Az Illyés Klub megalakulása Beregszászban
Az 1980-as évek első felének pangásos időszakában Beregszászban Dalmay Árpád tanár, újságíró, műfordító fejében érett meg az elhatározás egy magyar művelődési klub létrehozására. Ez akkor eretnek gondolatnak számított, a nacionalizmus, vagy legalábbis a nemzeti elkülönülés vádját vonhatta maga után, így a kezdeményezés sokáig nem kapott zöld utat. Végül két apró homokszem mégis bekerült a szovjet bürokrácia gépezetének a fogaskerekei közé, és ez épp elegendő volt ahhoz, hogy 1984-ben megalakuljon az Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub.
Az első homokszem a Könyvbarátok Egyesületének alapszabájából pergett a beregszászi iniciátor markába. Akkoriban ennek az országos szervezetnek éppen Dalmay volt heji főembere, és kiolvasta a statútumból, hogy mód van a különböző külföldi irodalmak iránt rajongó olvasók táborba gyűjtésére, azaz a Könyvbarátokon belül alakulhatnak angol, francia stb. irodalmi klubok, amejekben lehet Shakespeare drámáiról vagy és Balzac regényeiről beszélgetni. Hát akkor alakulhat magyar klub is, hiszen Moszkvából/Kijevből nézve a magyar is külföldi nyelv és irodalom, gondolta.
A másik kvarcszemet két magyar író névhasonlósága, továbbá a szláv névátírási szokás és valamejik pártdöntnök műveletlensége együtt hozta össze. Történt, hogy a kezdeményezők megfelelő formában elkészített orosz nyelvű beadvánnyal fordultak a megfelelő megyei szervhez, és ebben lefektetve állt, hogy a klubot Illyés Gyuláról kívánják elnevezni. Cirill transzkripcióban és a szláv névírási szokás szerint a keresztnevet csak a kezdőbetűje jelöli, a hosszú elipszilonból két l betű lett, és természetesen az ékezet is lemaradt: Д. Иллеш.
A hejbéli főhivatalnok figyelmetlen volt, azt hitte, Illés Béláról van szó (Б. Иллеш), a moszkvai magyar kommunista emigráció nagy alakjáról, aki Kárpáti rapszódia és Ég a Tisza c. regényeivel a kárpátaljai magyar iskolák tananyagának hangsújos részét képezte, így fedhetetlenségéhez nem fért kétség (míg Illyés magyarság-felfogása inkább nemkívánatossá tette szeméjét, legalábbis alkalmatlannak arra, hogy egy szovjet állampolgárok alapította klub névadója legyen), támogatta a felterjesztést, így a felsőbb hatóságok elé került.
Itt azért jegyezzük meg, hogy a magyar névátírók sem voltak teljesen ártatlanok – hogy szándékos torzítás történt volna, nem illő feltételezni -, Illyés nevét ugyanis szabájosabb Д. Ийеш formában átírni (így szerepel pl. az orosz Wikipédiában is). Illetve hát tegyük hozzá azt is, hogy nagy költőnk maga is Illés Gyulaként (Illés János juhász fiaként) látta meg a napvilágot, és nevét csak a harmincas években változtatta Illyésre, így a névtévesztéshez ez is jól passzol adalékul.
A klubalapítást a legfelsőbb szinten is jóváhagyták, és amikorra (talán a névadóról megemlékező első összejövetelen) kiderült a félreértés, addigra már megalakult a klub, nyilvántartásba került a Könyvbarátok Egyesületének országos hálózatában, nagy blamázs lett volna a dolgot visszacsinálni.
Az Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub működése sok fejfájást okozott az elvtársaknak a későbbiekben is… Nehéz volt állást foglalniuk például akkor, amikor valaki feljelentette a beregszászi könyvbarátokat amiatt, hogy magyar nyelven fojnak az összejöveteleik…
Nekem akkoriban Beregszász majdhogynem második otthonom volt, szerelmek és barátságok, irodalmi kapcsolatok fűztek oda, így nemcsak (jóval korábban) a Vörös Zászló c. kerületi lap irodalmi stúdiójának, hanem szinte kezdettől tagja lettem az Illyés Klubnak is, eljártam összejöveteleikre, előadást is tartottam, ha jól emlékszem József Attila komplex metaforáiról. Oszlopos tagja lett a Klubnak Petróci Iván (Ivan Petrovcij) is, és nemcsak úgy, mint ukrán költő és beregszászi lokálpatrióta könyvbarát, hanem mint Illyés-verseket is tolmácsoló műfordító, aki a magyar irodalom iránti elkötelezettségét mindig hangsújosan vállalta. Az, hogy a klub igen megbecsült tagja lett, talán nem kizárólag munkásságának szólt, hanem picit a hatóságoknak is: lám csak, nincs itt szó nemzetiségi elkülönülésről, ukrán tagjaink is vannak.
A Petőfi-emléktábla felavatása
Amikor egy ukrán költő igazolta Petőfi Sándor éjszakáját
Ám a Klub Iván barátunk legitimáló jelenléte ellenére mégis fekete báránynak számított. Hogy is ne számított volna annak, amikor fő kezdeményezője lett az akkor hajmeresztően vakmerő ötletnek, hogy Petőfi-emléktábla kerüljön az Oroszlán szálló falára, ahol is nagy költőnk második felvidéki útja során 1847-ben megszállt. A szovjet hatóságok részéről a nyílt elutasítás ellentmondott volna a Peresztrojka idején már hangoztatott elveknek, ehejett a kifogások keresésének, az elszabotálásnak, halasztgatásnak taktikáját választották. Sokáig eredményesen: Horváth Anna és Ortutay Zsuzsa kerámia-táblája évekig hevert egy raktárban, sorsára várva.
Előálltak a hatóságok például azzal, hogy levéltári bizonyítékot kértek Petőfi beregszászi tartózkodásáról. A könyvalakban sokszor megjelent „szerzői beszámoló” – Úti levelek Kerényi Frigyeshez – nem felelt meg, sem a minden részletesebb Petőfi-életrajzban szereplő adat – a beregszászi levéltárban azonban bizonyíték erről nem volt. Na jó, enyhült meg a párthatalom, akkor valamejik heji szervezet felelősséget vállalva igazolja ezt a tényt.
Az Illyés Klub ügyeivel elfoglalt Dalmayt váltva ekkor már Petróci Iván volt a Könyvbarátok Egyesületének tótumfaktuma, és ő örömmel vállalta az akciót. Fejléces papíron adta írásba a tutit.
Én, Ivan Petrovcij, a Könyvbarátok Országos Egyesülete Beregszászi Járási Szervezetének elnöke, ezúton igazolom, hogy Petőfi Sándor magyar költő 1847-ben a július 12-éről 13-ára virradó éjszakát a beregszászi Oroszlán fogadóban töltötte.
Pecsét, aláírás.
A pártvezetés rábólintott. De még húzták az időt, a 140. évforduló napját ésszerű avatási időpontként nem hagyták jóvá. Az utolsó halogatás indoklása arról szólt, hogy egy emléktábla-avatás elhalványítaná az 1917-es nagy októberi szocialista forradalom évfordulójának a fényét, így csak a nagy országos megemlékezések után három héttel, 1987. november 28-án kerülhetett sor a Petőfi-emléktábla felavatására (a krónikák feljegyezték: ez volt a háború utáni korszak első magyar vonatkozású emléktáblája Beregszászban).
Az avatóünnepség három nyelven zajlott (ott voltam) lelkes, de nem túl nagy számú közönség előtt. Tóth Mihály polgármester, aki nem kis kockázatot vállalt azzal, hogy saját hatáskörében a felavatást a Város nevében lebonyolította (így ez túlmutatott egy klubocska ünnepségén), alighanem először beszélt magyarul utcai rendezvényen. (A városi és kerületi pártvezetők látványosan távol maradtak.) Az ukrán felszólalók között, kell-e mondanom, ott volt Petróci Iván, méltatta Petőfit és verset olvasott fel tőle – saját fordításában.
Sörgyári capricciók Kőbányán
De alighanem összeráncolták a homlokukat a nemzetiségi ügyekben illetékes kiskirájok akkor is, amikor a beregszásziak testvérszervezetre találtak a Kőbányai Sörgyárban… Pontosabban: a kőbányaiak találták meg őket. Ott ugyanis (ez sem volt egészen tipikus névadási szokás a szocializmusban) működött a termelési részlegen egy Illyés Gyula Szocialista Brigád. Az anyai Illyés-nagyszülők valamejike abban a gyárban dolgozott, a karbantartó részleg vezetője pedig megszállott irodalomrajongó lévén ezt kiderítette, és a lakatosokból, esztegájosokból és gépszerelőkből álló brigádja nemcsak hogy felvette a költőfejedelem nevét, hanem emlékét is intenzíven ápolni kezdték, egy idő után az ipari létesítmény szabadidő-központjában rendszeressé váltak az évfordulós megemlékezések. Miután felvették a kapcsolatot a hasonnevű beregszászi szervezettel és meghívták őket rendezvényükre, néhányszor magam is részt vehettem a sörgyári capricciókban. Nem egyszer Petróci Ivánnal egyetemben.
Ezek az őszi Illyés-rendezvények évről évre hasonló forgatókönyv szerint és hangulatban zajlottak, részben a névadó méltatása, részben a szovjet-magyar barátság és részben a sörivászat jegyében. A csendes temetői koszorúzás, a gyárlátogatás és a baráti találkozások mellett a fénypontot mindenképpen a protokolláris irodalmi est képezte. Ebben mindig kiemelkedő szerepet kapott a kárpátaljai íródelegáció, és állandó meghívottnak számított nemcsak Flóra asszony és a költő lánya, Illyés Mária, nemcsak a szovjet nagykövet, hanem – tessék megfogózkodni – az ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet déli hadseregcsoport főparancsnoka is, aki mindig meg is jelent teljes karácsonyfadíszben és végigülte a több órás rendezvényt, holott egy szót sem értett magyarul. Ha ukránul igen, akkor felüdülés lehetett számára, amikor Petróci Iván saját fordításában olvasott fel Illyés-verseket.
1980-ban személyesen is találkoztunk, Moszkvában, ahová harmadmagammal kizárólag azért utaztunk el Ungvárról, hogy az ott tartott magyar kulturális napok keretében megnézhessük a Vígszínház előadásában a másik nagy Presser-musicalt, a Harmincéves vagyok-ot (a szovjet fővárosba akkoriban könnyebben juthattunk el, mint Budapestre). A Víg sok tagjával akkor össze is cimboráltunk, Presserrel nem, valahogy tartózkodóbb volt, épp csak bemutatkoztunk neki – ő nyilván azonnal el is felejtett minket. Soha nem is próbáltam kontaktust keresni vele, akkor sem, amikor vagy 15 évvel később egy bankfiókban két szomszédos ablak előtt egymás mellé keveredtünk. Valamit problémáztak a számlájával, elég ideges volt, és engem is felhúzott a legnagyobb lakossági bank ügyfélriasztó bürokráciája. „És mi lenne a megoldás?!” – fakadt ki Presser, kérdőn nézve a tanácstalan ügyintézőre. Nem állhattam meg, átszóltam: „Egy másik bank!” Elnevette magát, de engem persze nem ismert fel. Azért távozáskor biccentettünk egymásnak.