Lányom tavaly egy grafikai pályázaton számára jelentős összeggel járó díjat nyert (erről itt) elhatározta, hogy nem pesti életének komfortosabbá tételére szánja, hanem világot fog látni. Európában már látott ezt-azt, így fantáziája interkontinentális távlatokat nyitott. Meg is szervezte a háromhavi utazásuk első hónapját napról-nap: a többi meg majd kialakul. Most már utolsó hónapjukat töltik Indokínában, megjárták Thaiföldöt, Kambodzsát, Laoszt és Vietnamot, és most egy nagy kanyar után újra Bangkok felé közelednek, hogy három hét múlva hazarepüljenek.
Mesés tájak, ismeretlen szokások, különös emberek, elképesztő körülmények. Nagyjából olyasmi, amit film, leírás, fotó nem tud visszaadni. Meg kell tapasztalni, ott kell lenni hosszan, ráérősen, elvegyülve – nem pedig a szállodaablakból kipillantani a beach-re. Ők a legolcsóbb hostelekben vagy magánembereknél szállnak meg, ott esznek, ahol megéheznek, nagyrészt kerülik a turisták által kultivált helyeket és nevezetességeket. Tanulják Ázsiát, ismerkednek a buddhizmussal, gyakorolják a türelmet, a nyugalmat, a szemlélődő alapállást. Ahogy Bence és Csönge legutóbbi blogposztjaiból kiveszem: kicsit más emberek lesznek, mire hazatérnek. Nem tudom, hogy a budapesti napi őrületbe visszacsöppenve ez hasznos-e számukra, nem tudom, hogy ellenállóbbak lesznek-e a stresszel, hajtással, bürokráciával, politikával szemben és képesek lesznek-e a keleti emberek nyugodt derűjével szemlélni az összes lehetetlenséget – avagy éppen ellenkezőleg, védtelenek, elesettek lesznek a megkerülhetetlen kihívások közepette. Mivel vértezte fel őket a Kelet? A képességgel, hogy felülemelkedjenek a képtelenségeken? Avagy mit vett el tőlük? A harci elszántságot, hogy a taposómalomban helyt álljanak.
Sok-sok fotó, érdekes beszámolók és filozofikus merengések Csönge útinapló-blogjában: tovább is van, mondom még
…vasárnap kirándultunk. Igaz, hogy ennek lassan két hete, de a fotók jobbik része csak most került hozzám, így a beszámolóval is elég sokáig vártam.
A legérdekesebb, hogy a barátaink – Zita és István – egyáltalán nem lepődtek meg a furcsa meghíváson: autózzunk fel (Kolos vállalta a sofőrséget) az Ung völgyében Perecsenyig, vágjunk át a Latorca völgyébe, kicsit álljunk meg a kis hágó környékén hegyet és erdőt nézni, aztán hazafelé valami megfelelő vendéglőben költsük el a születésnapi ebédet.
Így is lett. Rendesen felköszöntöttek augusztus közepén, öt hónappal a tényleges dátum előtt, kaptam szép ajándékot, néztünk hegyet kellemes ingujjas melegben, szép napsütésben. Előtte Nevickén jól megkávéztunk, koccintottunk igen finom könyakkal, utána Perecsenyben ebédeltünk egy elég kellemes ruszin vendéglőben. A pincérnő annyira nem az irodalmi ukránt beszélte, hogy még a kötőszavait sem értettem, ellenben a pisztrángot igazán finomra sütötték, egészen különleges ízeket kevert hozzá a mustáros mártás, friss volt a sör, minőségi a bor, és a feketekávéba sem lehetett semmilyen indokkal belekötni. Mindez egy olyan városkában, ahol évtizede még a talponálló étkezdében az alumínium tálcán
baba Rájának (a ház tulajdonosa, akiről anyu rögtön írna pár novellát:)) vmi különleges vonzereje lehet, mert Oxána nagyon imádta. Velünk kajált, 1ütt néztünk filmet, Odesszába is velünk jött. A nő amúgy állandóan seprővel, vödörrel, ronggyal mászkált, de vhogy mégis mindenhol kosz volt. Kb 50 éves lehetett, hidrogénszőke hajjal, szalmakalappal és hippibeütésű (virág virággal) nagyon izléstelenül összeválogatott ruhákkal:) A gázt nem volt szabad, csak sutyiban, használni, a vizet is mértékkel. De amúgy yo volt:)
Tényleg, ha kicsit olcsóbb lett volna, akkor minden ok. A ház hátánál folyt a Dnyeszter torkolata, 5 percre volt a tenger, baba Ráján sokat lehetett röhögni, a szobánkban pedig 1 nő óriási plakátja lógott, amit tilos volt leoperálni, mert Rája néni a lányától kapta. Az előttünk lakóknak sem jöhetett be vmi nagyon a plakát, mert a szemére ragasztottak vmi matricát. Rája néni pedig sápítozva vakarászta le róla „Pedig olyan gyönyörű!” közbeszólásokkal.
