Miért nem lett kétnyelvű közös kötetünk?
Az internetes korszakom előtti naplójegyzeteim újrapublikálása közben olyan régi dolgokkal szembesülök, amelyek jórészt már kiestek az emlékezetemből. Ilyen volt például újraolvasni, mit írtam 22 darab versem megjelenéséről A csárdás szikrái (!) c. antológiában. Nem örültem neki 1998-ban, mert javarészt a 70-es években keletkezett zsengéim kerültek bele Iván vitatható minőségű fordításában. Alul majd lesz egy link versolvasáshoz, de előbb arról, mi is ezeknek az opuszoknak a története.
Petróci Iván (Ivan Petrovcij), a költő és műfordító
Én még tizenéves kölyök voltam, ő harminc körüli fiatalember, amikor a 70-es évek derekán a Kijev melletti Irpinyben találkoztunk. Az írók itteni alkotóházában voltunk elszállásolva, az ukrán írószövetség több napos rendezvényén vettünk részt, Kárpátaljáról kettőnkön kívül Volodimir Fedinisinec volt a delegáció harmadik, rangidős tagja (őt ismertem korábbról). Nekem addigra megjelengettek már a verseim olyan jeles orgánumokban, mint a Kárpáti Kalendárium, Vörös Zászló, Kárpátontúli Ifjúság, ezekből Fedinisinec párat (apám kérésére!) lefordított ukránra – és ez már elég is volt ajánlólevélnek a tanácskozásra. Hogy miről is folyt a diskurzus, én meg nem mondom, de hogy a nagy park közepén álló épületben igen kellemes estéket töltöttünk, arra jól emlékszem. 
Sakkoztunk, beszélgettünk, sétáltunk a parkban. Nekem imponált, hogy két jóval idősebb ukrán költővel társalogva tölthetem időmet. Ivánnal rendesen összebarátkoztunk e pár nap alatt, akkor határoztuk el, hogy fordítani fogunk egymás verseiből – és attól kezdve tartottuk a kapcsolatot.
Az akkor már Baudelaire-t, Rimbaud-t fordítgató, francia szakot végzett Iván vette komolyabban a megállapodásunkat és hamarosan kötetnyi mennyiségűt lefordított zsengéimből. Közben kinek-kinek az első saját könyve is megjelent, még ám ugyanabban az évben, 79-ben: tőlem az Álmodj zenét!, Ivántól a Знак весни (A tavasz jele). Barátom igen elszánt volt abban, hogy munkája könyv alakot nyerjen, több kiadóval is próbálkozott, évek teltek el várakozással, átdolgozásokkal, végül a kijevi Mology kiadó csak kihozta a Карой Балла: Речитативи (Recitatívók) jegyzésű kötetkét 1983-ban.
Örültem is, meg nem is. Leginkább az bántott, hogy nagyrészt a zsengéim kerültek bele. Iván váltig állítgatta: merész formajátékaim, egyedi stílusom, hangom okán a verseim a meglehetősen konzervatív ukrán irodalmi közegben nagy feltűnést fognak kelteni – én viszont már addigra nagyon más húrokat pengettem, az öncélú formabontásoktól eltávolodtam. A másik dolog, ami erősen zavart, hogy sok versemre nem lehetett ráismerni. Iván többüket minden lelkifurdalás nélkül teljesen vagy részben átírta. Ukránul ez így fest jobban, bizonygatta. Én meg ráhagytam…
Petróci akkoriban még nagyon gyengén tudott magyarul, holott szorgalmasan bújta a szótárakat, két tanárnőhöz is járt Beregszászban (akkoriban ott lakott), ahol abban az időben – erős magyar többségű város lévén – pár év alatt még az utcán járva is meg lehetett tanulni a nyelvet. Sejtésem szerint sok szövegemet egyszerűen nem értette meg…
Igazából nem emlékszem arra, volt-e ennek a könyvecskének érdemi szakmai visszhangja. Arra mindenesetre megfelelt, hogy az ukrán írószövetségi felvételi kérelemhez csatolható legyen. Felvettek, és tagja is maradtam egészen tavalyig.
Már nem emlékszem, melyikünk fejéből és pontosan mikor pattant ki az ötlet, de valamikor ezután, a nyolcvanas évek vége felé történt, hogy egy közös kétnyelvű kötet tervét kezdtük dédelgetni. Ésszerű elképzelés volt: Iván az újabb, komolyabb verseimből is ukránra ültetett egy nagyobb merítésnyit, és én is rászántam magam, hogy addigra megjelent versesköteteiből és a nekem adott kéziratokból válogatva bő két tucatnyit lefordítsak. A kötet koncepciója ez volt: 100 vers egy kötetben = 25 eredeti BDK-vers, 25 eredeti PI-vers, BDK 25 verse PI fordításában, PI 25 verse BDK fordításában. Összegezve 50 vers magyarul, 50 vers ukránul, 50 eredeti és 50 műfordítás. Annyira jó ötletnek tűnt, hogy biztosak voltunk: örömmel rábólint a kiadó.
Ám a benyújtott kéziratra kínosan sokáig nem érkezett semmilyen reagálás. Iván publikációs ügyekben továbbra is eléggé rámenős volt: be-bejárt a kiadóba érdeklődni. Hónapok, félévek teltek el.
Mígnem egyszer lógó orral beállított hozzánk, hóna alatt az addigra tonnás súlyú teherrel.
– Hát képzeld – kezdte. – Írásba nem adták, de szóban elmondták, mi a baj ezzel a kötettel, miért nem lehet kiadni.
Kis unszolás után el is mondta olyan szomorú képpel, hogy komolyan megszántam. A kiadóban azt mondták az illetékesek, hogy: 1) Balla D. Károly eredeti versei jók. 2) Balla D. Károly versei Petróci Iván fordításában – jók. 3) Petróci Iván versei Balla D. Károly fordításában – jók. 4) Petróci Iván eredeti versei viszont csapnivalóak.
Végül is ez lenne az anekdota poénja. Hogy szolgál-e tanulságul költő és műfordító, eredeti és fordítás viszonyáról, azt nem tudom, de hogy őt porig sújtotta, az bizonyos.
Nekem ennyire nem volt rossz a véleményem a költészetéről. Találtam, persze, sutaságot bőven én is, de ezekről sorra azt hittem, hogy ukránul ez így hangzik jól. Tisztában voltam azzal is, hogy sem az ukrán nyelv, sem az ukrán költészet nem esett át azokon a nagy megújító változásokon, mint a magyar a tizenkilencedik században és a huszadik század elején – de úgy tekintettem, abból kell kiindulni, ami van, és nem rettentem vissza attól, hogy Iván verseit kicsit feldúsítsam, a közhelyes, lapos képek helyett eredetibbeket építsek a sorokba… Nem, nem írtam át őket, mint ő gyakorta az enyéimet, talán csak erőteljesebbé, kifejezőbbé tettem őket – vagy legalábbis megpróbálkoztam ezzel…
Záradékként még ide kívánkozik annyi, hogy később megromlott a viszonyunk. Nem, nem akkor, amikor az ukrán nyelvű munkásságának hátat fordítva a rendszerváltás után ruszinul kezdett írni. Ezért az elhatározásáért én nagyra becsültem, holott jól tudtam, a ruszin nyelv és pláne a költészet, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről, az ukránnál is jóval hátrébb tart a fejlődésben és a modern irodalmisághoz való felzárkózásban. (Egyébként érdekes, hogy a jegyzett ukrán írók közül épp Petróci és Fedinisinec volt az a kettő, aki áttért a ruszinra. A hozzájuk hasonlóan ruszin származású kárpátaljai írók sokasága megmaradt a szovjet érában rájuk égett ukrán identitás mellett, csupán irpinyi hálótársaimban szólalt meg őseik vére, nyelve.) Szóval én becsültem Ivánt ezért a vállalásáért, azt viszont sajnáltam, hogy ruszinsága ukránellenességbe csapott át, mint ahogy azt is, hogy a nyelvváltás nem tette erősebbé költői tehetségét.
Barátságunk megroppanásának egyik történetét legközelebb anekdotázom el.
Készítek egy versoldalt Petróci-fordításaimból, itt lesz majd egy link a lehívásához. …És már el is készült:
Semmit nem rovok fel magamnak életem nagy mulasztásaként jobban, mint azt, hogy a közvetlenül a rendszerváltás előtti, majd alatti és utáni években nem írtam naplót. Amit mondjuk 1987 és 1993 között lejegyezhettem volna, ma már történelem lenne: kis helyi adalékai a világtörténelmi léptékű változásnak, a Szovjet Birodalom széthullásának, a szocialista tábor és valamennyi csatolt intézménye (KGST, Varsói Szerződés) megszűnésének. Ha ebben a 7 évben írtam volna naplót, abból nyomon lehetne követni, mit hogyan élt meg egy speciális peremhelyzetben élő értelmiségi a nagy Szovjetunió legdélnyugatibb csücskében – kisebbségi magyarként. De hát nem is csak a megélésről van szó. Hiszen a magam területén és szerény módján mégiscsak aktív részese voltam bizonyos eseményeknek, fejleményeknek. És itt most nem is arra gondolok, hogy magyarság politikai aktivizálódásában miként vettem részt – ebben voltak nálamnál sokkal rátermettebb és jelentősebb szerepet vállaló személyek, például 
