kisebbség kategória bejegyzései

Kisebbségek kiváltsága

Írta: | | , , , ,
Vélemény?

Az alábbi szöveget előadás gyanánt 1996-ban olvastam fel a Magyar PEN Club budapesti konferenciáján; később megjelent egy vidéki napilapban.

Balla D. Károly

Kisebbségek kiváltsága

A magamfajta irodalmár, akinek lassan állandó eposzi jelzője, hogy „határon túli magyar”, mostanában nehéz helyzetbe kerül amiatt, hogy „határon bévül” egymást érik a legkülönbözőbb szakmai összejövetelek. (Augusztusban csúcsra járatás volt: Anyanyelvi Konferencia, Tokaji Írótábor, hévízi és csobánkai tanácskozás, tatai JAK-tábor, műfordító-találkozó, finnugor írók kongresszusa…) Ezeken részt venni létszükségletünk: ha azt valljuk (márpedig ezt gyakorta megtesszük), hogy magyar irodalom, magyar kultúra csak egy van, akkor ezeken a seregszemléken megjelenésünkkel demonstrálhatjuk, hogy ennek az egynek magunk is részesei lennénk. Így hát: ki hová tud, elutazik és hosszasan konferenciázik, tanácskozik, beszélget, s esténként, ha úgy adódik, iszogat és énekel (magyar íróknak ez már csak ilyen jó szokása), s ha teheti, hát: ismerkedik.

Ismerkedik, holott ez nem mindig veszélytelen vállalkozás.

Mert mi is történik?

A kölcsönös bemutatkozást és esetleg néhány udvariassági fordulatot („Láttam a kötetedet a könyvheti listán”) vagy tájékozódó kérdést („Te honnan is jöttél tulajdonképpen?”) követően a külhoni magyar író azt tapasztalja, hogy új ismerőse tesztelni kezdi. De nem irodalmi tájékozottságára kíváncsi, vagy arra, mivel is foglalkozik ez a szerencsétlen kívülrekedt, hanem arra, hogy melyik oldalon áll. A tesztelés alá vetett és alultájékoztatott bátor ismerkedő azonnal el is bátortalanodik, mert jószerivel azt sem igazán tudta, hogy vannak oldalak, s azokon rendíthetetlenül állni a magyar írónak felettébb kívánatos. Zavarában hablatyol hát valamit maradandó irodalmi értékekről vagy arról, hogy napok óta nem hallgatott rádiót, de ezzel csak maga alatt vágja a fát, mert most már óhatatlanul abba a gyanúba keveredik, hogy esetleg a rossz oldalon áll, s ezért sumákolja el az egyenes választ. Ha feltalálja magát és van egy kis szerencséje, még visszaszerezheti az iránta megrendült bizalmat azzal, hogy tanácsot kér: mégis, melyik oldal a jó, mert hogy ő esetleg akár… A gyanakvó ismerősben felébred a hittérítő, s jó alaposan beavatja a most már védenceként kezelt külhonit az oszthatatlan és egyetemes magyar irodalomba.

Az így kiokosított határon túli aztán elsodródik patrónusától s egy kis társaságban találja magát, ahol meg furcsán nézegetnek rá, amiért az előbb X. Y.-nal szóba állt. Ne tudná róla, hogy sötét alak, ilyen meg olyan múltja van, s különben is: a rossz oldalon áll?! De azért a kis külhoni rokon ne vegye a szívére a dolgot, legyen egészen nyugodt, mert ők majd a hóna alá nyúlnak, bevezetik az igazi irodalmi körökbe, csak előbb még isznak egy kis jófajta borocskát.

Újabb sodródás, újabb társaság, újabb okulás: miket mondhattak neked, te szegény, abban a bandában! Hát azok még csak nem is ugatják az irodalmat, kóklerkednek, blöffölnek, uralják a médiát, meglovagolják a kordivatot – de hát el lesznek ám seperve hamarost, már csak azért is, mert a rossz oldalon állnak, akárcsak X. Y.!

Nincs idő felocsúdni, mert valaki fülébe súgja a most már ismerkedni annyira nem is vágyó újoncnak: Q. Zs. szeretne vele beszélni. Aki aztán persze elmondja, mi fán terem az egyetemesség, ami már rég meg is valósult volna, ha sikerülne kirekeszteni belőle az egyik meg a másik társaságot, no és persze X. Y.-t, mert ezek mind-mind a rossz oldalon állnak.

És így tovább, és így tovább!

Hát nem! Nem, kedves határon belüli magyarok! Én ezt nem játszom!

És ezt nem most határoztam el, hanem évekkel ezelőtt, amikor először akartak a jó és rossz oldalak rejtelmeibe beavatni, s amikor először kapkodtak a hónom alá minden rendű önzetlen kirekesztők, nem tudván, hogy csiklandós vagyok s nem tudom majd visszatartani a gurgulázó nevetést.

Akkor, egyszer, amikor Cs. Zs. arra figyelmeztetett egy írószövetségi fogadás után, hogy V. I. nevét vegyük le akkori lapunkról, mert az egy sötét alak – akkor döntöttem úgy, hogy ilyesmit én soha többé nem hallok meg, és nem vagyok hajlandó tudomást venni semmilyen oldalakról meg érdekcsoportokról, hanem egyszerűen és felettébb megbotránkoztató módon: lesznek barátaim és lesznek ismerőseim, és persze lesznek, akiket kevésbé szeretek, továbbá egyeseket kitűnő, másokat jó, megint másokat pedig rossz íróknak fogok tartani – de mindennek semmi köze nem lesz ahhoz, melyikük éppen hol áll, s kiről mit tart. (Már Cs. Zs.-t is leszereltem azonnal: ” – V. I.? Nem is értem, hisz rólad például olyan elismeréssel beszélt!”)

És amit hinni is alig mertem: mindazok, akik korábban elvárták volna tőlem, hogy az ő jó oldalukra álljak, azok számomra is már-már érthetetlen módon, váratlanul és megható empátiával elfogadták magatartásomat, sőt, amikor erről az elhatározásomról nyilvánosan is nyilatkoztam egy tv-adásban: forrón gratuláltak. Alighanem megértették: én – helyzetemből adódóan – nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyom magam valahová bevonni azon az áron, hogy másvalahonnan emiatt kirekedek.

Így most sokkal egyszerűbb lett az életem: nem kell alakoskodnom és óvatoskodnom semmilyen társaságban, lehetek avantgárdok közt konzervatív, népiek közt urbánus, liberálisok közt nemzeti – és persze vice versa, merthogy minden viszonylagos. Elfogadják. Tőlem el, a kisebbségitől. Soha nagyobb és szebb kiváltságot! Nem létezik olyan erős érdekcsoport, amelynek védő szárnyaiért, akolmelegéért elcserélném a kivívott függetlenségemet.

Azóta dalolva járok a tanácskozásokra. Ha felkérnek, szívesen tartok előadást, elmondom, hogy a kárpátaljai magyar irodalom (és globálisabban: teljes művelődési életünk) előtt két út állhat: az egyik a szellemi önellátásra való berendezkedés, a másik a mind teljesebb integrálódás a magyar kultúra egészébe. Elmondom azt is, melyik útnak melyek a buktatói, és mi kellene ahhoz, hogy egyiken vagy másokon (netán a kettőn egyszerre) haladva előbbre jussunk. Ilyenkor nem kímélem magunkat: kiteregetem provincializmusunkat, beszűkült érdeklődésünket; de nem kendőzöm el a befogadásra nem eléggé alkalmas anyaországi helyzetet sem, a szakma előítéleteit és gyakori vállveregető lekezelését sem.

Érdekes tapasztalatom, hogy egy-egy ilyen megnyilatkozásom szinte minden „oldalon” kedvező visszhangot kelt (olykor még kissé szélsőséges lapok is le akarják közölni előadásom szövegét) – kivéve saját közegemben, kárpátaljai írótársaim körében. Kollégáim szemében elismerés helyett zavartságot, enyhe rosszallást látok; vagy nem szólnak semmit (de ez is vélemény!), vagy belekötnek olyasmibe, amit nem, vagy nem úgy mondtam.

Vajon mi lehet ennek az oka? – gondolkozom néha hosszan. Talán az, hogy kisebbségi, „határon túli” (hogy visszatérjünk állandó eposzi jelzőnkhöz) helyzetünket csak hátrányként, sorsverésként fogják fel, és számukra érthetetlen, hogyan merészelek én ebből hendikepből előnyt, kiváltságot fabrikálni.

Hát így! És továbbra is élni fogok ezzel a helyzeti előnnyel, tudomást sem véve semmilyen ál- és valódi megosztottságról. Leszek konzervatívok közt avantgárd, urbánusok közt népi, nemzetiek közt liberális – és vice versa, merthogy minden viszonylagos.

Hátha ezt egyszer ellesik tőlem „a határon belüli magyarok” is!

tovább is van, mondom még →

Befellegzett a kárpátaljai magyarságnak

Írta: | | ,
1 Comment

lesley-anne-cornish-exodusÖsszefoglaló a szeged.ma híroldalon Bárdi Nándor történész nemrégiben tartott előadásából. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa sötét képet festett a határon túli magyar kisebbségek helyzetéről, lásd: Exodus előtt a vajdasági és a kárpátaljai magyarság.

Kiragadok két passzust az újságírói összefoglalóból – saját kiemeléseimmel:

A karrierjét Szegeden kezdő történész szerint óriási exodus zajlik ma Délvidéken és Kárpátalján, magyar fiatalok tömegei jönnek az anyaországba, vagy Nyugat-Európába friss útlevelükkel. Ukrajnából 30-40 ezren vándoroltak át az utóbbi időszakban, beleértve 15-20 ezer fő katonaköteles korú férfit. Ők elsősorban Magyarországra betelepülésben gondolkodnak, a kárpátaljai magyarság több mint 40 százaléka csak az anyanyelvét beszéli, még ukránul sem tud.

„A burgenlandi, a szlovéniai, a horvátországi magyarok története gyakorlatilag véget ért” – kezdte el a jelenlegi helyzet összefoglalását Bárdi Nándor. „Két nagy exodus következik be hamarosan, az egyre falusiasabbá váló Vajdaságé és Kárpátaljáé” – fogalmazott. Ezt a kijelentést erősíti meg, hogy az utóbbi két terület fiataljainak 80 százaléka már rendelkezik magyar útlevéllel. Az előadás végkicsengése pesszimista: nincs más megoldás, ki kell menekíteni az itteni magyarságot.

Bárdi Nándornak több munkáját ismerem, régebben többször is találkoztunk, együtt vettünk részt rendezvényeken, és volt úgy, hogy az ő meghívására tartottam előadást a beregszászi főiskolán (ez volt utolsó nyilvános szereplésem Kárpátalján). Ahogy közönség előtti megszólalásainkban, úgy személyes beszélgetéseinkben is érintettük azokat a kényes témákat, amelyekről sokan szeméremből, mások tapintatból, megint mások politikai érdekektől vezérelve általában mélyen hallgatnak. Ilyen téma a kárpátaljai magyarság elmélyülő válsága, amelynek jeleire – túlzás nélkül mondhatom: – már évtizedekkel ezelőtt felhívtuk a figyelmet írásainkban, előadásainkban.

Engem inkább a személyes tapasztalatok vezettek arra, hogy kilátástalannak ítéljem közösségünk helyzetét és a számszerű adatok tényszerűsége mellett intellektuális és morális leépülésről beszéljek, meg is róttak azért, hogy „személyes érzületek” mondatnak velem súlyos ítéletet. Viszont Bárdi Nándor felkészült történész, és tudom, hogy állításai mögött alapos kutatások és hiteles statisztikai adatsorok állnak, így a következtetései, ha sarkítottaknak tűnnek is: helytállóak.

A kényes kérdésekben való egyetértésünknek egyik apró epizódja: egyszer az a megtiszteltetés ért, hogy egy hosszú, két részes interjújához tőlem kölcsönzött címet (előzőleg engedélyemet kérve). 1998-99-es írásom címét vette át pici módosítással (A mumus és a kék madár). Publicisztikámban én sem festettem valami fényes perspektívát:

… tényként kezelt kiindulási pontom az, hogy a kárpátaljai magyarság helyzete válságosra fordult. Lélekszáma csökken, értelmisége kivándorol, a szülőföldjükön maradók döntő többsége pedig vegetálásra kényszerül: az Ukrajnában kialakult súlyos gazdasági krízis közepette permanens létbizonytalanságban küzd fennmaradásáért. Az etnikai határok elmosódásával és a szociális kiszolgáltatottsággal egyenes arányban mázolódik el az itt élő magyarok nemzeti arculata, vész el identitástudata.

– írtam tehát kicsivel az ezredforduló előtt.

Mellékes érdekesség: Nándi interjújának a főcímét azóta a Transzindex megváltoztatta, de az első részbe tördelt kis utalást meghagyták:

Az interjú főcíme
utalás Balla D. Károly azonos című esszéjére, amely Magyarország euroatlanti integrációjának a kárpátaljai magyarságra vonatkozó következményeit taglalja. Megjelent: Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében. Magyar Napló, Bp., 2000, 39-58. p.

Ezzel szemben az eredeti főcím alatt a két rész egyben is olvasható a Kisebbségkutató honlapján.

Hogy a Transzindex vajon mi okból vette le a mumusokat és a kék madarat, azt nem tudom, de ennél talán érdekesebb, hogy nem 98-ban voltam először ennyire borúlátó. Éppen 20 éve, 1996-ban fogalmaztam meg először tételesen, hogy a kárpátaljai magyarság sorsa miért kilátástalan. Erre tíz évvel később így emlékeztem (nyomtatásban is megjelent) naplómban:

Éppen tíz esztendeje annak, hogy először vetődtem el Nyugat-Európába. A Hollandiában működő Mikes Kör 1996-os Tanulmányi Napjain vehettem részt és tarthattam előadást. Végigbeszéltem bő másfél órát, egy korábbi cikkem alapvetéséből kiindulva ott és akkor fejtettem ki először teljes részletességében, miért gondolom, hogy a kárpátaljai magyarság – mint közösség – válságba jutott. Lélekszáma csökken, etnikai határai elmosódnak, értelmisége és fiatalsága elvándorol, morális tartása megtörik. A mennyiségi és minőségi romlás együttes hatását tovább súlyosbítja, hogy politikai elitje nem képes normális partneri viszony kialakítására sem Ukrajnával, sem Magyarországgal, de még azokkal sem, akiket képviselnie kellene. A politikai szervezetekbe tagozódó értelmiségünk nem áll ellen a külső erők diktálta tendenciáknak, ellenkezőleg: ellesi a rossz példát, kicsinyes önérdekét a közösség érdeke fölé helyezi, érdekcsoportokra szakad, külső politikai erővonalak mentén rendeződik és ezzel megosztja a magyarságot.

A helyzet azóta csak rosszabbodott, a belső megosztottság például oda vezetett, hogy a százötvenezres népcsoport ma országos szinten nem tudja megjeleníteni az érdekeit, nincs képviselője az ukrán parlamentben. Vezetőinek tekintélye éppenséggel kérdéses a magyarországi partnerek szemében is, idehaza pedig – az elkötelezett hívek szűkebb-tágabb táborán kívül –tevékenységük inkább elidegenítő hatású, sokakat elriaszt a „magyar ügy”-től.

Akkori előadásommal azt a sokakban élő tévhitet igyekeztem szétoszlatni, miszerint Kárpátalja magyarsága a rendszerváltás után újjászületett és minden tekintetben gyors fejlődésnek indult. Igaz, nem hallgattam el, hogy a látványos sikerek hosszas felsorolásával és egyes kedvező fejlemények hangsúlyozásával az ellenkező következtetések levonása sem lenne lehetetlen, ám én úgy gondoltam – gondolom azóta is – hogy a sikerek és eredmények a felszíni jelenségek szintjéhez tartoznak, míg a felvetett problémák és a negatív tendenciák a mélyben rejlő lényeget reprezentálják. Hosszabb távon pedig sajnos az utóbbiak a mérvadóak.

A közönség ott és akkor talán kicsit megdöbbent, de értékelték kritikus hozzáállásomat és őszinteségemet. Egyedül egy hollandiai magyar lelkész fogalmazta meg állításaimmal szemben kifogásait: szerinte Kárpátalján akkor éppen javában virágzott a magyar élet; ő csak tudta, kétszer is hozott ide egyházi segélyszállítmányt.

A válságról festett képem egyébként máskor is cáfolásra ingerelte a helyzetet belülről nem ismerőket.  Példa erre a 2000-es esztendőt összefoglaló naplómból:

1998-ban nagyszabású, negyedévenként megújuló és jelentős időszaki díjakkal kecsegtető, komoly végdíjazású esszépályázatot hirdetett a Magyar Napló. Én egy korábbi tanulmányom és a hollandiai előadásom gondolatkörét egyesítve, néhány időközben írt kisebb cikkem problémafelvetését is felhasználva megírtam életem eddigi leghosszabb (és legsikeresebb) tanulmányát Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében címmel. El is nyertem vele az első forduló egyik nagydíját. Közel féléves késéssel aztán kicsit rövidítve meg is jelent a lapban. Az írást később átvette az Erdélyi Magyarság, és sorozatban leközölte az újvidéki Magyar Szó is. Azaz: mind az anyaországban, mind a kisebbségi régiókban publikálásra (és díjazásra) érdemesnek találták azt az írásomat, amelynek fő témája: a kárpátaljai magyarság válsága. Ehhez képest lepett meg leginkább, ami a minap történt.

Előzménye, hogy a Svédországban működő Erdélyi Könyv Egylet reprezentatív interjúkötetébe „interjút” kértek tőlem – és én adtam (leírva kaptam meg a kérdéseket, ezekre írtam meg – nagyjából összefüggő – válaszomat), s ebben elismétlem, újrafogalmazom, továbbgondolom a korábbi esszéimben szereplő téziseket. A kötet összeállítója (Veress Zoltán) igen meg volt elégedve az anyagommal, olyannyira, hogy meghívott a könyv budapesti bemutatójára, azzal, hogy tartsak 15 perces korreferátumot. Ott ültünk a Semmelweis utcai Magyarok Házában egy irdatlanul magas színpadon hatan. Medvigy Endre mint házigazda, Veress Zoltán mint kiadó-szerkesztő, továbbá négy régió képviselői. Az előzetes megállapodásunk az volt, hogy – könyvbemutató lévén – röviden összefoglaljuk a könyvbe adott interjúnk fontosabb gondolatait. Én ehhez tartottam magam, és a rám jutó 15 percben elmondtam, miért gondolom nagyjából kilátástalannak a kárpátaljai magyarság léthelyzetét. Utánam következett a Felvidék képviseletében Dobos László. Alig hittem a fülemnek: felszólalása nagyobbik felében velem foglalkozott – elmondta, hogy Kárpátalján milyen jó nekünk. Ő csak tudja, volt az elmúlt tíz évben vagy négyszer, diplomata-útlevéllel, hivatalos vendégként, az MVSZ társelnökeként, nagyszabású tanácskozások résztvevőjeként, olyan alkalmakkor, amikor egyetlen privát lépést sem tett Kárpátalján: azt látta, amit megmutattak neki. Most meg jön a protokoll-blablákkal! Megállt az eszem! No, nem annyira, hogy ne írjak egy cetlit Veress Zoltánnak: vajon illő-e nekem erre két további percben reagálnom? Bólintott. Dobos közben folytatta: elkezdett az irodalmunkról beszélni (én erről egy árva szót nem ejtettem: demográfiáról, az etnikai határok elmosódásáról, a gazdasági krízis nemzetiségi következményeiről, illúzióvesztéseinkről, magyarságuk morális helyzetéről stb. beszéltem. Ő meg jön azzal, hogy mekkora csoda történt: a kárpátaljai magyar irodalom „kiásta magát a földből”! Ezen elmosolyodtam: no hiszen! Meg is látszik rajta: olyan, mint egy takaros zombi!). Aztán lassan áttért általános dolgokra, de nem mondott az ég egy világon semmit, csak egymáshoz rakta a mondatpaneleket (Trianon átka, egységesülő Európa, össznemzeti összefogás – blabla, blabla). Én a kapott két percemben persze megköszöntem, hogy megosztotta velünk óriási történelmi tapasztalatát, de amit én itt elmondtam, azt azért mondtam el, hogy eloszlassam a rólunk kialakult illúziókat, mert sehová sem vezet, ha megkerüljük a problémákat. Dobos szenvtelen pókerarcot vágott.

És ez még mind semmi!

Mert miután mindenki elmondta a maga régiójáról a mondandóját (Dobos félrecsúszott felszólalása okán a Felvidékről szó sem esett!), azután Medvigy Endre az összefoglalójában újra visszatért rám és Kárpátaljára, és valami olyasmit mondott, hogy Dobosnak azért van igaza, mert Kárpátalján a magyarság értékei Kovács Vilmos és követői munkásságában ragadhatók meg. Beszélt K. V. regényéről és őstörténeti kutatásairól, és név szerint megemlített néhány követőt: Füzesit, Vári Fábiánt és Zselickit.

Aha, gondoltam magamban: most már tudom, miért nem lehet válságban a kárpátaljai magyarság! Azért, mert a 23 esztendeje halott Kovács Vilmos 35 évvel ezelőtt megírta a Holnap is élünket, no meg azért, mert Zselicki minden szökőévben ír egy harmatgyönge verset.

Most már legalább tudom.

(Kovács Vilmos regényét és életművét, magatartását magam is igen nagyra becsülöm – hiszen ennek okán nemegyszer apámmal is szembefordultam; sőt, első regényemet, a Szembesülést is lényegében a Kovács Vilmos-i morális örökség súlya alatt írtam, mint ahogy VFL költészetét is szeretem és magasra értékelem – de hogy jött ez ide?)

Én akkor a kárpátaljai magyarság teljes felszámolódásáról még nem beszéltem, csak kilátástalan helyzetéről, elmélyülő válságáról, mint életképes, működő közösségnek a felmorzsolódásáról. De talán még bíztam valami csodás fordulatban. Az ukrajnai háborús helyzet kialakulása óta azonban (lásd: Az ukrajnai háború és a kárpátaljai magyarság) én sem gondolom, hogy a folyamat visszafordítható lenne. A kárpátaljai magyarságnak mint olyannak befellegzett; ettől persze magyarok még hosszú évtizedek múlva is élni fognak Kárpátalján. A ragaszkodás már alig létezik, de a tehetetlenségi nyomaték még erős: minden erre ösztönző körülmény ellenére sem akar/tud mindenki száraz lábbal átkelni a Vörös-tengeren.

Független sajtó Kárpátalján

Írta: | | , , , ,
1 Comment

google-elso-helySemmit nem rovok fel magamnak életem nagy mulasztásaként jobban, mint azt, hogy a közvetlenül a rendszerváltás előtti, majd alatti és utáni években nem írtam naplót. Amit mondjuk 1987 és 1993 között lejegyezhettem volna, ma már történelem lenne: kis helyi adalékai a világtörténelmi léptékű változásnak, a Szovjet Birodalom széthullásának, a szocialista tábor és valamennyi csatolt intézménye (KGST, Varsói Szerződés) megszűnésének. Ha ebben a 7 évben írtam volna naplót, abból nyomon lehetne követni, mit hogyan élt meg egy speciális peremhelyzetben élő értelmiségi a nagy Szovjetunió legdélnyugatibb csücskében – kisebbségi magyarként. De hát nem is csak a megélésről van szó. Hiszen a magam területén és szerény módján mégiscsak aktív részese voltam bizonyos eseményeknek, fejleményeknek. És itt most nem is arra gondolok, hogy magyarság politikai aktivizálódásában miként vettem részt – ebben voltak nálamnál sokkal rátermettebb és jelentősebb szerepet vállaló személyek, például Fodó Sándor -, de még csak nem is arra, hogy az irodalomszervezésben milyen sikerek és kudarcok részese lehettem az említett és azt övező időszakban. Hanem arra gondolok, ami valóban izgalmas: hogyan sikerült az első független kárpátaljai magyar folyóiratot létrehoznom és az állami könyvkiadás monopóliumát megtörnöm. Ez a megfogalmazás így persze akár nagyképűségnek is tűnhet, de hát akárhogyan is nézem: a szovjet állami kiadói struktúrától független és a cenzúrahatóság jóváhagyása nélküli első periodika és első könyv mégis az én közreműködésemmel (na jó: irányításommal) került nagy példányszámban terjesztésre Kárpátalján. Eközben fontos megjegyeznem: ezek nem voltak szamizdat kiadványok, hanem úgy jelentek meg, hogy jogilag magyarországi kiadói hátteret teremtettünk mögé, de mind a szerkesztés, mind a terjesztés a Szovjetunió kötelékébe még bőven beletartozó Kárpátalján történt (sőt, az első könyv esetében a nyomdáztatás is).

Mindezek most leginkább azért jutottak eszembe, mert gondozója lettem egy dokumentumokkal, fotókkal gazdagon illusztrált személyes visszaemlékezésnek, pontosabban az anyag internetes megjelenését segítettem elő. A szerző éppen az említett időszakban, a magyarországi rendszerváltást megelőző években szamizdat kiadványokat jelentetett meg  és a demokratikus ellenzék politikai megmozdulásaiban is szerepet vállalt (március 15-i és október 23-i tüntetések  1986-89 között). Az anyaggal való foglalatosság és a jó internetes szerepléshez szükséges keresőmarketing-munka késztetett arra, hogy igen röviden összefoglaljam, leginkább a magam számára dokumentáljam a következőket (magamról álszerénységből 3. személyben szólva):

Független sajtó Kárpátalján

A Hatodik Síp Alapítvány kiadványai


Az irodalmi folyóirat

hatodik-sipAz 1944 utáni Kárpátalja első független sajtótermékét, egyben első irodalmi folyóiratát Balla D. Károly hívta életre 1989-ben. A lap budapesti kiadói és ungvári szerkesztőségi háttérrel kezdte működését, terjesztése főleg Kárpátalján történt. A lapbejegyzést és a működés jogi kereteit kezdetben az ipari tevékenységet folytató Mandátum Kft-n belüli, Németh István vezette kiadói műhely, a Mandátum Kiadó biztosította (1989-1990), majd a vállalati egységek szétválásával a Németh István vezette különböző alakulatok: először a Mandátum Könyv Bt (1990-1991), majd az Új Mandátum Könyv Bt. (1992), később az Új Mandátum Kiadó (1992) vette át. A lap mögött kezdettől a Balla D. Károly alapította és Németh István elnöklésével működő Hatodik Síp Alapítvány állt. A Hatodik Síp irodalmi folyóirat impresszumában 1993-ban ez szerepelt: Kiadja a Hatodik Síp Alapítvány az Új Mandátum Könyvkiadó közreműködésével. – Az irodalmi orgánumot alapításától 1993-ig Balla D. Károly jegyezte főszerkesztőként. Miután kivált a csapatból, megszűnéséig a lapot Penckófer János szerkesztette Beregszászban. Az 1999-es évfolyam már nem számonként, hanem egyetlen kötetbe gyűjtve látott napvilágot – egyben ez volt az orgánum utolsó megjelenése.

A Hatodik Síp Könyvek – az első fecskék

Bármilyen könyv a Szovjetunióban csakis hivatalos, állami könyvkiadónál jelenhetett meg, sem független kiadók létesítésére, sem magánkiadásra nem volt lehetőség még az 1985-öt követő halovány demokratizálódás idején (peresztrojka, glasznoszty) sem. A Hatodik Síp Alapítvány közreműködésével Kárpátalján 1991-ben mégis sikerült  megtörni – vagy legalábbis megkerülni – az állami könyvkiadás monopóliumát azzal, hogy az ungvári szerkesztőség gondozásában, ungvári nyomdai előállítással (!) és kárpátaljai szerkesztésben, majd terjesztésben – ám budapesti kiadói háttérrel! – kezdetét vette a Hatodik Síp Könyvek sorozat első darabjainak a kiadása. Ez óriási lendületet adott nem csupán az itt élő alkotóknak, hanem egyszersmind előkészítette a helyi magánkiadók alakulását. A könyvsorozat induló címei voltak: Nagy Zoltán Mihály: A Sátán fattya (1991), Böszörményi Gyula: Kucó (1991). Finta Éva: A lét dicsérete (1991), Vári Fábián László: Kivont kardok közt (1991), Balla D. Károly: Hóban és homokon (1991), EXTRA HUNGARIAM c. antológia (1992)

Balla D. Károly 1993-as kiválását követően a Hatodik Síp Alapítvány a Németh István vezette budapesti Új Mandátum Könyvkiadóval és a beregszászi bejegyzésű, Penckófer János vezette Mandátum Kiadóval közreműködve több időszaki kiadványt is kiadott (Hatodik Síp, Emberhalász, Kisebbségkutatás), és jelentős könyvkiadóként működött (a szépirodalom mellett különösen a néprajzi-történelmi tárgyú kiadványok megjelentetése terén jeleskedtek). Az együttműködés néhány esztendő múltán megszűnt, az Új Mandátum 1999. után már nem adott ki a kárpátaljai műhellyel közösen sem lapokat, sem könyveket.

A Galéria Kiadó működése


A Galéria Kiadó Kárpátalja első magánkiadójaként 1992-ben jött létre és 1996. január 1-jével szűnt meg. Alapítói: Balla D. Károly (főszerkesztő, kiadóvezető) és Vereczkey Béla (igazgató). 1995-ig a javarészt festőművészek alapította Galéria Kisvállalaton belül működött, majd közel két éven át a Balla D. Károly alapította Galéria-Ecriture Magánvállalat keretében, s ez utóbbival együtt szűnt meg 1996-ban. A Galéria Kiadó működésének rövid ideje alatt 30-nál több könyvet jelentetett meg; égisze alatt kezdte működését a Pánsíp kulturális magazin is. A Galéria Kiadó bizonyos tevékenységi köreit az 1995-ben alapított UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány vette át, illetve a Pánsíp szerkesztősége vitte tovább. Az UngBereg Alapítvány 2002-től szüntette be működését, és a Pánsíp szerkesztőségének is megszűntek az intézményi-jogi keretei, működése gyakorlatilag Balla D. Károly szerkesztői magántevékenységére korlátozódott: 2000-től a lap nyomtatásban már nem jelent meg, internetes folyóiratként működött és négy év alatt nyolc digitális folyóiratszáma jelent meg az interneten. Mára a fent említett orgánumok és kiadói formációk közül tehát egyik sem működik – de a folyóiratszámok és könyvek megmaradtak.

A Galéria Kiadó fontosabb könyveiből: 1993-1995

Sütő Kálmán: Holdarcba nézve (versek, 1992, 152 old.)
Kecskés Béla: Pattog a rozsda (versek, 1992, 96 old.)
Balog Sándor: Sorsüldözöttek (dok.regény, 1992, 96 old.)
Balog Sándor id.: Gyöngykaláris (tiszaháti társas mulatságok) (néprajz, 1993, 80 old.)
Razzia (Pócs István szerk.: ifjúsági antológia, 1993, 104 old.)
Balla D. Károly: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia (publicisztika, 1993, 176 old.)
Kőszeghy Elemér: Egy kis csodát (versek, 1993, 120 old.)
Horváth Sándor: Távolságok (versek, 1993, 88 old.)
Balla D. Károly: Karnyújtásnyira (novellák, színművek, regényrészlet, 1993, 176 old.)
Mezsgyén állva (a kárpátaljai magyar értelmiség az ezredfordulón) (Balla D. Károly szerk.: interjúk, 1993, 176 old.)
Finta Éva: Párkák (verses színmű, 1993, 88 old.)
Cséka György: klondájk: egymillió fallikus csillogás (versek, 1994, 96 old.)
Töredék hazácska (Berniczky Éva szerk.: versantológia, 1994, 152 old.)
Bartha Gusztáv: Korok (színművek, 1994, 104 old.)
Bendász István—Bendász Dániel: Helytállás és tanúságtétel (dokumentumok elhurcolt papokról,1994, 172 old.)
Balla László: Csillagírás (kortárs ukrán költők versei) (műfordítás, 1994, 216 old.)
Balla László: Erdélyi Béla és kortársai (kárpátalja képzőművészeinek három nemzedéke) (monográfia, 1994, 88 old. +24 képoldal.)
Kecskés Béla: Bogárbál (gyermekversek, 1994, 60 old.)
A Lendület évei (a József Attila Alkotóközösség publikációi) (Balla D. Károly szerk.: bibliográfia, 1994, 60 old.)
Pócs István: Álarcosbál (versek, 1995, 80 old.)

tovább is van, mondom még →

Szabolcs ideges és haragszik

Írta: | | , , ,
Vélemény?

szunyogh-szabolcsSzunyogh Szabolcs barátom időről időre dokumentálja őszinteségi rohamait. Teszi ezt fájóan éles mondatokkal és annak a különleges tudásnak a birtokában, hogy miként lehet okosan az indulatoknak is hangot adni úgy, hogy a harag ne vegye el az éleslátás és igazmondás készségét. (Gyengébb publicisták ehelyett műfelháborodást gerjesztenek magukban és műdohogásukkal szennyezik a környezetet.)  Szabolcs mindig valami szebb, nemesebb mellett elköteleződve ad hangot nemtetszésének: értünk, értem haragszik akkor is, ha a romák mellett és a szenteskedés ellen szól. És ezt nemcsak onnan tudom, hogy új cikkét egy kenetteljesnek éppenséggel nem mondható versemmel zárta. (Közlés a szerző engedélyével, eredeti a Népszavában itt)

Idegesen és haraggal

Kifejezetten fáradt vagyok és ideges. Aki úgy gondolja, ez nem közügy, annak igaza van és ne olvassa tovább ezt a cikket. Magánhisztériák következnek.

Az első hisztéria oka egy romákkal kapcsolatos hír. Van egy falu Baranyában, Cserdi. Itt gyakorlatilag csak romák élnek. Mit tudunk a romákról? Lopnak, isznak, drogoznak, lustálkodnak, verekednek és élősködnek. Még tankönyv is akadt, amelyik ezeket a sztereotípiákat sugallta. Ha meggondolom, hogy a romákkal kapcsolatos emberjogi „hőbörgés” mértékadó körök szerint csak valamiféle liberális aberráció, amelyet kizárólag beteges magyar gyűlöletből terjesztünk (lásd még Boross Péter volt miniszterelnök úr, Orbán nem volt miniszterelnök úr tanácsadója szerint: „egészséges vidéki fiúkra van szükségünk”, értsd: mi, perverz fővárosi liberálisok vagyunk a nemzet problémáinak legfőbb forrása), szóval: nemcsak rosszul érzem magam, hanem kifejezetten dührohamokat is kapok.

Miért? Mert én, mint „magyarellenes rózsadombi liberális” (a valóságban: nyugdíjas a bevásárlókocsival), képzeljék, elolvastam a hírt a cserdi romákról. És sírni vagy káromkodni támadt kedvem. A hír a következő: „Ócsára is jutott a cserdi romák krumplijából. Négy tonna hagymát és krumplit osztottak ki a VII. kerület rászorulói között hétfőn, ebből maradt meg négyszáz kiló, azt szállította le az Age of Hope és a Budapest Bike Maffia három tagja Ócsára. Összesen négyezer kiló krumplit és hagymát ajánlott fel a baranyai roma falu, Cserdi polgármestere a rászorulóknak. Ez náluk már hagyomány, minden évben ételt osztanak karácsonykor. Idén az adomány javát a VII. kerület rászorulói között osztották szét, a megmaradt négyszáz kilót pedig, mint említettem, Ócsára, a devizahiteleik bebukása miatt lakásaikat elvesztők szociális lakóparkjába vitték. A cserdiek adományát még pár száz kiló mandarinnal is kiegészítették, amit már szenteste előtt le is szállították és ki is osztottak.”

Tessenek nyugodtan cigányozni tovább! Ha ezt olvasva nem tetszenek szégyellni azt.

Tudom, hallom az úgynevezett ellenérveket, istenem, kívülről tudom őket, ne is mondják! Barátaim: a cigányokat rágalmazó érvek mind hazugságok. Pontosan ugyanígy viselkednek a bádogvárosok lakói Dél-Amerikában, Dél-Afrikában, Hátsó-Indiában, mindenütt, mint nálunk a romák kitaszított része: ahol a tiszta víztől, a rendőri védelemtől, a normális iskolától, lakástól, orvosi ellátástól – egyáltalán: a civilizációtól – való megfosztottság a mindennapi élet ténye. Ahol viszont olyan iskolát, egészségügyet, települési hatóságot hoznak létre, amelyik meg akarja oldani a problémákat: nahát, ott kérem, meg is oldják. Sőt: talán az is elég volna, ha csak hagynák a romákat normálisan élni.

Ezt a hírt, hogy egy baranyai roma falu, ahol becsületesen dolgoznak a romák (mert hagyják őket), képes segélyekkel támogatni a pesti és ócsai szegényeket, ezt a tévé-híradónak első helyen kellett volna hoznia. Ha az „emberileg érthető” kormány-hízelgés mellett szorult volna beléjük egy morzsányi becsület.

A másik hír, ami nem feldühített, hanem elkeserített, az nem is hír volt, hanem az a szenteskedő hangnem, az a képernyőből-hangszóróból folyamatosan áradó jókodás, amivel a magyar kormányrádió és kormány-televízió a szeretet ünnepe kapcsán a kormányunknak udvarolt. Miközben ezrek álltak sorba a Krisna Tudatú Hívők által osztott ingyen élelemért, kétszázezer gyerek éhezik, emberek laknak földbe vájt odúkban és több százezer a kivándoroltak száma, a magyar közmédia úgy tesz, úgy tett, mintha zászlósurainkat a szeretet vezérelne.

Nekem szent ünnep a karácsony. Jobbik énünk szólal meg ilyenkor. De milyen karácsony az, amelyiken a földön fekvő hajléktalanokon kell átlépjek? Ha minden koldusnak adnék száz forintot, akivel karácsonykor (és minden más napon) szembetalálkozom, egy óra alatt elfogyna az összes pénzem. Milyen karácsony az, ahol lépten-nyomon az jut eszembe, hogy a Kisdedet, a szeretet prófétáját, ha eljönne újra, a hatalom ismét csak megfeszítené. Ide másolok egy verset, talán most, hogy elmúltak az ünnepek, nem lesz nagyon nagy botrány belőle. Egy egészen kiváló magyar költő, az ungvári Balla D. Károly írta. A vége kicsit illetlen. Ha van angyal, áldja meg érte.

Ultrahang

Vibrált a monitor s megszólalt az Ultra hangja:
méhednek áldott gyümölcse lesz.
Irult-pirult Mária, pedig tudta. Már megvolt rég
a vizeletes terhességi teszt.

József fejét ingatta kicsit, hol igenelt, hol nemzett,
bambán nézte, mit rajzol nője hasán a krém,
aztán a mozgó kúpban a kis ufót leste,
hogy csak torzszülött lesz-e vagy sátáni rém.

S mondá Gábriel, megvan minden szerve,
s hogy istenfia ő! – ez mindenkinek tetszett.
De Mária már látta, fia szűz testére
hogyan feszítik majd fel azt a kurva keresztet.

Tudja azt a miniszter úr, milyen bátorság egy kárpátaljai költőtől egy ilyen verset írni? Tudja azt, milyen hálával tartozik neki a magyar nemzet ezért az épelméjű és haragos hangvételért?

Nincs is több szavam.

Szunyogh Szabolcs szunyoghsz@nepszava.hu

PS. A vers egyik során Radnói Sándor irodalomtörténész magánüzenetben tett javaslatára időközben picit változtattam. Lásd: Balla D. Károly: Ultrahang

Vérkörébe integrálódni

Írta: | | , , ,
Vélemény?

integritasAzt hittem, ezeket a frázisokat soha többé nem kell leírnom. Egyik (bár nem a legfőbb) oka annak, hogy kivonultam a könyv- és lapkiadásból és az irodalmi rendezvények szervezéséből, az volt, hogy halálosan meggyűlöltem a pályázatírást és kifejezetten viszolyogtam azoktól a frázisoktól, amelyeket a határon túli magyar kultúrával kapcsolatos ezen pályázatokba kötelességszerűen beleírtam. Olyasmikre gondolok, mint a magyar nyelv megőrzése szempontjából; a magyar kulturális hagyományok ápolásában betöltött szerep; a magyarság kulturális igényeinek kielégítése; a kárpátaljai magyar irodalom kibontakoztatása…  És a rézkígyó: irodalmunkat az egyetemes magyar szellemi élet vérkörébe integrálni. Ki nem maradhatott egyetlen pályázati anyagból sem! Rutinos pályázó tudhatta, édeskevés lenne azt leírni: ez a kézirat kiváló, szeretném kiadni, adjatok rá pénzt. Indokolni kellett – nem azt, hogy mitől jó, hanem hogy mi a hozadéka kisebbségi kultúránkban.

Én pedig lassan meggyűlöltem ezeket a fontosságot bizonygató közhelyeket. Meggyűlöltem őket, mert eredeti tartalmuk a sok legyártott pályázatban kiürült, mert – úgy éreztem – gyakran nem állt mögöttük sem jelentős teljesítmény, sem értékelhető nívó – még a saját projektjeim esetében sem mindig, hát még azokéban, akiknél az ezekre a fogalmakra való hivatkozás egyenesen kibúvó lett bármiféle minőségbeli elvárás alól.

Szép lassan kihátráltam hát ebből a kisebbségi kultúrmisszióból, amely akkor már inkább a dilettantizmust és provincializmust felszínre hozó és ott megtartó megélhetési magyarságbizniszként működött. Jó sok éve már annak, hogy nem is kellett leírnom az önigazoló frázisok egyik sem – és ez elég nagy megelégedéssel töltött el. De most egy régi barátom megkért, segítsek megfogalmazni valahová benyújtandó önéletrajzának egy passzusát, amelyben éppen az említett tevékenységekben való akkori részvételét szerette volna kidomborítani – de sehogy sem találta a megfelelő kifejezéseket. Kicsit csikorgattam a fogamat, de megírtam. Mi lehetett volna más az utolsó mondat befejezése, mint az, hogy: „…a rendszerváltás után nagyban hozzájárult a kárpátaljai magyarság anyanyelvi kultúrájának kiteljesedéséhez és az egységes magyar szellemi élet vérkörébe történő integrálódásához”.  A barátom felettébb elégedett volt a leírtakkal, szerinte életrajzának ez a legszebb mondata.

Európa víziója

Írta: | | , , , ,
5 hozzászólás

conchita-wurstNagyon rendben van az, hogy Európa egy sokszínű, szabad világ vízióját vetítette tegnap maga elé. Az 59. Eurovíziós Dalfesztivált nagy fölénnyel egy transzvesztita művész, Conchita Wurst osztrák énekes nyerte Rise Like a Phoenix (Szállj főnixként) című dalával. A szám nem annyira gyenge, mint amennyire a győztes dalok lenni szoktak ezen a versenyen (egyszer meg lehet hallgatni), a dolog azonban valószínűleg nem csupán a produkció minőségéről szólt, akik szavaztak, azok alighanem a tolerancia és a szabad identitásválasztás mellett is letették voksukat: tekinthető ez akár egy olyan szimpátiaszavazásnak is, amelyben az európai országok többségének döntnökei kifejezték az efféle megnyilvánulások iránti tetszésüket.

saundersHasonlóan rendben van az is, hogy Magyarországot egy angolul éneklő színes bőrű magyar képviselhette: Kállay-Saunders András Running című számával az ötödik helyen végzett.

Kárpátaljai pirézként kifejezetten örülök mindennek és kajánul kicsit mulatok is azon, hogy tegnap Európa tört kevéske borsot azok orra alá, akik a nemzeti identitást faji alapon kezelik és a nemi identitás terén hajlamosak betegesnek gondolni azt, ami természetes.

Frissítés, május 12

Ahogy az várható volt, az interneten (így a Facebookon) elszabadultak az indulatok…. Erre voltaképp lehetett számítani. Ami viszont meglepett: néhány köztudottan liberális gondolkodású ismerősöm is fújolt. „Európa beteg”, írta például egy kulturális egyesület ügyvezetője, holott az egyesület a nevében hordja annak a közösségnek a nevét, amely évezredek óta szenved a másságát tolerálni képtelen környezet kirekesztő magatartásától.

Kialakult kisebb vita a fenti kis írásomat megosztó topikban is. Két bejegyzésemet onnan emelem ide:

az én olvasatomban ez arról szól, hogy immáron egy ilyen megnyilvánulás nem közmegbotránkozást, hanem közszimpátiát váltott ki. és ez jó, nagyon jó! – függetlenül az összes további körülménytől (pl. az én igencsak eltérő zenei ízlésemtől). egy ilyen eseménynek társadalmi hatása van – és ezúttal ez a hatás énszerintem kifejezetten pozitív. és nem véletlenül kapcsoltam össze a a magyar énekes magyarságával. én ezt európa üzeneteként értelmezem.

legyen érthető: ami érdekes, az nem a szereplő, hanem az, ahogy elutasítás helyett tömeges szimpátia „tört ki”. az hogy egy transzvesztita énekel sem nem túl érdekes, sem nem új, ami érdekes, az az, hogy egy világshowban nem botrány és nem hűvös elutasítás volt a reakció, hanem a lelkes szimpátia. ez pedig egy szabad szemléletű, elfogadó magatartásforma győzelme volt az előítéletes és merev gondolkozással szemben. ez az üzenet. és több mondandóm nincs is erről.

Frissítés május 20-án:

A Magyarok Világszövetsége egy hét késéssel ezt a nyilatkozatot bírta kiadni ékírással ékes honlapján sajtónyilatkozatként:

Kolbász Pina (Conchita = pina, Wurst = kolbász) nevet választott magának az az ausztriai lény, akit 2014-ben az Eurovíziós dalverseny győztesének hirdettek. Vasárnap, május 18-án hivatalában fogadást ad részére Ausztria államelnöke, Werner Faymann, majd ezt követően, az elnöki hivatal előtti téren óriási, élőben közvetített koncerten dicsőítik… !? A lény sűrű-, fekete-szakállú énekesnő Az, aki magának ilyen azonosságot választ, az agyament. Ha ilyen külsővel nyilvános dalversenyre jelentkezik, akkor provokál. Akik egy ilyen lényt az európai nyilvánosság elé küldenek, azok elvetemültek. Akik odaengedik, azok merényletet követnek el. Egy ilyen lényt egy európai megmérettetés győzteseként tálalni, az vélemény-terrorizmus. Ha egy állam egy ilyen lényt dicsőít, az állami szintű, obszcén vélemény-terrorizmus.

Kolbász Pina (Conchita = pina, Wurst = kolbász) nevet választott magának az az ausztriai lény, akit 2014-ben az Eurovíziós dalverseny győztesének hirdettek. Vasárnap, május 18-án hivatalában fogadást ad részére Ausztria államelnöke, Werner Faymann, majd ezt követően, az elnöki hivatal előtti téren óriási, élőben közvetített koncerten dicsőítik… !?
A lény
sűrű-, fekete-szakállú énekesnő

  1. Az, aki magának ilyen azonosságot választ, az agyament.
  2. Ha ilyen külsővel nyilvános dalversenyre jelentkezik, akkor provokál.
  3. Akik egy ilyen lényt az európai nyilvánosság elé küldenek, azok elvetemültek.
  4. Akik odaengedik, azok merényletet követnek el.
  5. Egy ilyen lényt egy európai megmérettetés győzteseként tálalni, az vélemény-terrorizmus.
  6. Ha egy állam egy ilyen lényt dicsőít, az állami szintű, obszcén vélemény-terrorizmus.

A legrosszabb forgatókönyv

Írta: | | , , , ,
2 hozzászólás

Testvérem a pirézségben, Szunyogh Szabolcs nagyon szépet, okosat és torkot szorítóan őszintét írt Beregszászról, Kárpátaljáról és arról  a szörnyűségről, ami így vagy úgy, de mindig bekövetkezik:

…az igazi otthon, a szilárd életalap az Beregszász volt nekünk, szüleim, nagyszüleim oda vágytak vissza, az emlékeik szerinti békés, virágzó kis tündérkertbe. Hát ma nem az, hanem egy nyomorult, poros, sáros, tönkretett kisváros a magyar határtól hat kilométerre és hatezer fényévre.

…Ez a város a mostani valóságban nemhogy nem tündérkert, hanem olyan, hogy sírnia kell annak, aki oda belép, ha tudja, milyen volt (semmi különös, egy vidéki mezővároska) és látja, mivé lett. Indiai nyomor, piszok, sár, omló vakolatok, megtört emberek, dübörgő ZIL-ek hada, fröccsenő kosz és a modern kor jeleként egy-két neonfelirat: „koka-kóla” meg „játékterem”. Álltam a volt művelődési ház körbebetonozott, összeomlófélben levő épülete előtt (azt hiszem, eredetileg ez volt a legmagasabb épület Beregszászban) és kérdeztem, tessék mondani, hol volt itt a zsinagóga? Kérem szépen, felelték az arrajárók, Beregszászban nincs zsinagóga. (A hátam mögött.)

…tudom, hogy a határok ide-oda tologatása nem javít semmin. És tudom, hogy ha a magyar jobboldal eszement, felelőtlen szörny-politikusai felhasználják Beregszászt a karrierjük érdekében, aztán odadobják egy újabb tragédiának, az a legrosszabb forgatókönyv. Ez a mi jobboldalunk, úgy nézem, mindenre képes. Hogy van-e a magyar közvéleményben elég józanság megfékezni őket, nem tudom. Szorongok. Ennyi, ez ilyen egyszerű

Feltétlenül olvassátok el a teljes cikket:

Ajánlom még építés alatt álló új oldalamat:

Liberalizmus – kisebbségben is

Írta: | | , , , , , ,
Vélemény?

(archívumomból)

Tizenkét esztendőnyi szünet után 2003-ban újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Erre egy kedvező főszerkesztőváltás és konkrét felkérés után került sor. Múzsák és mázsák címen saját oldalam indult és néhány „vezérpublicisztikát” is írtam (alább ezek egyike olvasható). Alig egy évvel később azonban beszüntettem szereplésemet a lapban, azóta is tartom magam az önkéntesszilenciumhoz, bár akaratom ellenére egyszer jogtalanul leközölték egy versemet.

Az alábbi írás témáját Kőszeghy Elemér főszerkesztő ajánlotta, úgy vélte, a lap olvasói számára érthetővé és vonzóbbá kellene tenni a címben szereplő fogalmat, amely akkorra egyfajta szitokszóvá vált a magyar közbeszédben. Később kicsit még dolgoztam a szövegen, amely A liberalizmus kisebbségi bája címen az Árgus folyóiratban jelent meg és esszékötetembe is bekerült.

Balla D. Károly

Liberalizmus – kisebbségben is

 Amikor felkérést kaptam, cikket írjak arról: vajon van-e létjogosultsága a liberális eszméknek és a szabadelvű gondolkodásnak kisebbségi helyzetben, jelesül a kárpátaljai magyarság körében, első gondolatom a következő volt. Vajon tudok-e olyan érveket találni, amelyek meggyőzően igazolják azt, ami számomra teljesen természetes. Kicsit úgy éreztem, mintha arról kellene írnom, vajon van-e kisebbségi helyzetben létjogosultsága a szabad lélegzésnek és a személyes boldogságnak. Akad-e egyetlen olvasó is, akit meg kellene győzni annak az eszmerendszernek a létjogosultságáról, amely az emberi szabadságot nyilvánítja a legfőbb értéknek és olyan társadalmi berendezkedést tart kívánatosnak, amelyben a lehető legtöbb ember számára a lehető legnagyobb szabadságjogok biztosíthatók? Akad bárki is, aki megkérdőjelezné azt a gondolatot, hogy mindenki számára lehetőséget kell biztosítani személyisége szabad fejlődéséhez, kibontakozásához és beteljesítéséhez, mégpedig azok között a legtágabb határok között, amelyek nem sértik a többi embernek ugyanehhez való jogát? Hát kérdés ez egyáltalán?

  Mire azonban idáig jutottam töprengésemben, arra is rájöttem, hogy nem szabad az álnaivat játszanom. Fölösleges úgy tennem, mintha nem tudnám, mi áll a probléma felvetése mögött. A kérdés felvetését nyilvánvalóan az teszi indokolttá, hogy az utóbbi időben a magyarországi (és általában a magyar) közgondolkodásban negatív fogalmak társultak a liberális szóhoz. Pontosan tudható az is, ez hogyan és miért következett ez be. Én két főbb előzményét is látom. tovább is van, mondom még →

Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb

Írta: | | , , , , , , ,
Vélemény?

(archívumomból)

Tizenkét esztendőnyi szünet után 2003-ban egy időre ezzel az esszémmel tértem vissza a Kárpáti Igaz Szó  hasábjaira. Alig egy évvel később be is szüntettem szereplésemet a lapban, azóta is tartom magam az önkéntes szilenciumhoz, bár akaratom ellenére egyszer jogtalanul leközölték egy versemet.

Balla D. Károly

Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb

A világnak általunk lakott része az elmúlt tízegynéhány évben sorozatos átalakulások színtere volt. A szovjet birodalom széthullása és a független Ukrajna megalakulása után a legnagyobb horderejű esemény számunkra minden bizonnyal a nem egyszerűen egy szomszédos államot jelentő Magyarország végleges EU-csatlakozása lesz. Az integráció várhatóan átrendezi a Kárpát-medence magyarságának belső viszonyait is., és – mint már annyiszor – most is úgy kerülünk új helyre (ezúttal az EU küszöbe elé), hogy magunk nem változtattunk lakhelyet. Hogy ez ránk nézve milyen hatással lesz, ma még csak találgathatjuk, ám azt ki-ki megítélheti, milyen állapotban talál bennünket ez az új helyzet.

Én magam úgy látom, népcsoportunk szinte minden vizsgálati szempontból nézve ingatag társadalmi formációt képez. Földrajzi élettere összeszűkülőben, demográfiai mutatói lemenő ágban, etnika kompaktsága megbomlóban. Mindez ráadásul jelentős szociális-egzisztenciális kiszolgáltatottsággal és bizonyos morális szétziláltsággal is párosul. Ezért hosszabb ideje válságövezetnek gondolom Kárpátalját, az itt élő magyarság (mint szerves egészet alkotó közösség) helyzetét pedig hosszabb távon kilátástalannak látom. Egyben tisztában vagyok azzal, hogy a baráti társaságnál szélesebb nyilvánosság előtt ezzel az állítással nem lehet népszerűséget szerezni – ellenben heves ellenvéleményeket kiváltani annál inkább. Pillanatig sem áltatom magam azzal, hogy bármiféle egyetlen igazságnak a birtokában lennék, és bőven megengedem: másfajta tapasztalatok másféle csoportosításából akár az ellenkező vélekedés is kialakítható (mint ahogy néhol ilyesmit olvashatni is) – engem azonban a saját gondolatmenetem meglehetősen súlyos következtetésekre juttatott. Erről több írásomban is számot adtam, ezek nyomtatásban kizárólag magyarországi lapokban, folyóiratokban, elsősorban a Beszélőben jelentek meg az utóbbi esztendőkben. Ezúttal a megújult összetételű szerkesztőség szíves felkérésének eleget téve – bő évtized óta most először! – osztom meg gondolataimat a Kárpáti Igaz Szó olvasóval.

tovább is van, mondom még →

Haza a magasban? – elveszett!

Írta: | | , ,
Vélemény?
Magyarország / Budapest / Haza a magasban

Hiába vártuk, hogy majd szót emeltek miértünk. Nem tették meg

Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a  a Konrád-kirekesztőt,  Görömbei András, Szörényi László nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért. A bent maradtak sunyi (vagy egyetértő) hallgatása kíséri a lassan teljessé vált kirekesztést.

A magaslati haza elvesztése

Kedves M., jól látod, valóban elég rossz a közéleti-politikai közérzetem. A kérdésre, hogy miért rossz,  nehéz röviden pontos választ adnom.  Talán úgy fogalmaznék, hogy bár bő évtizede már leszámoltam bizonyos illúziókkal és megértettem, csakis privát életembe visszavonulva alakíthatok ki a magam számára olyan életvitelt, amely megfelel nekem s amely nem kényszerít méltatlan kompromisszumokra, azért ennek ellenére éltek bennem a környező világra vonatkozó bizonyos kollektivista ideálok – amelyek most, az utóbbi években, ugyancsak szertefoszlottak.

kárpátaljai magyarokEzek közül az egyik az, hogy végképp elvesztettem hitemet a kárpátaljai magyarság egészséges önvédelmi képességeiben. Ez a nemzeti kisebbség korábban évtizedeken keresztül sikeresen dacolt a hol keményebb, hol lágyabb szovjet diktatúra asszimiláló erejével, kiszolgáltatottsága közepette és a modus vivendi diktálta  kompromisszumok ellenére sem vesztette el morális tartását. A rendszerváltás utáni kezdeti önmagára találás biztató jelei után azonban az utóbbi két évtizedben teljesen szétzilálódott, végzetesen megosztottá vált és ami ennél is súlyosabb: ahelyett, hogy ellenállt volna és kikerülte volna a csapdahelyzeteket, ahelyett a kiszolgáltatottság új és újabb kötelékeit vette magára, mintegy önként dugta fejét a hurkokba; így vált a nagy, a közepes és a nevetséges pitiáner hatalmi érdekek tehetetlen alattvalójává.

A másik, talán ennél is fájdalmasabb felismerésem, hogy megszűnt az a haza a magasban, amelynek létezését korábban nemcsak erősen hittem, hanem naponta meg is éltem. Ez volt az a másik Magyarország,  amely a földrajzi  ország  fölött helyezkedett el és sem politikai, sem ideológiai szempontból nem volt determinált, amelyet leginkább a közös nyelv és a kultúra tartott a magasban, amelyben nem volt nyoma sem a nyílt kirekesztésnek, sem a sunyi kettős beszédnek és gyanakvásnak, helye volt viszont benne a befogadásnak, a szabad értékválasztásnak, a toleranciának, az empátiának és szolidaritásnak. Ha az ember Magyarországra utazott, mindig közelről érezte ennek a hazának a létezését, legtöbbször elég volt felegyenesednie, és a feje máris belelógott. Ha mégsem, akkor is elég volt lábujjhegyre állni. Nagyokat szippantva hazahozhattuk tüdőnkben a magaslati haza levegőjét. De láthattuk fizikai közelség nélkül is: könyvek, folyóiratok, filmek, hanglemezek szépen megidézték – amikor pedig beköszöntött az internet világa, többé nem lehetett gondunk: az illyési szimbólum, a haza a magasban virtuálisan testet öltött a világhálón.  Egy rövid időre.  Mert alig kezdtünk örvendezni a kitárult lehetőségeknek, amikor odalenn, a fizikai Magyarországon galád árulás történt: akadt valaki, aki az ország felét kitagadta a hazából.

Hosszú ideig reméltem, hogy a magaslati haza ebbe nem rendülhet bele. Hogy mi, akik büszke, felszegett fejű polgárai voltunk ennek az emelkedettségnek, soha nem fogunk engedni a megosztottságnak. De a jelek másról tanúskodtak. A jelek először is azt mutatták, hogy sokaknak kedvére van a kitagadás, s ezt sürgősen ki is nyilvánították. De ez még nem lett volna olyan nagy baj: a magaslati hazának mindig is voltak meggyőződéses ellenlábasai, mint ahogy mindig is akadtak fenekedő konjunktúralovagok. A tragédia azzal kezdődött, amikor mi, kitagadottak hiába vártuk, hogy ti, bent maradt társaink majd ellene szegültök ennek az árulásnak. Majd szót emeltek miértünk. De nem tették meg, kedves M.! Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a  a Konrád-kirekesztőt,  Görömbei, Szörényi nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért. A bent maradtak sunyi (vagy egyetértő) hallgatása kíséri a lassan teljessé vált kirekesztést. A kitagadottak pedig elkezdtek kitagadottként viselkedni. Ha idegennek bélyegeznek, előbb-utóbb idegen leszel. És többé hiába keresed a hazádat a magasban, ha Magyarországon jársz, hiába pipiskedsz, rozoga sámlit hiába teszel lábad alá, itthon hiába nyitsz könyvet, hallgatsz rádiót, hiába kattintgatsz az egérrel – csak a múltat találod, és a jelen véresre szakadt foszlányait.

Ezért rossz a közérzetem, kedves M.

—

Az eredeti közlés főblogomban: A magaslati haza elvesztése | Olvasd el ezeket is: Címkéző magyarok

Virtuális haza a magasban – Köztársaság Blog

<< télikertek Magyarországon hivatkozás: terasztelikert.hu – Ideiglenes link: Csoportos üzenetkampány mobilra – Budapest