Kárpátalja blog

karpatalja-blogA jelen blognak igen terjedelmes az archívuma és ez 2004-re nyúlik vissza. Ez a kép azonban csalóka. Nem hogy 2004-ben, de még 2010-ben sem volt meg ez a blog, mint ahogy az ékezetes kárpátalja.net domain sem. Utóbbi alá eredetileg nem is terveztem blogot integrálni, hiszen volt már nekem Kárpátalja-blogom, legalábbis 2008-tól. Ez remekül működött, a régiónk nevére rákeresve mindig ott volt a Google top-10-es listáján, vagyis az első találati oldalon, és más keresésekkel is remekül szerepelt. Ha például publikáltam egy könyvismertető anyagot, a könyv címére keresve a blogom olykor még a könyvkiadó vonatkozó oldalát is megelőzte (pl. Kárpátalja évszámokban, Ukrajna etnikai és nyelvi sokszínűsége), azzal pedig, hogy Nagydobrony legendája, stabilan a Google első helyén szerepeltem. Azonban 2013-ban az történt, hogy ezek a jó találatok sorra eltűntek. Nemcsak a tematikus posztok tünedeztek el az élmezőnyből, hanem maga a blog sem szerepelt fényesen a találati rangsorban. Okát annak ellenére nem tudtam megállapítani, hogy akkor már foglalkoztam honlapoptimalizálással.

Valamiért a Google nem szereti a blogomat, állapítottam meg – és nyitottam egy másikat. Ezt. Gondoltam, a jó öreg blogot zárójelbe teszem, és majd ezt az újat fejlesztem. Hogy a régebbi témákban is újra jó helyezéseket szerezzek, importáltam az anyag javát, vagyis egy az egyben átvettem ide az ottani posztokat. Tudtam ugyan, hogy a Google nem kedveli a duplikált tartalmakat, de mivel ezekkel úgysem szerepeltem jól, nem igazán volt veszteni valóm. Itt az új helyen aztán ezek az bejegyzések kaptak egy kis SEÓ-t (SEO = keresőoptimalizálás), és idő után meg is jelentgettek a találati listák élmezőnyében. A régi blogot azért teljesen nem hagytam el, de olykor hónapokig egyetlen új bejegyzést sem írtam oda. Hogy ennek a blognak saját tartalma is szaporodjon, 2014-ben újraközöltem benne azokat az írásaimat, amelyek 10 évvel korábban a Kárpáti Igaz Szóban jelentek meg (akkor tizenkét év után egy rövid időre újra szerzője voltam a lapnak).

Ám a Google útjai kifürkészhetetlenek: annak ellenére, hogy a régi Kárpátalja-blogommal nem sokat törődtem, az újat viszont pátyolgattam, újra a régi kezdett jobban szerepelni, sok cikkel ismét megjelent a találati élmezőnyben és maga a blog is be-bejutott pátriám nevével a a top10-be. Ki érti ezt?

Ennek megörülve újra intenzívebbé tettem a már jelentős múlttal rendelkező webhellyel való foglalatosságot, mi több, amikor keresőmarketing-célokra webbázisom minden egységét mozgósítani kellett, vendégszerzőt is hívtam, minek eredményeként remek új posztok születtek, például:

A kárpátaljai Knyahinya meteorit

knyahinya-meteorit-becs.jpg

A mai Kárpátalja területén lehullott meteorit

A knyahinai (csillagfalvi) meteorit Európa legnagyobb tömegű meteoritja

A tudományos leírásokba Knyahinya néven került be az 1866. június 9.-én az Ung vármegyei (ma Ukrajna, Kárpátalja) Knyahina, Csillagfalva település környékén földet ért meteorit.

A meteorit fő lelőhelyének egyéb megnevezései: Csillagfalva, Knahyna, Kniaginia, Knyhyna, Kuyahinga, Nagy-Bereszna.

Az égből érkező kondrit, a maga 500 kilogrammjával a legnagyobb tárgy, mely Közép-Európa területén bolygónk légterébe lépett. A fényes nyári délutánon érkező meteorit mintegy 1200  darabra hullott szét, és beterítette Zemplén megyében Zboj, Ung megyében Újsztuzsica (Nova Sztuzsicja), Knyahinya és Sztricsava falvakat. Csodával határos módon senki sem sérült meg, és károkról sem írnak a korabeli források. >> a folytatáshoz katt a fenti címre

Na és a 2004-2008 közötti archívum? Ez pedig onnan származik, hogy az idén (2016) megszűnt a NolBlog (a Népszabadság Online blogtábora), és az ott vezetett 3 blogom anyagának a javát is átmentettem ide. Ezek jelentős része csak ajánló poszt: ha más, főbb blogjaimba írtam valami fontosnak gondoltat, a NolBlog közönségének figyelmét azzal keltettem fel, hogy ott kis ajánlót (legtöbbször a poszt egy-két bekezdését) tettem közzé. De voltak komolyabb, csak oda szánt publikációk is – ezek most itt csücsülnek ennek a bloghelynek az archívumában. Sokukat a nagy világkereső még sem találta. tovább is van, mondom még

NolBlogosok tesztelése

Inkább csak a társaság szondázásnak szántam, bár valóban át-átvillant az elmúlt hetekben zseniális elmémen: nem lenne-e klassz dolog készíteni egy jó kis kollektív blogot azoknak, akik számára most lehetetlenné válik a közösségben való blogolás megszokott lehetősége azzal, hogy a NolBlog február 1-jével megszűnik. Közzé is tettem ott egy félig-meddig utolsónak szánt bejegyzést ezzel a szöveggel:

Ha éppen nem lenne nagyon sok aktuális tennivalóm webes-blogos ügyekben (sok van), akkor valószínűleg felajánlanám a NolBlogon rendszeresen posztoló, demokratikus elkötelezettségű és liberális gondolkodású bloggertársaknak: amellett (esetleg ahelyett), hogy valami saját helyen folytatják a blogírást, továbbra is közösségben maradva blogoljanak egy általam létrehozott helyen. Lenne ott egy jó kis főoldal kis bevezető szöveggel, ahová folyamatosan (és automatikusan) felkerülnének a legfrissebbek, az oldalsáv(ok)ban ki lennének listázva a legolvasottabbak, látszanának továbbá a mindenkori legfrissebb kommentek (mert az csak természetes, hogy hozzá lehetne szólni mindenhez – akár Facebook-bejelntkezéssel is, tehát listázva lennének a friss észrevételek (bármelyik szerzőhöz is írták őket), lehetne „a hónap bloggere” rovat, meg „a nap híre” vagy bármi egyéb, ki lennének listázva persze egyenként a szerzők és természetesen lehetne keresni szóra, kifejezésre. Ezt mind tudja egy jól beállított WordPress blog, amelyhez mobilbarát sablont választanék, így okostelefonon is maradéktalan lenne a felhasználói élmény. A blogíró kollégák továbbra is élvezhetnék a magános krónikás (korkodil)élményei helyett/mellett a közösségi blogolás előnyeit, az olvasók pedig egy helyen találnák korábbi kedvenceiket. Komolyan mondom: pár napi munkával be tudnék üzemelni egy ilyen közösségi webhelyet. Ha tudnám, hogy van rá reális igény, s ha nem félnék attól, hogy a végén úgyis mindenki rám orrolna meg, amiért valamilyen speciális igényének nem tudok eleget tenni. Habár a NolBlog lakói nem igazán voltak elkényeztetve a tekintetben, hogy személyes igényeiket a szolgáltató kielégítette volna. És persze az is nyomaszt némiképp, hogy egy ilyen közösségi helyen valahogy a moderálást is meg kell oldani, és bizony nem szeretnék órákat azzal tölteni, hogy gyomlálgatom az uszító-személyeskedő hozzászólásokat.

No szóval ilyen gondolataim támadnak egyre sűrűbben, ahogy közeledik ennek a webhelynek a végleges és visszavonhatatlan megszűnése. Lépni még nem léptem egyet se, nem is biztos, hogy akár erős rábeszélésre akarnék magamnak ilyen pluszmunkát – de gondolatkísérletnek nem rossz. Meg talán néhány használható vélemény is születik itt alább. Érdeklődéssel várom gondolataitokat – 9 nappal a NolBlog megszűnése előtt.

Jöttek is a kommentek szép szaporán, a bejegyzés a hozzászólások számát illetően ezen a héten a toplista élén áll. Sokat biztatólag reagáltak, volt, aki azt írta, hogy akár anyagi áldozatra is hajlandó lenne, ha nyélbe ütném a dolgot. Ám voltak olyan hsz-ek is szép számmal, amelyek meggyőztek róla: jobb, ha elfelejtem ezt az ötletet… A kollégák szavainak ide másolására nem érzem magam felhatalmazottnak, egy-két válaszomból azonban idéznék, ezekből talán az is visszakövetkeztethető, mire reagáltam:

igen, egyfajta liberális minimumot mindenképpen feltételeznék, de mint látod, a baloldaliságot nem szabtam feltételül (a demokratikus elkötelezettséget viszont igen). Tehát a konzervatív liberalizmus, a nemzeti liberalizmus, a polgári demokrácia tehát bőven beleférne a keretekbe. Kétségtelen, hogy a nemzeti konzervativizmus és/vagy a kifejezetten jobboldali érzelmű-felfogású bloggereknek nem szívesen adnék teret – bőven találhatnak maguknak másutt. Én egy „normális”, a „közép”-re maximálisan nyitott, de a szálsőségektől mentes társaságban gondolkodnék.

*

A legfőbb hátrány részemről valóban az, hogy sok munkám lenne vele. Ha csak indulásnál, az még bele is férne, de nem tudom felmérni, mennyi lenne FOLYAMATOSAN, tudna-e önjáró lenni a rendszer vagy állandó felügyeletre szorulna. Az utóbbitól berzenkedem leginkább. Semmiképpen nem lenne fizetős, én legalábbis ingyen csinálnám (ha csinálnám), legfeljebb egy megfelelő domain megvásárlásához és a webtárhelyem bővítéséhez kérnék hozzájárulást az indulásnál, hogy elbírja az új blogot. De domain nem is feltétlenül szükséges, ha megfelelne a társaságnak pl. egy exnolblog.weblap.org vagy blog.elsohely.net vagy valami más aldomain meglévő domainjaim alá.

*

nem a bloggerek igényelnek felügyeletet, hanem egyrészt a technika, másrészt – és e percben ezt látom a legproblematikusabbnak – a kommentelők. Ha a hozzászólás szabályai merevek (regisztráció. bejelentkezés, előzetes moderáció), nem vagy alig lesz forgalom, ha túl nyitott a kommentelés lehetősége, akkor óhatatlanul érkezik a szenny. Na, ez az, amivel nincs kedvem szembenézni.

*

a pozitív reagálások ellenére – köszönöm ezeket! – kicsi az esélye annak, hogy belevágjak. gondolatkísérletnek szántam és kíváncsi voltam a reagálásokra. ami nyomaszt: a döntés, hogy kit hívjak-engedjek be, és kit ne. az utóbbi években alig jártam ide, szinte senkit nem ismerek. a másik: a moderálás. ha egy kis kollektív (többszerzős)blogot csinálok, vagy nekem kell a kommenteket szűrnöm (spamoktól is), vagy adok a tagoknak erre jogot – de akkor egymás kommentjeit is moderálhatják. a másik egy MultiSite megoldás lehetne (javasolták a Facebookon, ahol ezt a posztot megosztottam), ott mindenkinek saját blogja lehetne közös tető alatt – ez viszont már szolgáltatói feladat jelentős tárhelykapacitással.

ha mégis lépnék ez ügyben, akkor itt még zárás előtt posztolok valamit. ha erről lekésnék vagy valaki nem látná, pozitív döntésemről itt tennék közleményt: ungparty.net/blog/ – de az is jó megoldás, ha egyszerűen rákerestek a Googleban arra, hogy MEGSZŰNT A NOLBLOG – egészen biztosan engem találtok meg

Nos valóban, az adott keresőkérdésre az én posztjaim kerülnek a Google-találatok első helyére. Ilyen szókombinációval sikert elérni persze nem akkora nagy dicsőség, de mostanában más területeken is eléggé jól szerepelnek az általam optimalizált weboldalak. És ennek bizony a NolBlog rendszerében vezetett oldalaimnak is jelentősége lehetett: veterán szájtok voltak ezek és összesen cirka 800 bejegyzés 800 linket is jelentett. Ez pedig komoly erő a keresőmarketingben, így a veszteség is komoly, amely a Népszabadság Online blogrendszerének a megszűnése miatt ér.


Hol blogoljanak a Nolbloggerek? –  Blogolás, SEO: honlapoptimalizálás és keresőmarketing, Google első helyre kerülés, seo-web

Így festett 10 éve a NolBlog címlapja

nolblog2006

Így festett 2006 áprilisában (nem sokkal a választások előtt) a NolBlog címlapja… (lásd lentebb nagyban a képernyőfotót)

Mint abban az időben nem ritkán, az UngParty Manzárd a szerkesztő által ajánlott, kiemelt blogok között szerepelt. Ha kicsit is igyekeztem, Föld S. Péternek és Diurnusnak (Bodor Pál közirói neve) lehettem a társa a TOP bejegyzések és szerkesztői ajánlások között. Ez nemcsak jó érzés volt, hanem például a 2006-os választások előtt fontosnak is gondoltam, hogy akik a NolBlogot olvassák, tájékozódjanok afelől: a kárpátaljai magyar kisebbségben is akadnak olyanok, akik elutasítják a nemzeti kurzust. Akkor sem lehettünk túl sokan, de azt hiszem, ma ezen a téren sokkal rosszabb a helyzet… Önkritikusan azt is be kell vallanom, harci kedvemet én is elveszítettem.

A web.archive.org áltzal lementett legkorábbi kép a Népszabadság Online blogjának címlapjáról 2006. április 2-i. Az én 3 akkori legfrissebb posztom most itt, ebben a pirézblogban lesz olvasható, miután a NolBlog megszűnik:

Keleti nyugalom

Lányom tavaly egy grafikai pályázaton számára jelentős összeggel járó díjat nyert (erről itt)  elhatározta, hogy nem pesti életének komfortosabbá tételére szánja, hanem világot fog látni. Európában már látott ezt-azt, így fantáziája interkontinentális távlatokat nyitott. Meg is szervezte a háromhavi utazásuk első hónapját napról-nap: a többi meg majd kialakul. Most már utolsó hónapjukat töltik Indokínában, megjárták Thaiföldöt, Kambodzsát,  Laoszt és Vietnamot, és most egy nagy kanyar után újra Bangkok felé közelednek, hogy három hét múlva hazarepüljenek.

Mesés tájak, ismeretlen szokások, különös emberek, elképesztő körülmények. Nagyjából olyasmi, amit film, leírás, fotó nem tud visszaadni. Meg kell tapasztalni, ott kell lenni hosszan, ráérősen, elvegyülve – nem pedig a szállodaablakból kipillantani a beach-re. Ők a legolcsóbb hostelekben vagy magánembereknél szállnak meg, ott esznek, ahol megéheznek, nagyrészt kerülik a turisták által kultivált helyeket és nevezetességeket. Tanulják Ázsiát, ismerkednek a buddhizmussal, gyakorolják a türelmet, a nyugalmat, a szemlélődő alapállást. Ahogy Bence és Csönge legutóbbi blogposztjaiból kiveszem: kicsit más emberek lesznek, mire hazatérnek. Nem tudom, hogy a budapesti napi őrületbe visszacsöppenve ez hasznos-e számukra, nem tudom, hogy ellenállóbbak lesznek-e a stresszel, hajtással, bürokráciával, politikával szemben és képesek lesznek-e a keleti emberek nyugodt derűjével szemlélni az összes lehetetlenséget – avagy éppen ellenkezőleg, védtelenek, elesettek lesznek a megkerülhetetlen kihívások közepette. Mivel vértezte fel őket a Kelet? A képességgel, hogy felülemelkedjenek a képtelenségeken? Avagy mit vett el tőlük? A harci elszántságot, hogy a taposómalomban helyt álljanak.

Sok-sok fotó, érdekes beszámolók és filozofikus merengések Csönge útinapló-blogjában: tovább is van, mondom még

Capi naplója tízéves távlatból

A kétezres évek elején pár esztendőn át akkori webrendszerem, az UngParty NetCafé és Manzárd több olyan kezdeményezésnek is teret adott, amelyek egy idő után megszűntek. Vagy túl macerásnak éreztem fenntartásukat (közel száz szerző írásainak adtam helyet 2001 és 2005 között: ezek szövegét szükség esetén magam szerkesztettem, én tördeltem be a weboldalba, publikáltam, kitettem címlapra: mindezt manuálisan…), vagy kifulladt az ötlet, a szellemi háttér. Mindkettő érvényes Capi blogjára: Zapf István barátom, volt iskolatársam vállalta, hogy nálam vezeti a blogját, mi több, rendszeresen reagál az én bejegyzéseimre. Ez elég jól működött, érdekes volt. Aztán Capi aktivitása megcsappant, én is beleuntam mások  publikálásába.

A régi szövegek ma már nehezen elérhetők régi rendszeremben. Akkori fapados honlapom nem vagy alig használható. Éppen ezért mentettem ki Capi szövegeit. Blogját 2003-ban ezzel harangoztam be:

Hosszabb kapacitálásomra a régi iskolatárs, Zapf István, akit akkor (is?) mindenki csak Capinak hívott, ráállt arra, hogy írni fog ide, az én Manzárdomba. Miután vagy 15 évi szünet után nemrégiben a neten újra felvettük a kapcsolatot, levelezni kezdtünk, meg beírt párszor a Fórumba, és cseteltünk is néhány jóízűt. Mindig tetszett nekem a humora, egészséges és nagyon életszerű szemlélete. Úgy találtam, ebből semmit sem koptatott el az iskolaévek óta eltelt negyedszázad, inkább csak feldúsult kevéske cinizmussal és sok „vidám bölcsességgel”. Sokszor éreztem úgy egy-egy levele, megjegyzése olvastán: szívesen közreadnám ezeket a gondolatokat, észrevételeket, poénokat – de őt egyáltalán nem lelkesítette ez az ötlet. Kínáltam neki (mint gyakran más barátaimnak is) saját rovatot vagy legalább egy külön topikot a Fórumban – nem kellett neki. Nincs ideje ilyesmivel foglalkozni, meg különben sem tör írói babérokra, amit ír, azt csak nekem, személyes használatra, „kettőnk vidulására”. Ehhez tartottam magam, vidultam privátim; mivel kifejezetten ellenezte, még idézni sem tudtam tőle (holott más barátaimnak ez ellen nem volt sem előzetes, sem utólagos kifogása…).

Aztán, amikor pár napja már sokadszor hoztam szóba a dolgot, azt találta válaszolni, hogy esetleg… De csak akkor, ha beleegyezek, hogy iskolai becenevemen szerepeljek nála. (Hát ez a legkevesebb!) És persze csak ha nem cenzúrázom a szövegeit és nem nézem rossz szemmel, hogy más lesz a véleménye a dolgokról. No meg ha engem is cikizhet. Beleegyeztem, de jöttek a további feltételek: nem kell külön rovat, fő oldalon nehogy kinn legyen a neve vagy a beharangozó idézet, sőt, még a Manzárd jobb hasábján se szerepeljen külön linkkel, csak az találhassa meg, aki nagyon keresi: „szeretnék megbújni, mint fing a paplan alatt” (most már ugye idézhetlek, Capi?). Hát legyen, megírtam neki, berakom a fotóm alá, hogy C_a_p_i – innen és csak innen lehet az oldalát elérni! Ebbe beleegyezett.
De ezzel még nem volt vége. Kértem, küldjön fotót. Na, azt már nem! Érveltem: hogy néz ki, hogy mindenkitől van, csak tőle nem. Még azt hiszik, valaki más ír álnéven. Ha adja a szövegét, legyen képe is hozzá. Végül küldött, de… Hát ez van, nincs neki más, se jobb, se szebb, az eltakart szájról pedig legalább nem látni, mosolyog-e vagy nyelvet nyújt.

Capi  blogjának (2003-2004) átmentett szövegei a régi Ungpartyról 

Több blog, mint muskátli

tejmozi-blogTejmozi-blog

Egészen mostanáig fej-fej mellett haladtunk, ma azonban, mikor is rövid, ám hatékony szakmai látogatást tettem a teraszunkon, nem kis megdöbbenésemre kiderült, hogy Évának eggyel több láda muskátlija van, mint ahány blogom nekem. Ezt az állapotot elfogadhatatlannak ítéltem és sürgősségi munkával befejeztem egy régebben kezdett blogom dizájn-munkáit, egyben nyilvánossá is tettem az eddig suttyomban építgetett oldalamat. No persze van más aktualitása is indításának… Regényem / várt könyvem oldala mától itt: TEJMOZI-BLOG

Blog – benne az első 30-ban

Keresőoptimalizálás – SEO. Bár egy ideje komolyabban foglalkozom keresőmarketinggel és honlapoptimalizálással, ám azt különösebben nem ambicionáltam, hogy a nemzetközi vonatkozásban is agyonterhelt BLOG keresőszóra jó helyezést érjek el a Google keresőben: a kétmilliárdnál is több találat eléggé határozottan elriasztott. Ugyan hogyan is rúghatnék én kabdába ebben a mezőnyben? Ám most, anélkül, hogy erre különösebben törekedtem volna, a bdk blog révén bekerültem az első 30 találatba. Ha már így adódott, egy kicsit rá is jászom, hátha még előbbre kerülhetek, posztot írtam BLOG címmel az adott helyre.

Frissítés 2016: Akkoriban még csak kapisgáltam, hogyan működik a Google-optimalizálás. Azóta valamiféle SEO-szakember lettem és a legfőbb tevékenységemmé vált a tartalmi honlapoptimalizálás és legális eszközökkel folyó keresőmarketing. Ezzel együtt a nemzetközi blog szóval nemhogy a 30-ban, de a top100-ban sem vagyok benne, viszont éppen most került fel az első Google-találati oldalra néhány általam optimalizált honlap ilyen kulcsszavakkal: tömeges sms küldés, szamizdat könyvkiadás, őstörténeti arvisura, pillangószív seo-verseny, google linképítés.

BDK és Digitális Mikrokozmosza

pirezAz alábbi interjút a rég megszűnt Milyen vagyok? c. blog tulajdonosa, Szántó Ádám (nick: admc) készítette velem 2006-ban, s két változatban (egy rövidített, egy teljes) meg is jelentette oldalán. A webhely már régóta elérhetetlen, a szövegben szerepelt linkek egy része is elévült-elavult, ezeket felülbíráltam akkor, amikor ezt a blogbejegyzést az ugyancsak megszűnő NolBlogról ide költöztettem – bdk, 2016

BDK és Digitális Mikrokozmosza

– Minek tartod magadat elsősorban, bloggernek, írónak, újságírónak vagy költőnek?

–Ezek közül csak újságírónak nem. Ettől még újságba író lehetek, hiszen munkáim nemcsak könyvekben és folyóiratokban, hanem napilapokban is megjelennek, klasszikus és tipikus újságírói tevékenységet azonban nem folytatok, nem írok és nem dolgozok fel híranyagot, nem készítek riportokat, nincsenek helyszíni tudósításaim, nem végzek oknyomozást, nem járok utána bejelentéseknek –és nem is kötődöm egyik szerkesztőséghez sem. Újságokban szerepelve amolyan alkalmi publicista lennék hát, aki vagy saját ötletéből ír közéleti, politikai témájú cikket, esszéket és ezeket megpróbálja eladni, vagy konkrét felkérésnek eleget téve ír és küld anyagot a megrendelőnek. Vénségemre a hírlapi tárca műfajába is belekóstoltam, újabban a Népszava Szép Szó mellékletében jelengetnek meg a szépirodalom és a zsurnalisztika határmezsgyéjén mozgó kis történeteim. (Például: A nagy piktor tucatja)

Visszatérve eredeti felsorolásodra: az íróság eléggé általános fogalom ahhoz, hogy magamra nézve leginkább elfogadjam, hiszen az összes többi, amit művelek, ez alá besorolható. Ezen túlmenően írónak lenni számomra nem csupán egy tevékenységé kört vagy foglalkozást jelent, hanem annál jóval többet. De nem is hivatást, ezt a szót nem szeretem, mert óhatatlanul valamilyen elrendelt szerep vállalását jelentheti, rokon az elhivatottsággal,– s ez – főleg az utóbbi egy-másfél évtizedben – nem igazán érvényes rám, vagy ha mégis, akkor nem úgy, mint azokra, akiket hitvalló, hivatástudó, elkötelezett íróknak tekinthetünk.

Nekem ugyanis nincsen rögzült és programszerűen gyakorolt kötődésem sem világnézethez, sem ideológiához, sem politikai vonalhoz (bár elismerem: a látszat néha mást mutat), és nem fogadtam örök hűséggel magamévá semmilyen irodalmi stílust, alkotásmódot, művészeti szemléletet. Természetesen vannak vonzódásaim, nem vagyok teljesen mentes bizonyos besorolhatóságoktól, sőt, mindig vannak olyan nézeteim, amelyek aktuálisan beágyazódhatnak valamilyen vonulatba, de ezek –- szeretném hinni -– nem merev elkötelezettségek formájában léteznek bennem és munkáimban, hanem az állandó változás, átalakulás, flexibilitás jegyeit mutatva késztetnek mindig valami új létrehozására. Így aztán az íróság számomra nem hivatás, hanem inkább állapot, életvitel, magatartásforma. Olyan szellemi készség, sőt: készültség, amely meghatározza a világhoz és a világ dolgaihoz való viszonyomat, de meghatározza azt is, hogy magamra hogyan tekintsek. Író vagyok tehát, azzal az adottsággal és készültséggel áldott és átkozott gondolkodó ember, aki kényszeres állandósággal ír, szinte mindegy, hogy regényt, verset vagy blogot -– avagy épp válaszokat egy interjúban feltett kérdésekre.

– Azt tehát már tudjuk, hogy mit jelent számodra az íróság. Ehhez képest mennyiben más érzés internetre írni, blogolni, úgy, hogy azonnal megjelenik az írásod, és jönnek rá a válaszok is?

–Az effajta írói jelenlétnek az ízét-zamatát mintegy tíz éve ismerem. Bevallom, én a digitális szövegállományt ma már többre becsülöm a nyomtatott kéziratnál, az internetes megjelenés pedig bizonyos tekintetben fontosabb számomra a hagyományos közléseknél. Csak azért nem helyezem egyértelműen az előbbit az utóbbi fölé, mert a tradicionális befogadói közeg, beleértve a szakmát is, még nem ismeri el a csak a weben közzétett írások rangját. Egyesek lenézik, mások csupán idegenkednek, s akadnak, akik egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Hiába szórja valaki tele verseivel az internetet, hiába jelennek meg a munkái CD-n, digitális könyvben vagy akár irodalmi portálokon – olvasók és kritikusok költővé csak akkor avatják, ha nyomtatott verseskötettel a hóna alatt jelenik meg az irodalomban. És meglehet, ez jól is van így: ostobaság lenne a Gutenberg-galaxist lerombolni, olvasási kultúránk átalakítását is fölösleges siettetni. A hagyományos irodalmisághoz tradicionális közlésformák illenek. Az új eszközökkel élők pedig úgyis kialakítják a maguk értékrendszerét, a kettő már most is együtt él, és számomra nem kétséges, hogy melyik fog ebből a szimbiózisból „győztes fajként” kiemelkedni.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy számomra egyelőre igen fontos az újságokban, folyóiratokban való megjelenés (külön öröm, ha van internetes változatuk!) és az, hogy a jelentősebbnek gondolt, legtovább érlelt munkáim végül könyv alakjában öltsenek testet. De emellett ma már ugyanekkora jelentőséget tulajdonítok az internetes publikációknak is. Mégpedig azért, mert a világhálón minden mű új kontextusba kerül, pótlólagos mellékjelentések ragadnak rá, egészen újfajta közegbe olvasódik bele. Az irodalmi alkotás internetes információvá lesz, elérhetősége korlátlanná, felhasználhatósága sokrétűvé válik. A mű teljesen kiszakad a szerzői, kiadói, terjesztői korlátok közül, elveszti a lokalitás megtartó, de egyben korlátozó jellegét, helyette megnyílik előtte az a nagyszerű perspektíva, hogy a virtuális univerzum részévé váljon. És a Neumann-univerzumnak van egy hihetetlenül nagy előnye a Gutenberg-galaxissal szemben: hogy nem elszigetelt, egyesével fellelhető és sokak számára meglátogathatatlan bolygókból áll, hanem minden pillanatban mindenki számára a teljesség azonnali elérését kínálja.

Mámorító érzés ehhez a világhoz csatlakozni, gyarapításában részt venni, sajátosságait új művészi tartalommal társítani. Az önkifejezésnek és a világ értelmezésének soha nem tapasztalt dimenziói, lehetőségei nyílnak meg ezáltal. Ezekkel okosan élni: lehet-e szebb kihívás a XXI. században élő író számára?

A blogírást én ebből a fent vázolt aspektusból nézem. Élni a lehetőséggel, hogy kifejezzem magam, hogy értelmezzem a világot. A körülmény, hogy a naplójegyzet szinte megszületése pillanatában a nagy nyilvánosság elé kerül, a dolog lényegét nem változtatja meg, csupán a jellegét módosítja. A visszajelzés, az olvasó azonnali reagálása újabb dimenziót nyit, kommunikációs csatornákat aktivizál. Jó esetben ezek egészséges mértékben hozzájárulnak annak a bizonyos – ezúttal a befogadói közeg által kialakítandó – kontextusnak a létrejöttéhez, amelyben maga a jegyzet, a szerzői közlés kiegészítő jelentéstartalmakat integrálhat magába. Ugyanilyen hasznos lehet az is, ha polémia, érdemi eszmecsere alakul ki, ha megfogalmazódik az ellenérveknek az eredeti közléssel összevethető súlyú rendszere.

A valóságban ilyen ideális esetek ritkán fordulnak elő. Nem minden blogger, s aki igen, az sem mindig törekszik arra, hogy valami új tartalommal, egyéni meglátással, személyes mondandóval lépjen közönsége elé. És olvasói nem is feltétlenül ezt várják tőle, a hozzászólásokból kiderülhet, hogy csupán kölcsönösen egymás jelenlétéről akarták biztosítani egymást. Itt vagyok, írok, itt vagyok, hozzászólók. Ebben sincs semmi rossz, a kommunikációban részt vevők számára ez fontos lehet. No és aztán persze vannak a kellemetlenkedő hozzászólók, de őket most talán hagyjuk.

Én a blogolást mindig is egyfajta folyamatos író-olvasó találkozónak tekintettem, olyan helyzetnek, amikor az alkotó minden egyes megnyilvánulása azonnali megbeszélésre kerül. Jó esetben a blogírónak kialakul a törzsközönsége, „egymásra szoknak”, a felek alig várják, hogy szóba elegyedhessen egymással. Ez rám, bevallom, ösztönzőleg hat, ugyanakkor időről időre arra is rá kell döbbennem, hogy energiám elaprózását is jelenti, elvon az elmélyült alkotómunkától. Most éppen visszavonulási ágon vagyok. A feleszmélésemhez -– sajátos módon – fájó konfliktus segített hozzá. Néhány havi intenzív blogolással tagja lettem egy közösségnek, és talán a kelleténél is jobban a magamévá szerettem. Sajátos módon azonban –- és ebbe csak most, utólag gondoltam bele –- ennek a közösségnek nem csupán a nagy számú blogger és a még több olvasó volt a tagja, hanem maga a szolgáltató is, amely kifejezetten a közösségépítés szándékával lépett fel. Ennek következtében a közösség hierarchikusan rendezetté vált, néhány bloger -– köztük én is -– több lehetőséget, nagyobb figyelmet kapott az átlagos felhasználókhoz képest, további néhány szerző pedig favorizált belső emberként élhetett a kiemelt állandó jelenléttel. Blogoltak és kommenteltek a szolgáltató belső munkatársai is, a pénzügyi vezető, a tartalmi vezető, a közösségi menedzser, a programozó.… Miközben folyt a közösség kialakítása és megerősítése, aközben a szolgáltató természetesen saját üzleti érdekeit képviselte. Nem tudom, hogy ez a struktúra mennyire hordja magában annak a veszélyét, hogy időnként kisebb-nagyobb konfliktusok bontakozzanak ki a közösségen belül, s hogy ezek a szolgáltató és felhasználók között is felszikrázzanak (esetemben megtörtént és balul sült el). Nem tudom, mennyire egészséges, ha egy blogszolgáltató vállalkozás vezetői barátkoznak a felhasználóikkal, találkozókat szerveznek, ajándékokat ajánlanak fel számukra. Amikor az ember benne van, úgy érzi, épp ezek miatt a körülmények miatt érzi jól köztük magát (állítom: így volt), kívülről nézve azonban kételyeim vannak afelől, vajon használ-e a magyar blogszféra egészének ez a megszokottól eltérő felépítés, s vajon nem egészségesebb és természetesebb dolog-e a közösségek kialakulását a spontán szerveződésekre bízni.

– Szóval úgy tűnik, visszavonulsz a homályos jövőjű Blogtérről saját szigetetekre, a Kettenklubba. Ez egy elég különleges vállalkozásnak tűnik, kíváncsi lennék, hogyan alakult ki az egész, honnan jöttek az ötletek az egyes „projektumokhoz”, miket találhat itt az erre járó olvasó?

Kettenklub helyett mondhatnék UngPartyt vagy Manzárdot is, néha magam sem tudom, melyik a főoldal és melyek az alrendszerek. Az évek során az egységek funkciója, neve és egymáshoz való viszonya többször is változott aszerint, hogy időről időre mi vált számomra fontosabbá. Digitális mikrokozmoszom kialakulásának teljes történetével nem szeretném terhelni az olvasót, de talán dióhéjban mégis összefoglalom, hogyan indultam, s miként jutottam a mai kuszasághoz.

2000 őszén kezdtem információkat, szövegeket feltölteni az internetre, ezzel létrehozva akkori magánkezdeményezésem, az UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány honlapját. Ennek a 2002-ig működött formációnak a keretében végeztem könyv- és lapkiadói, könyvterjesztői, szerkesztői, irodalomszervezői munkámat, s ezt tükrözte a honlap is (archívuma mai napig elérhető). Jelzem, ez volt az első kárpátaljai vonatkozású webhely a világhálón.

Szándékosan az új évezred kezdetéhez igazítva 2001. január 1-jén indítottam az UngParty NetCafé-nak nevezett internetes irodalmi kávéházat és a netPánsíp digitális folyóiratot. Az előbbi tekintendő mostani rendszerem elődjének, az utóbbi az akkor még nyomtatásban is létezett hasoncímű folyóiratom (Pánsíp) internetes változataként jelent meg. A NetCafé alá azóta megszűnt rovatok tartoztak, ezek egyike, a Newság című webnaplóm kezdeményéül szolgált. Eleinte itt gyűjtöttem össze a fontosnak gondolt kárpátaljai kulturális híreket, később kommentáltam is őket, és már nemcsak a kárpátaljaiakat; mígnem a rovat friss napi jegyzeteket közlő oldallá fejlődött. „Közhírek és magándohogások”, fogalmaztam meg magamban a szlogent, mit sem tudva arról, hogy blogot írok. Ezt a kifejezést még akkor sem ismertem, amikor 2002-ben már különálló szabályos webnaplót kezdtem vezetni Manzárd néven.

Az anyalap ezzel párhuzamosan saját útját járta. Bár a nyomtatott Pánsíp megszűnt, ám az internetes verzió 2004-ig évi két alkalommal szabályos folyóirat-számokkal jelentkezett (archívuma elérhető), a főoldalnak pedig UngParty Newság lett a neve és közel négy éven keresztül kulturális webmagazinként működött. Ezalatt a két rendszerben száznál több szerző öt-hatezer művét publikáltam. Az archívum sajnos nem teljes és kicsit rendezetlen is, de így is jókora. Alakult egy új rovatom is, a virtuális irodalmi szalon, ennek a keretében szerveztem először irodalmi interakciókat – de erről később.

Tudni kell, hogy én a kéziratokat emailben kaptam, minden szöveget régimódi szerkesztőként akkurátusan gondoztam, komótosan betördeltem vizuális honlapszerkesztővel (Marcomedia Dreamweaver) és FTP-feltöltéssel helyeztem a szerverre (a tárhelyet a New York-i Hungarian Human Right Foundation ingyenesen biztosítja számomra). A rendszerem mai napig fapados, azaz minden egyes oldalt külön szerkesztek és illesztek a rendszerbe, semmi sincs automatizálva, minden linket, kiemelést manuálisan készítek. Ez a munka 2004-ben már teljes időmet igénybe vette, így felhagytam mind a webmagazin, mind a szépirodalmi periodika kiadásával, helyettük megalapítottam a Kettenklubot, a feleségem és a magam irodalmi oldalát, a digitális folyóiratot és a virtuális irodalmi szalont pedig összevontam, így most PánsípSzalon a neve.

Mindez tehát csak hosszúra nyúlt bevezető volt a lényeg összefoglalásához:

Saját szókreációmmal virtuálénak nevezem az UngPartyt, amely alá három nagyobb egység tartozik.

Kettenklub: Bernicky Évával közös irodalmi ikeroldalunk. Itt szinte kizárólag már másutt megjelent munkáinkat adjuk közre és gyűjtjük össze, illetve itt találhatók a könyveinkről írt kritikák is.

UngParty Manzárd – én vagyok a manzárdőr és ez az én webáriumom. Annak idején bevittem a Kettenklub alá, de mára kinőtt alóla, jóval több egy szokásos blognál, lévén írói és internetes tevékenységem egészét megjeleníti és elérhetővé teszi.

PánsípSzalon – irodalmi projektumok színtere. Itt térek vissza arra, hogy korábbi virtuális irodalmi szalonom keretében rendeztem első interakcióimat, például egy internetes konferenciát Vízumköteles irodalom? címmel, itt zajlottak a költőbarátaimmal készített kollektív online-interjúk, sőt, itt tartottam meg virtuális könyveink ugyancsak virtuális könyvbemutatóit. Ezek lezárt sorozatok. Ám 2003-ban itt születtek a képzetes szavak enciklopédiájának első címszavai is. Ezt a projektumot aztán tavaly folytattam az új PánsípSzalonban, illetve most volt egy kis reneszánsza a Blogtéren is. Az Identifikció lényege, hogy nem létező kifejezések szócikkeit készítjük el szerző- és játékostársammal. (A korábban teljesen ismeretlen cyberpondró, orgialiszt, szövegimitátor vagy furbájol keresőszóra a Google ma már több ezer találatot jelez.) A PánsípSzalon adott keretet kollektív szonettjátékomhoz, ide írtam műfordító-barátaim bevonásával azt a prózaművemet, amelybe 43 szerző 18 különböző nyelven írt 56 mondatát dolgoztam bele. Ugyancsak itt követhetők nyomon Pilinszky-projektumom lassan csörgedező eredményei.

Mindezek az oldalak alaposan össze vannak kötve kereszthivatkozásokkal, így voltaképp bárhonnan el lehet jutni bárhová – az igaz, hogy eltévedni ennél is könnyebb. Viszont akárhová is keveredik az óvatlan olvasó, talán mindenütt talál valami érdemlegeset, hadd bolyogjon hát a labirintusban, én már meg sem próbálok a kedvében járni áttekinthetőbb rendszer építésével. A frissek mindig szem előtt vannak, a régieket keresve meg talán bosszúságát enyhítheti a véletlen találat kellemes izgalma.

Akkor sem jár rosszul, ha a rendszerből kifelé mutató linkeket követi, rátalálhat más-más helyen vezetett és kommentált blogjaimra, régi és új fórumaimra, az Álkárpátráz című irodalmi projektumról, a most éppen szünetelő Kárpáty News című hírblogról, Pillangószív-oldalamról vagy egy-egy újraéledő irodalmi szerepjátékomról nem is beszélve.

Oda vonulok hát vissza, ahonnan el sem jöttem soha, bár néhány hónapig a lassú UngParty-építkezésnél fontosabb volt számomra a kitűnő technikát és remek közösséget biztosító Blogtéren folytatott intenzív blogolás. Onnan eljöttem, ám abban biztos vagyok, nem ez volt az utolsó kísérletem arra, hogy egy külső rendszerben magamat kipróbáljam.

– Saját bemutatkozó oldaladon a KettenKlubban így írsz: „Félő, nem leszek már sem Nobel-díjas csillagász, sem világhírű jazzgitáros.” Egy közelmúltbeli MV-s blogmark keretében megtudhattuk, hogy a csillagászat régen érdekelt, mi a helyzet azonban a gitározással? Miket szoktál gitározni, milyen zenéket kedvelsz?

–A célzás csillagászi és muzsikusi ambíciómra inkább csak önirónia. Talán azt akartam kifejezni ezzel, hogy bár az életem az írás, az íróság lett, ám ezen a téren elért sikereimet nem tartom túl sokra. Tudósnak lenni komolyabb, zenésznek lenni pedig szabadabb dolog. Az előzőhöz a kitartás és a szorgalom, az utóbbihoz a tehetség hiányzott belőlem. Meg talán az is benne van ebben a derűs lemondásban („nem leszek már”), hogy tudatos vállalással beköltöztem a magyar nyelv csodálatosan gazdag, de mégiscsak zárt világába, ahelyett, hogy a tudomány vagy a zene nemzetek és nyelvek feletti univerzalitását választottam volna.

A kettő közül egyébként a csillagászatnak volt az életemben egy fokkal reálisabb esélye, hét egyetemi szemesztert végeztem el az ungvári egyetem fizikai karán (majd kilencet bölcsész-szakon, de a diploma előtt ezt is abbahagytam), érdeklődésem a reáliák iránt azóta sem szűnt meg, bár sokkal felületesebb és esetlegesebb lett. Ennél fontosabb, hogy ez az olthatatlan ifjúkori vonzalom a világlátásomban maradandó nyomokat hagyott, ekkor szoktam rá a dialektikus és racionális gondolkodásra, s ez szerintem nagyban hozzájárult nemcsak ahhoz, hogy az engem érő benyomásokat, tapasztalatokat elemezni legyek képes, hanem ahhoz is, hogy írásaimat logikusan építhessem fel, megfelelő szerkezetet hozhassak létre szövegeim számára.

A zenével más a viszonyom. Annak, hogy kisiskolás koromban kétszer fél évig gitározni tanultam, gyakorlatilag nincsen jelentősége, hiszen még a legprimitívebb szinten sem tanultam meg játszani. Ám szerencsére a zene iránti szerelmemet ez nem befolyásolta és nem akadályozott meg abban, hogy szenvedélyes zeneélvező legyek. Az évtizedek során sokat változott az ízlésem, ahogy mondani szoktam, becsületes Rolling Stones-rajongóként indultam, s csak aztán züllöttem le a komolyzenéhez és jazzhez.

A hetvenes években a nagy rock-zenekarok jelentették a legtöbbet számomra, ma is bármikor szívesen hallgatom a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Black Sabbath számait. Sajátos módon ugyanekkor avatódtam be a komolyzene világába. Talán az is érdekes, hogy a nagy romantikusoktól (Beethoven, Csajkovszkij, Muszorgszkij) jutottam el először Bachig, akinek a muzsikáját sokáig felülmúlhatatlannak és a legteljesebbnek tartottam, s innen kezdtem közeledni a modernekhez, Bartókhoz, Sztravinszkijhez, Orffhoz, Kurtághoz, hogy aztán visszakanyarodjak Mozarthoz és Haydnhoz, sőt, Monteverdihez és Scarlattihoz. Mára szinte mindenevő vagyok ezen a téren, talán csak az operákkal nem sikerült barátságot kötnöm, bár egyes nyitányokat, zenekari betéteket szívesen hallgatok, no, egy-egy Verdi-áriát is.

A rocktól aztán fokozatosan áthúzódtam a blueshoz és a jazzhez, ma már az utóbbit hallgatom a legtöbbet, rajongok minden irányzatáért, bár a szvingnél, dixinél ma már jobban kedvelem a kortárs modern jazzt, Miles Davist, Keith Jarrettet, Chick Coreát, Herbie Hancockot, illetve persze a kortárs magyarokat, Vukán Györgyöt, Oláh Kálmánt, Binder Károlyt, Babos Gyulát, Szakcsi Lakatost. Érdekelnek a határműfajok, a népzenei elemeket felszívó jazz (pl. Jan Garbarek ilyen jellegű lemezeit, vagy Nusrat Fateh Ali Khan és Trilok Gurtu albumai). Jóban vagyok szinte minden hangszeres népzenével, a délszláv és balkáni ritmusok izgalomba hoznak, hogy aztán Ravi Shankar szitárja megnyugtasson. A magyar népzenének is a hangszeres (és lehetőleg archaikus) válfaját kedvelem, de például a magas, hasítóan kristálytiszta női hangon megszólaló népdaloktól kiugrom az ablakon, mint ahogy a hujjujujolós népitánc-zenét sem állhatom.

Nem zárkózom el a könnyedebb, ám színvonalas slágerzenétől, Sting vagy Phill Collins jöhet bármikor, mostanában elég sok Norah Jones-, Eva Cassidy- és Cassandra Wilson-albumot hallgattam. De azért, hogy el ne andalodjam rajtuk, Daiana Crallt közbeiktattam. Aztán meg jöhet a Kispál és a Borz, a Quimby, a Sziámi. De van úgy, hogy zúzós metálzenét kívánok meg, máskor meg éppen David Bowie-ra vagy Alice Cooperra szottyan kedvem. És persze nem lenne teljes az életem, ha néha nem hallgathatnék Hendrixet, Eric Claptont, Janis Joplint. De szükségem van Bob Marleyre és Bobby McFerrinre is, ugyanúgy, mint a Ghymesre és Lajkó Félixre.

Egyáltalán: ugyan mi értelme lenne a világnak, ha valahol meg nem szólalna benne Gershwin zenéje, ha hiányoznának belőle a Vivaldi versenyművek és a Bruckner-szimfóniák, ha nem lenne flamenco és klezmer, gregorián és elektronikus zene, Börtön-rock és Chopin-keringő?!

Én nem hallgatom, hanem eszem, iszom és lélegzem a zenét, a nap 16 órájában. Csak a múlhatatlan és egyre elmélyülő szerelemhez tudom hasonlítani viszonyomat hozzá, és ha van az életemnek valami híja, akkor az, hogy ebben a kapcsolatban csak passzív fél lehetek. Ezért mondom minden túlzás nélkül, hogy 20 könyvemet, egész íróságomat pillanatnyi gondolkodás nélkül odavetném azért, ha –- dehogy világhírű! -– egyszerű gitáros lehetnék egy kellemes jazzklubban.

Szántó Ádám


megjelent: Milyen Vagyok?, 2006. szept. 2.

Levél Kornis Mihálynak

Kedves Mihály,

én a Blogtér-afféromat egyszer már lezártam magamban, levontam a következtetéseket, nem akartam rá visszatérni. Mivel azonban búcsúleveled első részében külön is megszólítottál, a másodikban pedig többször is említesz, így az irántad való tiszteletem és megszólalásod súlya, hitele, őszintesége megköveteli tőlem, hogy reagáljak.

Mindenekelőtt köszönöm, hogy újra, immár harmadszorra is – elvi síkon – egyértelműen nekem adsz igazat. Köszönöm bíráló megjegyzésedet is, azt kell mondjam, utólag tökéletesen igazat adok neked abban, hogy „BDk makacsságát már kegyetlennek és kissé értelmetlennek is” találtad. Valóban az volt, belátom, még ha konokságomat valamelyest indokolja is megállapításod, miszerint oppozícióm „elvi szilárdságához, tisztaságához nem fér kétség”.

Meg kell köszönnöm zavarba ejtően túlzó dicséreteidet is, amelyekkel illettél. Engedd meg azonban, hogy bár a legnagyobb tisztelettel, ám mégis elhárítsam mellettem való érvelésed egyes tételeit. Mégpedig azért, mert értékelésedbe érvként olyan szempontokat is felvettél, amelyek ellen én idestova másfél évtizede hadakozom. Mi több, úgy érzem, munkámmal, az irodalomban és az internetes világban való jelenlétemmel rá is cáfoltam. Ez pedig nem egyéb, mint határon túli státusomra és valós vagy feltételezett múltbéli sérelmeimre, illetve helytállásomra történő hangsúlyos utalás.

Megbocsáss, ez számomra elfogadhatatlan. Igen hosszú ideje érvelek amellett (és teszek azért), hogy ez a határon túliság senki számára ne adhasson semmilyen felmentést, ne szolgálhasson önigazolásul, ne képezhesse a kedvezőbb megítélés alapját. (Mint ahogy, persze, a kedvezőtlenét sem.) Azon vagyok, hogy teljesítményem minősége alapján ítéljenek meg, s munkáim mellé ne kelljen a kárpátaljaiság eredetigazolását mellékelni. Minden lehető alkalommal elmondom, hogy a magyarországi befogadói közegnek felül kell emelkednie ezen a különbségtételen, el kell vetnie azt a véleményt, hogy a helytállás, az idegen közegben való még oly bátor magyarnak maradás, a nehezebb politikai, gazdasági, szociális körülmények közt zajló nehezebb élet megítélési szempont lehet bármiféle írói produktumot illetően. Nem lehet az. Nem lehet, mert ez az „ahhoz képest” irodalom kialakulásához vezet.

Emellett itt még azt is el kell mondanom, hogy a szovjet rendszer engem nem „öcsizett” jobban, mint bárki mást, nem voltam ellenzéki (a nyolcvanas évekig inkább ellenkezőleg), és igaz ugyan, hogy a cenzúra hatását nagyon is éreztem és „szenvedtem”, de ezt akkor nem éltem meg súlyos sérelemként, inkább játékszabálynak gondoltam, olyannak, amiben szabad csalni (nyilván érted, mire gondolok). A magyar szó és a magyar irodalom melletti kiállásom csupán a nyolcvanas években élesedett rejtett opponálássá, s csupán a peresztrojka meghirdetése és előrehaladása bátorított fel nyílt színvallásra. Mindez 1987-88-ban történt (kommunista apám nyugdíjba vonulása után), amikor ehhez már túl nagy bátorság nem kellett. Első keményebb hangú társadalom-kritikai írásaim (Peresztrojkácska, „?Kötődés!”) ugyan vihart kavartak, de akkor már egy járási párttitkárnak vagy a megyei pártlap főszerkesztőjének nem volt akkora hatalma, hogy elhallgattathatott volna. Semmiképpen nem szeretnék hát a szovjet rendszer üldözöttje képében tetszelegni, kérlek, Mihály, te se tüntess fel annak.

Lenne még néhány megjegyezni valóm a Blogtérhez való viszonyomról. Én mezei felhasználóként kezdtem ott blogolni tavaly, november végén, senki sem hívott, és az égvilágon semmilyen kiemelt szerepeltetésre nem számítottam. Egy ismeretlen fickó voltam a szolgáltató számára. Aztán az első valódi cikkem kikerült címoldalra és én megköszöntem. Aztán észrevett Prospero, levelet írt, hogy ő más ilyen jó blogot nem is nagyon ismer. Kiderült, hogy – talán nem sértem meg a magánéletét – régi kedves barátaim, kollégáim vannak a közeli családtagjai között. Így, ha volt rá igénye, akkor mindent-mindent megtudhatott rólam, de ugyanígy a legpontosabban tájékozódhatott ő vagy más az internetről, ahová már évekkel ezelőtt feltettem nemcsak a lehető legrészletesebb életrajzomat, hanem jószerével az életemet is. Nehéz tehát elhinnem, hogy nem tudták, ki vagyok – ellenben bárki is legyek vagy lennék, a magatartásuk nem vélt vagy valós érdemeim, nem kilétem jelentősége vagy jelentéktelensége miatt volt sértő és elfogadhatatlan, hanem azért, amit legutóbb megfogalmaztam: „A blogger (BéDéKá ugyanúgy, mint Pityipalkó) bármikor beinthet a Blogtérnek, de a Blogtér emberei nem inthetnek vissza.” És ezt fenntartom.

Szeretném azt is megjegyezni, hogy állandó kiemelt helyre a címlapon én egyáltalán nem vágytam (így hát ezért igazán nem kell exkluzálnod magad!), bár hiúsági okokból valószínűleg nem utasítottam volna vissza. Ám ez egy kicsit megint csak olyan valami, hogy „érdem” alapján kikerülni a címlapra a szememben sokkal kevésbé értékes dolog, mint egy jól megírt poszt alapján. Sokkal szívesebben voltam havonta több alkalommal vezérblog, mint egy folyamatosan villogó banner. Előbbi azt jelenti, hogy valami jót írtam, utóbbi csak azt, hogy a Blogtéren állandó a jelenlétem (de esetleg hetek óta hallgatok). Amikor Para-Kovács Imre túlreklámját szóvá tettem (a Sziget-videóblogot e percben is két veszettül villogó banner hirdeti a címlapon – pedig hol van már a Sziget…), akkor még véletlenül sem jutott eszembe semmi olyasmi, hogy ehelyett nekem kellene több reklámot kapnom. Nekem lett volna a legkellemetlenebb és én tiltakoztam volna a leghatározottabban, ha több kiemelt helyre egyszerre kitettek volna. Mert bár hiúságom jókora, de merem hinni, hogy ízlésficamom nincsen. (Meg talán józan eszem is van annyi, hogy tudjam, az ilyen túlreklám kontraproduktív, a netzombikon kívül mindenkit inkább taszít, mint vonz.) Azt tehát én nem tudom megerősíteni, amit állítasz, hogy „tényleg nehéz elviselni, ha egy ember egy valóságos netklubot üzemeltet a maga erejéből a közösség és a demokrácia liberális elveinek dialogizáló megvalósításáért, és a szolgáltatója, merőben kommerciális szempontok alapján mégem tartja érdemesnek ennek reklámozását.” Én elegendőnek találtam a Blogtér részéről rám irányuló figyelmet, épp elégszer voltam vezérblog, ajánlott blog, nyertem decemberben iPodot, kiemelten kezelték a többi blogert is megmozgató játékomat, önként pólókat ajánlottak fel a győzteseimnek (az ellenben nagyon fájt, hogy ezt a vitában a szememre vetették). Tehát nem ezzel volt bajom, nem innen fújt a szél, nem ezért kaptam fel a vizet.

Mindössze annyi történt, hogy egy Blogtér-nyitáskor 3 darab Para nézett a képembe a címlapról, és ezt gyorsan megglosszintottam. Aztán rájöttem, hogy még 3, azaz összesen 6 kiemelt helyen van reklámozva. Szóvá tettem. Ezzel annyiban is maradhatott volna a dolog. De akkor két belső ember részükről megengedhetetlen hangon nekem támadt – és a két vezető nem utasította rendre őket, sőt, láthatólag nem nekem, hanem nekik adtak igazat, ám azt pl. Prospero elismerte, hogy „túlspilázták” a reklámot. Ám harmadnapra újra 6 Para volt a címlapon, és engem is (mint, olvasom, téged is) jól megszórtak kéretlen VideoBomb hírlevéllel. Ezek után írtam, hogy nem vállalok szellemi közösséget a Blogtér vezetőivel, és erre reagált Prospero egy kirúgásnak minősülő bejegyzéssel. De ezután még bőven helyére lehetett volna pöccinteni egy laza gesztussal a dolgot. Csakhogy Prosperó az eltanácsoló bejegyzése nyilvános visszavonása helyett magánlevelet írt, s amikor kértem: nyilvánoson tegyen gesztust, újra magánlevelet írt, majd elment nyaralni és az ügyet ráhagyta Doranskyra, aki szintén magánlevelezésbe kezdett velem egyetlen nyilvános és hivatalos blogtéri gesztus megtétele helyett. Innen kezdve talán érthető, hogy „makacs kegyetlenséggel” utasítottam vissza minden magánalkut és háttérkompromisszumot (bár Doransky jóindulatáról ekkor meggyőződhettem, de mivel az affér nyilvánosan zajlott, ragaszkodnom kellett nyilvános helyretételéhez is.) Másfél nappal későbbi megszólalása egyrészt akkor érkezett, amikorra bennem végképp megkeseredett a dolog, másrészt nem tudtam komolyan venni, inkább élcelődésnek, ironikus ál-megkövetésnek tűnt attól, hogy a szolgálati közleményben (a Gépház jelenti!) előbb a vacsorájáról számolt be, aztán megjegyezte, hogy én a blogtéren rendszeresen kiadom a lelkemet (?), ők ellenben „egy virtuális értékrend mentén” járnak el. Hát köszönöm, éppen ez az, amiből én nem kérek.

Kedves Mihály, ugye nem bánod, hogy ezeket elmondtam neked! Tudom, hogy értem szóltál, tudom, hogy becsülsz és kedvelsz, de azt is tudom, fordított esetben te is szóvá tennéd, ha olyen érvekkel emelnék szót melletted, amelyek általad elfogadhatatlanok.

Látom, számodra is sok dilemmával jár a búcsúzás, és te is fontosnak érzed, hogy döntésedet több bejegyzésen keresztül részletesen indokold. Részemről ez sokszorosan is így volt, intenzív blogolásommal fizikailag nálad jobban kötődtem a Blogtérhez, rengeteg oda mutató és onnan kivezető linkkel ágyazódtam bele ebbe a webhelybe; a kiszakadás bizony fájdalmas. Magam is több cikk megírásával kezdtem búcsúzkodásba, ám aztán azt tapasztalva, hogy ezzel sokak (szerintem indokolatlan) indulatát kiváltom, rövidebbre fogtam a dolgot. Ugyanakkor, bár több cikket már nem írok oda, de nem szüntettem meg sem a blogot sem az általa képviselt jelenlétemet. Egy átmeneti időszakra ennek még szükségét érzem.

Ami pedig a szolgáltatótól való eljövetelünk lényegét illeti, kedves Mihály, azt hiszem, fején találtad a szeget, amikor így fogalmazol: „Nekem arra kell vigyáznom, hogy az én szájamban szép legyen az igaz. De a Blogtér csilivili szájában ülve most, hogy is mondjam, erre nem látok paramentes biztosítékot.”

Erről van szó. Hogy a Blogtér vezetői kettőnk magatartásából levontak-e valamilyen következtetést, magad is megítélheted, ha elolvasod, mit ír Prospero a nagy-nagy Para-sikerről.

Mi mást tehetnék: gratulálok nekik és biztonságos óvóhelyre vonulok a parafrenetikus videóbombák elől.

Kedves Mihály, barátsággal üdvözöllek:

Balla D. Károly, Ungvár, 2006. aug. 21.

blog optimalizálás – laptop, télikert. google helyezés javítása

Erdélyi Terasz

Feléledt hamvaiból az ErTe, azaz az Erdélyi Terasz, amely egy ideig roppant intenzíven és remekül futott a Terasz.hu honlapján, szinte hogy konkurenciája volt nemcsak a Terasz-fősodornak, hanem az akkor még szárnyait próbálgató Literával is vetekedett. Jó esélye volt arra, hogy a legjobb magyar irodalmi portállá fejlődjön – aztán valamiért hamvába holt. Most az EMIL-lel, az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közös webhelyen folytatják az abbamaradt munkát. A címoldal és a rovatok többsége még üres, de az egyikben már jelengetnek meg a cikkek: Napi Gonosz. Ide Szabó Géza engem is meghívott: a szerdai gonoszt én írom ettől a héttől kezdve, amíg bírom szusszal. Persze szerelem-munka ez is, pénz semmi, „csak a szégyen”. De Gézával abban megegyeztem, hogy az ott történt megjelenés után írásomat máshová (pl. ide) is felrakhatom, illetve, ha tudom, nyomtatott lapban is megjelentethetem. (Ilyenkor fáj egy kicsit, hogy Kárpátalján egyetlen olyan orgánum sincsen, amelyben gusztusom lenne publikálni.)Ma néhány technikai dolgot is tisztáztunk, így hát már fenem a pennám holnaputánra.A NolBlog pedig szépen megújult, Evoé!

Frissítés: 2016 februárjától megszűnt a NolBlog. Az erdélyi terasz meg réges-rég. Viszont a SEO él és virul, mint a télikerti szobanövények a beépített teraszon