kényszer, hogy elölről kezdjem. És megint találok már az első oldalakon javítani valót.

Arra gondoltam, lassan lenne mivel megtölteni az Ami a Szembesülésből kimaradt című könyvet.

Pihenésképpen néha kicsit bütykörészem a januári indulásra szánt új honlapot. Még sehol sem tartok vele, a dizájn sincsen teljesen készen (pedig roppant egyszerű lesz), a strukturát pedig csak kóstolgatom. Közeben (régi hibám) óhatatlanul tartalmat is szerkesztek, most épp egy olyan oldalt állítottam össze, amelyen különböző években keletkezett önvallomásaim olvashatók majd.

Úgy fest, sikerült közös elképzelést kialakítanom egy e-book-kiadóval, és talán még az idén beindul náluk egy sorozatom. Addig egyeztetgettünk, míg olyan formát találtunk, hogy se a digitális megjelenés ne rontsa nyomtatott könyveim kiadási esélyeit, se a leendő e-bokkok ne fedődjenek át a korábbi nyomtatottakkal. Az első anyagot máris várják tőlem, de más munkáim miatt én kértem kis haladékot.

*

Csönge és Kolos most érkezik Mo-ról, Éva éppen kiment értük Csapra. Mégis megegyeztek a közös utazásban. Képezelem, mennyit civakodtak Bp-tól hazáig.

*

Korábbi riasztóan rossz élményeim és majdnem-fogadalmaim ellenére megint bementem a tévések utcájába. Pontosan csak egy tévésébe… (Illetve hát ő jött be a Manzárdunkba.)

J. 13 éve még az ungvári rádiónál dolgozott, közeli ismeretségben voltunk, a szép emlékű Balla Gyula által szervezett két közös utazáson is részt vettünk (Gárdonyba, Erdélybe). Aztán férjhez ment egy bukaresti magyar operatőrhöz. Most Bp-ről hívott fel azzal, hogy 100 perces anyagot készít Kárpátaljáról, lesz benne kultúra és irodalom is, 3 percet szeretne velem felvenni. A régi barátságra tekintettel beleegyeztem – meg hát: nyilván a hiúság is felébredt bennem. Kicsit ugyan riasztott, amit előzetesen mondott, mi is érdekelné „tőlem”, de biztam abban, hogy helyben majd másképp alakul a dolog.

Erre hétfőn került sor. Előbb elmeséltettem vele az elmúlt 13 évét férjhezmenetelétől és elköltözésétől kezdve. Bukarestben nem sokáig időztek, Székelyudvarhelyen laktak egy évtizednyit; kapcsolatuk válással végződött, és J. egy éve Mo-n él 10 éves fiával, szabadúszóként a …TV-nek készít anyagokat.

A munkára térve megerősítette: az irodalmi körökről kellene beszélnem. No, mondtam, ez nem fog menni, mert én egynek sem vagyok tagja. És eléggé részletesen elmeséltem, milyen manapság idehaza az én irodalmi státusom. Rendben, akkor csinál velem egy 3 perces kis önálló riportot. Hát jó. Pár dolgot megbeszéltünk előre, én kértem, hogy a múltról és írótársaimról lehetőleg ne kérdezzen, ezt ő is így gondolta, viszont nagyon szívesen beszélek a saját mostani munkáimról.

Eléggé sokáig tartott, amíg a kamerát és a világítást beállította (a közel egyórás folyamat részletezésétől inkább eltekintek), a hangpróba szerencsére elsőre sikerült. Persze nehéz úgy dolgozni, ha a riporter egyszemélyben fővilágosító, hangmérnök, szerkesztő, rendező és gyártásvezető is, de én inkább türelemmel viseltem a hosszas előkészületeket, ez még mindig jobb annál, mint amikor öten-hatan megszállják a terepet, és mégsem megy gyorsabban a dolog.

No, első kérdés. Min dolgozom most.

Szerénytelenség nélkül elmondhatom, eléggé rutinos nyilatkozó vagyok, és ha azt mondják, 3 perc van rám szánva, akkor én két és fél perc múlva lekerekítem a mondandómat és 2.40-kor egy utolsó mondattal leeresztem a hangomat. Most is így akartam, kezdtem vázolni a regénymunkámat, de J. elég hamar közbekérdezett: és mások írnak mostanában Kárpátalján regényt? Mintha arról lett volna szó, írótársakról nem kell nyilatkozom. De ha már kérdezve volt, elmondtam, ki és mit. Na, akkor újabb kérdés, az előzőhöz nem kapcsolódó… Hát beszéltem vagy 15 percet mindenféléről, amit kérdezett meg ami éppen eszembe jutott. És nem igazán értettem a dolgot, miért nem fejezzük be végre… Szórakozottságomban vagy idegességemben elkezdtem ujjamra csavargatni az ingemre csippentette mikrofon drótját, a sistergés behallattszott J. fejhallgatójába is, és végre leálltunk. Azt hittem vége, de nem: más helyzetben (a számítógép előtt ültömben) felvettünk még vagy kétszer 10 percet. Beszéltem szinte mindenről. A végén főleg az internetről. És amikor J. már vagy hatodszor kanyarodott vissza az általam kerülni kívánt témához „És a kárpátaljai irodalom?” kezdetű kérdésével, akkor kicsit begurultam, és el is mondtam, hogy felejtsük már végre el ezt a fogalmat. Riporterem pedig örvendezett, mert szerinte az ez utolsó perc remek befejezés lesz.

Hát nem tudom. Én nagyon gyenge hatékonyságnak érzem, ha 30 percet kell beszéltetni valakit 3 perc használható anyag kedvéért. Lehet, hogy ilyen rossz alany vagyok? Ezek után fogalmam sincs, mi kerül abba 3 percbe. (Bár J. megígérte, hogy elküldi a szöveget.)

Ellenben van egy halvány sejtésem, hogy az egész ki fog maradni a műsorból. Mondtam is J.-nek, nem mégis inkább Vári Fábiánt kellett volna megkérdeznie, ő biztosan pontosan azt mondta volna, amit a …TV-s szerkesztők hallani szeretnének.

lemenni kutyába

[…] Szomorú belegondolni, de alighanem igaz: a szocialista vezetőknek egyre ellenszenvesebbeknek kell lenniük ahhoz, hogy két év múlva nyerhessenek. Ki tudja, mi jobb: lemenni kutyába és Orbánt a saját eszközeivel legyőzni – vagy erkölcsi fensőbbséggel alulmaradni a választásokon?

Szokás szerint itthon csaknem pánikba estem a restanciámtól: megválaszolatlan levelek, elmaradt frissítések; a magunkkal hozott bizonyos hivatalos kimutatások feldolgozása (ma egész délelőtt!), friss folyóiratok, olvasnivalók, közben megjelent itthoni lapok… No meg az eseményeknek is illenék utánakapaszkodni… Hát akadt kuncognivaló! De olyasmi is, amin eléggé megdöbbentem.

Nagyon tetszett például, hogy bár az EU-parlament bizottsági meghallgatásán sokan úgy találták, Kovács László nem ért az energiaügyekhez, de nem baj, majd megtanulja. Miért is ne. Eléggé fiatal még hozzá, hogy kapjon egy esélyt; dehogy kell olyant oda tenni arra a posztra, aki szakember!

Zuschlagon meg kellően elszörnyülködtem. Alig hihető, hogy valaki magától legyen ekkora barom. Aztán egy kereskedelmi rádiót hallgatva először azt hittem, félre hord a fülem, de egy órával később megismételték a hírt: az áldozatokon élcelődő politikus tárlatvezetéseket vállalna a Holokauszt Múzeumban. Azt hiszem, ez vitán felül állóan Giunness-rekord – a cinizmus műfajában.

Gajdos beperelte rágalmazóit. A szombati (16-i) KISzó híre szerint „nagy nyilvánosság előtt érdeksérelmet okozó rágalmazás vétsége miatt szeptember 30-án beperelte a Fidesz vezető politikusait, Kövér Lászlót és Németh Zsoltot. Az ügyet a Pesti Központi Kerületi Bíróság tárgyalja.” Szerintem Gajdos jól tette, hogy “ha pör, akkor legyen pör”-re szánta magát, bár nem hiszem, hogy a fideszes vezetőknek komolyabb szankcióktól kellene tartaniuk. Ám jelzésértéke mindenképpen van a dolognak: az UMDSZ-elnök annyit máris bizonyított, hogy nem az arcába, hanem más szervébe szökött a vér, ahol ezek szerint van neki.

Mulatságos, hogy az alperesek a múlt héten még nem tudtak semmit. A kedvencem szokása szerint meglehetősen pökhendien nyilatkozott a Kárpátaljának (okt. 15-i szám): »Németh Zsolt október 11-én megkeresésünkre elmondta, nem tud semmilyen perről. A politikus egyébként úgy vélte, “valaki akkor indít pert, ha vele szemben megalapozatlan állítások hangzottak el, és úgy gondolja, hogy egy ilyen pert meg tudna nyerni”« A lap egyébként (eléggé ostobán) már-már élvezettel idézi fel a fideszesek vádjait, alighanem maga a cikk is csak azért született, hogy újra leírhassák a politikai zaftosságokat. Ugyanez a lapszám közli a hírt, miszerint a KMKSZ közelgő október 23-i rendezvényére Kövér Lászlót hívta meg vezérszónoknak. Fene a gusztusukat!

A frissében megválasztott Hiller István minden bizonnyal a valaha létezett legintellektuálisabb magyar szocialista pártelnök. Ám ez láthatóan nem akadályozza meg abban, hogy populista szövegeket szajkózzon. Első szlogenjét például minden lehetséges fórumon megismételte, eszerint nyitott, érthető és szerethető pártot akar. Az első két jelzővel nincs is bajom, de vele szemben én azt gondolom, hogy bármilyen párt szeretése nagymérvű érzelmi aberrációra utal. Nőt, gyereket, Mozart-zenét, sertéspörköltet galuskával és uborkasalátával lehet szeretni – no de pártot?

Gyurcsány is folyamatosan hozza a formáját. Még egy kis gőz a fejébe, és már azt fogja mondani, a só soha nem volt olyan sós, a cukor soha nem volt olyan édes, mint ez alatt a kormány alatt – és ezután még a mostaninál is sósabb és édesebb lesz. Bárhogy is: megnyilvánulásai minden alkalommal produkciószámba mennek, és gyanítható, hogy milliók vevők az ilyesmire.

Szomorú belegondolni, de alighanem igaz: a szocialista vezetőknek egyre ellenszenvesebbeknek kell lenniük ahhoz, hogy két év múlva nyerhessenek. Ki tudja, mi jobb: lemenni kutyába és Orbánt a saját eszközeivel legyőzni – vagy erkölcsi fensőbbséggel alulmaradni a választásokon?

Az író hőmérő, amelyet a nemzet seggébe dugnak

Nagy Pali könyve. Még olvasásakor idézni akartam belőle ezeket a sorokat:

»A vátesz, a próféta: a magyar irodalom legellenszenvesebb figurája. “Népét szolgálja” és nem az irodalmat. Népben, nemzetben gondolkodik ahelyett, hogy jelzőben és határozóban gondolkodnék. Az “igazi” magyar író hőmérő, amelyet a beteg nemzet seggébe dugnak, hogy a betegség súlyosságát megállapítsák. Így válik az író egészsége a nemzet egészségének fokmérőjévé.

A “Magyar Írók I. Világtalálkozója” – hangzatos című – összejövetelen, 1991 augusztusában, Keszthelyen, a fentieket kicsit bővebben is kifejtettem. “Az irodalomról, s ezen belül a magyar irodalomról való gondolkodásunkban továbbra is tartja magát az évtizedek, sőt évszázadok óta uralkodó utilitárius szemlélet, mely szerint a magyar irodalomnak szolgálnia kell, ‘hasznosnak’ kell lennie. Ez a szemlélet akkor is káros, ha a szolgálat a legnemesebb cél érdekében kívántatik meg, ha a haszon élvezőjeként a virtuális nemzetközösség tételeztetik. Miért? Azért, mert a haszonelvűség az írót, a művészt a művészi szféra önállóságának feladatára kényszeríti. Mi ennek a következménye? Az, hogy az autonóm művészet sajátos szempontjai alig-alig érvényesülnek; helyette egyrészt az általános szellemi szféra sokszor konzervatív és pedagogikus szempontja, másrészt a társadalmi szféra irodalomtól, művészettől messze álló szempontjai túlságosan nagy súlyt kapnak. Csak az önmagáért művelt irodalom és művészet lehet egy közösség igazi hasznára.[…]”«

*

Röviden, vegyesen: Szűgyi Zoli értesítése: megjelent a VárUcca, benne tanulmányszerűségem. • A Magyarság-Online főszerkesztő-asszonya együttműködést javasolt, még nem tudom, mit kezdjek az ajánlattal. • Balogh István igen kedves szöveget publikált a zEtnán, és engem is, mint virtuális végszomszédját, megidézett benne. Ezúton köszönöm. • Révész Sándor a Népszabadságtól: nem írnék-e valamit a Gajdos-jelenségről, „a magyar »szkizmáról«”. • Szőllősy Tibi a szélsőjobbos Nyugati Magyarságban (amelyet valami rejtélyes okból továbbra is küld nekem a szerkesztőség) Penckófer kötetéről azt írja, hogy „irodalomtörténeti bestseller”. • Okt. 1-től az ungvári rtv magyar adásainak új főszerkesztője: Horváth Sanyi. Erről ő maga számol be 3 db engedtessék meg-et sorakoztató jegyzetében. Ma egyébként – más ügyben – egy munkatársukkal beszéltem; szerkesztőségük enyhén szólva furcsállja-nehezményezi, hogy politikai nyomásra külsős főnököt tettek föléjük (ilyen utoljára a régi rendszerben történt), de bízik abban, hogy azért jól tudnak majd együtt dolgozni, HS előzetes nyilatkozatai legalábbis erre a reményre jogosítanak. A Kárpátalja azonban aggodalmaskodik válaszcikkében. • Elkezdődött a konferencia Székesfehérváron, amelynek virtuális előadója vagyok. • Éva a minap bevitte a Kárpáti Kiadóba Apu könyvének a korrektúráját; az igazgató nagyon jó benyomást tett rá; eldicsekedett új kiadványaikkal is (Éva szerint elég borzalmasak), és megismételte, amit Apuval már üzent: tőlünk is kéziratot várna. • Vagy másfél év óta először, újra MÉKK-hírlevelet kaptam Dupkától. Bizonyára tévedésből. • A hét végén és még hétfőn is botrányosan rossz volt a net, kifelé valami blokkolta a forgalmat (levél, feltöltés), de a honlapok is alig jöttek. Tegnaptól újra olyan, mint korábban. • Apuék vasárnaptól Baján, Bátyu vitte át őket, két hét múlva hozza haza. • Kolossal cseten, levélben tartjuk a kapcsolatot, Csönge pénteken utazik Tatára.

*

Hét végén találkoztam az Alkarpatraz fiataljaival, de ezúttal is kurtábbra sikerült a találkozó, mint szerettem volna. Örültek a reagálásoknak (kinyomtatva adtam át nekik, ami nagyrészt levelekben érkezett + fórumbejegyzések), de valahogy úgy éreztem, elégedetlenek a honlappal, bár ezt nem mondták. Amikor rákérdeztem, mi a baj, vállukat vonogatták.

Tegnap aztán felhívtam Dórát, lelkesen beolvastam a részükre érkezett meghívás szövegét. Hangján úgy hallottam, ez komolyan felvillanyozta. Megbeszéltük, felteszem honlapjukra (megtörtént). Az nagyon meglepte, hogy a Nyálázati felhívásra írás érkezett. Ez komoly? – kérdezte elhűlve. Csak annyira, mint maga a felhívás, nyugtattam meg. Akkor tegyem fel azt is, rendelkezett, főszerkesztőhöz illően.

Ma Elemér hívott fel, sikerült az egyetemen megnéznie a honlapjukat, remekül megoldottam az aktuális (lapszámon kívüli) anyagok belinkelését, mondta. Ez jószerével az első elismerés, amit kaptam tőlük…

*

Folyik a parlamenti vita Gyurcsányról és a programjáról. Reggel megnéztem a tévében az expozéját, tegnap pedig láttam a hírműsorokban az összefoglalókat a stadionbéli nagygyűlésről, zokogó mamával, mosolygó feleséggel, kivetítőkkel, fényekkel, zenével, ahogy kell. (Gyereket és kutyát hiányoltam.) Mindent egybevetve azt gondolom, mostantól már nemcsak a jobb-, hanem a baloldalt is egy médiabalerina vezeti, és 2006-ban az fog győzni, aki meggyőzőbben piruettezik.

Dehogy vak, bátor!

Gyurcsány bátor kormányzásra készül. Reméljük, nem olyan alapon, mint a cigány kupec lova, amikor nekiugrott a falnak és a vevő szörnyülködni kezdett: de hát ez vak. „Dehogy vak! Bátor!”

S ha már elnökök és jelöltek. Ukrajna hivatalban lévő miniszterelnökének a nevét csak azóta jegyeztem meg, mióta államelnök-jelöltként folytatott kampánya nagy lendülettel folyik. Az imént meg épp ezt a hírt olvastam: „az ukrán miniszterelnök Kijevben orosz újságíróinak elmondta, hogy az ukrán mellett az orosz lehetne Ukrajnában a második államnyelv. Ezen kívül, Janukovics olyan törvény kidolgozását szorgalmazná Ukrajna és Oroszország között, amely elismerné a kettős állampolgárságot”. Nofene! Magyar szempontból mindkét bejelentése szimpatikus – de mit szólnak hozzá az ukrán nemzeti érzülettől fűtött milliók? Ha legesélyesebb jelöltként pár héttel a választások előtt ilyet mondott, akkor alighanem arra számít, hogy az oroszok és orosz érzelműek (+ a nemzetiségiek, akik oroszul igen, ukránul nem vagy kevésbé tudnak, plusz a legtöbbjüknek van anyaországuk) többen lehetnek az országban, mint az erős ukrán öntudatúak?

Bármennyire is híve vagyok (voltam a SzU szétesésekor) az orosz hegemónia alól kiszabadulni vágyó ukrán nemzet magára találásának, az elmúlt tíz egynéhány év azt is megmutatta, milyen nacionalista indulatokkal párosul az önrendelkezés iránti vágy, és hogyan vegyül a nemzeti érzés a mások elnyomása, kirekesztése, jogfosztási iránti vággyal. Oroszellenességtől a ruszingyűlöletig terjed a skála, és bizony a magyarok is beleesnek ebbe a szórásba. Fene se kívánja vissza a nagyorosz sovinizmust – de ha nem muszáj, ne az ukrán nacionalizmus váltsa fel. E percben alighanem jobb egy oroszbarát és talán nem is túlságosan demokratikus érzelmű elnök, mint egy mindenre elszánt ukrán ‘demokrata’, aki feltehetően a nemzeti diktatúrát gondolná a szabadságjogok netovábbjának.

Ezzel együtt nemigen hinném, hogy közelebbről érdekelni tudna a mostani választás kimenetele. Annyira semmiképpen, hogy szavazni keletkezzék ingerem. Valahogy úgy tekintek a honi politikára, mint az innen származó és a Tiszán most levonuló hatalmas mennyiségű szemétuszadékra.

*

Újra beázik a padlásszobánk. Ezt a fejünk felett lévő tetőt már vagy 5x generáljavíttattuk, 2x teljesen átcsináltattuk, egyszer úgy, hogy ledobattuk a régi horganylemezt, és újat tétettünk a helyére. Váltott mesterek próbálkoztak már újrafalcolással, a gyanús helyek forrasztóónnal való beöntésével, később szurokkal kezelték le az egész felületet, aztán még szurkospapírral is bevonták. Amikor elfogyni látszottak a lehetőségek, akkor jött a teljes tetőcsere. És az első komolyabb esőzésnél újra beáztunk. Ráadásul belül lambéria van, a mennyezet is ‘hajópadló’, ami azt jelenti, hogy a deszkákon végigfolyik a víz, és maga dönti el, hol akar lecsöpögni, néha inkább folyni. Volt úgy, hogy bent a szobában a mennyezet alatt és az oldalfalakon szabályos csatornarendszert építettem ki különböző fóliákból és inpregnált papírokból, ezeket egymásba vezettem, így nem 15-20 állandóan változó helyen kellett tégelyt, edényt, vedret, lavort tenni a befolyás alá, hanem csak arra a pár helyre, ahová egybevezettem a vizet.

Na, a bádogcsere után azért jobb lett a helyzet, és amikor egy türelmes fiatalember jó alaposan lefestette az egészet és az illesztékekbe is befolyatta a festéket, akkor szinte megszűntek a beázások, és csak tavasszal, hóolvadás idején keletkeztek titkos erek a lambéria mögött úgy, hogy az alsó szobában esett le a vakolat.

Tavaly aztán már voltak kisebb alattomos csepegések nagyobb záporok idején, de a korábbiakhoz képest ez igazán nevetséges apróságnak tűnt.

Az idei ősz azzal kezdődött, hogy Évának egymás után tönkrement két klaviatúrája. Amikor az egyikben sárgás vizet talált (jó decinyit), még azt hittük, valamelyik gyerek véletlenül beleöntötte a teáját. De pár nap múlva hajszálra ugyanez történt, és akkor gyanakodni kezdtünk: az éjszakai jó kis zuhogó nyomán alighanem épp az íróasztalaink, nevezetesen Éva klaviatúrája fölött eredt meg a tető. Másnap nappal is esett kiadós eső, és sikerült lelepleznünk az alattomos kis beázást.

A következő éjszakán: felhőszakadás. 9 helyen áztunk be. Mivel túl hirtelen jött, álmából ébredő Évám minden csöpögés alá hirtelen nem tudott edényt tenni, inkább kinyitotta a család legnagyobb ernyőjét a számítógépem fölé (ekkorra ugyanis ez lett a célgép). Mivel billentyűzetemből azonnal kilöttyintette a vizet, nem ment tönkre.

Este most úgy térünk aludni, hogy előbb elvégezzük az óvintézkedéseket.

Ma délutánra csendes, de tartós eső kezdődött, és csupán egyetlen helyen indult csepegés: pontosan a gépe előtt ülő Éva feje fölött. A harmadik cseppnél megunta a dolgot, kinyitotta az esernyőt, vállával megtámasztotta, nyelét ölébe tette – és dolgozott tovább, hatalmas fekete ambrellával a feje fölött. Ahányszor rá néztem, elfogott a kacagás. Nem is annyira rajta nevettem, hanem a szituáción. Elképzeltem, mennyire meglepődnének ezen a látványon komforthoz szokott olvasói…

De rajtam is lehet kuncogni. Nekem az egerem ment tönkre (pedig be sem ázott), furcsán kezdett viselkedni, alig tudtam vele dolgozni. Kolostól tanácsot kértem cseten, jobb ötlete nem lévén azt ajánlotta, venni kell egy újat. Nosza, akkor nézzél ki egy árban, minőségben megfelelőt. Veszprémben lehívta annak az ungvári üzletnek a honlapját, amelyik két sarokra van tőlünk, és ahol ő törzsvásárlónak számít, kedvezmény is jár neki. Ki is nézett egy 9 dolláros optikai egeret (golyó helyett lézerfény érzékeli az elmozdulást), elküldte a nevét, jegyzékszámát, Csönge átment, megvette. Amikor kicsomagoltuk, vettük észre, hogy ez egy rém dizájnos portéka… Elülső felén kis ‘akvárium’ van, benne egy Linux-trikós pingvin úszkál, és ha mozgatom az egeret, akkor vörös fény világítja meg. Mit mondjak, gyönyörű. Még szerencse, hogy munka közben eltűnik a tenyerem alatt, s ha odanézek, nem támad mindannyiszor röhöghetnékem.

Más, igazi bosszúság: harmadik napja vacakol az internet. Jönni is nehezen jönnek az oldalak, de inkább kifelé blokkolja valami a forgalmat: a leveleim még a szolgáltató szerverére sem jutnak el. Ugyanígy a honlapom frissítése is rettentő nehezen sikerült szombaton, tegnap Bakó Fegyát alig tudtam feltenni, ma meg a tárhelyemre belépni sem sikerült. (Fegya egyébként most hívott fel csak azért, hogy elmondja, jólesett egymás alatt látnia kettőnk nevét az Andrássy út 60 előtt.)

És ha már a kellemetlen dolgok: továbbra is elégedetlen vagyok a regényemmel. Naná, hogy újra elkezdtem az elejétől szerkeszteni, és az első 30 oldallal nincs is semmi bajom, de aztán… István rákérdezett, miért nem tartom jónak a munkámat. Azért, mert rossz író vagyok, válaszoltam.

szepszis és szkepszis

Napok óta megint a Szembesüléssel kínlódom. Újra reménytelenül rossznak, torzszülöttnek látom ezt a regényt. Teljesen beteges dolog, hogy a 96-97-ben egyszer már készre írt szöveget azóta háromszor-négyszer teljesen átdolgoztam (évek teltek a kiadói kudarcok között, és amikor egy-egy új kiadónak benyújtottam, előtte mindig átírtam, tavaly-tavalyelőtt szinte teljesen). A mostani törzsszövegnek nagyjából a kétharmada azonban lényegében mégis 96-ben keletkezett, kihagyni nem tudom, mert a regény gerincét képezi, átírni se nagyon lehet, mert akkor valami mássá válik az egész Szembesülés. Így hát toldozgatom-foldozgatom az anyagot, beleírok a régi részekbe és húzok belőlük, új részeket tapasztok hozzájuk, átrendezem a szerkezetet, eltolom a hangsúlyokat, eközben felborítom az eredeti koncepciót, de újat, úgy érzem, nem sikerül teremtenem. S nem elég, hogy rossz a regény, én is egyre jobban belekeseredek, szinte megbetegszem a saját szövegeim termelte toxinoktól.

*

Ennél elkeserítőbbnek már csak a kárpátaljai „magyar ügyet” látom. Amit most a két szervezet vezetői művelnek, az már nem súrolja az ön- és közveszélyességet, hanem teljes mértékben ki is meríti. Bő 2 évvel ezelőtt, amikor először leírtam, még túlzásnak tűnhetett az állítás, hogy az érdekvédelmi szervezetek élén álló értelmiségi elitünk nem lassítja, hanem gyorsítja a magyar etnikum morális szétzilálódását, s ebben önös anyagi és hatalmi érdekei irányítják. Akkor ezt kicsit provokációnak szántam, szándékosan kiéleztem a tapasztalataimból levonható megfigyeléseket. Megállapításaimat most szelíd ejnyeejnyézésnek érzem, hiszen mára számomra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a pozíciók és a mind több felügyelt terület megszerzéséért, egyes ukrajnai és magyarországi politikai erők kegyeinek elnyeréséért, és mindezzel összefüggésben a mind több anyagi bázis megkaparintásáért élcsapataink bármire képesek. Leginkább arra, hogy egymásra acsarogjanak és válogatott sarakkal dobálják egymást. Zsoldos, bérenc, kegyenc, aljas, álságos, hazug, csaló, szélhámos, szolgalelkű, magyarellenes – érdemes lenne összeállítani a jelzők és minősítések hosszú listáját.

Ebbe az értelmetlen (vagyis számukra egyedül értelmesnek látszó) hadakozásba egyre jobban belelovalódnak, annyira tüzelik magukat és híveiket, hogy félek, ez a vicsorgás évtizedekre megmérgezi kis magyar közéletünket. Szó sincs tehát arról, hogy az ukrajnai és Mo-i hatalmi belharcok legrosszabb megnyilvánulásainak kisajátító hatása alól bölcsen kivonnák magukat, ellenkezőleg, teljes mellszélességgel részt vesznek a pankrációban, s a nagypolitikát leképezik a lehető legalacsonyabb önérdekek, saját kis szemétdombjuk szintjére.

Ezt látva elvesztem maradék bizakodásomat, elhatalmasodik rajtam a teljes kiábrándultság.

*

Újabb reagálások Alkarpatraz-ügyben. Legutóbb nem említettem, hogy Gergely Tamás a KAFÉban azonnal elhelyezte a hírt – ezúton köszönöm; levelében pedig ezt írta: „Kedvem lenne megírni a Nyálázati felhívásra a kisöreg kopirájtját, aki a stockholmi városi könyvtárban írja jelenleg a szövegét Kárpátalja visszavételére.”

Cséka Gyurival is meg-megtoldottuk a Fórumban minapi bejegyzéseinket, így talán még árnyaltabb lett a kép: lásd a #1429-es és 1430-as bejegyzést. Az Index kortárs irodalmi topikjából ismert OutsideR ezt írta:

„…amikor megnéztem az alkarpatraz szájtját, és elolvastam az írásokat, az jutott eszembe, hogy vajh’ hány évesek lehetnek az elkövetők (alkotók.) Nem mintha ez olyan lényeges adat lenne, csak egy kis viszonyítási pont az ifjonti hevület, lázadó lendület és a debütálás kérdésköréhez.

Álnév. Erről olvashattam az UP-n, hogy ki így, ki úgy oldotta meg az pszeudonimitás lehetőségeit; említett volt egy betűcsere a névben, most nem kerestem vissza, de ez alapján “tábori” elemér[?] lehet(ne) bátori elemér[?] is.

Dizájn. tetszett a visszafogott grafika, és szerkezet. Ez totál szubjektív, felhasználói vélemény.

Tartam. Az írásokat ötletesnek, szellemesnek és jópofának tartom. Némileg a bigbrother előtti Sebeők János “Hisztériumjáték”-ában leírtakra emlékeztettek; persze az embernek sok minden eszébe jut érintőlegesen: dada, Karinthy Fr., stb. …”

Balogh István reagálása:

„Néztem az új hangokat, szeretettel fogadtam őket. Adj erőt nekik, biztasd saját hangjukra! Ők már többet éreznek, tudnak a máról, mint én, mint Te. Irígyellek is, hogy ilyen gyerekek felkeresnek.”

A legmeghatóbb, legkedvesebb, amit Ungváry Rudi írt:

„…az Alkarpatraz olvastán gyermek- és ifjúkorom sejlett föl, az 1954-55 között 15-18 évesen a gimnáziumi éveimben írtak és az általam kéziratosan terjesztett „Ronda szó” c. kiadvány, majd az 1958 végi újrakezdésem az internálótábor után, az őrjöngő, magánlakásokban felolvasott szövegeim. Az, hogy mekkora kincs, védelem és bátorság forrása az ifjúkor tudatlansága. De jó lenne megint mindent előlről elkezdeni, beleértve a bedeszkázott eget, a gumibotokat és az önbizalomhiányt…”

Ma délutánra várom a fiatalokat. Igazán elégedettek lehetnek!