Ingyen SEO-tippek kezdő tervezőknek

seo tippek kezdőknek

Általában érvényes SEO-tippek?

Csakhogy soha semmi nincsen úgy általában. Konkrét spéci dolgok, helyzetek, feltérképezési, betöltődési és rangsorolási, problémák vannak – egyedi megoldással. Velük szemben az „általában” adott SEO-tanácsadói szolgáltatás pontjai gyakran használhatatlanok egy-egy konkrét helyzetben. A szakember különleges tudása épp abban áll, hogy az általánosságokon túllépve a tapasztalata alapján nagyon jó eséllyel ráhibázik a weboldalak gyengeségeire, azaz tudja, milyen konkrét helyzetre mi a konkrét orvosság.

Nem az általános tanácsokat harsogja tehát, hanem azt az egyet, amire éppen az adott helyzetben szükség van. Mint a régi vicc mondja a betegeskedő, majd kimúló tehénről és a rabbiról: „Pedig mennyi jó ötletem lett volna még”.

A legtöbb megbízásnál (főleg webáruházak esetében) a fejlesztési kapacitások szűkösek, nincs idő (forrás) mindig mindent nagykönyvszerűen megcsinálni. Ehhez nagyon fontos a pontos helyzetfelmérés, hiszen a véleménykülönbségek nem elsősorban a megoldásokban, hanem a helyzet értékelésében térnek el először és alapvetően a honlaptulajdonos és a SEO-szakember között.

Minden eset egyedi, más a helyzet egy széles tartalmi spektrumot átfogó webáruházzal, más egy induló tartalomszolgáltatással. Más egy blogszolgáltató és egy videómegosztó helyzete. Más megoldást igényelnek az indexeltségi-jellegű problémák, mást a lassú betöltődés kezelése. Más a kispálya, más a középpálya és más a nehézsúly. Más Magyarország, más Románia. Más egy állóanyagos és más egy nagyon pörgős tartalomszolgáltatás.

Ezért is nehéz SEO-ról általánosságban beszélni-írni-blogolni, hiszen szinte minden állítás mögé oda kellene írni, hogy mik lehetnek az ellenjavallatok, azaz milyen helyzetben éppen nem hasznos az adott optimalizálási eljárás.

A fentieket meghazudtolva most mégis általános tippek következnek olyan esetekre, amikor az oldaltervezés és a közvetlen vagy közvetett SEO-szempontok találkoznak.

tovább is van, mondom még

Anekdoták Petróci Ivánról, 2

Az Illyés Klub megalakulása Beregszászban

Az 1980-as évek első felének pangásos időszakában Beregszászban Dalmay Árpád tanár, újságíró, műfordító fejében érett meg az elhatározás egy magyar művelődési klub létrehozására. Ez akkor eretnek gondolatnak számított, a nacionalizmus, vagy legalábbis a nemzeti elkülönülés vádját vonhatta maga után, így a kezdeményezés sokáig nem kapott zöld utat. Végül két apró homokszem mégis bekerült a szovjet bürokrácia gépezetének a fogaskerekei közé, és ez épp elegendő volt ahhoz, hogy 1984-ben megalakuljon az Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub.

Az első homokszem a Könyvbarátok Egyesületének alapszabájából pergett a beregszászi iniciátor markába. Akkoriban ennek az országos szervezetnek éppen Dalmay volt heji főembere, és kiolvasta a statútumból, hogy mód van a különböző külföldi irodalmak iránt rajongó olvasók táborba gyűjtésére, azaz a Könyvbarátokon belül alakulhatnak angol, francia stb. irodalmi klubok, amejekben lehet Shakespeare drámáiról vagy és Balzac regényeiről beszélgetni. Hát akkor alakulhat magyar klub is, hiszen Moszkvából/Kijevből nézve a magyar is külföldi nyelv és irodalom, gondolta.

A másik kvarcszemet két magyar író névhasonlósága, továbbá a szláv névátírási szokás és valamejik pártdöntnök műveletlensége együtt hozta össze. Történt, hogy a kezdeményezők megfelelő formában elkészített orosz nyelvű beadvánnyal fordultak a megfelelő megyei szervhez, és ebben lefektetve állt, hogy a klubot Illyés Gyuláról kívánják elnevezni. Cirill transzkripcióban és a szláv névírási szokás szerint a keresztnevet csak a kezdőbetűje jelöli, a hosszú elipszilonból két l betű lett, és természetesen az ékezet is lemaradt: Д. Иллеш.

A hejbéli főhivatalnok figyelmetlen volt, azt hitte, Illés Béláról van szó (Б. Иллеш), a moszkvai magyar kommunista emigráció nagy alakjáról, aki Kárpáti rapszódia és Ég a Tisza c. regényeivel a kárpátaljai magyar iskolák tananyagának hangsújos részét képezte, így fedhetetlenségéhez nem fért kétség (míg Illyés magyarság-felfogása inkább nemkívánatossá tette szeméjét, legalábbis alkalmatlannak arra, hogy egy szovjet állampolgárok alapította klub névadója legyen), támogatta a felterjesztést, így a felsőbb hatóságok elé került.

Itt azért jegyezzük meg, hogy a magyar névátírók sem voltak teljesen ártatlanok – hogy szándékos torzítás történt volna, nem illő feltételezni -, Illyés nevét ugyanis szabájosabb Д. Ийеш formában átírni (így szerepel pl. az orosz Wikipédiában is). Illetve hát tegyük hozzá azt is, hogy nagy költőnk maga is Illés Gyulaként (Illés János juhász fiaként) látta meg a napvilágot, és nevét csak a harmincas években változtatta Illyésre, így a névtévesztéshez ez is jól passzol adalékul.

A klubalapítást a legfelsőbb szinten is jóváhagyták, és amikorra (talán a névadóról megemlékező első összejövetelen) kiderült a félreértés, addigra már megalakult a klub, nyilvántartásba került a Könyvbarátok Egyesületének országos hálózatában, nagy blamázs lett volna a dolgot visszacsinálni.

Az Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub működése sok fejfájást okozott az elvtársaknak a későbbiekben is… Nehéz volt állást foglalniuk például akkor, amikor valaki feljelentette a beregszászi könyvbarátokat amiatt, hogy magyar nyelven fojnak az összejöveteleik…

Nekem akkoriban Beregszász majdhogynem második otthonom volt, szerelmek és barátságok, irodalmi kapcsolatok fűztek oda, így nemcsak (jóval korábban) a Vörös Zászló c. kerületi lap irodalmi stúdiójának, hanem szinte kezdettől tagja lettem az Illyés Klubnak is, eljártam összejöveteleikre, előadást is tartottam, ha jól emlékszem József Attila komplex metaforáiról. Oszlopos tagja lett a Klubnak Petróci Iván (Ivan Petrovcij) is, és nemcsak úgy, mint ukrán költő és beregszászi lokálpatrióta könyvbarát, hanem mint Illyés-verseket is tolmácsoló műfordító, aki a magyar irodalom iránti elkötelezettségét mindig hangsújosan vállalta. Az, hogy a klub igen megbecsült tagja lett, talán nem kizárólag munkásságának szólt, hanem picit a hatóságoknak is: lám csak, nincs itt szó nemzetiségi elkülönülésről, ukrán tagjaink is vannak.

A Petőfi-emléktábla felavatása

Amikor egy ukrán költő igazolta Petőfi Sándor éjszakáját

Ám a Klub Iván barátunk legitimáló jelenléte ellenére mégis fekete báránynak számított. Hogy is ne számított volna annak, amikor fő kezdeményezője lett az akkor hajmeresztően vakmerő ötletnek, hogy Petőfi-emléktábla kerüljön az Oroszlán szálló falára, ahol is nagy költőnk második felvidéki útja során 1847-ben megszállt. A szovjet hatóságok részéről a nyílt elutasítás ellentmondott volna a  Peresztrojka idején már hangoztatott elveknek, ehejett a kifogások keresésének, az elszabotálásnak, halasztgatásnak taktikáját választották. Sokáig eredményesen: Horváth Anna és Ortutay Zsuzsa kerámia-táblája évekig hevert egy raktárban, sorsára várva.

Előálltak a hatóságok például azzal, hogy levéltári bizonyítékot kértek Petőfi beregszászi tartózkodásáról. A könyvalakban sokszor megjelent „szerzői beszámolóƒ” – Úti levelek Kerényi Frigyeshez – nem felelt meg, sem a minden részletesebb Petőfi-életrajzban szereplő adat – a beregszászi levéltárban azonban bizonyíték erről nem volt. Na jó, enyhült meg a párthatalom, akkor valamejik heji szervezet felelősséget vállalva igazolja ezt a tényt.

Az Illyés Klub ügyeivel elfoglalt Dalmayt váltva ekkor már Petróci Iván volt a Könyvbarátok Egyesületének tótumfaktuma, és ő örömmel vállalta az akciót. Fejléces papíron adta írásba  a tutit.

Én, Ivan Petrovcij, a Könyvbarátok Országos Egyesülete Beregszászi Járási Szervezetének elnöke, ezúton igazolom, hogy Petőfi Sándor magyar költő 1847-ben a július 12-éről 13-ára virradó éjszakát a beregszászi Oroszlán fogadóban töltötte.

Pecsét, aláírás.

A pártvezetés rábólintott. De még húzták az időt, a 140. évforduló napját ésszerű avatási időpontként nem hagyták jóvá. Az utolsó halogatás indoklása arról szólt, hogy egy emléktábla-avatás elhalványítaná az 1917-es nagy októberi szocialista forradalom évfordulójának a fényét, így csak a nagy országos megemlékezések után három héttel, 1987. november 28-án kerülhetett sor a Petőfi-emléktábla felavatására (a krónikák feljegyezték: ez volt a háború utáni korszak első magyar vonatkozású emléktáblája Beregszászban).

Az avatóünnepség három nyelven zajlott (ott voltam) lelkes, de nem túl nagy számú közönség előtt. Tóth Mihály polgármester, aki nem kis kockázatot vállalt azzal, hogy saját hatáskörében a felavatást a Város nevében lebonyolította (így ez túlmutatott egy klubocska ünnepségén), alighanem először beszélt magyarul utcai rendezvényen. (A városi és kerületi pártvezetők látványosan távol maradtak.) Az ukrán felszólalók között, kell-e mondanom, ott volt Petróci Iván, méltatta Petőfit és verset olvasott fel tőle – saját fordításában.

Sörgyári capricciók Kőbányán

De alighanem összeráncolták a homlokukat a nemzetiségi ügyekben illetékes kiskirájok akkor is, amikor a beregszásziak testvérszervezetre találtak a Kőbányai Sörgyárban… Pontosabban: a kőbányaiak találták meg őket. Ott ugyanis (ez sem volt egészen tipikus névadási szokás a szocializmusban) működött a termelési részlegen egy Illyés Gyula Szocialista Brigád. Az anyai Illyés-nagyszülők valamejike abban a gyárban dolgozott, a karbantartó részleg vezetője pedig megszállott irodalomrajongó lévén ezt kiderítette, és a lakatosokból, esztegájosokból és gépszerelőkből álló brigádja nemcsak hogy felvette a költőfejedelem nevét, hanem emlékét is intenzíven ápolni kezdték, egy idő után az ipari létesítmény szabadidő-központjában rendszeressé váltak az évfordulós megemlékezések. Miután felvették a kapcsolatot a hasonnevű beregszászi szervezettel és meghívták őket rendezvényükre, néhányszor magam is részt vehettem a sörgyári capricciókban. Nem egyszer Petróci Ivánnal egyetemben.

Ezek az őszi Illyés-rendezvények évről évre hasonló forgatókönyv szerint és hangulatban zajlottak, részben a névadó méltatása, részben a szovjet-magyar barátság és részben a sörivászat jegyében. A csendes temetői koszorúzás, a gyárlátogatás és a baráti találkozások mellett a fénypontot mindenképpen a protokolláris irodalmi est képezte. Ebben mindig kiemelkedő szerepet kapott a kárpátaljai íródelegáció, és állandó meghívottnak számított nemcsak Flóra asszony és a költő lánya, Illyés Mária, nemcsak a szovjet nagykövet, hanem – tessék megfogózkodni – az ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet déli hadseregcsoport főparancsnoka is, aki mindig meg is jelent teljes karácsonyfadíszben és végigülte a több órás rendezvényt, holott egy szót sem értett magyarul. Ha ukránul igen, akkor felüdülés lehetett számára, amikor Petróci Iván saját fordításában olvasott fel Illyés-verseket.

A költő rejtéjes arany nyaklánca

tovább is van, mondom még

Anekdoták Petróci Ivánról, 1

Miért nem lett kétnyelvű közös kötetünk?

Az internetes korszakom előtti naplójegyzeteim újrapublikálása közben olyan régi dolgokkal szembesülök, amelyek jórészt már kiestek az emlékezetemből. Ilyen volt például újraolvasni, mit írtam 22 darab versem megjelenéséről A csárdás szikrái (!) c. antológiában. Nem örültem neki 1998-ban, mert javarészt a 70-es években keletkezett zsengéim kerültek bele Iván vitatható minőségű fordításában. Alul majd lesz egy link versolvasáshoz, de előbb arról, mi is ezeknek az opuszoknak a története.

Petróci Iván (Ivan Petrovcij), a költő és műfordító

 Іван Юрійович Петровцій

A fiatal Petróci Iván – Іван Петровцій

Én még tizenéves kölyök voltam, ő harminc körüli fiatalember, amikor a 70-es évek derekán a Kijev melletti Irpinyben találkoztunk. Az írók itteni alkotóházában voltunk elszállásolva, az ukrán írószövetség több napos rendezvényén vettünk részt, Kárpátaljáról kettőnkön kívül Volodimir Fedinisinec volt a delegáció harmadik, rangidős tagja (őt ismertem korábbról). Nekem addigra megjelengettek már a verseim olyan jeles orgánumokban, mint a Kárpáti Kalendárium, Vörös Zászló, Kárpátontúli Ifjúság, ezekből Fedinisinec párat (apám kérésére!) lefordított ukránra – és ez már elég is volt ajánlólevélnek a tanácskozásra. Hogy miről is folyt a diskurzus, én meg nem mondom, de hogy a nagy park közepén álló épületben igen kellemes estéket töltöttünk, arra jól emlékszem. alkotóház, irpinySakkoztunk, beszélgettünk, sétáltunk a parkban. Nekem imponált, hogy két jóval idősebb ukrán költővel társalogva tölthetem időmet. Ivánnal rendesen összebarátkoztunk e pár nap alatt, akkor határoztuk el, hogy fordítani fogunk egymás verseiből – és attól kezdve tartottuk a kapcsolatot.

Az akkor már Baudelaire-t, Rimbaud-t fordítgató, francia  szakot végzett Iván vette komolyabban a megállapodásunkat és hamarosan kötetnyi mennyiségűt lefordított zsengéimből. Közben kinek-kinek az első saját könyve is megjelent, még ám ugyanabban az évben, 79-ben: tőlem az Álmodj zenét!, Ivántól a Знак весни (A tavasz jele). Barátom igen elszánt volt abban, hogy munkája könyv alakot nyerjen, több kiadóval is próbálkozott, évek teltek el várakozással, átdolgozásokkal, végül a kijevi Mology kiadó csak kihozta a Карой Балла: Речитативи (Recitatívók) jegyzésű kötetkét 1983-ban.

Balla D. Károly ukránul - Карой Балла: Речитативи, 1983Örültem is, meg nem is. Leginkább az bántott, hogy nagyrészt a zsengéim kerültek bele. Iván váltig állítgatta: merész formajátékaim, egyedi stílusom, hangom okán a verseim a meglehetősen konzervatív ukrán irodalmi közegben nagy feltűnést fognak kelteni – én viszont már addigra nagyon más húrokat pengettem, az öncélú formabontásoktól eltávolodtam. A másik dolog, ami erősen zavart, hogy sok versemre nem lehetett ráismerni. Iván többüket minden lelkifurdalás nélkül teljesen vagy részben átírta. Ukránul ez így fest jobban, bizonygatta. Én meg ráhagytam…

Petróci akkoriban még nagyon gyengén tudott magyarul, holott szorgalmasan bújta a szótárakat, két tanárnőhöz is járt Beregszászban (akkoriban ott lakott), ahol abban az időben – erős magyar többségű város lévén – pár év alatt még az utcán járva is meg lehetett tanulni a nyelvet. Sejtésem szerint sok szövegemet egyszerűen nem értette meg…

Igazából nem emlékszem arra, volt-e ennek a könyvecskének érdemi szakmai visszhangja. Arra mindenesetre megfelelt, hogy az ukrán írószövetségi felvételi kérelemhez csatolható legyen. Felvettek, és tagja is maradtam egészen tavalyig.

Már nem emlékszem, melyikünk fejéből és pontosan mikor pattant ki az ötlet, de valamikor ezután, a nyolcvanas évek vége felé történt, hogy egy közös kétnyelvű kötet tervét kezdtük dédelgetni. Ésszerű elképzelés volt: Iván az újabb, komolyabb verseimből is ukránra ültetett egy nagyobb merítésnyit, és én is rászántam magam, hogy addigra megjelent versesköteteiből és a nekem adott kéziratokból válogatva bő két tucatnyit lefordítsak. A kötet koncepciója ez volt: 100 vers egy kötetben = 25 eredeti BDK-vers, 25 eredeti PI-vers, BDK 25 verse PI fordításában, PI 25 verse BDK fordításában. Összegezve 50 vers magyarul, 50 vers ukránul, 50 eredeti és 50 műfordítás. Annyira jó ötletnek tűnt, hogy biztosak voltunk: örömmel rábólint a kiadó.

Ám a benyújtott kéziratra kínosan sokáig nem érkezett semmilyen reagálás. Iván publikációs ügyekben továbbra is eléggé rámenős volt: be-bejárt a kiadóba érdeklődni. Hónapok, félévek teltek el.

Mígnem egyszer lógó orral beállított hozzánk, hóna alatt az addigra tonnás súlyú teherrel.

– Hát képzeld – kezdte. – Írásba nem adták, de szóban elmondták, mi a baj ezzel a kötettel, miért nem lehet kiadni.

Kis unszolás után el is mondta olyan szomorú képpel, hogy komolyan megszántam. A kiadóban azt mondták az illetékesek, hogy: 1) Balla D. Károly eredeti versei jók. 2) Balla D. Károly versei Petróci Iván fordításában – jók. 3) Petróci Iván versei Balla D. Károly fordításában – jók. 4) Petróci Iván eredeti versei viszont csapnivalóak.

Végül is ez lenne az anekdota poénja. Hogy szolgál-e tanulságul költő és műfordító, eredeti és fordítás viszonyáról, azt nem tudom, de hogy őt porig sújtotta, az bizonyos.

Nekem ennyire nem volt rossz a véleményem a költészetéről. Találtam, persze, sutaságot bőven én is, de ezekről sorra azt hittem, hogy ukránul ez így hangzik jól. Tisztában voltam azzal is, hogy sem az ukrán nyelv, sem az ukrán költészet nem esett át azokon a nagy megújító változásokon, mint a magyar a tizenkilencedik században és a huszadik század elején – de úgy tekintettem, abból  kell kiindulni, ami van, és nem rettentem vissza attól, hogy Iván verseit kicsit feldúsítsam, a közhelyes, lapos képek helyett eredetibbeket építsek a sorokba… Nem, nem írtam át őket, mint ő gyakorta az enyéimet, talán csak erőteljesebbé, kifejezőbbé tettem őket – vagy legalábbis megpróbálkoztam ezzel…

Záradékként még ide kívánkozik annyi, hogy később megromlott a viszonyunk. Nem, nem akkor, amikor az ukrán nyelvű munkásságának hátat fordítva a rendszerváltás után ruszinul kezdett írni. Ezért az elhatározásáért én nagyra becsültem, holott jól tudtam, a ruszin nyelv és pláne a költészet, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről, az ukránnál is jóval hátrébb tart a fejlődésben és a modern irodalmisághoz való felzárkózásban. (Egyébként érdekes, hogy a jegyzett ukrán írók közül épp Petróci és Fedinisinec volt az a kettő, aki áttért a ruszinra. A hozzájuk hasonlóan ruszin származású kárpátaljai írók sokasága megmaradt a szovjet érában rájuk égett ukrán identitás mellett, csupán irpinyi hálótársaimban szólalt meg őseik vére, nyelve.) Szóval én becsültem Ivánt ezért a vállalásáért, azt viszont sajnáltam, hogy ruszinsága ukránellenességbe csapott át, mint ahogy azt is, hogy a nyelvváltás nem tette erősebbé költői tehetségét.

Barátságunk megroppanásának egyik történetét legközelebb anekdotázom el.


Készítek egy versoldalt Petróci-fordításaimból, itt lesz majd egy link a lehívásához. …És már el is készült:

Petróci Iván ukrán költő versei magyarul, Balla D. Károly fordításában tovább is van, mondom még

Kisebbségek kiváltsága

Az alábbi szöveget előadás gyanánt 1996-ban olvastam fel a Magyar PEN Club budapesti konferenciáján; később megjelent egy vidéki napilapban.

Balla D. Károly

Kisebbségek kiváltsága

A magamfajta irodalmár, akinek lassan állandó eposzi jelzője, hogy „határon túli magyar”, mostanában nehéz helyzetbe kerül amiatt, hogy „határon bévül” egymást érik a legkülönbözőbb szakmai összejövetelek. (Augusztusban csúcsra járatás volt: Anyanyelvi Konferencia, Tokaji Írótábor, hévízi és csobánkai tanácskozás, tatai JAK-tábor, műfordító-találkozó, finnugor írók kongresszusa…) Ezeken részt venni létszükségletünk: ha azt valljuk (márpedig ezt gyakorta megtesszük), hogy magyar irodalom, magyar kultúra csak egy van, akkor ezeken a seregszemléken megjelenésünkkel demonstrálhatjuk, hogy ennek az egynek magunk is részesei lennénk. Így hát: ki hová tud, elutazik és hosszasan konferenciázik, tanácskozik, beszélget, s esténként, ha úgy adódik, iszogat és énekel (magyar íróknak ez már csak ilyen jó szokása), s ha teheti, hát: ismerkedik.

Ismerkedik, holott ez nem mindig veszélytelen vállalkozás.

Mert mi is történik?

A kölcsönös bemutatkozást és esetleg néhány udvariassági fordulatot („Láttam a kötetedet a könyvheti listán”) vagy tájékozódó kérdést („Te honnan is jöttél tulajdonképpen?”) követően a külhoni magyar író azt tapasztalja, hogy új ismerőse tesztelni kezdi. De nem irodalmi tájékozottságára kíváncsi, vagy arra, mivel is foglalkozik ez a szerencsétlen kívülrekedt, hanem arra, hogy melyik oldalon áll. A tesztelés alá vetett és alultájékoztatott bátor ismerkedő azonnal el is bátortalanodik, mert jószerivel azt sem igazán tudta, hogy vannak oldalak, s azokon rendíthetetlenül állni a magyar írónak felettébb kívánatos. Zavarában hablatyol hát valamit maradandó irodalmi értékekről vagy arról, hogy napok óta nem hallgatott rádiót, de ezzel csak maga alatt vágja a fát, mert most már óhatatlanul abba a gyanúba keveredik, hogy esetleg a rossz oldalon áll, s ezért sumákolja el az egyenes választ. Ha feltalálja magát és van egy kis szerencséje, még visszaszerezheti az iránta megrendült bizalmat azzal, hogy tanácsot kér: mégis, melyik oldal a jó, mert hogy ő esetleg akár… A gyanakvó ismerősben felébred a hittérítő, s jó alaposan beavatja a most már védenceként kezelt külhonit az oszthatatlan és egyetemes magyar irodalomba.

Az így kiokosított határon túli aztán elsodródik patrónusától s egy kis társaságban találja magát, ahol meg furcsán nézegetnek rá, amiért az előbb X. Y.-nal szóba állt. Ne tudná róla, hogy sötét alak, ilyen meg olyan múltja van, s különben is: a rossz oldalon áll?! De azért a kis külhoni rokon ne vegye a szívére a dolgot, legyen egészen nyugodt, mert ők majd a hóna alá nyúlnak, bevezetik az igazi irodalmi körökbe, csak előbb még isznak egy kis jófajta borocskát.

Újabb sodródás, újabb társaság, újabb okulás: miket mondhattak neked, te szegény, abban a bandában! Hát azok még csak nem is ugatják az irodalmat, kóklerkednek, blöffölnek, uralják a médiát, meglovagolják a kordivatot – de hát el lesznek ám seperve hamarost, már csak azért is, mert a rossz oldalon állnak, akárcsak X. Y.!

Nincs idő felocsúdni, mert valaki fülébe súgja a most már ismerkedni annyira nem is vágyó újoncnak: Q. Zs. szeretne vele beszélni. Aki aztán persze elmondja, mi fán terem az egyetemesség, ami már rég meg is valósult volna, ha sikerülne kirekeszteni belőle az egyik meg a másik társaságot, no és persze X. Y.-t, mert ezek mind-mind a rossz oldalon állnak.

És így tovább, és így tovább!

Hát nem! Nem, kedves határon belüli magyarok! Én ezt nem játszom!

És ezt nem most határoztam el, hanem évekkel ezelőtt, amikor először akartak a jó és rossz oldalak rejtelmeibe beavatni, s amikor először kapkodtak a hónom alá minden rendű önzetlen kirekesztők, nem tudván, hogy csiklandós vagyok s nem tudom majd visszatartani a gurgulázó nevetést.

Akkor, egyszer, amikor Cs. Zs. arra figyelmeztetett egy írószövetségi fogadás után, hogy V. I. nevét vegyük le akkori lapunkról, mert az egy sötét alak – akkor döntöttem úgy, hogy ilyesmit én soha többé nem hallok meg, és nem vagyok hajlandó tudomást venni semmilyen oldalakról meg érdekcsoportokról, hanem egyszerűen és felettébb megbotránkoztató módon: lesznek barátaim és lesznek ismerőseim, és persze lesznek, akiket kevésbé szeretek, továbbá egyeseket kitűnő, másokat jó, megint másokat pedig rossz íróknak fogok tartani – de mindennek semmi köze nem lesz ahhoz, melyikük éppen hol áll, s kiről mit tart. (Már Cs. Zs.-t is leszereltem azonnal: ” – V. I.? Nem is értem, hisz rólad például olyan elismeréssel beszélt!”)

És amit hinni is alig mertem: mindazok, akik korábban elvárták volna tőlem, hogy az ő jó oldalukra álljak, azok számomra is már-már érthetetlen módon, váratlanul és megható empátiával elfogadták magatartásomat, sőt, amikor erről az elhatározásomról nyilvánosan is nyilatkoztam egy tv-adásban: forrón gratuláltak. Alighanem megértették: én – helyzetemből adódóan – nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyom magam valahová bevonni azon az áron, hogy másvalahonnan emiatt kirekedek.

Így most sokkal egyszerűbb lett az életem: nem kell alakoskodnom és óvatoskodnom semmilyen társaságban, lehetek avantgárdok közt konzervatív, népiek közt urbánus, liberálisok közt nemzeti – és persze vice versa, merthogy minden viszonylagos. Elfogadják. Tőlem el, a kisebbségitől. Soha nagyobb és szebb kiváltságot! Nem létezik olyan erős érdekcsoport, amelynek védő szárnyaiért, akolmelegéért elcserélném a kivívott függetlenségemet.

Azóta dalolva járok a tanácskozásokra. Ha felkérnek, szívesen tartok előadást, elmondom, hogy a kárpátaljai magyar irodalom (és globálisabban: teljes művelődési életünk) előtt két út állhat: az egyik a szellemi önellátásra való berendezkedés, a másik a mind teljesebb integrálódás a magyar kultúra egészébe. Elmondom azt is, melyik útnak melyek a buktatói, és mi kellene ahhoz, hogy egyiken vagy másokon (netán a kettőn egyszerre) haladva előbbre jussunk. Ilyenkor nem kímélem magunkat: kiteregetem provincializmusunkat, beszűkült érdeklődésünket; de nem kendőzöm el a befogadásra nem eléggé alkalmas anyaországi helyzetet sem, a szakma előítéleteit és gyakori vállveregető lekezelését sem.

Érdekes tapasztalatom, hogy egy-egy ilyen megnyilatkozásom szinte minden „oldalon” kedvező visszhangot kelt (olykor még kissé szélsőséges lapok is le akarják közölni előadásom szövegét) – kivéve saját közegemben, kárpátaljai írótársaim körében. Kollégáim szemében elismerés helyett zavartságot, enyhe rosszallást látok; vagy nem szólnak semmit (de ez is vélemény!), vagy belekötnek olyasmibe, amit nem, vagy nem úgy mondtam.

Vajon mi lehet ennek az oka? – gondolkozom néha hosszan. Talán az, hogy kisebbségi, „határon túli” (hogy visszatérjünk állandó eposzi jelzőnkhöz) helyzetünket csak hátrányként, sorsverésként fogják fel, és számukra érthetetlen, hogyan merészelek én ebből hendikepből előnyt, kiváltságot fabrikálni.

Hát így! És továbbra is élni fogok ezzel a helyzeti előnnyel, tudomást sem véve semmilyen ál- és valódi megosztottságról. Leszek konzervatívok közt avantgárd, urbánusok közt népi, nemzetiek közt liberális – és vice versa, merthogy minden viszonylagos.

Hátha ezt egyszer ellesik tőlem „a határon belüli magyarok” is!


tovább is van, mondom még

Tiltakozás a Népszabadság megszüntetése ellen

A Népszabadság brutális tönkretétele nemcsak újabb lépés a sajtószabadság teljes felszámolása felé, hanem egy évek óta tartó folyamat jelképes lezárása is. Sajtószabadságot! Demokráciát!

nepszabadsag-megszuntetes

Magyarországon megszűnt a sajtószabadság

Minden egyéb felháborító körülményen túl az én szememben a leggyalázatosabb a nol.hu archívumának az elérhetetlenné tétele. Ha semmi más, ez egészen bizonyosan kétségessé tenné számomra a tulajdonos állítását, hogy gazdasági okok állnak döntése mögött és hogy „az iparági trendeknek leginkább megfelelő üzleti modell” keresésének eredményessége érdekében, „Azért, hogy valamennyi érdekelt teljes mértékben ezen kiemelt feladatra tudjon koncentrálni, a Népszabadság kiadása valamennyi formájában (beleértve a nyomtatott és az on-line kiadást is) a mai nappal, az új koncepció kialakításáig illetve megvalósításáig, felfüggesztésre kerül.” Vajon kit zavarna az új koncepció kidolgozásában, ha az egyik legnagyobb magyar internetes hír- és cikkarchívum elérhető maradt volna?

Magyar írók tiltakozása

A Facebookon Erdős Virág indította a tiltakozást. Szövegével teljes mértékben egyetértek. (Miért nem lep meg, hogy Kárpátaljáról egyedül én csatlakoztam?)

Mi, magyar írók, tiltakozunk a Népszabadság aljas és gyáva megszüntetése ellen. Szolidaritást vállalunk a lap újságíróival és minden munkatársával, akiktől hitvány és cinikus módon vették el munkájukat és a megszólalás lehetőségét.
A Népszabadság nemcsak politikai napilap, hanem kiemelten fontos kulturális műhely is volt. Egyike azon kevés nyomtatott sajóterméknek, ahol vers, széppróza, kritika vagy esszé még egyáltalán helyet kaphatott. A lap tönkretétele ezért is pótolhatatlan veszteség.
Nincs kétségünk afelől, hogy a nyilvánosság elől ma is bujkáló, ismeretlen tulajdonosoknak mi a szándéka azokkal a vidéki napilapokkal, amelyek szintén a birtokukba kerültek. Ezek az újságok egész országrészek számára a helyi közélet egyetlen fórumát jelentik. E lapok jövőjük miatt okkal rettegő munkatársaival is szolidaritást vállalunk.
A Népszabadság brutális tönkretétele nemcsak újabb lépés a sajtószabadság teljes felszámolása felé, hanem egy évek óta tartó folyamat jelképes lezárása is.
Sajtószabadságot! Demokráciát!

A tiltakozást támogatják (október 8. 16:50 és október 9. 23:00 közt csatlakoztak): tovább is van, mondom még

Miről szól a népszavazás?

3opcio-nepszavazas-oktober2Ez egy szubjektív gondolatkísérlet arról, milyen olvasata lehet az október 2-i migránsos népszavazásnak. A lényeg teljesen nyilvánvalóan nem az űrlapon szereplő álkérdés, hanem: ez egy bizalmi/bizalmatlansági szavazás a Orbán Viktor+magyar kormány+Fidesz  (OVMAKOF) mellett vagy ellen.

A dolog buktatója, ami miatt akár fel is sülhetnek a népszavazás ravasz kitervelői, hogy míg az OVMAKOF mellett csak egyféleképpen lehet szavazni:

  • el kell menni és be kell ixelni a nemet

addig ellene többféleképpen is:

  • nem kell elmenni, távol kell maradni
  • el kell menni és igennel kell szavazni
  • el kell menni és érvénytelen szavazatot kell leadni

Vagyis: 1 opció 3 opció ellen. Népszavazásra elvinni az embereket nem túl könnyű, és nem biztos, hogy az erőszakos és minden csatornán féktelenül ömlő rákényszerítés nem okozott-e ellenérzést nagyon sokakban. Többek között ezért gondolom a következőket:

A szavazás arról szól, hogy kik vannak többen:

  1. akit szükségesnek érzik-gondolják az OVMAKOF melletti kiállást
    1. meggyőződésből, őszinte elkötelezettségből, elvi alapon
    2. meggyőződés helyett inkább csak hivatalból, rendszer-, kormány- és párthűségből
    3. függelmi viszonyaik miatt (pl. állásukat féltők)
    4. kedvezményezetti, haszonélvezői helyzetükből adódóan
    5. mert sikerült populizmussal, demagógiával, hazugságokkal megtéveszteni, megfélemlíteni, gyanakvóvá, gyűlölködővé tenni őket az elmúlt időszakban
    6. mert szerintük az OVMAKOF még mindig jobb, mint az ellenoldal
  2. vagy pedig azok,
    1. akik soha nem szavaznak, és most se fognak
    2. akik nem tudnak dönteni, ezért inkább nem mennek el
    3. akik meggyőződésből, őszinte elkötelezettségből, elvi alapon maradnak távol vagy szavaznak igennel vagy érvénytelenül
    4. akiknek saját rossz anyagi és/vagy szociális helyzetük, személyes kudarcaik, sértettségük, frusztrációik miatt…
    5. …netán jóérzésük felülkerekedése vagy a túlzott kormánypropaganda keltette ellenérzés miatt tele van a töke a rendszerrel, ezért dafke nem mennek el, vagy elmennek, de juszt se úgy szavaznak, ahogy az OVMAKOF elvárná

(Persze mindkét lista folytatható vagy részletezhető lehetne egyéb csoportokkal, pl. akik mások – családtagjaik, barátaik – miatt szavaznak így vagy úgy.)

Vagyis a kérdés lényegében az, hogy az OVMAKOF-nak részben az elmúlt évek hatalomgyakorlásával, részben propagandagépezetének erőteljes működtetésével

  • sikerült-e bármilyen módon (elv, érdek, felheccelt érzelem) maga mellett annyira elköteleznie annyi szavazópolgárt, hogy ezt az elkötelezettséget elegendő számban tevőlegesen is demonstrálja: részt vegyen és nemmel szavazva eldöntse népszavazást,
  • avagy ez nem sikerült neki, és október másodikán az érdektelenekkel, közömbösökkel, fásultakkal, kiábrándultakkal, megsértettekkel, frusztráltakkal együtt az elvből, jóérzésből távol maradók és ellenszavazók lesznek mégis többen

Ha gondolatban kivesszük a kalkulációból az egymást nagyjából kioltó és jobban behatárolható, az időben is állandóbb ellencsoportokat, akkor akár arra is juthatunk, hogy

az október másodikán tartandó népszavazást az dönti el, hogy az adott napon Magyarországon mi nagyobb: az ObánViktor-MAgyarKOrmány-Fidesz által saját hatalmának megerősítése céljából kitermelt gyűlölet és félelem, vagy pedig a működése során felgyülemlett közöny plusz a „tele van a tököm a rendszerrel”-érzés.

A gyűlölet, ezt nap mint nap tapasztalhatjuk, elképesztő mértékben megnőtt, a félelem is sarkába szegődik. De nő a közöny is és a töke is egyre többeknek lett tele.

Éppen azok a kiszámíthatatlan növekmények váltak meghatározóvá, amelyek együttes jelenléte mutatja a legjobban, milyen állapotban van a magyar társadalom.

Hogyan lettem liberális?

boritek-level2002-ben kelt levelemben azt bizonygatom konzervatív szemléletű, akkoriban egy vidéki jobboldali lapot szerkesztő írótársamnak, hogy bennem az MDF-féle nemzeti oldal szorította vissza a nemzeti érzéseket, és a pálfordulása után a nemzet fogalmát kisajátító Fidesz nyomására lettem liberális. Lássuk a levél részleteit.

Ismersz annyira, hogy azt talán elhiszed rólam, normális, rendes ember vagyok, meg azt is, hogy fontos nekem a magyarságom, azaz vannak nemzeti érzéseim és éppenséggel a nemzeti kultúra az, amiben mindenestül benne vagyok. És mégsem tudok a legkisebb mértékben sem azonosulni azzal a retorikával, amit a jobboldali pártok ebben a témában (magyarság, nemzeti érzés) gyakorolnak, mert

én ezt TELJESEN MÁSKÉNT ÉLEM MEG.

És éppen ez a retorika volt az, amelyik – jó tíz éve – elkezdte bennem visszaszorítani a látványos megnyilvánulások iránti igényemet, amelyik kiváltotta bennem a szándékot, hogy a lélek mélyén viseljem az identitásomat és ne a mellemre tűzve hivalkodjak vele.

88-89-ben eleven erővel tört ki belőlünk a nemzeti érzés a sok évtizedes elfojtás után. Énbelőlem is. Lelkes voltam, sugárzott az arcom, és áthatott az együvé tartozás magasztos érzése. Ezt az érzést módszeresen és állhatatosan rombolta le bennem, egymással karöltve, az Antall-kormány és helyi, kárpátaljai magyar szerveződések. Na, ha EZ a magyarság, gondoltam, akkor én erre már nem is akarok olyan nagyon büszke lenni… Tudnám részletezni, de talán így is érthető. Akkoriban nagyon egyetértettem Orbán Viktorral, amikor nemegyszer leszedte a keresztvizet Antallékról… Bárhogy is próbáltam volna szeretni az MDF-et vagy a kisgazdákat, nem sikerült. Viszont egyre szimpatikusabb lett az MSZP (Vitányi Ivánnal például személyes jó barátságba is keveredtem), mindig megragadták a figyelmemet az SZDSZ gondolkodói, és igen,

tetszett a liberális Fidesz.

De én akkor még nem tekintettem magam liberálisnak, nem is vallottam ilyen nézeteket, de 92-93-ra már egyértelműen ellenzékinek, a nemzeti konzervatív jobboldallal szemben állónak számítottam. Ekkoriban léptem ki a KMKSZ-ből is, többek között a vallási propagandájuk miatt. Mert nem tudtam elfogadni, hogy csak az istenhívők a jó magyarok… Kétszeresen lettem tehát ellenzéki: a hivatalos Magyarország és a hivatásos kárpátaljai magyarokkal szemben határoztam meg magam.

Ekkor már kisebb-nagyobb rendszerességgel publikáltam a Beszélőben és folyamatosan leírtam, mi a bajom azzal, ahogy a hivatalos Magyarország a határon túli magyarság kérdését kezeli. A cikkeim egy része köteteimbe is belekerült. A gondolataim általában élénk visszhangra találtak. Itthon egyértelmű volt az elutasítás, magyarországi barátaim körében vegyes, ki-ki saját vonzódásai alapján ítélte meg.

94-ben nagyon örültem az MDF bukásának, addigra már borsódzott a hátam, ha megszólalt valamelyikük. És persze alig kellett néhány hónapnak eltelnie, hogy már ne szimpatizáljak az MSZP-vel sem…

Ekkor kezdtem magamnak először azzal hízelegni, hogy független gondolkodó vagyok.

És ez nagyjából igaz is lett… és bizony, voltak keresetlen szavaim az akkori szocialista-liberális koalíció kormányához is. De – ezt be kell vallanom – az ő stílusok soha nem irritált annyira. A módszereiket viszont ugyanúgy elutasítottam. Ekkor kezdtem módszeresen leépíteni minden kötöttségemet, ekkor léptem ki (etikai fenntartások miatt) előbb a könyv-, majd a laptámogatási pályázati rendszerből (95; 97), ekkor szűnt meg minden illúzióm az itthoni magyarságintézmények kedvező működése iránt, stb. A 98-as választások eredményét nagyjából közömbösen fogadtam, különösebben nem bántam, hogy Hornék mentek, és figyelni kezdtem, mit csinálnak majd a liberálisnak indult, majd jobbközépre betáncolt ifjoncok. Hát… Újra elég volt 2-3 hónap…

Aztán amit a 4 év alatt a fideszesek műveltek, az belőlem a teljes elutasítást váltotta ki, és én szinte akaratom ellenére, AZ Ő NYOMÁSUKRA lettem, most már azt hiszem, visszavonhatatlanul liberális és baloldali gondolkozású.

Ami nem jelenti azt, hogy a magyar balliberális oldalt el tudnám fogadni. A gondolkodásmódjuk, az elvrendszerük sokkal közelebb áll hozzám – de – és ez fontos! – a politikai gyakorlatukat ugyanúgy elutasítom!  (Ja, 2001-ben, 2002-ben újra elkezdtem publikálni a Beszélőben, de ahogy 1994-ben, úgy most is abbahagytam!) A Fidesznek én továbbra sem csípem a stílusát, az, amit Ovi vagy Áder vagy Kövér vagy Deutsch mond, az végtelenül távol áll tőlem. Most már egy fokkal újra az MDF a szimpatikusabb. A másik oldalon szereplők közül a személyek nem annyira, de amit mondanak, az általában elfogadható számomra. Azt be kell látnom, hogy szoci oldalon roppant gyönge a gárda, és – igen – jó részük számomra sem hiteles ember. Ellenben az SZDSZ-es Magyar Bálint, Pető, Fodor Gábor véleménye, nézetei, világszemlélete kifejezetten közel áll hozzám. Ugyanakkor azt is látom, hogy a klasszikus liberális értékek miként torzulnak el, ürülnek ki jobban vagy kevésbé a politika színterén. Tehát

az SZDSZ nem az a liberális, és az MSZP közel sem az a baloldali párt, amelyikkel azonosulni tudnék.

De jobb híján őket elfogadom, míg a Fideszt még jobb híján sem tudom.

Ha lenne egy nemzeti liberális párt, valószínűleg tetszene nekem. De abba sem lépnék bele, mert a politikát, úgy, ahogy van, a magam számára gusztustalan dolognak gondolom, és a közelébe nem mennék. Viszont van véleményem, gondolkodó embernek tartom magam, és időnként szükségét érzem, hogy a gondolataimat el is mondjam. Mivel pedig elértem azt a kiváltságos helyzetet, hogy tökéletesen független vagyok és semmilyen érdekcsoportnak nem hogy tagja nem vagyok, hanem még holdudvarához sem tartozom, így megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy le is írhatom, el is mondhatom a véleményemet.

Attól pedig, hogy leírom, mi a bajom a nemzet fogalmát kisajátító magyar jobboldallal, én nem vagyok kevésbé magyar. Az nagy bűnük éppen az, hogy ők kitagadják a nemzetből a másként gondolkodókat.

Én a magam privát gondolkodásában (vigyázz, nagy szavak jönnek) soha nem fogom megbocsájtani a jobb oldalnak, személyesen Ovinak, hogy megkérdőjelezte az én magyarságomat. Márpedig megkérdőjelezte ő és más nem egyszer és nem tízszer különböző kijelentéseivel, aminek értelme nem volt más, hanem az, hogy a magyar ember az keresztény, az jobb oldali, az „polgári”. (A Fidesz és a polgári értékek, jó vicc… Az én szememben mondjuk Kőszegh Ferenc vagy Vitányi vagy Donáth László a polgári értékek képviselője…)

No, hát kicsit hosszúra sikeredett.

Nem tudom, ezek után szóba állsz-e még velem, de nem akartam köntörfalazni.

Általános dolgokat írtam, de minden mögött ezer esemény, konkrétum, személyes tapasztalat van.

Így például – te is külön érinted a témát – a határon túli magyarság (jellemzően a kárpátaljai) problémájáról könyvnyi tanulmányt írtam, ebben az egyik legproblematikusabb pont az anyaországgal való viszonya. Különvéleményem van ebben a dologban, ezért is mondtam le a könyvkiadó és lapcsinálási támogatásokról, ezért hagytam fel azzal, hogy pályázati úton elnyert forrásokból rendezvényeket tartsak, szervezőmunkát végezzek. Eleve rossznak, elhibázottnak tartom a támogatási rendszert, de az elvek még hagyján. A gyakorlati megvalósulásban azonban látom és tapasztalom katasztrofális demoralizáló hatását.

De ez már egy következő opera.


tovább is van, mondom még

Kárpátalja blog

karpatalja-blogA jelen blognak igen terjedelmes az archívuma és ez 2004-re nyúlik vissza. Ez a kép azonban csalóka. Nem hogy 2004-ben, de még 2010-ben sem volt meg ez a blog, mint ahogy az ékezetes kárpátalja.net domain sem. Utóbbi alá eredetileg nem is terveztem blogot integrálni, hiszen volt már nekem Kárpátalja-blogom, legalábbis 2008-tól. Ez remekül működött, a régiónk nevére rákeresve mindig ott volt a Google top-10-es listáján, vagyis az első találati oldalon, és más keresésekkel is remekül szerepelt. Ha például publikáltam egy könyvismertető anyagot, a könyv címére keresve a blogom olykor még a könyvkiadó vonatkozó oldalát is megelőzte (pl. Kárpátalja évszámokban, Ukrajna etnikai és nyelvi sokszínűsége), azzal pedig, hogy Nagydobrony legendája, stabilan a Google első helyén szerepeltem. Azonban 2013-ban az történt, hogy ezek a jó találatok sorra eltűntek. Nemcsak a tematikus posztok tünedeztek el az élmezőnyből, hanem maga a blog sem szerepelt fényesen a találati rangsorban. Okát annak ellenére nem tudtam megállapítani, hogy akkor már foglalkoztam honlapoptimalizálással.

Valamiért a Google nem szereti a blogomat, állapítottam meg – és nyitottam egy másikat. Ezt. Gondoltam, a jó öreg blogot zárójelbe teszem, és majd ezt az újat fejlesztem. Hogy a régebbi témákban is újra jó helyezéseket szerezzek, importáltam az anyag javát, vagyis egy az egyben átvettem ide az ottani posztokat. Tudtam ugyan, hogy a Google nem kedveli a duplikált tartalmakat, de mivel ezekkel úgysem szerepeltem jól, nem igazán volt veszteni valóm. Itt az új helyen aztán ezek az bejegyzések kaptak egy kis SEÓ-t (SEO = keresőoptimalizálás), és idő után meg is jelentgettek a találati listák élmezőnyében. A régi blogot azért teljesen nem hagytam el, de olykor hónapokig egyetlen új bejegyzést sem írtam oda. Hogy ennek a blognak saját tartalma is szaporodjon, 2014-ben újraközöltem benne azokat az írásaimat, amelyek 10 évvel korábban a Kárpáti Igaz Szóban jelentek meg (akkor tizenkét év után egy rövid időre újra szerzője voltam a lapnak).

Ám a Google útjai kifürkészhetetlenek: annak ellenére, hogy a régi Kárpátalja-blogommal nem sokat törődtem, az újat viszont pátyolgattam, újra a régi kezdett jobban szerepelni, sok cikkel ismét megjelent a találati élmezőnyben és maga a blog is be-bejutott pátriám nevével a a top10-be. Ki érti ezt?

Ennek megörülve újra intenzívebbé tettem a már jelentős múlttal rendelkező webhellyel való foglalatosságot, mi több, amikor keresőmarketing-célokra webbázisom minden egységét mozgósítani kellett, vendégszerzőt is hívtam, minek eredményeként remek új posztok születtek, például:

A kárpátaljai Knyahinya meteorit

knyahinya-meteorit-becs.jpg

A mai Kárpátalja területén lehullott meteorit

A knyahinai (csillagfalvi) meteorit Európa legnagyobb tömegű meteoritja

A tudományos leírásokba Knyahinya néven került be az 1866. június 9.-én az Ung vármegyei (ma Ukrajna, Kárpátalja) Knyahina, Csillagfalva település környékén földet ért meteorit.

A meteorit fő lelőhelyének egyéb megnevezései: Csillagfalva, Knahyna, Kniaginia, Knyhyna, Kuyahinga, Nagy-Bereszna.

Az égből érkező kondrit, a maga 500 kilogrammjával a legnagyobb tárgy, mely Közép-Európa területén bolygónk légterébe lépett. A fényes nyári délutánon érkező meteorit mintegy 1200  darabra hullott szét, és beterítette Zemplén megyében Zboj, Ung megyében Újsztuzsica (Nova Sztuzsicja), Knyahinya és Sztricsava falvakat. Csodával határos módon senki sem sérült meg, és károkról sem írnak a korabeli források. >> a folytatáshoz katt a fenti címre

Na és a 2004-2008 közötti archívum? Ez pedig onnan származik, hogy az idén (2016) megszűnt a NolBlog (a Népszabadság Online blogtábora), és az ott vezetett 3 blogom anyagának a javát is átmentettem ide. Ezek jelentős része csak ajánló poszt: ha más, főbb blogjaimba írtam valami fontosnak gondoltat, a NolBlog közönségének figyelmét azzal keltettem fel, hogy ott kis ajánlót (legtöbbször a poszt egy-két bekezdését) tettem közzé. De voltak komolyabb, csak oda szánt publikációk is – ezek most itt csücsülnek ennek a bloghelynek az archívumában. Sokukat a nagy világkereső még sem találta. tovább is van, mondom még

Vitázni egy meggyőződésessel

meggyozodesRossz irány, rossz vonat – írtad nekem. Azzal reagáltam, hogy mi ez, ha nem annak a színtiszta kifejezése, hogy az én irányom szerinted ÁLTALÁBAN rossz. Mivel nem azt írod, hogy „én arra nem mennék” – ami természetesen elfogadható, hanem azt írtad, hogy ROSSZ az irány, azaz lehetőleg én se menjek arra. Épp erről beszélek, barátom, amikor azt mondom: te nem tudod elfogadni, hogy a saját értékítéletem szerint alkossak véleményt. Azt szerettem volna, ha le tudsz mondani arról, hogy helyettem minősítsed a magamnak választott irányt! Beszélj a saját irányodról, ecseteld az erényeit, vagy mondd el, hogy NEKED miért nem felel meg az én vonatom. Az úgy rendben lenne. De NEKEM ez a jó irány és NEKEM ez a jó vonat. És ÁLTALÁBAN pedig valószínűleg egyenértékű a tieddel – ez az, amit meggyőződésesként képtelen vagy elfogadni. Szerinted vallásosnak lenni jó, vallástagadónak lenni rossz, a nemzeti elkötelezettség üdvös, a liberális elkötelezettség bűnös, a hagyomány szent, a hagyományok tagadása szentségtelenség. És ezt képtelen vagy másként gondolni, mert, ahogy írod:

Ha azt állítanám, hogy istentagadónak lenni ugyanolyan jó, ugyanolyan értékes, ugyanolyan üdvös (itt most helyén való ez a szó), mint istenfélő életet élni, ha a kettő közé egyenlőségjelet tennék, akkor saját magamat köpném szembe.

Hát ez az! Én bátran odateszem azt az egyenlőségjelet, barátom. Nagyon hosszú a képlet, mert rengeteg egyenlőségjelből áll és rengeteg egyenlő dologból. A muzulmánok például szintén istenfélők, de nem ismerik el a zsidó-keresztény istent és hitetlen, bűnös, kárhozott embernek gondolnak mindent keresztényt és zsidót; a keresztények Krisztusra esküsznek, de a zsidók tagadják isteni mivoltát; a katolikusoknál Mária oltalma a legnagyobb érték, a reformátusok ezt vitatják, az unitáriusok meg még a szentháromságban se hisznek. Ott vannak a buddhisták és hindik, az afrikai és ázsiai sámánimádók és esőisten-félők, és ott vannak a kételkedők és azok, akik külön bejáratú istenben hisznek, és ott vannak a filozófiai rendszerek, amelyekben isten „csak” az őseszme, vagy a megismerés, vagy a lét, vagy a semmi, és lehet istent nem megtagadni, de nem is hinni benne, és lehet elfogadni mint világeszmét, de megtagadni mint teremtőt, és lehet hinni benne mint teremtőben, de tagadni, mint életünk irányítóját (és akár fordítva) – drága jó barátom, hát miért gondolod, hogy amibe te beleszülettél, amiben felneveltek, az akár egy hajszállal is jobb, mint amiben egy krisnás vagy eszkimó hisz, vagy amiben egy ógörög vagy egy latint hitt, és amiben kétezer év múlva hinni fognak kései utódaink? Miért jobb Jehovától félni, mint Zeusztól vagy Sívától, miért jobb Krisztus előtt leborulni, mint egy szent kő, a Hold vagy a Tenger vagy a Kozmosz előtt, és miért jobb hinni a feltámadásban, mint a lélekvándorlásban vagy abban, hogy csak az anyag örök?

Hát persze, mert ez a tied, a többi meg nem a tied. Neked ez a jó. De a pigmeusnak az a jó, ha imádkozhat a datolyafához és tagadhatja a szomszédos törzs banánfa-hitét, nekem meg az, ha úgy hihetek a dolgok transzcendens jellegében, hogy eközben humbugnak gondolhatom a vallás egészét. Nekem ez a jó. És semmi alapod nincsen azt gondolni, hogy ami nekem, a krisnásnak vagy a pigmeusnak jó, az nekünk kevésbé lenne jó és értékes, mint neked a magad hite, mert ha te meggyőződtél a keresztény isten létében és hiszed, hogy a halálod után ezzel az isteni mivolttal újraegyesülhetsz, akkor ez számodra a legnagyszerűbb eszmény, de a materialista ugyanilyen nagyszerűnek gondolja az anyag megmaradását és körforgását és ugyanilyen megelégedéssel tölti el, hogy amit megél, az véges, de nem szűnnek meg létezni azok az atomok, amelyek a testét képezték, és a pigmeus ugyanígy meg van győződve, hogy halála után továbbél a datolyafában. És semelyik sem aláválóbb a másiknál, mert mindeniknek joga van arra, hogy a maga módján üdvözüljön (igen, valóban jó a szó), és neked meg – az én felfogásom szerint, ami itt merőben különbözik a tiedtől – senkitől semmilyen felhatalmazásod nincsen arra, hogy más meggyőződését vagy meggyőződése hiányát eleve jónak vagy kevésbé jónak ítéld.

Bár leírod, senkitől sem vitatod el a jogát arra, hogy mást vagy másként higgyen, épp csak emellett kijelented, hogy az én igazodásom rossz irány, rossz vonat, hogy nem tehetsz egyenlőségjelet az igazodásaink közé, mert ezzel szembeköpnéd magad.

Én azt gondolom, ilyen alapállásból nem lehet egyenlő felekként vitatkozni, ugyanakkor megértem és belátom, hogy egy mélyen meggyőződéses ember nem gondolkodhat szabadon, a meggyőződése rosszra és jóra osztja a világot, és neked fontosabb a magad meggyőződése, mint a szabad vizsgálódás. Megértettem, hogy egy keresztény nem teheti meg, hogy egy istentagadót magával egyenlőnek elfogadjon, hiszen szembeköpné magát, ha ezt kijelentené. Világos. Nyilván ugyanígy önmagad szembeköpésének éreznéd, ha ki kellene tenned az egyenlőségjelet nemzeti konzervativizmus és a liberalizmus között.

Éppen ezért nagyon nehéz elhinnem, amit pedig állítasz, hogy ugyanúgy tiszteled a véleményemet, mint én a tiedet. Mert hogyan tisztelheted a véleményemet, ha eközben az értékrendemet, amely a véleményemet megalapozza, nem tartod olyan jónak és értékesnek mint a magadét? Lásd meg a különbséget: én érvelhetek olykor tüzesen és indulatosan ellenedben, el is ragadtathatom magam, de soha nem vitatom el tőled, hogy a magad szempontjából igazad van abban, ami számomra elfogadhatatlan. Te viszont az én szempontomat eleve megkérdőjelezed, alább helyezed a magadénál. Rossz irány, rossz vonat – mondod. És elzakatolunk egymás mellett.

Befellegzett a kárpátaljai magyarságnak

lesley-anne-cornish-exodusÖsszefoglaló a szeged.ma híroldalon Bárdi Nándor történész nemrégiben tartott előadásából. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa sötét képet festett a határon túli magyar kisebbségek helyzetéről, lásd: Exodus előtt a vajdasági és a kárpátaljai magyarság.

Kiragadok két passzust az újságírói összefoglalóból – saját kiemeléseimmel:

A karrierjét Szegeden kezdő történész szerint óriási exodus zajlik ma Délvidéken és Kárpátalján, magyar fiatalok tömegei jönnek az anyaországba, vagy Nyugat-Európába friss útlevelükkel. Ukrajnából 30-40 ezren vándoroltak át az utóbbi időszakban, beleértve 15-20 ezer fő katonaköteles korú férfit. Ők elsősorban Magyarországra betelepülésben gondolkodnak, a kárpátaljai magyarság több mint 40 százaléka csak az anyanyelvét beszéli, még ukránul sem tud.

„A burgenlandi, a szlovéniai, a horvátországi magyarok története gyakorlatilag véget ért” – kezdte el a jelenlegi helyzet összefoglalását Bárdi Nándor. „Két nagy exodus következik be hamarosan, az egyre falusiasabbá váló Vajdaságé és Kárpátaljáé” – fogalmazott. Ezt a kijelentést erősíti meg, hogy az utóbbi két terület fiataljainak 80 százaléka már rendelkezik magyar útlevéllel. Az előadás végkicsengése pesszimista: nincs más megoldás, ki kell menekíteni az itteni magyarságot.

Bárdi Nándornak több munkáját ismerem, régebben többször is találkoztunk, együtt vettünk részt rendezvényeken, és volt úgy, hogy az ő meghívására tartottam előadást a beregszászi főiskolán (ez volt utolsó nyilvános szereplésem Kárpátalján). Ahogy közönség előtti megszólalásainkban, úgy személyes beszélgetéseinkben is érintettük azokat a kényes témákat, amelyekről sokan szeméremből, mások tapintatból, megint mások politikai érdekektől vezérelve általában mélyen hallgatnak. Ilyen téma a kárpátaljai magyarság elmélyülő válsága, amelynek jeleire – túlzás nélkül mondhatom: – már évtizedekkel ezelőtt felhívtuk a figyelmet írásainkban, előadásainkban.

Engem inkább a személyes tapasztalatok vezettek arra, hogy kilátástalannak ítéljem közösségünk helyzetét és a számszerű adatok tényszerűsége mellett intellektuális és morális leépülésről beszéljek, meg is róttak azért, hogy „személyes érzületek” mondatnak velem súlyos ítéletet. Viszont Bárdi Nándor felkészült történész, és tudom, hogy állításai mögött alapos kutatások és hiteles statisztikai adatsorok állnak, így a következtetései, ha sarkítottaknak tűnnek is: helytállóak.

A kényes kérdésekben való egyetértésünknek egyik apró epizódja: egyszer az a megtiszteltetés ért, hogy egy hosszú, két részes interjújához tőlem kölcsönzött címet (előzőleg engedélyemet kérve). 1998-99-es írásom címét vette át pici módosítással (A mumus és a kék madár). Publicisztikámban én sem festettem valami fényes perspektívát:

… tényként kezelt kiindulási pontom az, hogy a kárpátaljai magyarság helyzete válságosra fordult. Lélekszáma csökken, értelmisége kivándorol, a szülőföldjükön maradók döntő többsége pedig vegetálásra kényszerül: az Ukrajnában kialakult súlyos gazdasági krízis közepette permanens létbizonytalanságban küzd fennmaradásáért. Az etnikai határok elmosódásával és a szociális kiszolgáltatottsággal egyenes arányban mázolódik el az itt élő magyarok nemzeti arculata, vész el identitástudata.

– írtam tehát kicsivel az ezredforduló előtt.

Mellékes érdekesség: Nándi interjújának a főcímét azóta a Transzindex megváltoztatta, de az első részbe tördelt kis utalást meghagyták:

Az interjú főcíme
utalás Balla D. Károly azonos című esszéjére, amely Magyarország euroatlanti integrációjának a kárpátaljai magyarságra vonatkozó következményeit taglalja. Megjelent: Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében. Magyar Napló, Bp., 2000, 39-58. p.

Ezzel szemben az eredeti főcím alatt a két rész egyben is olvasható a Kisebbségkutató honlapján.

Hogy a Transzindex vajon mi okból vette le a mumusokat és a kék madarat, azt nem tudom, de ennél talán érdekesebb, hogy nem 98-ban voltam először ennyire borúlátó. Éppen 20 éve, 1996-ban fogalmaztam meg először tételesen, hogy a kárpátaljai magyarság sorsa miért kilátástalan. Erre tíz évvel később így emlékeztem (nyomtatásban is megjelent) naplómban:

Éppen tíz esztendeje annak, hogy először vetődtem el Nyugat-Európába. A Hollandiában működő Mikes Kör 1996-os Tanulmányi Napjain vehettem részt és tarthattam előadást. Végigbeszéltem bő másfél órát, egy korábbi cikkem alapvetéséből kiindulva ott és akkor fejtettem ki először teljes részletességében, miért gondolom, hogy a kárpátaljai magyarság – mint közösség – válságba jutott. Lélekszáma csökken, etnikai határai elmosódnak, értelmisége és fiatalsága elvándorol, morális tartása megtörik. A mennyiségi és minőségi romlás együttes hatását tovább súlyosbítja, hogy politikai elitje nem képes normális partneri viszony kialakítására sem Ukrajnával, sem Magyarországgal, de még azokkal sem, akiket képviselnie kellene. A politikai szervezetekbe tagozódó értelmiségünk nem áll ellen a külső erők diktálta tendenciáknak, ellenkezőleg: ellesi a rossz példát, kicsinyes önérdekét a közösség érdeke fölé helyezi, érdekcsoportokra szakad, külső politikai erővonalak mentén rendeződik és ezzel megosztja a magyarságot.

A helyzet azóta csak rosszabbodott, a belső megosztottság például oda vezetett, hogy a százötvenezres népcsoport ma országos szinten nem tudja megjeleníteni az érdekeit, nincs képviselője az ukrán parlamentben. Vezetőinek tekintélye éppenséggel kérdéses a magyarországi partnerek szemében is, idehaza pedig – az elkötelezett hívek szűkebb-tágabb táborán kívül –tevékenységük inkább elidegenítő hatású, sokakat elriaszt a „magyar ügy”-től.

Akkori előadásommal azt a sokakban élő tévhitet igyekeztem szétoszlatni, miszerint Kárpátalja magyarsága a rendszerváltás után újjászületett és minden tekintetben gyors fejlődésnek indult. Igaz, nem hallgattam el, hogy a látványos sikerek hosszas felsorolásával és egyes kedvező fejlemények hangsúlyozásával az ellenkező következtetések levonása sem lenne lehetetlen, ám én úgy gondoltam – gondolom azóta is – hogy a sikerek és eredmények a felszíni jelenségek szintjéhez tartoznak, míg a felvetett problémák és a negatív tendenciák a mélyben rejlő lényeget reprezentálják. Hosszabb távon pedig sajnos az utóbbiak a mérvadóak.

A közönség ott és akkor talán kicsit megdöbbent, de értékelték kritikus hozzáállásomat és őszinteségemet. Egyedül egy hollandiai magyar lelkész fogalmazta meg állításaimmal szemben kifogásait: szerinte Kárpátalján akkor éppen javában virágzott a magyar élet; ő csak tudta, kétszer is hozott ide egyházi segélyszállítmányt.

A válságról festett képem egyébként máskor is cáfolásra ingerelte a helyzetet belülről nem ismerőket.  Példa erre a 2000-es esztendőt összefoglaló naplómból:

1998-ban nagyszabású, negyedévenként megújuló és jelentős időszaki díjakkal kecsegtető, komoly végdíjazású esszépályázatot hirdetett a Magyar Napló. Én egy korábbi tanulmányom és a hollandiai előadásom gondolatkörét egyesítve, néhány időközben írt kisebb cikkem problémafelvetését is felhasználva megírtam életem eddigi leghosszabb (és legsikeresebb) tanulmányát Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében címmel. El is nyertem vele az első forduló egyik nagydíját. Közel féléves késéssel aztán kicsit rövidítve meg is jelent a lapban. Az írást később átvette az Erdélyi Magyarság, és sorozatban leközölte az újvidéki Magyar Szó is. Azaz: mind az anyaországban, mind a kisebbségi régiókban publikálásra (és díjazásra) érdemesnek találták azt az írásomat, amelynek fő témája: a kárpátaljai magyarság válsága. Ehhez képest lepett meg leginkább, ami a minap történt.

Előzménye, hogy a Svédországban működő Erdélyi Könyv Egylet reprezentatív interjúkötetébe „interjút” kértek tőlem – és én adtam (leírva kaptam meg a kérdéseket, ezekre írtam meg – nagyjából összefüggő – válaszomat), s ebben elismétlem, újrafogalmazom, továbbgondolom a korábbi esszéimben szereplő téziseket. A kötet összeállítója (Veress Zoltán) igen meg volt elégedve az anyagommal, olyannyira, hogy meghívott a könyv budapesti bemutatójára, azzal, hogy tartsak 15 perces korreferátumot. Ott ültünk a Semmelweis utcai Magyarok Házában egy irdatlanul magas színpadon hatan. Medvigy Endre mint házigazda, Veress Zoltán mint kiadó-szerkesztő, továbbá négy régió képviselői. Az előzetes megállapodásunk az volt, hogy – könyvbemutató lévén – röviden összefoglaljuk a könyvbe adott interjúnk fontosabb gondolatait. Én ehhez tartottam magam, és a rám jutó 15 percben elmondtam, miért gondolom nagyjából kilátástalannak a kárpátaljai magyarság léthelyzetét. Utánam következett a Felvidék képviseletében Dobos László. Alig hittem a fülemnek: felszólalása nagyobbik felében velem foglalkozott – elmondta, hogy Kárpátalján milyen jó nekünk. Ő csak tudja, volt az elmúlt tíz évben vagy négyszer, diplomata-útlevéllel, hivatalos vendégként, az MVSZ társelnökeként, nagyszabású tanácskozások résztvevőjeként, olyan alkalmakkor, amikor egyetlen privát lépést sem tett Kárpátalján: azt látta, amit megmutattak neki. Most meg jön a protokoll-blablákkal! Megállt az eszem! No, nem annyira, hogy ne írjak egy cetlit Veress Zoltánnak: vajon illő-e nekem erre két további percben reagálnom? Bólintott. Dobos közben folytatta: elkezdett az irodalmunkról beszélni (én erről egy árva szót nem ejtettem: demográfiáról, az etnikai határok elmosódásáról, a gazdasági krízis nemzetiségi következményeiről, illúzióvesztéseinkről, magyarságuk morális helyzetéről stb. beszéltem. Ő meg jön azzal, hogy mekkora csoda történt: a kárpátaljai magyar irodalom „kiásta magát a földből”! Ezen elmosolyodtam: no hiszen! Meg is látszik rajta: olyan, mint egy takaros zombi!). Aztán lassan áttért általános dolgokra, de nem mondott az ég egy világon semmit, csak egymáshoz rakta a mondatpaneleket (Trianon átka, egységesülő Európa, össznemzeti összefogás – blabla, blabla). Én a kapott két percemben persze megköszöntem, hogy megosztotta velünk óriási történelmi tapasztalatát, de amit én itt elmondtam, azt azért mondtam el, hogy eloszlassam a rólunk kialakult illúziókat, mert sehová sem vezet, ha megkerüljük a problémákat. Dobos szenvtelen pókerarcot vágott.

És ez még mind semmi!

Mert miután mindenki elmondta a maga régiójáról a mondandóját (Dobos félrecsúszott felszólalása okán a Felvidékről szó sem esett!), azután Medvigy Endre az összefoglalójában újra visszatért rám és Kárpátaljára, és valami olyasmit mondott, hogy Dobosnak azért van igaza, mert Kárpátalján a magyarság értékei Kovács Vilmos és követői munkásságában ragadhatók meg. Beszélt K. V. regényéről és őstörténeti kutatásairól, és név szerint megemlített néhány követőt: Füzesit, Vári Fábiánt és Zselickit.

Aha, gondoltam magamban: most már tudom, miért nem lehet válságban a kárpátaljai magyarság! Azért, mert a 23 esztendeje halott Kovács Vilmos 35 évvel ezelőtt megírta a Holnap is élünket, no meg azért, mert Zselicki minden szökőévben ír egy harmatgyönge verset.

Most már legalább tudom.

(Kovács Vilmos regényét és életművét, magatartását magam is igen nagyra becsülöm – hiszen ennek okán nemegyszer apámmal is szembefordultam; sőt, első regényemet, a Szembesülést is lényegében a Kovács Vilmos-i morális örökség súlya alatt írtam, mint ahogy VFL költészetét is szeretem és magasra értékelem – de hogy jött ez ide?)

Én akkor a kárpátaljai magyarság teljes felszámolódásáról még nem beszéltem, csak kilátástalan helyzetéről, elmélyülő válságáról, mint életképes, működő közösségnek a felmorzsolódásáról. De talán még bíztam valami csodás fordulatban. Az ukrajnai háborús helyzet kialakulása óta azonban (lásd: Az ukrajnai háború és a kárpátaljai magyarság) én sem gondolom, hogy a folyamat visszafordítható lenne. A kárpátaljai magyarságnak mint olyannak befellegzett; ettől persze magyarok még hosszú évtizedek múlva is élni fognak Kárpátalján. A ragaszkodás már alig létezik, de a tehetetlenségi nyomaték még erős: minden erre ösztönző körülmény ellenére sem akar/tud mindenki száraz lábbal átkelni a Vörös-tengeren.