Anekdoták Petróci Ivánról, 1

Miért nem lett kétnyelvű közös kötetünk?

Az internetes korszakom előtti naplójegyzeteim újrapublikálása közben olyan régi dolgokkal szembesülök, amelyek jórészt már kiestek az emlékezetemből. Ilyen volt például újraolvasni, mit írtam 22 darab versem megjelenéséről A csárdás szikrái (!) c. antológiában. Nem örültem neki 1998-ban, mert javarészt a 70-es években keletkezett zsengéim kerültek bele Iván vitatható minőségű fordításában. Alul majd lesz egy link versolvasáshoz, de előbb arról, mi is ezeknek az opuszoknak a története.

Petróci Iván (Ivan Petrovcij), a költő és műfordító

 Іван Юрійович Петровцій

A fiatal Petróci Iván – Іван Петровцій

Én még tizenéves kölyök voltam, ő harminc körüli fiatalember, amikor a 70-es évek derekán a Kijev melletti Irpinyben találkoztunk. Az írók itteni alkotóházában voltunk elszállásolva, az ukrán írószövetség több napos rendezvényén vettünk részt, Kárpátaljáról kettőnkön kívül Volodimir Fedinisinec volt a delegáció harmadik, rangidős tagja (őt ismertem korábbról). Nekem addigra megjelengettek már a verseim olyan jeles orgánumokban, mint a Kárpáti Kalendárium, Vörös Zászló, Kárpátontúli Ifjúság, ezekből Fedinisinec párat (apám kérésére!) lefordított ukránra – és ez már elég is volt ajánlólevélnek a tanácskozásra. Hogy miről is folyt a diskurzus, én meg nem mondom, de hogy a nagy park közepén álló épületben igen kellemes estéket töltöttünk, arra jól emlékszem. alkotóház, irpinySakkoztunk, beszélgettünk, sétáltunk a parkban. Nekem imponált, hogy két jóval idősebb ukrán költővel társalogva tölthetem időmet. Ivánnal rendesen összebarátkoztunk e pár nap alatt, akkor határoztuk el, hogy fordítani fogunk egymás verseiből – és attól kezdve tartottuk a kapcsolatot.

Az akkor már Baudelaire-t, Rimbaud-t fordítgató, francia  szakot végzett Iván vette komolyabban a megállapodásunkat és hamarosan kötetnyi mennyiségűt lefordított zsengéimből. Közben kinek-kinek az első saját könyve is megjelent, még ám ugyanabban az évben, 79-ben: tőlem az Álmodj zenét!, Ivántól a Знак весни (A tavasz jele). Barátom igen elszánt volt abban, hogy munkája könyv alakot nyerjen, több kiadóval is próbálkozott, évek teltek el várakozással, átdolgozásokkal, végül a kijevi Mology kiadó csak kihozta a Карой Балла: Речитативи (Recitatívók) jegyzésű kötetkét 1983-ban.

Balla D. Károly ukránul - Карой Балла: Речитативи, 1983Örültem is, meg nem is. Leginkább az bántott, hogy nagyrészt a zsengéim kerültek bele. Iván váltig állítgatta: merész formajátékaim, egyedi stílusom, hangom okán a verseim a meglehetősen konzervatív ukrán irodalmi közegben nagy feltűnést fognak kelteni – én viszont már addigra nagyon más húrokat pengettem, az öncélú formabontásoktól eltávolodtam. A másik dolog, ami erősen zavart, hogy sok versemre nem lehetett ráismerni. Iván többüket minden lelkifurdalás nélkül teljesen vagy részben átírta. Ukránul ez így fest jobban, bizonygatta. Én meg ráhagytam…

Petróci akkoriban még nagyon gyengén tudott magyarul, holott szorgalmasan bújta a szótárakat, két tanárnőhöz is járt Beregszászban (akkoriban ott lakott), ahol abban az időben – erős magyar többségű város lévén – pár év alatt még az utcán járva is meg lehetett tanulni a nyelvet. Sejtésem szerint sok szövegemet egyszerűen nem értette meg…

Igazából nem emlékszem arra, volt-e ennek a könyvecskének érdemi szakmai visszhangja. Arra mindenesetre megfelelt, hogy az ukrán írószövetségi felvételi kérelemhez csatolható legyen. Felvettek, és tagja is maradtam egészen tavalyig.

Már nem emlékszem, melyikünk fejéből és pontosan mikor pattant ki az ötlet, de valamikor ezután, a nyolcvanas évek vége felé történt, hogy egy közös kétnyelvű kötet tervét kezdtük dédelgetni. Ésszerű elképzelés volt: Iván az újabb, komolyabb verseimből is ukránra ültetett egy nagyobb merítésnyit, és én is rászántam magam, hogy addigra megjelent versesköteteiből és a nekem adott kéziratokból válogatva bő két tucatnyit lefordítsak. A kötet koncepciója ez volt: 100 vers egy kötetben = 25 eredeti BDK-vers, 25 eredeti PI-vers, BDK 25 verse PI fordításában, PI 25 verse BDK fordításában. Összegezve 50 vers magyarul, 50 vers ukránul, 50 eredeti és 50 műfordítás. Annyira jó ötletnek tűnt, hogy biztosak voltunk: örömmel rábólint a kiadó.

Ám a benyújtott kéziratra kínosan sokáig nem érkezett semmilyen reagálás. Iván publikációs ügyekben továbbra is eléggé rámenős volt: be-bejárt a kiadóba érdeklődni. Hónapok, félévek teltek el.

Mígnem egyszer lógó orral beállított hozzánk, hóna alatt az addigra tonnás súlyú teherrel.

– Hát képzeld – kezdte. – Írásba nem adták, de szóban elmondták, mi a baj ezzel a kötettel, miért nem lehet kiadni.

Kis unszolás után el is mondta olyan szomorú képpel, hogy komolyan megszántam. A kiadóban azt mondták az illetékesek, hogy: 1) Balla D. Károly eredeti versei jók. 2) Balla D. Károly versei Petróci Iván fordításában – jók. 3) Petróci Iván versei Balla D. Károly fordításában – jók. 4) Petróci Iván eredeti versei viszont csapnivalóak.

Végül is ez lenne az anekdota poénja. Hogy szolgál-e tanulságul költő és műfordító, eredeti és fordítás viszonyáról, azt nem tudom, de hogy őt porig sújtotta, az bizonyos.

Nekem ennyire nem volt rossz a véleményem a költészetéről. Találtam, persze, sutaságot bőven én is, de ezekről sorra azt hittem, hogy ukránul ez így hangzik jól. Tisztában voltam azzal is, hogy sem az ukrán nyelv, sem az ukrán költészet nem esett át azokon a nagy megújító változásokon, mint a magyar a tizenkilencedik században és a huszadik század elején – de úgy tekintettem, abból  kell kiindulni, ami van, és nem rettentem vissza attól, hogy Iván verseit kicsit feldúsítsam, a közhelyes, lapos képek helyett eredetibbeket építsek a sorokba… Nem, nem írtam át őket, mint ő gyakorta az enyéimet, talán csak erőteljesebbé, kifejezőbbé tettem őket – vagy legalábbis megpróbálkoztam ezzel…

Záradékként még ide kívánkozik annyi, hogy később megromlott a viszonyunk. Nem, nem akkor, amikor az ukrán nyelvű munkásságának hátat fordítva a rendszerváltás után ruszinul kezdett írni. Ezért az elhatározásáért én nagyra becsültem, holott jól tudtam, a ruszin nyelv és pláne a költészet, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről, az ukránnál is jóval hátrébb tart a fejlődésben és a modern irodalmisághoz való felzárkózásban. (Egyébként érdekes, hogy a jegyzett ukrán írók közül épp Petróci és Fedinisinec volt az a kettő, aki áttért a ruszinra. A hozzájuk hasonlóan ruszin származású kárpátaljai írók sokasága megmaradt a szovjet érában rájuk égett ukrán identitás mellett, csupán irpinyi hálótársaimban szólalt meg őseik vére, nyelve.) Szóval én becsültem Ivánt ezért a vállalásáért, azt viszont sajnáltam, hogy ruszinsága ukránellenességbe csapott át, mint ahogy azt is, hogy a nyelvváltás nem tette erősebbé költői tehetségét.

Barátságunk megroppanásának egyik történetét legközelebb anekdotázom el.


Készítek egy versoldalt Petróci-fordításaimból, itt lesz majd egy link a lehívásához. …És már el is készült:

Petróci Iván ukrán költő versei magyarul, Balla D. Károly fordításában tovább is van, mondom még

Független sajtó Kárpátalján

google-elso-helySemmit nem rovok fel magamnak életem nagy mulasztásaként jobban, mint azt, hogy a közvetlenül a rendszerváltás előtti, majd alatti és utáni években nem írtam naplót. Amit mondjuk 1987 és 1993 között lejegyezhettem volna, ma már történelem lenne: kis helyi adalékai a világtörténelmi léptékű változásnak, a Szovjet Birodalom széthullásának, a szocialista tábor és valamennyi csatolt intézménye (KGST, Varsói Szerződés) megszűnésének. Ha ebben a 7 évben írtam volna naplót, abból nyomon lehetne követni, mit hogyan élt meg egy speciális peremhelyzetben élő értelmiségi a nagy Szovjetunió legdélnyugatibb csücskében – kisebbségi magyarként. De hát nem is csak a megélésről van szó. Hiszen a magam területén és szerény módján mégiscsak aktív részese voltam bizonyos eseményeknek, fejleményeknek. És itt most nem is arra gondolok, hogy magyarság politikai aktivizálódásában miként vettem részt – ebben voltak nálamnál sokkal rátermettebb és jelentősebb szerepet vállaló személyek, például Fodó Sándor -, de még csak nem is arra, hogy az irodalomszervezésben milyen sikerek és kudarcok részese lehettem az említett és azt övező időszakban. Hanem arra gondolok, ami valóban izgalmas: hogyan sikerült az első független kárpátaljai magyar folyóiratot létrehoznom és az állami könyvkiadás monopóliumát megtörnöm. Ez a megfogalmazás így persze akár nagyképűségnek is tűnhet, de hát akárhogyan is nézem: a szovjet állami kiadói struktúrától független és a cenzúrahatóság jóváhagyása nélküli első periodika és első könyv mégis az én közreműködésemmel (na jó: irányításommal) került nagy példányszámban terjesztésre Kárpátalján. Eközben fontos megjegyeznem: ezek nem voltak szamizdat kiadványok, hanem úgy jelentek meg, hogy jogilag magyarországi kiadói hátteret teremtettünk mögé, de mind a szerkesztés, mind a terjesztés a Szovjetunió kötelékébe még bőven beletartozó Kárpátalján történt (sőt, az első könyv esetében a nyomdáztatás is).

Mindezek most leginkább azért jutottak eszembe, mert gondozója lettem egy dokumentumokkal, fotókkal gazdagon illusztrált személyes visszaemlékezésnek, pontosabban az anyag internetes megjelenését segítettem elő. A szerző éppen az említett időszakban, a magyarországi rendszerváltást megelőző években szamizdat kiadványokat jelentetett meg  és a demokratikus ellenzék politikai megmozdulásaiban is szerepet vállalt (március 15-i és október 23-i tüntetések  1986-89 között). Az anyaggal való foglalatosság és a jó internetes szerepléshez szükséges keresőmarketing-munka késztetett arra, hogy igen röviden összefoglaljam, leginkább a magam számára dokumentáljam a következőket (magamról álszerénységből 3. személyben szólva):

Független sajtó Kárpátalján

A Hatodik Síp Alapítvány kiadványai


Az irodalmi folyóirat

hatodik-sipAz 1944 utáni Kárpátalja első független sajtótermékét, egyben első irodalmi folyóiratát Balla D. Károly hívta életre 1989-ben. A lap budapesti kiadói és ungvári szerkesztőségi háttérrel kezdte működését, terjesztése főleg Kárpátalján történt. A lapbejegyzést és a működés jogi kereteit kezdetben az ipari tevékenységet folytató Mandátum Kft-n belüli, Németh István vezette kiadói műhely, a Mandátum Kiadó biztosította (1989-1990), majd a vállalati egységek szétválásával a Németh István vezette különböző alakulatok: először a Mandátum Könyv Bt (1990-1991), majd az Új Mandátum Könyv Bt. (1992), később az Új Mandátum Kiadó (1992) vette át. A lap mögött kezdettől a Balla D. Károly alapította és Németh István elnöklésével működő Hatodik Síp Alapítvány állt. A Hatodik Síp irodalmi folyóirat impresszumában 1993-ban ez szerepelt: Kiadja a Hatodik Síp Alapítvány az Új Mandátum Könyvkiadó közreműködésével. – Az irodalmi orgánumot alapításától 1993-ig Balla D. Károly jegyezte főszerkesztőként. Miután kivált a csapatból, megszűnéséig a lapot Penckófer János szerkesztette Beregszászban. Az 1999-es évfolyam már nem számonként, hanem egyetlen kötetbe gyűjtve látott napvilágot – egyben ez volt az orgánum utolsó megjelenése.

A Hatodik Síp Könyvek – az első fecskék

Bármilyen könyv a Szovjetunióban csakis hivatalos, állami könyvkiadónál jelenhetett meg, sem független kiadók létesítésére, sem magánkiadásra nem volt lehetőség még az 1985-öt követő halovány demokratizálódás idején (peresztrojka, glasznoszty) sem. A Hatodik Síp Alapítvány közreműködésével Kárpátalján 1991-ben mégis sikerült  megtörni – vagy legalábbis megkerülni – az állami könyvkiadás monopóliumát azzal, hogy az ungvári szerkesztőség gondozásában, ungvári nyomdai előállítással (!) és kárpátaljai szerkesztésben, majd terjesztésben – ám budapesti kiadói háttérrel! – kezdetét vette a Hatodik Síp Könyvek sorozat első darabjainak a kiadása. Ez óriási lendületet adott nem csupán az itt élő alkotóknak, hanem egyszersmind előkészítette a helyi magánkiadók alakulását. A könyvsorozat induló címei voltak: Nagy Zoltán Mihály: A Sátán fattya (1991), Böszörményi Gyula: Kucó (1991). Finta Éva: A lét dicsérete (1991), Vári Fábián László: Kivont kardok közt (1991), Balla D. Károly: Hóban és homokon (1991), EXTRA HUNGARIAM c. antológia (1992)

Balla D. Károly 1993-as kiválását követően a Hatodik Síp Alapítvány a Németh István vezette budapesti Új Mandátum Könyvkiadóval és a beregszászi bejegyzésű, Penckófer János vezette Mandátum Kiadóval közreműködve több időszaki kiadványt is kiadott (Hatodik Síp, Emberhalász, Kisebbségkutatás), és jelentős könyvkiadóként működött (a szépirodalom mellett különösen a néprajzi-történelmi tárgyú kiadványok megjelentetése terén jeleskedtek). Az együttműködés néhány esztendő múltán megszűnt, az Új Mandátum 1999. után már nem adott ki a kárpátaljai műhellyel közösen sem lapokat, sem könyveket.

A Galéria Kiadó működése


A Galéria Kiadó Kárpátalja első magánkiadójaként 1992-ben jött létre
és 1996. január 1-jével szűnt meg. Alapítói: Balla D. Károly (főszerkesztő, kiadóvezető) és Vereczkey Béla (igazgató). 1995-ig a javarészt festőművészek alapította Galéria Kisvállalaton belül működött, majd közel két éven át a Balla D. Károly alapította Galéria-Ecriture Magánvállalat keretében, s ez utóbbival együtt szűnt meg 1996-ban. A Galéria Kiadó működésének rövid ideje alatt 30-nál több könyvet jelentetett meg; égisze alatt kezdte működését a Pánsíp kulturális magazin is. A Galéria Kiadó bizonyos tevékenységi köreit az 1995-ben alapított UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány vette át, illetve a Pánsíp szerkesztősége vitte tovább. Az UngBereg Alapítvány 2002-től szüntette be működését, és a Pánsíp szerkesztőségének is megszűntek az intézményi-jogi keretei, működése gyakorlatilag Balla D. Károly szerkesztői magántevékenységére korlátozódott: 2000-től a lap nyomtatásban már nem jelent meg, internetes folyóiratként működött és négy év alatt nyolc digitális folyóiratszáma jelent meg az interneten. Mára a fent említett orgánumok és kiadói formációk közül tehát egyik sem működik – de a folyóiratszámok és könyvek megmaradtak.

A Galéria Kiadó fontosabb könyveiből: 1993-1995

Sütő Kálmán: Holdarcba nézve (versek, 1992, 152 old.)
Kecskés Béla: Pattog a rozsda (versek, 1992, 96 old.)
Balog Sándor: Sorsüldözöttek (dok.regény, 1992, 96 old.)
Balog Sándor id.: Gyöngykaláris (tiszaháti társas mulatságok) (néprajz, 1993, 80 old.)
Razzia (Pócs István szerk.: ifjúsági antológia, 1993, 104 old.)
Balla D. Károly: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia (publicisztika, 1993, 176 old.)
Kőszeghy Elemér: Egy kis csodát (versek, 1993, 120 old.)
Horváth Sándor: Távolságok (versek, 1993, 88 old.)
Balla D. Károly: Karnyújtásnyira (novellák, színművek, regényrészlet, 1993, 176 old.)
Mezsgyén állva (a kárpátaljai magyar értelmiség az ezredfordulón) (Balla D. Károly szerk.: interjúk, 1993, 176 old.)
Finta Éva: Párkák (verses színmű, 1993, 88 old.)
Cséka György: klondájk: egymillió fallikus csillogás (versek, 1994, 96 old.)
Töredék hazácska (Berniczky Éva szerk.: versantológia, 1994, 152 old.)
Bartha Gusztáv: Korok (színművek, 1994, 104 old.)
Bendász István—Bendász Dániel: Helytállás és tanúságtétel (dokumentumok elhurcolt papokról,1994, 172 old.)
Balla László: Csillagírás (kortárs ukrán költők versei) (műfordítás, 1994, 216 old.)
Balla László: Erdélyi Béla és kortársai (kárpátalja képzőművészeinek három nemzedéke) (monográfia, 1994, 88 old. +24 képoldal.)
Kecskés Béla: Bogárbál (gyermekversek, 1994, 60 old.)
A Lendület évei (a József Attila Alkotóközösség publikációi) (Balla D. Károly szerk.: bibliográfia, 1994, 60 old.)
Pócs István: Álarcosbál (versek, 1995, 80 old.)

tovább is van, mondom még

Kamaszkorom lakatlan szigetére

0401muzsak_3Kis érdekesség: a Hajnóczy-regényről akkor írt pár mondatom, mint a könyvet bemutató értékelés, felkerült a Publishing Hungary oldalára (az eredeti oldal már nem érhető el – 2017): „Ennél mélyebbre nem tüdőztem le könyvet. És mint mérgekhez nem szokottat, meg is viselt: émelyegtem tőle rendesen. Taszított és vonzott. Egyszerre töltött el undorral és rajongással. És anélkül, hogy észrevettem volna, beavatott a rútság esztétikájába.”

(archívumomból)

2003 májusában – 12 éves önkéntes szilencium után – újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Épp egy évig tartott. 2004 májusában újra felhagytam ezzel az úri huncutsággal és azóta sem adtam kéziratot a lapnak.  Ennek a nehezemre egyáltalán nem eső  önmegtartóztató magatartásomnak a gyakorlásában újra elértem a 10. évfordulót, ebből az alkalomból ebben a blogban sorra újraközlöm az akkori írásaimat. Az alább olvasható Múzsák és mázsák c. oldalamon jelent meg a KISzó Hóvége mellékletében.

Balla D. Károly

Kamaszkorom lakatlan szigetére

Ugye ismerős a szokványos riporteri kérdés: „Egy lakatlan szigetre melyik kedvenc könyvét vinné magával?” Én erre mindig ezt szoktam válaszolni, hogy a Csónaképítés kezdőknek c. kézikönyvet. Ezt a rossz poént már annyiszor elsütöttem, hogy most minden kérdezőt megkövetve közreadom rövid kedvenclistámat – nem értéksorrendben, hanem úgy, ahogy kamaszkorom időrendjében egymásra következtek. tovább is van, mondom még

Kertész-torony Bécsben

(archívumomból)

12 esztendőnyi szünet után 2003-ban és 2004-ben májustól májusig, azaz épp egy éven keresztül újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban. Azóta pedig újra nem… Második önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles 10. évfordulóhoz érve ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat. Mivel eléggé sűrűn publikáltam, olykor írói neveket használtam. – Az adódott lehetőséget igyekeztem arra felhasználni, hogy az irodalmi-művészeti tárgyú írásokkal el nem kényeztetett olvasók egy számukra valószínűleg kevésbé ismert értékrenddel szembesülhessenek.

Károly Andor

Kertész-torony Bécsben

kertesz_imreKi ne emlékeznék rá: a Nobel-díj bizottság tavalyi döntésén még meg sem száradt a tinta, amikor a magyar közvélemény máris megoszlott Kertész Imre magas elismerését illetően. Akadtak, akik határtalan lelkesültségüknek adtak hangot, végre egy Nobel-díjas magyar író; voltak, akik fanyalogtak: miért pont ő, miért épp most, különben sem olvasta senki a regényét; és bizony akadtak, akik kétségbe vonták nem csupán a döntés jogosságát, hanem még azt is, hogy az évek óta Németországban alkotó Kertész Imre magyar író lenne.

A dologból „ügy” lett, amely messze túlpörgött az irodalom és kultúra berkein. Előfordult, hogy plágiummal vádolták, próbálták saját nyilatkozatait ellene fordítani, legutóbb pedig a díjazott regény alapján készülő film körül csaptak fel az indulatok, mégpedig azért, mert egyesek szerint a film forgatásához az alkotók alkalmatlan helyet választottak: a Pilis szakrális hely, ott nem szabad láger-díszleteket építeni…

Magam azok közé tartoztam, akik, miközben őszintén örültek a nemzetközi magyar sikernek, egyben el is szégyellték magukat amiatt, hogy sem Kertész Imre életművét nem ismerték eléggé (én csupán egyetlen írásával találkoztam korábban), sem a Sorstalanságot nem olvasták. Amint módom nyílt rá, az utóbbi mulasztásomat nyomban bepótoltam. Megrázó és felkavaró élmény volt. De nem úgy kavart fel, mint… Mint várható lett volna. A lelki- és önismeret egészen más régióit rezegtette meg, jószerével olyanokat – és ebben valóban egyedülálló a mű –, melyekről nem is igazán tudunk, vagy szégyellünk tudni.

Kertész az igazságérzetünkkel, hm…, igen: játszik. Persze véresen komoly játékot. Ahogy kikezdi hibátlannak vélt értékítéletünket jóról és rosszról, helyesről és helytelenről. Ahogy összekuszálja és felborítja beidegződéseinket… A mű utolsó oldalaira tartogatja a filozófiáját, amelyet, bár roppant egyszerűséggel ad elő, mégis elég nehéz felfogni, megérteni – talán éppen a magunkban hordott sztereotípiák miatt.

Kényelmetlen mű a Sorstalanság. Mindenkinek kínos, bármi is volt a viszonya a holokauszthoz; leginkább pedig akkor, ha nem volt hozzá semmilyen viszonya. Hiszen a regény nem is erről szól…

Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: majd sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. De valami egészen más történt, más miatt kezdtem magam kényelmetlenül érezni: emberi gyarlóságomban ragadott torkon a regény.

Mindez most azért idéződött fel bennem, mert olvasom a friss hírt: egész Bécs Kertészt olvas. Torony épült a bécsi Városháza nagytermében a Sorstalanság „Lépésről lépésre” címen németre fordított forgatókönyvéből, amelyet egy kötetbe szerkesztettek az író Stockholmban a díjátvétel alkalmából mondott beszédével és egy vele készült interjúval. Az osztrák főváros polgármestere ezzel a gesztussal nyitotta meg az ottani ünnepi könyvhetet, amelynek során a Kertész-könyvből százezer példányt (!) ajándékként adnak át a látogatóknak.

Szinte már látom, a magyar közvélemény egy része hogyan fog ezen fanyalogni! Miközben Bécs közönsége lelkesen olvassa és önfeledten ünnepli a magyar írót.


Megjelent Károly Andor írói álnévvel: Kárpáti Igaz Szó, 2003. nov. 25.

A Sorstalanságról bővebben is írtam itt: Könyv és Film – Kertész Sorstalansága

Ajánlom még az akkori publikációkból:

Az aranykönyvtől a virtuális könyvig

(archívumomból) – Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk: ha bámulatos gyorsasággal elterjedhettek a mobiltelefonok, akkor pár éven belül megszokott látvánnyá válhat, hogy autóbuszon utazók vagy egy csendes parkban üldögélők kezében ott találjuk a notesznyi masinákat, amelyek akár annyi könyv szövegét is tárolhatják, mint egy közepes városi könyvtár – írtam 11 évvel ezelőtt…

12 esztendőnyi szünet után 2003-ban és 2004-ben májustól májusig, azaz épp egy éven keresztül újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban (egy kedvező főszerkesztő-váltást követően). Azóta újra nem… Az újabb önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles 10. évfordulóhoz jutva ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat. A publicisztikai jellegűek (pl. Liberalizmus – kisebbségben is) és az apróságok a folyó lapszámokban jelentek meg, az irodalmi, kulturális témájú írások a lap mellékletében kapott külön oldalamon (Múzsák és mázsák) láttak napvilágot. Utóbbiak egyike következik

 

Balla D. Károly

Az aranykönyvtől a virtuális könyvig

„Ment-e
A könyvek által a világ elébb?”
Vörösmarty Mihály

virtualis-konyvNéhány hónappal ezelőtt járta be a világsajtót a hír, hogy Szófiában, a Bolgár Nemzeti Múzeumban kiállították a világ legelső, több összefűzött lapból álló könyvét, amely a régen kihalt-eltűnt etruszkok nyelvén íródott. A könyv 6 darab egybekötött, 24 karátos aranylapból áll, amelyeken a szövegek mellett lovasok, sellők, hárfák és katonák láthatók. A 3000 éves kis könyvecskére magát megnevezni nem kívánó megtalálója 60 évvel ezelőtt egy freskókkal díszített sírban akadt rá, amikor autóutat építettek Délnyugat-Bulgáriában a Struma folyó mellett. A múzeumnak ajándékozott lelet eredetiségét egymástól függetlenül ellenőrizte két szakértői csoport Londonban és Szófiában, így valódiságához nem férhet kétség.

Az etruszk népről alig tudunk valamit. Feltehetően Lüdiából érkeztek előbb a mai Nyugat-Törökországba, majd a mai Közép-Itáliába mintegy 3000 évvel ezelőtt. Írásbeliségük, fejlett tárgyi kultúrájuk volt. A római hódítás után, az időszámításunk előtti IV. század táján kihaltak, illetve beolvadtak a római népességbe.

Az ismereteink szerinti első könyvnél persze vannak sokkal korábbi írásos emlékeink is. Ám sem a telerótt agyag- és kőtáblákat, sem a papirusztekercseket, sem a bambuszkötegeket vagy a különálló fémlemezeket nem tekintjük könyvnek: értelmezésünk szerint a könyv az, amit lapozni lehet. A könyvet kezünkbe vehetjük, ölünkbe vagy az asztalra fektethetjük és oldalról oldalra haladhatunk benne. Az etruszk lelet, ha kevés lapból áll is, és ha ezek aranyból vannak is: valódi könyv, semmivel sem kevésbé az, mint a kolostorokban szerzetesek másolta kódexek vagy a több mint fél évezrede már nyomtatással előállított és a Gutenberg-galaxist gazdagító  kiadványok.

Hogy a könyv fogalmán újabban mégis el kell tűnődnünk, annak oka nem egy-egy újabban feltárt muzeális kincs, hanem az új szövegrögzítési és -sokszorosítási technikák kialakulása, fejlődése és példátlan elterjedése az elmúlt időszakban.

Az első komolyabb kihívást a mikrofilm jelentette. Nagyobb könyvtárakban az egyedi ritkaságnak számító és nagy értékű könyveket már évtizedekkel ezelőtt átfényképezték, kettős célból is. Egyik a megőrzés, lévén a celluloid szalag a széteső, málladozó, elsárgult vagy lassan teljesen szétporló könyvek oldalainak a tartalmát is híven őrizheti még nagyon hosszú ideig. Másrészt a nem ritkán felbecsülhetetlen értékű köteteket nem szükséges az érdeklődők és kutatók további „rongálásának” kitenni. Ülünk a vetítőgép előtt, kattintással ugrunk az új oldalra – vagyis a következő filmkockára. Mindez szükséges rossz, senki sem állítaná, hogy az ilyen ismeretszerzés akár csak megközelítheti a könyvolvasás élményét. Ennek a technikának nyilván nem is ez a célja.

Ugyanígy nem kívánják a könyvvel felvenni a versenyt a modernebb, immáron nem fototechnikai, hanem digitális archiválási eljárások sem. Fényképezés helyett ma már a könyvoldalakat beszkennelik, azaz megfelelő berendezésekkel úgy olvassák be, hogy tartalmuk elektronikus jellé alakul, ekként rögzítik, és a kínálkozó eljárások valamelyikével aztán visszaadják az olvasónak, mondjuk megjelenítik a képernyőn. A mikrofilmes eljárásnál ezerszer alkalmasabb, hiszen, például a digitális másolat korlátlanul sokszorosítható, mágneslemezen rögzíthető, átalakítható és feldolgozható, megfelelő programmal az oldal elektronikus fényképe valódi szöveggé, betűsorrá alakítható, így aztán szerkeszthető, tördelhető, sőt, újabb okos programmal akár fel is olvastatható. (Hogy ennek a vakok és gyengén látók számára mekkora a jelentősége, talán fölösleges említeni). Számos hozzáférhetetlen és féltve őrzött könyv vált a modern technika jóvoltából közkinccsé, akár úgy, hogy a digitális másolat alapján újranyomták, akár úgy, hogy mágneslemezre, CD-re vagy más adathordozóra mentették. Jellemző példa, hogy a magyar könyvek közül  elsők között a Károli-bibliát és Kézai Simon Magyar Krónikáját digitalizálták, és alig valamivel később a mai magyar irodalom kialakulásában felbecsülhetetlen értéket képező Nyugat c. folyóirat 33 évfolyamnyi köteteit adták ki CD-n. Ma már digitális formában is őrzi az Országos Széchenyi Könyvtár a kódexeket csakúgy, mint az ősnyomtatványokat. Több értékes corvinát honlapjukra is feltettek, így az Internet-kapcsolattal rendelkező érdeklődők otthoni számítógépük előtt ülve kedvükre „végiglapozhatják” például a Philostratos-kódexet (a könyv Philostratos (Kr. u. 3. sz.) athéni szofistának és unokaöccsének műveit, antik hősök és filozófusok életrajzát, leveleket és egy nápolyi képtár képeinek leírását tartalmazza). Persze: a lapok kicsinyített képére kattintani és a kinagyított oldalakat böngészni – nem ugyanaz, mint fellapozni az aranyfüsttel futtatott súlyos tómuszt – ellenben nem is kell hozzá Budapestre utazni! Ugyanígy nem kell monitorunk elől elmozdulni, hogy akár  magyar, akár angol vagy más nyelvű nagy elektronikus könyvtárak szövegállományában kutassunk. Ezeknek a lehívható anyagoknak a közkeletű neve az, hogy digitális könyv (az esetek nagy többségében létező nyomtatott könyvek elektronikus változatáról van szó).

Ám ennél is tovább kell lépnünk könyv-fogalmunk kitágításában. Az egyik lépés tartalmi, a másik technikai jellegű. Nézzük az utóbbit. A fejlesztők egyre új és újabb találmányok segítségével igyekeznek a felhasználót közelebb vinni a könyv-élményhez. Mára közismertek az úgynevezett e-bookok, amelyek nem egyszerűen elektronikus könyvet jelentenek, hanem egyrészt egy olyan, zsebkönyvnél semmivel sem nagyobb számítógépet, amelynek tenyérnyi képernyőjén a szövegoldal látszik, másrészt olyan programokat, amelyek valóban a lapozás illúzióját keltve jelenítik meg az olvasmányt, harmadrészt magát az ilyen formában előállított, kiadott és terjesztett művet. Az e-bookhoz kapcsolódó hardverek és szoftverek gyártása ma már rohamosan fejlődő iparág, léteznek e-book-kiadók és -kereskedők. Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk: ha bámulatos gyorsasággal elterjedhettek a mobiltelefonok, akkor pár éven belül megszokott látvánnyá válhat, hogy autóbuszon utazók vagy egy csendes parkban üldögélők kezében ott találjuk a notesznyi masinákat, amelyek akár annyi könyv szövegét is tárolhatják, mint egy közepes városi könyvtár.

Tartalmi szempontból a továbbgondolásra a következő körülmény késztethet. Az ilyen-olyan adathordozókon tárolt és a legkülönbözőbb formában megjeleníthető elektronikus könyveknek a jelentős része ma már nem valamely hagyományos nyomtatott könyv nyomán, azt mintegy lemásolva készül, hanem eleve digitális formában jön létre. Az alkotók sokasága ma már számítógépen hozza létre műveit, ezek átesnek különböző szerkesztési folyamatokon, mígnem olyan könyv áll össze belőlük, amelynek nem is létezik nyomtatott formája: kiadják floppyn, CD-n, felteszik az Internetre, ahol bárki nemcsak elolvashatja, hanem le is töltheti a saját gépére. Továbbmenve: sok szerző eleve számít azokra a lehetőségekre, amelyeket a digitális technika biztosít, és már műve létrehozásakor alkalmazza őket. Ilyenek  például a szövegben való navigálást, keresést segítő hivatkozások, és ilyenek a képi és hangillusztrációk. Néhány év alatt általánosan elterjedtek az úgynevezett multimédiás termékek, amelyek látvánnyal és akusztikus hatásokkal egészítik ki a szöveget. Ezek gyakran ismeretterjesztő kiadványok. Ha például az Afrika állatvilágáról szóló CD-t „olvassuk”, a leírások mellett megtaláljuk az egyes állatokról készített fotókat és rövid filmfelvételeket csakúgy, mint a szintén digitális technikával rögzített hangjukat. Nehéz lenne megmondani, lényegét illetően az ilyen „könyv” különbözik-e egy gazdagon illusztrált állattani enciklopédiától.

Az egyre szerteágazóbb műszaki lehetőségek az írók fantáziáját is megmozgatják. Születtek már kifejezetten valamely digitális eljáráshoz igazított művek, multimédiás versgyűjtemények, a Világhálón több szerző által közösen írt regények. Kifejezetten internetes műfaj is született már, az úgynevezett blog – a világ szeme láttára, egy mindenki által elérhető honlapon vezetett személyes napló.

Ezek a távlatok hosszabb ideje engem is izgatnak. A digitális szövegeknek és az Internetnek nem annyira a technikája érdekel (bár az is), hanem sokkal inkább a… – a „filozófiája”. Az, hogy révén és általa hogyan alakul át szemléletünk, miként tudunk a személyesség és a nyilvánosság között egyensúlyozni, melyik irányból és mennyire tudjuk – irodalmi eszközökkel – megközelíteni vagy akár áthágni a „földi”, és az „égi” valóságot elválasztó határt.

Szerény eszközeimmel magam is végzek olyan kísérleteket, amelyek a hagyományos Gutenberg-galaxis és a számítógép atyja után Naumann-galaxisnak nevezhető digitális világ közötti átjárókat kutatja. Ismeretlen területeken tapogatózom ilyenkor, ötleteimből fogalmak születnek, a fogalmaknak nevet adok, nevükkel akciót indítok. Egyik ilyen internetes akcióm eredménye a virtuális könyv. Nem elektronikus, nem digitális, nem internetes – hanem virtuális, a szónak eredeti értelmében. Vagyis: nem valóságos, hanem képzeletbeli, lehetséges, feltételezett. A virtuális könyv a róla alkotott vélekedések összessége révén jön létre és az Interneten tartott könyvbemutatón nyeri el érvényességét. Erre az alkalomra egy irodalmi honlapon kerül sor, „ahol” írók, szerkesztők, kiadói szakemberek minden fontosat „elmondanak” róla, „elhangzanak” a szakmai értékelések és a baráti jó szavak, majd az egész társaság átvonul az ugyancsak virtuális fogadásra. (A könyv és a bemutató szövegoldalak, leírások, képek, fotók, animációk, háttérzene, hozzászólásokra alkalmas Fórum stb.  formájában jelenik meg az „olvasó”, vagyis a honlapra látogatók előtt.) tovább is van, mondom még

Babiloni Kárpátalja

miscevij_babilon.JPG

a könyv borítója

Új kiadvány – nyelvpolitika Kárpátalján

Megjelent Csernicskó István és Fedinec Csilla új, ukrán nyelvű monográfiája Babiloni Kárpátalja: a regionális nyelvpolitika története a XX. század első felében (1944-ig) címmel, az Ungvári Nemzeti Egyetem Politikai Regionalizmus Kutatóintézete szakmai ajánlásával, az ungvári Lira könyvkiadó gondozásában. A monográfia a 20. század első felének nyelvpolitikai törekvéseibe enged betekintést a mai Kárpátalja területén, különös tekintettel a nyelvek életét befolyásoló objektív (történeti, politikai, gazdasági, szociális-kulturális, társadalmi-demográfiai) és szubjektív (ideológiai) tényezőkre.

Черничко Степан, Фединець Чілла

НАШ МІСЦЕВИЙ ВАВИЛОН

Історія мовної політики на території сучасного Закарпаття у першій половині ХХ століття (до 1944 року)

Монографія. – Ужгород: Поліграфцентр «Ліра», 2014.

Szerzők: Csernicskó István és Fedinec Csilla
Kiadás helye: Ungvár
Kiadó: Poligrafcentr LIRA
Kiadás éve: 2014
ISBN: 978-617-596-143-8
Oldalszám: 240

 

Ismertetés

Az Ungvári Nemzet Egyetem Politikai Regionalizmus Kutatóintézete tudományos tanácsa által kiadásra javasolt monográfia a 20. század első felének nyelvpolitikai törekvéseibe enged betekintést a mai Kárpátalja területén, különös tekintettel a nyelvek életét befolyásoló objektív (történeti, politikai, gazdasági, szociális-kulturális, társadalmi-demográfiai) és szubjektív (ideológiai) tényezőkre.

 

tovább is van, mondom még

Az utolsó futamok – Megjelent!

utolso_futamok.jpg

Bízhatóan ez még nem az utolsó kötetem – de hogy utólsó „futásaim”, futamaim zajlottak 2008-ig, az szinte bizonyos, éppen ezért a kiadó ajánlata ellenére nem éltem a lehetőséggel, hogy mondjuk 2010-ig kiegészítsem a kéziratot.  Így mindössze 4 év naplóját tartalmazza, 2004-2007 intervallummal. Fontos esztendők voltak. A kivonulásom utolsó nagy gesztusai. Kilépés az írószövetségből, végső hátat fordítás a kiadói-szerkesztői és alapítványi munkának, és bár korábban kezdődött a folyamat, akkor vált véglegessé és visszafordíthatatlanná szembenállásom a kárpátaljai magyar irodalom és kultúra szervezeteivel, csoportjaival, orgánumaival – és személyeivel is.

Ebből a szempontból fontos könyv.

Részlet a szinopszisból:

A kárpátaljai Ungváron élő József Attila-díjas író előző naplókönyvének a fülszövege így kezdődött: „Padlásszobájában ül az író – történelmi és etnikai peremhelyzetben. Az országot, amelyben él, most éppen Ukrajnának hívják… Az író nyelve magyar, gondolkodása európai, magatartása egy független értelmiségi pozícióját célozza, értékrendszerét pedig az általános emberi minőségeszmények határozzák meg.”

Ami igaz volt az ezredforduló esztendeire nézve, igaz maradt a folytatásra, a 2004-2007-es időszakra is: nem változott sem a szerző földrajzi helyzete, sem értékrendszere. Ami megváltozott, az egyfelől az őt kisebb és nagyobb körökben övező világ, másfelől tetten érhető szemléletének, hozzáállásának bizonyos módosulása is – a jelen anyagban mindkettő jól nyomon követhető.

Míg korábban figyelmének jelentős részét lekötötte a kárpátaljai író- és újságíró-kollégák munkássága, a kiadói műhelyek, szakmai és érdekvédelmi szervezetek napi tevékenysége, a támogatási rendszerek visszásságai (s ezeket gyakorta érzelmi telítettséggel bírálta) – addig a most tárgyalt időszakban e témák már nincsenek figyelmének a homlokterében, ha érinti is őket, ezt bizonyos távolságtartással teszi.

Változás tapasztalható abban is, hogy míg korábban alig foglalkoztatták az ukrajnai politikai események, addig mostani naplójában ezek kiemelt figyelmet kapnak. Ami érthető is, ha tudjuk, hogy 2004/2005 fordulóján zajlott az úgynevezett narancsos forradalom, és, úgy tűnik, Balla D. Károly erre nem tudott nem odafigyelni…

…Az 1997-ben naplóírásba kezdő szerző második könyvének anyagában egyfajta lezárást is megfigyelhetünk: mintha megelőlegezné valamiféle visszavonulását az élet sűrűjéből. 2007-es előadó-körútjáról hazatérve egyik utolsó jegyzetében erről így ír: „…ideje szép csendben visszavonulni a benti világba, s nem azért, mert már nem bírom tovább csinálni, hanem mert nem akarom. Lehetek lelkes mindannyiszor, ahányszor csak valami meghívást kapok, feldobhatnak a nyilvános szereplések, de ott belül valami már mégis inkább azt kívánja, hogy hárítsak, hogy hagyjam magamon eluralkodni a kényelmességet, felelőtlenséget – és akár a tehetetlenséget is.”

S ha e visszavonulást illetően az eltelt időszak cáfolattal és igazolással egyaránt szolgálhat is, afelől nem lehet kétségünk, hogy aki a 2004-2007-es naplót elolvassa, egyrészt fontos tényanyag birtokába jut, sok olyasmit megtudhat Magyarország és Kárpátalja kölcsönviszonyáról és a régió magyarságának életéről, amit nem írtak meg az újságok, másrészt beavatódhat egy többszörös peremhelyzetben élő értelmiségi belső világába, egy olyan gondolkodó ember élethelyzetébe és alkotói szemléletébe, aki sikeresen leküzdötte nemcsak politikai-földrajzi-társadalmi, hanem személyes hendikepjét is: kerekesszékéből is tisztán, pontosan látja és láttatja világunkat.

Zsidók Kárpátalján – a dualizmustól napjainkig

zsidok_karpataljan.jpgÚJ KÖNYV

A zsidóság történelme és kultúrtörténete szempontjából az Északkeleti-Kárpátok vagy Északkeleti-Felvidék sajátos egységet mutat, így a kárpátaljai zsidóság múltjának a feldolgozása és egyedi vonásainak a tanulmányozása és bemutatása nagyban hozzájárulhat nem csupán a korszak pontosabb megismeréséhez, hanem ahhoz is, hogy a térség nemzeti, vallási, etnikai csoportjainak az együttéléséről és ezen belül a kárpátaljai zsidók sorsának alakulásáról tisztább képet kapjuk.

Az e témakörben született tanulmányokat foglalja egységes egészbe az MTA Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézetében készült átfogó kötet.

Bányai Viktória – Fedinec Csilla – Komoróczy Szonja Ráhel (szerk.):

Zsidók Kárpátalján

Történelem és örökség a dualizmustól napjainkig

A magyar közbeszédben, valamint társadalomtudományi szakirodalomban általános értelemben Kárpátalja néven ismert térség az első világháború végén szerveződött csak politikai, közigazgatási és történeti régióvá. Ezt megelőzően a történeti Magyarország része volt, még csak nem is képezett önálló politikai–közigazgatási egységet. Zsidó történelmi és kultúrtörténeti szempontból azonban az Északkeleti-Kárpátok vagy Északkeleti-Felvidék egységes, és sok szempontból egyedi – a kezdetektől fogva. Jelen kötet erről a zsidó történelemről és kulturális örökségről kíván összefoglalót adni, a 19. század közepétől napjainkig.

A témáról alig-alig létezik érdemi szakirodalom, a régió más nyelvein és világnyelveken is csekély az anyag, könyvünk így hiánypótló jelegű. Az egyes fejezetek a kérdéssel kapcsolatban rendelkezésre álló tudás foglalatát adják, történelmi forrásokra támaszkodva, a regionális megközelítés sajátosságait, kisebbség és többség szempontjait egyaránt figyelembe véve. Jelen kötet több szerző műve: a térséggel, a zsidó kultúrával és történelemmel foglalkozó magyarországi, izraeli, ukrajnai, romániai kutatóké.

További részletek: A könyv adatai, tartalomjegyzéke és bevezetője (katt a linkre; .pdf formátum):

zsidok_karpataljan.jpg

Csernicskó István: Államok, nyelvek, államnyelvek

csernicsko-allamnyelv.jpgúj kiadvány – ajánló – könyv

A budapesti Gondolat Kiadó gondozásában látott napvilágot Dr. Csernicskó István terjedelmes (közel 600 oldalas) monográfiája Államok, nyelvek, államnyelvek: Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010) címmel. A szerző a régió legfontosabb nyelvi-nyelvpolitikai kérdéseit történelmi összefüggéseikben és társadalmi beágyazottságukban vizsgálja, külön kitérve és hangsúlyt fektetve arra, hogy az egymást sűrűn váltó egyes államalakulatok saját hatalmi törekvéseikben nyelvpolitikájukkal hogyan hatottak a nyelvek státusára, a nyelvoktatásra és az egyes nyelvek elterjedtségére és ezzel magukra a nyelvi-etnikai népcsoportokra is. A téma ilyen mélységű és részletességű feldolgozására Kárpátalja vonatkozásában most került sor először, így a hiánypótló könyv értéke felbecsülhetetlen.

A könyv belső címlapjai, impresszuma, tartalomjegyzéke:
Csernicskó István: Államok, nyelvek, államnyelvek

Csernicskó István:

ÁLLAMOK, NYELVEK, ÁLLAMNYELVEK

Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010)

Gondolat Kiadó, Budapest, 2013. 575 oldal.

Az a közigazgatási egység, melyet ma Kárpátaljaként ismerünk, száz évvel ezelőtt még sem földrajzi, sem geopolitikai alakulatként nem létezett. A 20. század folyamán azonban több államhoz tartozott ez a vidék: az Osztrák-Magyar Monarchia keretén belüli Magyar Királysághoz (1919-ig), a Csehszlovák Köztársasághoz (1938/1939-ig), egy része a kérészéletű Kárpáti Ukrajnához (1939), ismét a Magyar Királysághoz (1938/1939–1944), a nemzetközi politikai szereplők által el nem ismert Kárpátontúli Ukrajnához (1944–1946), a Szovjetunióhoz (1946–1991), majd 1991 óta Ukrajnához.

A régión az elmúlt évszázadban osztozó különböző államalakulatok nyelv- és nemzetiségpolitikai céljai és szándékai és ezek elérése érdekében kifejtett politikai törekvései is más-más irányúak voltak az utóbbi közel 150 évben. Az Államok, nyelvek, államnyelvek. Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010) című kötet külön-külön elemzi az egyes államalakulatok nyelvpolitikai törekvéseit, majd leírja a közöttük megfigyelhető hasonlóságokat és különbségeket. Külön tárgyalja a nyelvpolitikának a nyelvek státusára, a nyelvoktatásra és az egyes nyelvek elterjedtségére gyakorolt hatását. Bemutatja például, hogy a tárgyalt időszakban a régióban hat alkalommal változott az államnyelv; ebben a funkcióban a magyar, a cseh(szlovák), ismét a magyar, majd az ukrán, az orosz, s most újra az ukrán nyelv használatos.

A szerző a mai, jól dokumentálható nyelvpolitikai események részletes elemzése mellet úgy próbálja bemutatni az elmúlt közel 150 év nyelvpolitikai történéseit, hogy a különböző államalakulatok nyelv(politika)i törekvéseit nem sérelemtörténetekként értelmezi. Az egyes korszakok nyelvpolitikáját az általános társadalmi-politikai célok és nyelvi ideológiák vonatkozásában vizsgálja. „Célunk nem az egyes politikai korszakok nyelvpolitikájának el- vagy megítélése, nem nemzeti és nyelvi sérelmek, tragédiák kibeszélése, hanem annak bemutatása, miként alakította a nyelvekhez fűződő nyelvpolitikai viszony, a hatalmi központok nyelvpolitikája éppen olyanná a mai Kárpátalja nyelvi valóságát, amilyennek azt ma ismerjük” – fogalmaz a szerző a könyvhöz írott előszóban.

A kötetből kiderül, hogy a régió sorsáról, az itt élő nemzetiségek, nyelvek, kultúrák és felekezetek létéről vagy nem létéről, fejlődéséről vagy elnyomásáról jellemzően nem a helyiek, hanem a messzi fővárosokban élő politikai elitek döntöttek. Kárpátalja azonban túlságosan messze esik a mindenkori főváros(ok)tól: Bécstől, Budapesttől, Prágától, Moszkvától és Kijevtől is. A vidék ilyen vagy olyan szempontból, de voltaképpen egyetlen olyan állam kötelébe sem illeszkedett vagy illeszkedik minden tekintetben tökéletesen szervesen és integránsan, s egyben mindegyik országnak periférikus vidéke volt. Valószínűsíthető, hogy legalább részben a fentiek is magyarázzák azt a tényt, hogy – a Moszkvából kézivezérelt Szovjetuniót nem számítva – a régiót birtokló mindegyik állam valamilyen autonóm formáció révén kívánta rendezni ennek a vidéknek a státusát. Ám valódi önigazgatást egyszer sem nyertek a terület lakosai.

A régióban alkalmazott nyelvpolitikát valamennyi korszakban több tényező befolyásolta. Hatással voltak rá a nemzetközi politikai események, a szomszédos országok szándékai, a központi állam nyelvpolitikai törekvései, a régió etnopolitikai sajátosságai, valamint a lokális elitek sajátos, a távoli fővárosokból nézve gyakran nehezen értelmezhető nyelvi és nemzetiségi mozgalmai.

Az 575 oldal terjedelmű kötetben térképek, fotók, táblázatok, ábrák sora teszi szemléletesebbé a leírtakat.

A könyv belső címlapjai, impresszuma, tartalomjegyzéke:

Az Első Piréz számára igen megtisztelő, hogy a könyv ezzel a mondattal kezdődik:

Egyik barátom legalább két regényt írt arról, hogy regényt írni márpedig lehetetlen.

Ez utalás Élted volt regénye és Szembesülés c. regényeimre. Köszönöm. István így folytatja:

Miközben készült ez a kötet, nekem is többször eszembe jutott, hogy ezt a könyvet nem lehet megírni. Nem lehet, mert a tárgya mind térben, mind időben, mind a kapcsolódó tudományterületeket illetően zabolázhatatlanul szerteágazó. Ahhoz, hogy mégse hagyjak fel a könyv megírásával, kötnöm kellett néhány kompromisszumot. Elsősorban önmagammal, de egyben a majdani, reménybeli olvasóimmal is; szeretném hinni, hogy nem hiába.

Amikor már csaknem másfél évtizede foglalkoztam Kárpátalja nyelvi helyzetével, a kárpátaljai magyarok nyelvi jogainak kérdéskörével, az ukrajnai nyelvpolitikai eseményekkel, rendre rá kellett jönnöm, hogy az ukrajnai nyelvpolitika legtöbb lépése csak valamihez képest, leggyakrabban a múltbéli történésekhez viszonyítva értelmezhető…


Könyvajánló. Dr. Csernicskó István: Államok, nyelvek, államnyelvek: Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010). A szerző a témát történelmi és társadalmi összefüggésben tárgyalja. Az orosz, ukrán, ruszin, magyar nyelv mai helyzete és státusa Kárpátalján. Szovjetunió, független Ukrajna, magyarok Ukrajnában

Magyarok Ukrajnában – a független Ukrajna története | optimalizált honlapok:

Könyv és internet: online irodalom

Ajánlom új könyves oldalam, amelyen már most elég sok információ érhető el az adott témában. Bízhatóan szaporodnak majd a letöltési linkek – ma Karinthytól az Így írtok ti hangoskönyv linkjei kerültek ki – és talán a cikkek is szaporodnak e tárgyban: Könyv és internet

Ésszerű döntés volt, hogy egy ilyen oldalt is készítsek. Bár marketing célból hoztam létre, több lett puszta reklámfelületnél, mivel egyfelől elhelyeztem rajta a könyv és internet tárgyában 9 éve írt esszé-félémet (akkor még merésznek tűnő számos állításom mára nemcsak hogy beigazolódott, hanem már túl is lépett rajtuk az idő). Másfelől kitettem az oldalra néhány olyan könyv bemutatóját és letöltési linkjét, amelyeket már korábban is reklámoztam fontosságuk és a szerzők némelyikéhez fűződő barátságom okán. Persze saját könyveim reklámozásáról sem feledkeztem meg.

Az új honlap rövid idő alatt a Google-lista élére került az online könyv letöltés keresőszóval. E tény akár vonzó reklámfelületté is teheti a szájtot.