játék kategória bejegyzései

[…] Az egyik tócsában meglátta a lábát, aminek jól kidolgozott vádlija, olyan volt, mint egy görög oszlop fejre állított apotézise. Volt is neki egy apatézise, hogy […]

Balu írja: „Sikerült megvennem Esterházy Péter legfrissebb könyvét, melyet múlt héten írt, félálomba, de azóta ez már a tizenegyedik kiadás, mert úgy kapkodják, hogy arra nincs szó. Nekem is csak úgy jutott egy, hogy teljesen véletlenül, kifeküdtem két héttel ezelőtt az egyik könyvesbolt elé, és mázlim volt, mert három nappal később már akkora sor volt ott, hogy le kellet zárni a körutat. Akkor még nem is tudtuk, csak éreztük, hogy lesz egy igazi könyv, amiért érdemes felvállalni a vesebajok megnövekedett kockázatát. Totál oda vagyok érte, egy lecsúszott focista történetéről szól, de inkább csak idéznék egy részletet a negyedik
fejezetből.” » » » folytatás és szövegrészlet Balu blogjából

Előzmény: Tompaszöglet – egy új Esterházy

Esterházy Péter

Tompaszöglet
4. fejezet
(részlet)

„(…)Kellene nekem egy saru, gondolta magában Márton, nem mintha szokott volna nem magában gondolni, kvázi magán kívül gondolkodni, és legfőképpen magán kívül a vásárlásról gondolkodni. Magán kívül inkább csak a pályán szokott lenni, ha gólt lő, ha a lábával, még inkább a lábfejével, úgy igazítja a labdát, azt a káposztafej szerű gömböt, hogy az aztán nyíl egyenesen a kapu felé – head to the goal – halad, és ilyenkor ő is egészen elveszti a fejét, mintha a saját koponyáját juttatta volna a hálóba, és olyankor örül, ünnepel, táncol, elesik, magánkívül van, és valóban pár rövid percig a csapat egy góllal hosszabb, de egy fővel rövidebb lesz. Ez már csak így megy. Ez a forgatókönyv. Csatár lő, kapus dől, csatár örül. Legalábbis, ha happy end-es filmről van szó, ha hollywoodi a film, vagy ha európai, de el akarják adni nyugatra. Ott ugyanis nem szeretik a szomorú történeteket. Nem is nagyon adnak ezért sportot élőben, hanem felveszik, és a csúnya részeket kivágják, átszerkesztik, átrajzolják, és végül leadják úgy, hogy az győzzön, akit a közvélemény győzni látni kíván; akit a közvélemény győz győzni látni. Például, fűzte tovább magában Márton, Cseh Laci is három aranyat nyert – azt mondják – csak mi Amerikából kaptuk a képet, mert jobbra rövidebb a Föld mint balra, és balra még elzárták volna az oroszok az adást, mert Ukrajnában mindig van aki mismásol.
Most meg így hirtelen a semmiből jutott eszébe Ukrajna, hogy van olyan, és hogy oda is lehetne menni. Mert ha belegondolunk, biztosan nagyon szívesen vennének ott át engem, hiszen mi is mindig nyugati játékosokkal akarjuk javítani a formációt, a nyugati edzőkről nem is beszélve. Ott a magamfajta jó Nyugat-európai – minden viszonylagos, idegenül relatív – játékosért két kézzel kapnának, és kitudja a Dinamo-Cherobil FC-nél talán még többel is. Csak mi vagyunk olyan balgák, hogy nem vagyunk elég nyitottak keltre, nem akarunk onnan venni, és nem akarunk nekik eladni; csak ilyenek miatt, mint például hogy a lej rosszabb mint a forint. Legalábbis volt idő. Meg talán nyelvet sem kéne tanulni, hiszen élnek ott magyarok, állítólag.
De addig is kéne nekem egy saru. Egy olyan kanossza-járós. Felszíjaznám a lábamra, úgy lenne megkötve, ahogy én akarom, úgy lennének a pántok, ahogy én akarom, és legfőképpen nem pattogzana ki a bőröm ott ahol hozzáér a csat fémje, mert nem lenne rajta csat. Régen persze ilyen baj nem volt, mert nem volt csat, mert csak a 313-as nagy csatlakozás emlékére csináltak egy ilyet, csak úgymond brahiból, amikor a nagy római birodalom „Cogito ergo sum corpus Christi!”- felkiáltással csatlakozott a keresztény egyház szent testébe. Ezek fontos dolgok,a miket az embernek illik tudni, mégsem tanította őt meg rá az iskola, csak egy házaló ügynök, akitől vett is egy kenőcsöt a lábára, és az használ is, csak büdös. Az emberek meg azt hiszik, hogy a lába az. Persze ő attól még keni, mert neki a lába az érték, az a munkaeszköze, az amolyan über alles mint írónak a tolla, csak nehezebb cserélni.
A vonat meg nem jön. Ő meg ácsorog ott azon az értékes lábán, azon az értékes kipattogzott lábán, amivel azokat a remek gólokat szokta lőni, amit jószerével már csak úgy elvárnak tőle, mintha az olyan könnyen és természetesen menne, és nem is értékelik igazán, hogy lövi azt a gólt, mert nem is tudják, hogy mi az, kipattogzott lábbal lőni. Kezd fázni. Lassan megveszi az Isten hidege. Ha már a Haladás nem vette őt meg. Persze vette volna, csak ő időnek előtte leszállt a vonatról, és nem ért oda Szombathelyre. Igyekezett ő, csak amikor leült mellé a kalauz, és ahelyett, hogy a jegyét kérte volna, annyit mondott hogy na hogy lesz, akkor neki felszaladt a vérnyomása, lüktetett a nyakán egy ér, ökölbe szorult a keze, mondta, hogy nem tudja, odaadta a jegyét, és elbújt az újságjában. Pech, hogy az újság meg pont róla írt, ezredszer is szóba hozva azt a fránya szögletet, így azt meg belegyűrte a szemetesbe, odavaló, nem ér semmit, és ott maradt kettesben a kalauzzal. A kalauz meg csak nem bírta el, egyre inkább csak kérdezte, hogy hogyan lesz, meg mondta hogy hallotta, hogy nem lesz benn a kezdő tizenegyben, meg hogy talán a tizenegyes mezt is megkapja más, arról nem is beszélve, hogy nem ő lesz a tizenegyes rugó sem ezentúl. Tizenegykor begördült a vonat Pápára, ő meg mint egy jelzést fogva köszönt és köszönt; Istennek a megállót, a kalauztól meg el.
Járt egyet a városban. Várta a vonatot, amivel tovább tudna menni, de nem egyhamar jött, az állomás meg van annyira unalmas, hogy az ember inkább járjon egyet máshol, minthogy üljön ott. A járás meg elhúzódott. Az a város ugyanis szép. Van benne egy nagy kastély, valami Esterházy, meg egy nagy templom a kastély előtt, amit egy Esterházy építtetett, meg van ott egy kórház, az is Esterházy. Eszébe is jutott, hogy van egy híres Esterházy, aki gólt lőtt a braziloknak. Biztos aranylábúnak tartották akkoriban. Biztos írtak is verset vagy valamit a lábáról; meg meg is érdemli igazából, mert az ilyen ember egy igazi hős, aki hősi eposzokat érdemel a legjobban, és ezt megérdemelte volna ő is, mert olyan lába van, hogy azt szinte már kár is másra használni, mint labdarúgásra. Ő meg ezekkel az értékes lábaival járta az utcákat, és arra gondolt, hogy úgy emlékszik ősei éltek ebben a városban – no persze kinek nem… – akik ugyanígy a majdnem ennyire értékes lábaikkal rótták ugyanezeket az utcákat.
Az egyik tócsában meglátta a lábát, aminek jól kidolgozott vádlija, olyan volt, mint egy görög oszlop fejre állított apotézise. Volt is neki egy apatézise, hogy minden ősatyjának is ilyen szép apotézises lába volt, vagy legalább majdnem ilyen szép, mindesetre azt nehezen képzelte volna el, hogy az ő lábuknak nem volt semmi apotézise. De hagyat is a lábát a fenébe, és eliramodott az állomásra, ahol lassan jött érte a vonat. De az a vonat, amire ő olyan híven és kitartóan várt, nem a megváltást, de ugyanazt a kalauzt hozta, aki elől lemenekült a vonatról, és inkább fel se szállt, sőt dühében felszögeztette volna az egész szerelvényt valami szégyenfára. Végül is nem ért el Szombathelyre, nem írt alá semmit, és épp olyan kilátástalan volt a jövője, mint pár héttel ezelőtt, a szezon végén, amikor cikkezni kezdtek róla, mert az utolsó meccsen olyan volt, amilyen.
Most már csak a pesti vonatot várta, hogy hazamenjen, leverten, csapozottan, elgyötörten és legfőképpen szerződés nélkül, hogy aztán otthon neki szegezzék a kérdést, hogy hol jártál egész nap, ó te jómadár, ő meg felelhesse, hogy itt is ott is jártam gyönge Violám, aki mellé aztán le kell feküdni, és akivel este együtt kell aludni. Akinek nem pattogzik ki a lába, nem hagy ki sorsdöntő gólokat, nem felejt el szerződéskötéseken megjelenni, és úgy összességében nem sújtja annyira a sors, mint őt, és nem is érti, hogy miért tűri el, hogy számonkérje őt.
Aztán persze eszébe jut ez is, hogy akármilyen szörnyű is, meg igazságtalan, mégiscsak az van, hogy ez a nő nő, és el is mondja magában, hogy milyen jó, hogy van egy nő, szeret, és ami legfontosabb, csak nagyon ritkán gyűlöl, igaz akkor szívből. Az is jó, hogy vannak esték, amit együtt lehet tölteni, és akkor ő csak azt mondja, hogy szeretlek, meg a nő is, hogy szeretlek, és akkor ő azt, hogy szeretni akarlak, és a nő azt, hogy szeress. Ez a szeress meg nagy piros betűkel van törvénybe szedve, hogy ilyenkor szeretni kell, hogy szeretni kell, ennyi az egész, hogy egymásról egymást lebeszélni nehéz, és hogy igazából nem is akar senki lebeszélni senkiről semmit, és ha már mindenképpen le kell, akkor sem beszélni, hanem húzni, az sokkal inkább célravezető, bár mindenképpen sokkal erőszakosabb.
Aztán tényleg hazaért, betoppant a házba, finom vacsora gőzölt az asztalon, kedvesen mosolygott a nő, és a kérdés sem volt olyan erős, mint azt ő korábban, még mint a frissen vert sereg elképzelte és csak úgy természetesen jött, hogy hol voltál Marci, és nem tudja miért, és akkor sem tudta, hogy miért, de azt felelte, hogy elmentem sarut venni, de sehol sem találtam. Miért, szőrcsuhában akarsz az edző elé járulni? Nem felelt, mert nem akart magyarázkodni, meg azt sem tudta, hogy erre mit mondhatna. Na mit állsz ott, kihűl a lakás, gyere be, és egyél vacsorát, holnap majd elmegyünk sarut venni együtt.(…)”

A teljes valóság az, hogy ez az írás Balla D. Károly játékára készült, a fent látható borítóterv pedig a szobatársam pályamunkája. Kövessétek a fenti linkeket, onnan megtaláljátok az egyéb kapcsolódó oldalakat.

• Könyvek – Hangoskönyv online