Befellegzett a kárpátaljai magyarságnak

lesley-anne-cornish-exodusÖsszefoglaló a szeged.ma híroldalon Bárdi Nándor történész nemrégiben tartott előadásából. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa sötét képet festett a határon túli magyar kisebbségek helyzetéről, lásd: Exodus előtt a vajdasági és a kárpátaljai magyarság.

Kiragadok két passzust az újságírói összefoglalóból – saját kiemeléseimmel:

A karrierjét Szegeden kezdő történész szerint óriási exodus zajlik ma Délvidéken és Kárpátalján, magyar fiatalok tömegei jönnek az anyaországba, vagy Nyugat-Európába friss útlevelükkel. Ukrajnából 30-40 ezren vándoroltak át az utóbbi időszakban, beleértve 15-20 ezer fő katonaköteles korú férfit. Ők elsősorban Magyarországra betelepülésben gondolkodnak, a kárpátaljai magyarság több mint 40 százaléka csak az anyanyelvét beszéli, még ukránul sem tud.

„A burgenlandi, a szlovéniai, a horvátországi magyarok története gyakorlatilag véget ért” – kezdte el a jelenlegi helyzet összefoglalását Bárdi Nándor. „Két nagy exodus következik be hamarosan, az egyre falusiasabbá váló Vajdaságé és Kárpátaljáé” – fogalmazott. Ezt a kijelentést erősíti meg, hogy az utóbbi két terület fiataljainak 80 százaléka már rendelkezik magyar útlevéllel. Az előadás végkicsengése pesszimista: nincs más megoldás, ki kell menekíteni az itteni magyarságot.

Bárdi Nándornak több munkáját ismerem, régebben többször is találkoztunk, együtt vettünk részt rendezvényeken, és volt úgy, hogy az ő meghívására tartottam előadást a beregszászi főiskolán (ez volt utolsó nyilvános szereplésem Kárpátalján). Ahogy közönség előtti megszólalásainkban, úgy személyes beszélgetéseinkben is érintettük azokat a kényes témákat, amelyekről sokan szeméremből, mások tapintatból, megint mások politikai érdekektől vezérelve általában mélyen hallgatnak. Ilyen téma a kárpátaljai magyarság elmélyülő válsága, amelynek jeleire – túlzás nélkül mondhatom: – már évtizedekkel ezelőtt felhívtuk a figyelmet írásainkban, előadásainkban.

Engem inkább a személyes tapasztalatok vezettek arra, hogy kilátástalannak ítéljem közösségünk helyzetét és a számszerű adatok tényszerűsége mellett intellektuális és morális leépülésről beszéljek, meg is róttak azért, hogy „személyes érzületek” mondatnak velem súlyos ítéletet. Viszont Bárdi Nándor felkészült történész, és tudom, hogy állításai mögött alapos kutatások és hiteles statisztikai adatsorok állnak, így a következtetései, ha sarkítottaknak tűnnek is: helytállóak.

A kényes kérdésekben való egyetértésünknek egyik apró epizódja: egyszer az a megtiszteltetés ért, hogy egy hosszú, két részes interjújához tőlem kölcsönzött címet (előzőleg engedélyemet kérve). 1998-99-es írásom címét vette át pici módosítással (A mumus és a kék madár). Publicisztikámban én sem festettem valami fényes perspektívát:

… tényként kezelt kiindulási pontom az, hogy a kárpátaljai magyarság helyzete válságosra fordult. Lélekszáma csökken, értelmisége kivándorol, a szülőföldjükön maradók döntő többsége pedig vegetálásra kényszerül: az Ukrajnában kialakult súlyos gazdasági krízis közepette permanens létbizonytalanságban küzd fennmaradásáért. Az etnikai határok elmosódásával és a szociális kiszolgáltatottsággal egyenes arányban mázolódik el az itt élő magyarok nemzeti arculata, vész el identitástudata.

– írtam tehát kicsivel az ezredforduló előtt.

Mellékes érdekesség: Nándi interjújának a főcímét azóta a Transzindex megváltoztatta, de az első részbe tördelt kis utalást meghagyták:

Az interjú főcíme
utalás Balla D. Károly azonos című esszéjére, amely Magyarország euroatlanti integrációjának a kárpátaljai magyarságra vonatkozó következményeit taglalja. Megjelent: Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében. Magyar Napló, Bp., 2000, 39-58. p.

Ezzel szemben az eredeti főcím alatt a két rész egyben is olvasható a Kisebbségkutató honlapján.

Hogy a Transzindex vajon mi okból vette le a mumusokat és a kék madarat, azt nem tudom, de ennél talán érdekesebb, hogy nem 98-ban voltam először ennyire borúlátó. Éppen 20 éve, 1996-ban fogalmaztam meg először tételesen, hogy a kárpátaljai magyarság sorsa miért kilátástalan. Erre tíz évvel később így emlékeztem (nyomtatásban is megjelent) naplómban:

Éppen tíz esztendeje annak, hogy először vetődtem el Nyugat-Európába. A Hollandiában működő Mikes Kör 1996-os Tanulmányi Napjain vehettem részt és tarthattam előadást. Végigbeszéltem bő másfél órát, egy korábbi cikkem alapvetéséből kiindulva ott és akkor fejtettem ki először teljes részletességében, miért gondolom, hogy a kárpátaljai magyarság – mint közösség – válságba jutott. Lélekszáma csökken, etnikai határai elmosódnak, értelmisége és fiatalsága elvándorol, morális tartása megtörik. A mennyiségi és minőségi romlás együttes hatását tovább súlyosbítja, hogy politikai elitje nem képes normális partneri viszony kialakítására sem Ukrajnával, sem Magyarországgal, de még azokkal sem, akiket képviselnie kellene. A politikai szervezetekbe tagozódó értelmiségünk nem áll ellen a külső erők diktálta tendenciáknak, ellenkezőleg: ellesi a rossz példát, kicsinyes önérdekét a közösség érdeke fölé helyezi, érdekcsoportokra szakad, külső politikai erővonalak mentén rendeződik és ezzel megosztja a magyarságot.

A helyzet azóta csak rosszabbodott, a belső megosztottság például oda vezetett, hogy a százötvenezres népcsoport ma országos szinten nem tudja megjeleníteni az érdekeit, nincs képviselője az ukrán parlamentben. Vezetőinek tekintélye éppenséggel kérdéses a magyarországi partnerek szemében is, idehaza pedig – az elkötelezett hívek szűkebb-tágabb táborán kívül –tevékenységük inkább elidegenítő hatású, sokakat elriaszt a „magyar ügy”-től.

Akkori előadásommal azt a sokakban élő tévhitet igyekeztem szétoszlatni, miszerint Kárpátalja magyarsága a rendszerváltás után újjászületett és minden tekintetben gyors fejlődésnek indult. Igaz, nem hallgattam el, hogy a látványos sikerek hosszas felsorolásával és egyes kedvező fejlemények hangsúlyozásával az ellenkező következtetések levonása sem lenne lehetetlen, ám én úgy gondoltam – gondolom azóta is – hogy a sikerek és eredmények a felszíni jelenségek szintjéhez tartoznak, míg a felvetett problémák és a negatív tendenciák a mélyben rejlő lényeget reprezentálják. Hosszabb távon pedig sajnos az utóbbiak a mérvadóak.

A közönség ott és akkor talán kicsit megdöbbent, de értékelték kritikus hozzáállásomat és őszinteségemet. Egyedül egy hollandiai magyar lelkész fogalmazta meg állításaimmal szemben kifogásait: szerinte Kárpátalján akkor éppen javában virágzott a magyar élet; ő csak tudta, kétszer is hozott ide egyházi segélyszállítmányt.

A válságról festett képem egyébként máskor is cáfolásra ingerelte a helyzetet belülről nem ismerőket.  Példa erre a 2000-es esztendőt összefoglaló naplómból:

1998-ban nagyszabású, negyedévenként megújuló és jelentős időszaki díjakkal kecsegtető, komoly végdíjazású esszépályázatot hirdetett a Magyar Napló. Én egy korábbi tanulmányom és a hollandiai előadásom gondolatkörét egyesítve, néhány időközben írt kisebb cikkem problémafelvetését is felhasználva megírtam életem eddigi leghosszabb (és legsikeresebb) tanulmányát Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében címmel. El is nyertem vele az első forduló egyik nagydíját. Közel féléves késéssel aztán kicsit rövidítve meg is jelent a lapban. Az írást később átvette az Erdélyi Magyarság, és sorozatban leközölte az újvidéki Magyar Szó is. Azaz: mind az anyaországban, mind a kisebbségi régiókban publikálásra (és díjazásra) érdemesnek találták azt az írásomat, amelynek fő témája: a kárpátaljai magyarság válsága. Ehhez képest lepett meg leginkább, ami a minap történt.

Előzménye, hogy a Svédországban működő Erdélyi Könyv Egylet reprezentatív interjúkötetébe „interjút” kértek tőlem – és én adtam (leírva kaptam meg a kérdéseket, ezekre írtam meg – nagyjából összefüggő – válaszomat), s ebben elismétlem, újrafogalmazom, továbbgondolom a korábbi esszéimben szereplő téziseket. A kötet összeállítója (Veress Zoltán) igen meg volt elégedve az anyagommal, olyannyira, hogy meghívott a könyv budapesti bemutatójára, azzal, hogy tartsak 15 perces korreferátumot. Ott ültünk a Semmelweis utcai Magyarok Házában egy irdatlanul magas színpadon hatan. Medvigy Endre mint házigazda, Veress Zoltán mint kiadó-szerkesztő, továbbá négy régió képviselői. Az előzetes megállapodásunk az volt, hogy – könyvbemutató lévén – röviden összefoglaljuk a könyvbe adott interjúnk fontosabb gondolatait. Én ehhez tartottam magam, és a rám jutó 15 percben elmondtam, miért gondolom nagyjából kilátástalannak a kárpátaljai magyarság léthelyzetét. Utánam következett a Felvidék képviseletében Dobos László. Alig hittem a fülemnek: felszólalása nagyobbik felében velem foglalkozott – elmondta, hogy Kárpátalján milyen jó nekünk. Ő csak tudja, volt az elmúlt tíz évben vagy négyszer, diplomata-útlevéllel, hivatalos vendégként, az MVSZ társelnökeként, nagyszabású tanácskozások résztvevőjeként, olyan alkalmakkor, amikor egyetlen privát lépést sem tett Kárpátalján: azt látta, amit megmutattak neki. Most meg jön a protokoll-blablákkal! Megállt az eszem! No, nem annyira, hogy ne írjak egy cetlit Veress Zoltánnak: vajon illő-e nekem erre két további percben reagálnom? Bólintott. Dobos közben folytatta: elkezdett az irodalmunkról beszélni (én erről egy árva szót nem ejtettem: demográfiáról, az etnikai határok elmosódásáról, a gazdasági krízis nemzetiségi következményeiről, illúzióvesztéseinkről, magyarságuk morális helyzetéről stb. beszéltem. Ő meg jön azzal, hogy mekkora csoda történt: a kárpátaljai magyar irodalom „kiásta magát a földből”! Ezen elmosolyodtam: no hiszen! Meg is látszik rajta: olyan, mint egy takaros zombi!). Aztán lassan áttért általános dolgokra, de nem mondott az ég egy világon semmit, csak egymáshoz rakta a mondatpaneleket (Trianon átka, egységesülő Európa, össznemzeti összefogás – blabla, blabla). Én a kapott két percemben persze megköszöntem, hogy megosztotta velünk óriási történelmi tapasztalatát, de amit én itt elmondtam, azt azért mondtam el, hogy eloszlassam a rólunk kialakult illúziókat, mert sehová sem vezet, ha megkerüljük a problémákat. Dobos szenvtelen pókerarcot vágott.

És ez még mind semmi!

Mert miután mindenki elmondta a maga régiójáról a mondandóját (Dobos félrecsúszott felszólalása okán a Felvidékről szó sem esett!), azután Medvigy Endre az összefoglalójában újra visszatért rám és Kárpátaljára, és valami olyasmit mondott, hogy Dobosnak azért van igaza, mert Kárpátalján a magyarság értékei Kovács Vilmos és követői munkásságában ragadhatók meg. Beszélt K. V. regényéről és őstörténeti kutatásairól, és név szerint megemlített néhány követőt: Füzesit, Vári Fábiánt és Zselickit.

Aha, gondoltam magamban: most már tudom, miért nem lehet válságban a kárpátaljai magyarság! Azért, mert a 23 esztendeje halott Kovács Vilmos 35 évvel ezelőtt megírta a Holnap is élünket, no meg azért, mert Zselicki minden szökőévben ír egy harmatgyönge verset.

Most már legalább tudom.

(Kovács Vilmos regényét és életművét, magatartását magam is igen nagyra becsülöm – hiszen ennek okán nemegyszer apámmal is szembefordultam; sőt, első regényemet, a Szembesülést is lényegében a Kovács Vilmos-i morális örökség súlya alatt írtam, mint ahogy VFL költészetét is szeretem és magasra értékelem – de hogy jött ez ide?)

Én akkor a kárpátaljai magyarság teljes felszámolódásáról még nem beszéltem, csak kilátástalan helyzetéről, elmélyülő válságáról, mint életképes, működő közösségnek a felmorzsolódásáról. De talán még bíztam valami csodás fordulatban. Az ukrajnai háborús helyzet kialakulása óta azonban (lásd: Az ukrajnai háború és a kárpátaljai magyarság) én sem gondolom, hogy a folyamat visszafordítható lenne. A kárpátaljai magyarságnak mint olyannak befellegzett; ettől persze magyarok még hosszú évtizedek múlva is élni fognak Kárpátalján. A ragaszkodás már alig létezik, de a tehetetlenségi nyomaték még erős: minden erre ösztönző körülmény ellenére sem akar/tud mindenki száraz lábbal átkelni a Vörös-tengeren.

Béla vitéz

Béla mindig büszke volt történelmi családnevére és czy-jára, még ha erről soha nem is beszélt. Onnan tudhattam, hogy ha valamiért le kellett írnom magyarul a nevét (hivatalos okmányainkban érthető okból mindig cirill betűvel szerepelt), és megkérdeztem, hogyan is írja pontosan, látható elfogultsággal és érezhető diccsel betűzte az őseitől örökölt írási formulát. Akkor nem gondoltam, hogy ez a tiszteletre méltó hagyománykövetése húsz évvel később furcsa felhangokat fog kapni.

A rendszerváltás éveiben és azt követően cirka tíz éven át egyik közeli barátomnak tudhattam. Számos közös ügyünk volt, közös céget alapítottunk, sok időt töltöttünk együtt, alaposan megismertük és kiismertük egymást. Még azt is mondhatom: hatott rám, sokat tanultam tőle és volt némi szerepe abban, hogy ma úgy gondolkodom, ahogy.

Egy ruszin (na jó, ukrán) kisvárosban nőtt fel, így magyar szülei nem járathatták magyar iskolába. Anyanyelvét tökéletesen beszélte, írásban már nehezebben boldogult. Világirodalmi, művészeti tájékozottsága imponálóan széles volt, a magyar kultúra terén azonban inkább jókora fehér foltok jellemezték műveltségét.

Számomra akkoriban a nemzeti jelleg rendkívül fontos volt. A kárpátaljai magyarság akkor szabadult fel az alól a szovjet internacionalista ideológia alól, ami valójában oroszosítást, szovjetizácót jelentet, és sokad magammal akkor azt gondoltam, nekünk, fiatal értelmiségeiknek a dolgunk, hogy pátriánk anyanyelvű kultúráját missziós elhivatottsággal műveljük, kibntakoztassuk. Béla ebbéli buzgalmunkat elnéző mosollyal kezelte. Az úgynevezett magyar ügy őt kevéssé érdekelte, a művészetre, irodalomra, filmre a globális értékek felől tekintetett, egyértelműen kozmopolita eszméket vallott. Ebben vitáink is voltak. Azt találtam mondani, hogy a nemzeti eszmény nemesebb, mint a kozmopolitizmus. Azzal válaszolt, hogy a nemzeti ideák nevében már nagyon sok embert megöltek a világon, de a kozmopolitizmus jegyében még senkire nem támadott rá senki (hát igen, mindig a kozmopolitákat üldözték, nem pedig ők üldöztek másokat). Ez nagyon egyszerű, de nyomós érv volt szememben, sokáig tűnődtem rajta, és minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy ma az univerzalitások, a globális emberi értékek felől nézem a nemzeti specifikumokat.

Béla háromszor nősült, egyik felesége sem volt magyar, két gyerekét Ungváron járathatta volna magyar iskolába, de nemcsak hogy ezt nem tette, hanem még alapszinten sem tanította meg őket magyarul beszélni. Nyilván: ezt nem tartotta sem fontosnak, sem szükségesnek. Emiatt kicsit nehezteltem is rá.

A minap azért hívott fel, hogy megkérjen: a magyar vitézi renddel kapcsolatban nézzek utána a származás szerinti címöröklésnek az interneten. Ő nem boldogul, nemcsak azért, mert nem tud ékezetes betűket írni az angol+ukrán billentyűzeten, hanem mert a számítógépén – egy szervízben feljavított laptop – sem a böngésző, sem a feltelepített operációs rendszer nem magyar, így a Google kereső mindig rossz helyre viszi… Ezt némi kétkedéssel fogadtam, de próbáltam segíteni és kideríteni, pontosan hogyan is szól a vitézi cím örökölhetőségének jogi megfogalmazása. Azt is megkérdeztem, erős iróniával, miért kell neki ez az infó, csak nem be akar lépni. Gyanúsan hallgatott, rákérdeztem tehát irónia nélkül. Igen, szándékában áll.

Hát ezen kiadtam. Az utóbbi tizenöt évben nem volt szoros a kapcsolatunk, nem figyelhettem meg „eszmei fejlődését”, nem tudom, mi és hogyan zajlott le a fejében, ám hogy a multikulturalitásban élő, progresszívan gondolkodó, a nemzeti eszme iránt különösebb fogékonyságot soha nem mutató (sőt, azt inkább elutasító) Bála barátom hogyan jutott el a szándékig, hogy belépjen a Horthy Miklós alapította vitézi rendbe, az nem igazán fért a fejébe. Ezt el is mondtam neki a telefonban, meg azt is, gondolkozzon el azon, hogy a magyar vitézi rend vajon pozitív vagy negatív szerepet játszott mondjuk a zsidótörvények érvényesítésében, Magyarország dicstelen háborús szerepvállalásában…

Meglepő módon a templomos lovagokra, kevésbé meglepően a keresztény eszmékre hivatkozott.

Igen, hívőnek Béla mindig is hívő volt. Templomba is járt, keresztet vetett, ha elindult a kocsival, amelynek visszapillantó tükrén kis kereszt himbálózott egy láncon. Nem is volt ezzel semmi bajom, erről soha nem vitatkoztunk. Ő magánügyként kezelte, s én is annak tekintettem. Bizonyos életviteli dolgairól ugyan azt gondoltam, nehezen egyeztethető össze a mély vallásossággal – de hát ezt intézze el ő a lelkiismeretével és a jóistennel (valamelyik szolgájának nyilván meg is gyónta…).  Hogy ez a kívülről  inkább csak formálisnak látszó vallásosság hogyan vezette arra, hogy progresszív liberális gondolkodását teljesen megtagadva egy történelmileg meghaladott, konzervatív, rendpárti, nacionalizmussal áthatott jobboldali szervezetben vélje megtalálni eszmetársait, az nem tudom. Olyanokat ismerek, akik nyerészkedésből vagy rangkórság okán tesznek hasonló lépéseket, olyanokat is, akik más területen mutatott sikertelenségüket, kudarcaikat, tehetségtelenségüket próbálják így kompenzálni – ám tudtommal Béla esetében egyik körülmény sem áll.

Beszélgetésünk végén arra kértem, fontolja még meg erősen ezt a dolgot, ezt elfogadta és határozottan állította, a napokban felkeres, hogy részletesen beszélhessünk erről.

Ehhez képest egy véletlen folytán még aznap este arról értesültem, hogy Béla vitézzé avatásának a napja már ki van tűzve. Talán azt mondanom sem kell, hogy azóta sem jelentkezett, pedig én két éjszakát végigvitatkoztam vele távollétében.


magyar laptop billentyűzet használata google kereséshez

A végromlás felé

Cirka harminc éven át mondtam, mondtam mondtam makacsul a magamét – és mire mentem vele? Minden rosszabbra fordult: Magyarország már nem vonzó perspektíva egy demokratikus érzelmű, liberális gondolkozású ember számára, Ukrajna pedig (számomra átláthatatlan érdekek miatt, de érzékelhetően) a válságállapot állandósítása mellett kötelezte el magát: a szakadék szélén való billegés, a hadiállapot bevezetésével való fenyegetőzés és a zavaros körülmények közepette valakik léthatóan érdekeltek a lakosság számára egyre elviselhetetlenebb helyzet fenntartásában.

Magyarországon 2010-től olyan politikai és társadalmi változások történnek, amelyek teljességgel ellentétesek az én eszményeimmel, a magyar társadalom többsége számára elfogadottá váltak a számomra legelutasítottabb nézetek, folyik a Horthy-éra ideológiájának a restaurációja, visszalopakodnak a jobboldali konzervativizmus legrosszabb hagyományai. Szitokszóvá vált az európaiság és a liberalizmus, viszont már a parlamentben is lehet zsidózni és cigányozni – “az utca” vagy “az internet” névtelen emberének teleszájú fröcsögéséről nem is szólva. Álszent, cinikus, hazug, pökhendi és bunkó mód viselkedő, magánvagyont harácsoló korrupt senkiházikból álló politikai klán uralja az országot, élükön egy diktátori hajlamú, mindenre elszánt szociopatával – akinek remek esélyei vannak arra nézvést, hogy a kicsit itt-ott megnyomorított választási törvénynek és a szavazók szinte töretlen támogatásának köszönhetően még sokáig hatalmon maradjon. Mert az alattvalóknak felettébb tetszik, amit művel, tetszik nekik a turul vérvonal, elhiszik, hogy származási alapon hazaárulók a baloldaliak, rácuppannak halálbüntetésre, idegengyűlöletre… Igen, ezek azok a részletek, amelyektől benn ugyan forrongok, émelygek, amelyek ellen zsigerileg tiltakozom – de megírni a sok mocskot már semmi kedvem. Röffent egyet L. Simon?, mond valami bődületeset Kósa?, álszenteskedik Balog?, hazudik egy kapitálisat Lázár vagy Rogán? Elfeledkezik egy milliárdjáról Mészáros? Kitagadja a magyarságból a nemzet felét és stadiont épít az ablaka alá Orbán? Felszámol vagy lenyúl a rendszer mindent, ami még nem volt az övé? Megvásárolja a független művészeket és az “őfelsége ellenzéke” szerepébe szorítja a tehetetlen másik oldalt? Minden mozzanat felháborít – de ugyan mi változik attól, ha ezt a felháborodásomat megírom?

Ukrajnában 2013 őszén szabadult ki a rossz szellem a palackból. A dugófeszegetők akár jót is akarhattak, csak rosszkor és rossz helyen akarták az európai fordulatot: visszájára sült el minden. Az ország azóta önveszte felé gyalogol hol kisebb, hol nagyobb, hol visszakozó léptekkel. A halott egyre több, az értelmes nyilatkozat egyre kevesebb, a mozgósítás napról napra erőszakosabb. Az abszurditásig kaotikus viszonyok közepette versenyt futnak az indulatok a gáz hétszereződő árával.  Végveszélyre utal, hogy olykor az egyetlen biztos mechanizmus, ami üzemeltette a közigazgatást és a  gazdaságot, a korrupció gépezete sem működik. Hiába jön kintről a temérdek segély, támogatás, hatalmas hitel – nem elég arra, hogy békére korrumpálják azokat, akiknek jobb üzlet az állóháború.

>> Minderről részletesebben is írok főblogomban

>> Az ördög a részletekben

politika, közélet, kult, szerver, közpol, magyarország, magyarság, ukrajna, kárpátalja

_______________________
Más: honlapoptimalizálás – laptop akku töltő

Útban Gyula felé moszkvai kitérővel

– Szervusz, Kern András! – törtünk rá a félmeztelenül ajtót nyitó kedvencünkre a Rosszija szállóban 1980-ban, amikor is csak azért utaztunk kétezer kilométert, hogy a Vígszínház Harmincéves vagyok és a Minden jó, ha vége jó előadását megnézhessük a szovjet fővárosban rendezett Magyar Kultúra Hete rendezvénysorozat keretében. Összebarátkoztunk a színészekkel, a művészbejárón közlekedtünk és a nézőtérnek az ő számukra fenntartott szolgálati székeiből élvezhettük a moszkvai premiereket. Azon kevesek közé tartoztunk, akik bár szovjet állampolgárként néztük végig a budapesti társulat magyar előadásait, mégsem volt volt szükségünk tolmácsgépre.

Az ekkor szövődő barátságokból nem átallottam még hosszú évekig profitálni. Főleg, ha Magyarországra érkeztem. Még ahhoz is volt merszem, hogy két sztárszínésszel vitessem le magam Gyulára, a Lírafesztiválra.

A moszkvai előzményeket és az örök életemre emlékezetes gyulai utazást részletesen megírtam. Itt olvasható:

Kávé hármasban

Dzsámbó Dzsimi és a lakodalmaSOKK

zambo

Dzsámbó Dzsimi

Exdiplomata szomszédunk házvezetőnője gyakran becsönget hozzánk. Legtöbbször kölcsönkérni jön: gazdái hirtelen megkívántak valami olyan ételt, amenynek az alapanyagait beszerezni vagy beszereztetni viszont elmulasztották. A bevásárlás elvinné az időt, E. a rövidebb utat választja, amely küszöbünkig vezet. Éva szívesen ad a készletéből, természete a szívjóság és empátia, de általában nem is jár rosszul az ügylettel, E. másnap kamatostul adja vissza a kölcsönt.

Most azonban valami egészen másért jött. Kifejezetten velem akart beszélni. Azzal kezdte, hogy azért fordul hozzám, mert magyar vagyok. Rosszat sejtettem. Így azok a beszélgetések szoktak kezdődni, amelyek végső célja az, hogy a magyarul nem vagy alig tudó ismerősünk magyar állampolgárságot szerezzen. Ehhez lenne szüksége infóra, űrlapra, rosszabb esetben protekcióra. Nem túl kellemes ezeket elutasítani, mert alig akarják elhinni, hogy mi ezt az ügymenetet nem jártuk végig, mi több: ilyen szándékunk sincs, így se infónk, se űrlapunk, se bennfentes kapcsolatunk.

De szerencsére (?) valami egészen más képezi a kérés tárgyát. E. papája 70 éves lesz és mivel nagyon szereti a magyar muzsikát, a lánya ezzel szeretne kedveskedni neki egy CD-nyi ajándék formájában. Mivel pedig én magyar vagyok, biztosan van nekem magyar muzsikám. Logikus. Aztán konkretizálódik a kívánság. Olyan kellene, mint a Ráncos csizma, meg olyan, amit Dzsámbó Dzsimi énekel, meg amire a lakodalomban mulatnak.

Kishíján sokkos állapotba kerültem ettől, jeleztem, hogy az ilyen zenék nálam heveny viszketegséget okoznak és azonnal felhólyagzik tőlük a bőröm. Évának mentő ötlete támadt: majd Kolos fiunk leszed pár ilyen zenét a netről. E. elégedetten távozott, én is megnyugodtam. Egyelőre Kolos is derűs, még nem értesült a merényletről.


Kapcsolódó régebbi írás: Gyurcsány Ferenc nyerte a Zámbó Jimmy-hasonmás versenyt

Az utolsó futamok – Megjelent!

utolso_futamok.jpg

Bízhatóan ez még nem az utolsó kötetem – de hogy utólsó „futásaim”, futamaim zajlottak 2008-ig, az szinte bizonyos, éppen ezért a kiadó ajánlata ellenére nem éltem a lehetőséggel, hogy mondjuk 2010-ig kiegészítsem a kéziratot.  Így mindössze 4 év naplóját tartalmazza, 2004-2007 intervallummal. Fontos esztendők voltak. A kivonulásom utolsó nagy gesztusai. Kilépés az írószövetségből, végső hátat fordítás a kiadói-szerkesztői és alapítványi munkának, és bár korábban kezdődött a folyamat, akkor vált véglegessé és visszafordíthatatlanná szembenállásom a kárpátaljai magyar irodalom és kultúra szervezeteivel, csoportjaival, orgánumaival – és személyeivel is.

Ebből a szempontból fontos könyv.

Részlet a szinopszisból:

A kárpátaljai Ungváron élő József Attila-díjas író előző naplókönyvének a fülszövege így kezdődött: „Padlásszobájában ül az író – történelmi és etnikai peremhelyzetben. Az országot, amelyben él, most éppen Ukrajnának hívják… Az író nyelve magyar, gondolkodása európai, magatartása egy független értelmiségi pozícióját célozza, értékrendszerét pedig az általános emberi minőségeszmények határozzák meg.”

Ami igaz volt az ezredforduló esztendeire nézve, igaz maradt a folytatásra, a 2004-2007-es időszakra is: nem változott sem a szerző földrajzi helyzete, sem értékrendszere. Ami megváltozott, az egyfelől az őt kisebb és nagyobb körökben övező világ, másfelől tetten érhető szemléletének, hozzáállásának bizonyos módosulása is – a jelen anyagban mindkettő jól nyomon követhető.

Míg korábban figyelmének jelentős részét lekötötte a kárpátaljai író- és újságíró-kollégák munkássága, a kiadói műhelyek, szakmai és érdekvédelmi szervezetek napi tevékenysége, a támogatási rendszerek visszásságai (s ezeket gyakorta érzelmi telítettséggel bírálta) – addig a most tárgyalt időszakban e témák már nincsenek figyelmének a homlokterében, ha érinti is őket, ezt bizonyos távolságtartással teszi.

Változás tapasztalható abban is, hogy míg korábban alig foglalkoztatták az ukrajnai politikai események, addig mostani naplójában ezek kiemelt figyelmet kapnak. Ami érthető is, ha tudjuk, hogy 2004/2005 fordulóján zajlott az úgynevezett narancsos forradalom, és, úgy tűnik, Balla D. Károly erre nem tudott nem odafigyelni…

…Az 1997-ben naplóírásba kezdő szerző második könyvének anyagában egyfajta lezárást is megfigyelhetünk: mintha megelőlegezné valamiféle visszavonulását az élet sűrűjéből. 2007-es előadó-körútjáról hazatérve egyik utolsó jegyzetében erről így ír: „…ideje szép csendben visszavonulni a benti világba, s nem azért, mert már nem bírom tovább csinálni, hanem mert nem akarom. Lehetek lelkes mindannyiszor, ahányszor csak valami meghívást kapok, feldobhatnak a nyilvános szereplések, de ott belül valami már mégis inkább azt kívánja, hogy hárítsak, hogy hagyjam magamon eluralkodni a kényelmességet, felelőtlenséget – és akár a tehetetlenséget is.”

S ha e visszavonulást illetően az eltelt időszak cáfolattal és igazolással egyaránt szolgálhat is, afelől nem lehet kétségünk, hogy aki a 2004-2007-es naplót elolvassa, egyrészt fontos tényanyag birtokába jut, sok olyasmit megtudhat Magyarország és Kárpátalja kölcsönviszonyáról és a régió magyarságának életéről, amit nem írtak meg az újságok, másrészt beavatódhat egy többszörös peremhelyzetben élő értelmiségi belső világába, egy olyan gondolkodó ember élethelyzetébe és alkotói szemléletébe, aki sikeresen leküzdötte nemcsak politikai-földrajzi-társadalmi, hanem személyes hendikepjét is: kerekesszékéből is tisztán, pontosan látja és láttatja világunkat.

Több blog, mint muskátli

tejmozi-blogTejmozi-blog

Egészen mostanáig fej-fej mellett haladtunk, ma azonban, mikor is rövid, ám hatékony szakmai látogatást tettem a teraszunkon, nem kis megdöbbenésemre kiderült, hogy Évának eggyel több láda muskátlija van, mint ahány blogom nekem. Ezt az állapotot elfogadhatatlannak ítéltem és sürgősségi munkával befejeztem egy régebben kezdett blogom dizájn-munkáit, egyben nyilvánossá is tettem az eddig suttyomban építgetett oldalamat. No persze van más aktualitása is indításának… Regényem / várt könyvem oldala mától itt: TEJMOZI-BLOG

Sej, Rozi…

…vasárnap kirándultunk. Igaz, hogy ennek lassan két hete, de a fotók jobbik része csak most került hozzám, így a beszámolóval is elég sokáig vártam.

Úgy háromévenként megkívánom a hegyek látványát. Kapcsolatom a természettel mostanában abban merül ki, hogy reggelente kinézek az ablakon. Amennyire sétálós, kirándulós fajta voltam huszonévesen, annyira otthonülő lettem harmincasként. Negyven után pedig már a számítógép és a virtuális valóság ragadott magához, a külső környezetre alig maradt igényem. Érdeklődésem a külvilág iránt sokkal gyorsabban sorvadt, mint az izmaim. Mégis, úgy háromévenként felmerül bennem: most már ideje lenne valami hegyet és erdőt látni.

Nem jó tél közepén születni. Leginkább azért nem, mert ennek egyenes folyományaként születésnapozni is januárban kell. Jönnek a vendégek, és az előszoba fogasa leszakad a sok súlyos cucctól. Hozzák a túl drága virágot, sajog belé a szív, hogy pár nap alatt elhervad egy kisebb vagyon. És amikor kikíséri őket az ember, hosszan kell álldogálni velük, amíg a súlyos télikabátokat, bundákat újra magukra húzzák. Az ülő vendég jó, az álló és az ajtóban búcsúzkodó ellenben elviselhetetlen. Januárban kivált.

Ennél már csak az rosszabb, ha az évforduló is kerek. Nem elég a nyomasztó évtizedek súlya, az emberre még a téli sötétség is ránehezedik, homlokába lógnak a súlyos fellegek.

De hát miért kellene ostoba dátumokhoz ragaszkodni, miért ne játszhatnánk ki az évszakok szigorúságát? Miért is ne lehetne az én születésnapom egy kellemes nyárvégen? Vagy… miért ne lehetne a hegyekben?

A legérdekesebb, hogy a barátaink – Zita és István – egyáltalán nem lepődtek meg a furcsa meghíváson: autózzunk fel (Kolos vállalta a sofőrséget) az Ung völgyében Perecsenyig, vágjunk át a Latorca völgyébe, kicsit álljunk meg a kis hágó környékén hegyet és erdőt nézni, aztán hazafelé valami megfelelő vendéglőben költsük el a születésnapi ebédet.

Így is lett. Rendesen felköszöntöttek augusztus közepén, öt hónappal a tényleges dátum előtt, kaptam szép ajándékot, néztünk hegyet kellemes ingujjas melegben, szép napsütésben. Előtte Nevickén jól megkávéztunk, koccintottunk igen finom könyakkal, utána Perecsenyben ebédeltünk egy elég kellemes ruszin vendéglőben. A pincérnő annyira nem az irodalmi ukránt beszélte, hogy még a kötőszavait sem értettem, ellenben a pisztrángot igazán finomra sütötték, egészen különleges ízeket kevert hozzá a mustáros mártás, friss volt a sör, minőségi a bor, és a feketekávéba sem lehetett semmilyen indokkal belekötni. Mindez egy olyan városkában, ahol évtizede még a talponálló étkezdében az alumínium tálcán

pultig menekített és ugyancsak alumínium kanállal a konyhából áradó zsírszag miatt sebesen behabzsolt borscs jelentette a gasztronómiai élvezetek netovábbját.

Barátaink igen jól érezték magukat, velünk együtt sóhajtottak fel búcsúzáskor: milyen szép dolog is ilyen kellemes nyárvégen tölteni be az ötvenet.


Zita, Kolos. Éva tanulmányozza az étlapot.


István és Zita már a vége felé, kávázás közben

erdő és kisebb hegyek a háttérben, a vendéglőből jövet


Zita, kezében a távollévő Csöngének rendelt és hazaszállított adag pisztránggal

 

Erdélyi Terasz

Feléledt hamvaiból az ErTe, azaz az Erdélyi Terasz, amely egy ideig roppant intenzíven és remekül futott a Terasz.hu honlapján, szinte hogy konkurenciája volt nemcsak a Terasz-fősodornak, hanem az akkor még szárnyait próbálgató Literával is vetekedett. Jó esélye volt arra, hogy a legjobb magyar irodalmi portállá fejlődjön – aztán valamiért hamvába holt. Most az EMIL-lel, az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közös webhelyen folytatják az abbamaradt munkát. A címoldal és a rovatok többsége még üres, de az egyikben már jelengetnek meg a cikkek: Napi Gonosz. Ide Szabó Géza engem is meghívott: a szerdai gonoszt én írom ettől a héttől kezdve, amíg bírom szusszal. Persze szerelem-munka ez is, pénz semmi, „csak a szégyen”. De Gézával abban megegyeztem, hogy az ott történt megjelenés után írásomat máshová (pl. ide) is felrakhatom, illetve, ha tudom, nyomtatott lapban is megjelentethetem. (Ilyenkor fáj egy kicsit, hogy Kárpátalján egyetlen olyan orgánum sincsen, amelyben gusztusom lenne publikálni.)Ma néhány technikai dolgot is tisztáztunk, így hát már fenem a pennám holnaputánra.A NolBlog pedig szépen megújult, Evoé!

Frissítés: 2016 februárjától megszűnt a NolBlog. Az erdélyi terasz meg réges-rég. Viszont a SEO él és virul, mint a télikerti szobanövények a beépített teraszon

Rajongóim oldala?

Írtam már arról, hogy nevemre rákeresve találtam a neten egy olyan webszájtot, amely eléggé meglepett – ugyanis „rólam szólt”. Töprengtem, hogy felvegyem-e a kapcsolatot a gazdájával. Mire rászántam volna magam, ő maga jelentkezett. Két dolgot is kért egyszerre: hogy közölhessék oldalukon az írásaimat, s hogy adjak nekik interjút. Voltaképp egy kollektív blogról van szó, amely mögött lelkes olvasóimból, „rajongóimból” álló virtuális társaság áll. Kiderült, hogy már néhány távolabbi-közelebbi ismerősöm, barátom is csatlakozott hozzájuk. Az alapítóval nem vagyunk ismeretségben, helyesebben eddig három rendezvényen is találkoztunk, de senki sem mutatott be minket egymásnak. A legutóbbi könyvbemutatómon mondott szövegem indította arra, hogy csináljon egy oldalt a „tiszteletemre”. Hát ilyen is van. Még nem tudom eldönteni, örülök-e ennek a kezdeményezésnek vagy inkább zavar-e. A honlap eléggé igényes, így talán megbékélek vele. Ha igent mondok az interjúra és az majd meg is jelenik, akkor megadom itt a linket. Addig csak hadd furdalja a kíváncsiság kedves olvasóimat.  >>>>>>>>>>>> a teljes naplóbejegyzés:

Tegnap Ildikóéknál. Szokás szerint nagyon jól éreztük magunkat, bár engem a fülledt idő meg a frontok állandó vonulása kicsit kókadttá tett. Hiába vettem fel a KISzós pólómat és Csönge hiába adta kölcsön a batik-kendőjét, hogy pompás főmet díszítse, eléggé bágyadt voltam. Ellenben legalább hagytam másokat kibontakozni és nem uraltam a terepet páratlanul szellemes sziporkáimmal. Eközben, ahogy Andrassew írná: jókat ettünk és ittunk. A szokásos témák közül valamivel többet időztünk a gasztronómiánál (nyilván az én passzivitásom miatt), és megbeszéltük, hogy legközelebb egy vendéglátóipari üzemegység kerthelyiségében mulatozunk. Picit persze politizáltunk is, mivel azonban mind az egészen kicsi, mind a nagypolitikai szereplőiről csak rosszakat tudtunk mondani, így aztán nem is kezdett szikrázni köztünk a magasfeszültség. Vissza is tértünk az uborkatermesztés és halászlékészítés egészségesebb témájához.

*

Pár napja írtam arról, hogy nevemre rákeresve találtam a neten egy olyan webszájtot, amely eléggé meglepett – ugyanis „rólam szólt”. Töprengtem, hogy felvegyem-e a kapcsolatot a gazdájával. Mire rászántam volna magam, ő maga jelentkezett. Két dolgot is kért egyszerre: hogy közölhessék oldalukon az írásaimat, s hogy adjak nekik interjút. Voltaképp egy kollektív blogról van szó, amely mögött lelkes olvasóimból, „rajongóimból” álló virtuális társaság áll. Kiderült, hogy már néhány távolabbi-közelebbi ismerősöm, barátom is csatlakozott hozzájuk. Az alapítóval nem vagyunk ismeretségben, helyesebben eddig három rendezvényen is találkoztunk, de senki sem mutatott be minket egymásnak. A legutóbbi könyvbemutatómon mondott szövegem indította arra, hogy csináljon egy oldalt a „tiszteletemre”. Hát ilyen is van. Még nem tudom eldönteni, örülök-e ennek a kezdeményezésnek vagy inkább zavar-e. A honlap eléggé igényes, így talán megbékélek vele. Ha igent mondok az interjúra és az majd meg is jelenik, akkor megadom itt a linket. Addig csak hadd furdalja a kíváncsiság kedves olvasóimat.

*

Mivel tegnap befejeztem egy nemszeretem-munkát, így kis lazítást engedélyeztem magamnak (na nem mintha máskor olyan sok kárt tennék a szekérrúdban; habár Béci tegnap este megjegyezte, hogy csodálja a produktivitásomat; én meg közben állandóan azt érzem, hogy nem írok eleget). Kicsit olvasgattam (most felváltva lapozom Karinthy Mártont és Giont) és készítem magamat lélekben arra, hogy holnap már valóban nekiüljek a 90 és 95 közötti publicisztikai írásaim kötetbe rendezéséhez (ez lesz a CD-n megjelenő elektronikus könyvsorozat második darabja). Az az igazság, hogy túl sok dologban vagyok benne egyszerre, ott van a Pilinszky-projektum, ott egy nagyobb, regény méretűre tervezett próza, elkezdtem valami életrajzi izét is, az aprómunkákról nem is beszélve (a minap egy könyvkritikácska), így aztán egyikben sem merülök el eléggé. Ellenben az is igaz, hogy mindig ahhoz nyúlok, amelyikhez éppen gusztusom van, így egyik sem válik számomra kényszerré. Fene tudja, talán mégis jobb lenne egyvalamire komolyan koncentrálni és nem szétforgácsolódni.

*

Kolos holnap indul Veszprémbe, megkapta a következő tanévre a tartózkodási engedélyét, csak azért megy, hogy a bélyegzőt beüttesse az útlevelébe.

*

Nagyon jól bevált az UngParty nem olyan régen regisztrált ingyenes domainja: a Főkapu linkjeként most már mindenütt igyekszem az ungpa.try.hu-t megadni, és egyre több lehívás történik ezen a címen, naponta több mint ötvenen már így lépnek be a rendszerembe. Erről tanúskodik ez a statisztika. Művészeti kategóriában pedig már a 4. vagyok – és ostromlom a 3. helyet; ez itt látható.

Kísérleti jelleggel beüzemeltem egy új Fórumot, itt lehet tesztelni. Jó kis fórum, könnyen beilleszthető az oldalakba és vannak előnyei a másikkal szemben. Persze hátrányai is (egyébként a szolgáltató maga ajánlotta; új vállalkozás lehet, én voltam a 15. regisztráló). Nemsokára egyébként készen lesz a teljesen új és teljesen saját fórumunk, Kolos lassan befejezi a programozását. Akkor már nem kell külső szolgáltatót igénybe venni, saját rendszerünkön belül fog működni. A legnagyobb gond az, hogy miként mentsük át a régi fórumaink sok-sokezer hozzászólását. Persze az sem biztos, hogy érdemesek az átmentésre, én valahogy mindig szívesen kezdek tiszta lapot (üres fórumot) azzal az illúzióval, hogy jobb lesz az előzőnél. Hát majd kiderül.