Százlábú kormány

Ráérő perceimben kicsit aggódni szoktam a magyar koalíciós pártokért, különösen a szocialistákért. A Tárki legutóbb nyilvánosságra hozott közvéleménykutatási adatai szerint, ha most lennének a parlamenti választások, azt garantáltan és elég magasan a Fidesz nyerné. Ez rossz jel, és sajna minden egyéb is arra mutat, hogy az MSZP nem képes meggyőzően politizálni. Gyurcsány 100 lépéséről meg leginkább a Kazal László megénekelte százlábú lesántulásának a története jut eszembe. Még ha valami zseniális dolgokat is tartalmazna, alaposan elkésett, hiszen joggal kérdezhetni: kormányzásuk eltelt 3 esztendejében ezek szerint egyetlen jót sem léptek? Nem meggyőzőek a minisztercserék sem: Draskovicsot Medgyessy bukásakor kellett volna azonnal meneszteni, Németh Imrét pedig a gazdatüntetések kulminációja idején. Ezek az utólagos leváltások ugyanis, szerintem, nem elégítik ki sem a jobb-, sem a baloldali választók elvárásait. Ha valakit kiszemeltek bűnbaknak, arra azon frissében rá kell verni a balhét, ennek esetleg lehet üzenetértéke, ha ellenben mégis jól vagy elfogadhatóan végezte a dolgát, akkor egyetlen évvel a választások előtt az ilyen cserebere inkább bizonytalanságot és bizalmatlanságot kelt. Gondolom én. Ha mindehhez még hozzáveszem a Szili-ügyben tanúsított ostoba konokságot, meg azt, hogy mind a ripacskodó kormányfő szereplései, mind a papos pártelnök önismétlései egyre visszatetszőbbek, akkor nem sok jót jósolhatok nekik. Úgy fest, a Fidesz eredményesebben le tudja nyomni a lakosság torkán a saját könnyelmű demagógiáját, mint az MSZP a maga ügyetlen “felelősségteljes” kormánypolitikáját.

Mészáros Tamás írja a 168 órában közölt remek elemzésében: “Az ellenzéki lét mindenkori könnyebbsége a virtualitás, a kormányoldal nehezéke viszont a valóság.” Úgy fest, ebben az egyenlőtlen szereposztásban az előbbiek jobban muzsikálnak az utóbbiaknál. Ez pedig nagyon szomorú, mert ha valamit, a fenyegető négy évnyi újabb Orbán-kormányzást “minden áron” el kellene kerülni.

“Minden áron”… Nemrégiben a barátainknál tett családi látogatás során mondta az egyik minisztérium apparátusában jogászként dolgozó férj: rettegve gondol arra, nehogy már betartsa a kormány azt az ígéretét, hogy nem fog kampányfogásként pénzt, juttatásokat, kedvezményeket osztogatni. Csak osztogasson, még ám gőzerővel, különben úgy elvesztik a választásokat, mint a sicc. Inkább egy durva túlköltekezés és aztán pár szűk esztendő, mint újra egy “nemzeti” hatalom.

Így hát, azt hiszem, joggal aggódom kicsit ráérő időmben ezért a százlábú sánta kormányért. Szerencsére ritkán érek rá.

Még nem írtam arról, hogy a múlt hét végén két délelőttön keresztül egy velem készült interjú csiszolgatásával foglaltam el magamat. A beszélgetés eredetijét magnófelvétel rögzítette, és készítője, G.M.I., igen lelkiismeretes munkával dolgozta fel a hangzó anyagot írottá. Első szerkesztésben csupán az élőbeszéd durvább pongyolaságait, a rossz nyelvi egyeztetéseket igyekeztem kiszűrni, illetve néhány helyen pontosítottam, javítottam a nagyon sutára sikerült megfogalmazásokon. Ezután újra a riporter következett, és számos szóismétlést, stílhibát kijavított; no, ezen én is felbátorodtam, és elég szigorú szemmel ismét végigmentem a szövegen, húztam, javítottam, beleírtam. Utólag az lett a benyomásom, kevesebb közös munkát kellett volna elvégeznünk, ha eleve írásban kapom a kérdéseket; partnerem ellenvetette, hogy bár neki valóban könnyebb dolga lett volna, ha megírom a válaszokat, de akkor teljesen hiányoznának az élőbeszéd fordulatai a szövegből. Ebben persze igaza van.

*

R.I. még Veszprémben emlékeztett arra, hogy verssel tartozom a lapjának, mégpedig olyannyira, hogy a honoráiumot már ki is fizette nekem. Ezen kicsit megütköztem, ő meg emlékeztetett arra, hogy (1999-ben!) előre kifizette a Tokaji Írótáborban tartott előadásom folyóiratában történő közlésének a díját. Ez valóban így volt, de hát a Hagyomány-e a provincializmus avagy fusson, akinek nincs bora c. tanulmányt persze akkor azon melegében le is közölték, tehát a dolog rendben van, nem? Dehogy van rendben, így R.I., mert én állítólag sokalltam a honoráriumot és oda nyilatkoztam, legyen ebben benne még egy majdan küldendő vers tiszteletdíja is – ezzel tehát még tartozom. Hát nem tudom, valahogy nehezen hiszem magamról, hogy valaha is sokalltam volna honort és efféle felajánlásokat tettem. De ezen ne múljon: a tegnapi napon elpostáztam két (!) verset, így hát az akkor kapott 5.000 Ft (erre viszont jól emlékszem!) a bő 8 oldalas tanulmány és a két vers honoráriumát foglalja magában. Az átlagos flekkdíjat ki sem merem számolni. “Ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért”.

Orbánt köztársasági elnöknek!

Az elmúlt napok nagyjából azonos fajsúlyú két legfontosabb híre: Horn Gyula alighanem vállalja a jelöltséget a köztársasági elnöki posztra, Orbán Viktor pedig gólt rúgott a Felcsútban. Még mindig jobb, mintha fordítva történt volna. Habár…

Habár elképesztően nagy húzás lenne, ha az MSZP Orbánt jelölné köztársasági elnöknek! Ezzel ők rúghatnának hatalmas gólt: a Fidesznek a fővezér nélkül aligha lenne esélye 2006-ban a győzelemre. Az nehezen képzelhető el, hogy saját pártja ne támogatná Orbánt, legfeljebb az történhetne, hogy ő nem vállalja az elnökséget: de ezt se nagyon tehetné meg, hiszen hová lenne akkor a magát pártok fölé helyező attitűdje, no meg a dicsvágya se igen engedné, hogy nemet mondjon. Az MSZP ezzel tehát kihúzhatná az ellenfél méregfogát, bebiztosítaná a saját győzelmét, és az országgal is jót tenne: államelnökként OV valószínűleg kevesebb kárt tudna tenni, mint miniszterelnökként. —- De hát a szocialistáknak nincs ennyi fantáziája, sem kockáztató készsége, Hornnál és Szili Katalinnál nem látnak tovább. Aki pedig rövidlátó, előbb-utóbb megbotlik és pofára esik.

*

Az is ritka, hogy én kelek a Kárpáti Igaz Szó védelmére, pláne házon belül. Marosvásárhely városát egy cikkben Székelyföld fővárosaként említette a lap, és a család idősebb tagjai ezt erősen kifogásolták, mondván, a nevezett város nem tartozik a Székelyföldhöz, így nem lehet a fővárosa. Mi Évával óvatosan ellentmondtunk, mert mindketten többször találkoztunk ezzel a jelöléssel, és általánosan elfogadottnak tudtuk. Mivel azonban (nagy)Magyarország földrajzát soha nem tanultuk (szemben a kifogásolókkal), nem mertünk erősködni. Aztán utánanéztem a dolognak, és “persze” azt találtam, hogy a volt Maros-Torda vármegye nagyon is Székelyföldnek számít, s hogy Marosvásárhelyt az első latin említés a székelyek új városának nevezi; egy időben Székely-Vásárhelynek is hívták, és mint az egyetlen székely királyi város, joggal nevezhető a fővárosuknak. De politikai-közigazgatási értelemben is “főváros” volt, mint a Maros Autonóm Tartomány székhelye, kulturális szempontból pedig most is az, habár etnikailag jobban felhígult, mint a “belsőbb” székely városok, Csíkszereda vagy Székelyudvarhely. A KISzó által használt (és valószínűleg más forrásból vett) kifejezés tehát nem kifogásolható, bár hivatalosan természetesen Vásárhelynek nincsen semmilyen fővárosi státusa. Egy történelmi vagy földrajzi szakmunkában a kifejezést nyilván idézőjelbe kellene tenni vagy pontosabb meghatározással élve a székelyföldi magyarság kulturális központjának kellene nevezni.

*

A húsvétot elég jól megúsztuk, a locsolók megkímélték a család hölgyeit (és engem) azzal, hogy (1-2 kivételtől eltekintve) elkerülték házunkat.

*

Alig hihető, de a szép emlékű UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány hivatalosan még csak most szűnt meg. Én ugyan 2002. július elsejével felfüggesztettem a tevékenységét és 2003-tól már nem létezőnek tekintettem, hivatalosan a bírósági végzés csak most tett pontot a történet végére. Érdekes, hogy ez éppen alapításának 10. évfordulóját követően történt.

Nehéz lenne értékelnem tényleges működésének az esztendeit. Fenntartása egyszerre volt eszköz és cél: bizonyos dolgokat (pl. könyvkiadás és -terjesztés) megoldásához megbízható jogi háttérül szolgált, ugyanakkor a fenntartása, mint “szent cél”, nagyon sok munkát és energiát igényelt és egyre több “kitermelt” pénzt emésztett fel. A körülmények folyamatos kedvezőtlen alakulásával egyre inkább nyűgöt, terhet jelentett, ezért aztán megszüntetése mellett egyre több érv szólt. Utólag azt gondolom, helyesen döntöttem, hogy nem engedtem a tehetetlenségi erőt érvényesülni.


Független sajtó, könyvkiadás Kárpátalján – szamizdat.balla.biz

Támogatások, oh!

…nem hiszek abban, hogy a támogatási rendszerben bármilyen tényleges és lényegi változás lehetséges lenne addig, amíg a legfelsőbb politikai szinten nem történik gyökeres szemléletváltás. Amíg a határon túli magyarság problémáját a pártok saját ütőkártyájukként akarják kijátszani, addig nincs esély arra, hogy az Illyés vagy bármelyik más, állami pénzből fenntartott és politikai célokat szolgáló alapítvány működésében érdemi változás történjen. Nem a vizsla a hibás abban, ha a vadász hol a rókákat, hol a farkasokat védi a nyulak és őzek ellenében.
*

Érdekes összefoglaló cikk a Nazca-vonalakról és egy újabb perui felfedezésről: szintén csak repülőgépről látható ötven gigantikus alakrajzot találtak dombok oldalába vésve. A Papirusz anyagában megadott linkekről továbblépkedve egy meglepő kutatási eredményről beszámoló cikkre bukkantam a National Geographic magyar oldalán: Genetikailag meghatározott a vallásosság?. A lényege: “az életkor emelkedésével egyre inkább a genetikai tényezők határozzák meg az emberek vallásosságát. Miközben a gyerekek hite általában a társadalmi környezettől (családi, közösségi hagyományok, iskolák, oktatás, nevelés) függ, addig a felnőtteknél a gének játszanak nagyobb szerepet.”

*

Levél az Illyés Közalapítványtól: támogatáspolitikájuk átalakítása évek óta napirenden lévő kérdés:

“Az átalakítás szükségességét egyaránt érzékelték Magyarországon és a határon túl; a kormányzati, a közalapítványi szférában és a kisebbségi intézmények szintjén is.
Megközelítésünkben a támogatáspolitika intézményes működtetés, amelyben a döntéshozatali szint és az ügyintézés professzionalizálódott. Mégis általános az elégedetlenség mind a támogatók mind a támogatottak körében. Mindez a magyar-magyar viszonyt is túlterheli.
[…] Mindezek után mit állíthatnánk: az eddigi támogatáspolitika egy feneketlen zsákba szórta a pénzt vagy egy hatékony közösségépítést segített?
[…]  az egyenes beszédet, a konkrét elképzeléseket keressük. Ennek érdekében az Illyés Közalapítvány irodája/Kuratóriuma arra kéri Önt, hogy fejtse ki a magyarságpolitikai támogatásokról véleményét.
Ezúton egy ankétot indítunk el, amelynek keretében közel száz szakembert kértünk fel arra, hogy 10 kérdésünk alapján fejtse ki a véleményét a támogatáspolitikáról…”

Kiemelések tőlem. Azért az már valami, ha maga az alapítvány, a kuratórium vet fel ilyen kérdéseket, és nem úgy tesz, “mintha legjobb rendin menne dolga” (hej, pedig!). A kezdeményezés tehát dicséretes, de sajnos nem hiszek abban, hogy a támogatási rendszerben bármilyen tényleges és lényegi változás lehetséges lenne addig, amíg a legfelsőbb politikai szinten nem történik gyökeres szemléletváltás. Amíg a határon túli magyarság problémáját a pártok saját ütőkártyájukként akarják kijátszani, addig nincs esély arra, hogy az Illyés vagy bármelyik más, állami pénzből fenntartott és politikai célokat szolgáló alapítvány működésében érdemi változás történjen. Nem a vizsla a hibás abban, ha a vadász hol a rókákat, hol a farkasokat védi a nyulak és őzek ellenében.

*

Csöngét estére várjuk, Kolos pedig már meg is jött, épp idejében: sürgősen metszeni kell a szőlőt; az anyja fülön is csípte ma reggel, most kint tüsténkednek a kertben, a bezárt ablakon keresztül is hallom, ahogy csattog a metszőolló. Lassan csak kitavaszodik nálunk is: a venyigeégetés füstszaga már nem engedi vissza a telet.

Különben Kolos hozott egy remek hídépító játékot. A környezetem tudja, hogy lassan tíz esztendős számítógépes pályafutásom alatt csupán egyetlenegy játék került hozzám közel, ez pedig a vízvezetés (Wall Pipe): falba építhető különböző csőelemeket kell úgy illeszteni egymáshoz, hogy a víz minél hosszabb utat tegyen meg és minél több hurkot képezzen. Voltaképp elég egyszerű, de nagyon szórakoztató játék, helyzetfelismerést és némi kreativitást, ötletességet igényel, no meg gyors csuklómozdulatokat az egérrel: ez még megy nekem. Ha megakadok az írásban vagy éppen sikerül valamit befejeznem, néha meg csak úgy, a magam szórakoztatására beiktatok a napomba egy-egy 20-25 perces futamot. A bonyolult stratégiai játékok túl sok időt és figyelmet követelnek, a lövöldözősek és mászkálósak pedig inkább idegesítenek, mint szórakoztatnak. A logikaiak, kirakósak, építősek, illesztősek közt vannak nagyon jók, de valahogy ezekre is sajnálom az időt. Korábban még különféle fallabdát (falbombát) játszottam néha, aztán ez is elmaradt. A kártyajátékokat, dámát, sakkot, malmot soha nem élveztem: ezekhez nekem emberpartner kell. No, de most itt van ez a hídépítős. Szintről szintre lépve mind nehezebb feladatokat kell megoldani: egyre szélesebb a folyó, távolabbiak a megadott támaszkodási pontok. A program autókat vagy vonatot küld a hidamra, s ha rosszul építettem, bizony összedől, elemeire szakadva belehullik a folyóba. Magát a hidat bármilyen hajlított ívűre, meredekre építhetem, de az autóútnak vagy a sínpályának menedékesnek kell maradnia. No, tegnap este túljutottam az első szint 6 pályáján, ma délelőtt már a második szint negyedik pályáján építettem felvonóhidat: ha nem működik a hidraulika, akkor a hajó nekimegy, elsodorja, összetöri az egész konstrukciót. (Amíg nem jöttem rá a csízióra, maga a hidraulika szakította szét a hidamat.) Acél-, vas- és burkolatelemekkel kell megoldani a feladatot, egyes pályákon használhatok acélsodronyt (drótkötelet), hidraulikát. Ja, és persze korlátozott a felhasználható elemek száma: mindegyik pénzbe kerül, és egy-egy hídhoz csak adott keret áll rendelkezésre. A legélvezetesebb, hogy az egyre komplexebb problémákat többféle módon is meg lehet oldani, és ha sikerült egyféleképpen, mondjuk magas tartópillérekkel, akkor megpróbálhatok egy masszív “tömbös” vagy egy kecses, íves megoldást… Egyelőre nagyon élvezem.

*

Kicsit megint igazítottam a Kettenklub induló oldalának a küllemén. Így most kicsit sok lett a beillesztett frame, de szükségét éreztem, hogy valahol jelezni tudjam az összes napi frissítést, azokat is, amelyek nem feltétlenül tartoznak a rovatonként amúgy is prezentáltak közé, hanem a “belső munkát”, a bővített, javított, átdolgozott oldalakat is mutatják.


irodalom: kreatív játék blog

Gondolta a fene (bakik, lapszusok)

Gondolta a fene! – Kárpátalján ezt nem Arany János mondta. A legenda legendája:  Irodalomtörténeti lapszus két kárpátaljai újságíróval (diplomás filológusok) és egy ungvári egyetemi docenssel 2005-ben. No persze igazság szerint maga Arany se mondta…  – Felfrissített naplójegyzetem 2005-ből: Ki mondta, ki írta?

Ki gondolta a fenét?

Gondolta a fene

Mondta-e Arany János?

Péter László jeles szegedi irodalomtörténész a Kortárs 2002. augusztusi számában – egy másik nagy öreg literátus, Czigány Lóránt írására reagálva – állítja, hogy átlagosan ötéves gyakorisággal valaki mindig elsüti az Arany Jánosnak tulajdonított „Gondolta a fene” mondást. Holott ilyet Arany soha ki nem mondott, le nem írt. Ezért hát meg is rója a jeles londoni kollégát. Czigány riposztol, joggal, hiszen ugyan Aranyt említve idézte a mondást, de hozzátette, hogy a vélhetően apokrif anekdota szerint””, hiszen maga is ismerte mind Köpeczi Bélának, mind Lőrincze Lajosnak a mondás eredetét fejtegető írásait. Abban az összes nagy koponya egyetért, hogy a szálak a Budapesti Szemle egy 1878-as kiadványába Arany által saját kézzel rótt széljegyzethez vezetnek (erre még visszatérek), de magát a jegyzetet csak másodközlésekből, közvetve ismerjük. Hogy esetleg ne Arany állna a mondás mögött, az egyikükben sem merült fel.

Valószínűleg azért nem, mert egyikük sem olvashatta az egymással közéleti lapokban való levelezés visszatetsző szokását meghonosítani látszó Milován Sándor és Kőszeghy Elemér pengeváltását, amelynek során az utóbbi levelezőpartner, Kőszeghy Elemér főszerkesztő  a Gondolta a fene” mondást merész fordulattal Ady Endrének tulajdonította, sőt, azt is tudni véli, hogy költőnk eme szavakra éppen Az ős Kaján kritikusi értelmezését olvasva fakadt. >> lásd Kőszeghy eredeti cikkét – a lap archivuma már nem érhető el, link törölve, bdk 2018

A tévedés mulatságos, a lapszussal bevezetett magyarázkodás ellenben inkább szánalmas. A magam részéről nem hiszem el, hogy Elemér minden hátsó szándék nélkül példálózott volna a szerbekkel. Ha Sacit nem Milovánnak, hanem Liebernek hívnák, elhinném. Abban pedig még ingadozom, hogy az irodalmi példával véletlenül nyúlt-e mellé, s az ős Kajánnal nem szándékosan célzott-e a kaján ősökre a Mit ér az ember, ha magyar?” szállóigét tartalmazó vers megidézésével.

És akkor az eredetre visszatérve. Több forrásban is azt a magyarázatot találtam (alább az ELTE Gépeskönyv-éből idézek), hogy Aranynak szemébe ötlött a Budapesti Szemle 1878. évfolyamának szeptemberi-októberi füzetében Tolnai Lajos Tompa Mihály költészete című tanulmánya, ebben is a következő mondat: Tompa úgy tett, mint Arany, kiről szépen írja Erdélyi, megvárta az időjárást, míg hozzá föláradt a víz, hogy elbocsáthassa csónakát.” Arany pedig állítólag ezzel a lapszéli jegyzettel kommentálta az őt érintő megállapítást: Várt a f… valamit.” Az elemző úgy véli, ebből a szerény, kipontozott f…-ból kelt ki az a tojás, amely olyannyira ízletes tápláléknak számított és számít a (főként) írói közvélekedés számára.”.

Bárhogy is, Kőszeghy most idegen fészekben költötte ki ezt a tojást.

Különben a Kárpátalja és a Kárpáti Igaz Szó hasábjain most már sokadik fordulójához érő levélváltásnak van még egy “sajtótörténeti” sajátossága. Az egymásnak üzengető két fél mindegyike eleve feltételezi, hogy közönségük mindkét lapot olvassa, ugyanis legtöbbször úgy válaszolnak a másik orgánumban megjelentekre, hogy sem a választ kiváltó írás tartalmát nem ismertetik, sem pontos megjelenési helyét nem közlik. A sajátos párbeszéd tehát úgy folyik, mintha a két lap egy lap volna, és teljesen természetes lenne, hogy a KISzó szombati számának olvasói pontosan tudják, mi állt a csütörtöki Kárpátaljában, s hogy a válaszadó mire reagál. A dolog egyfelől teljes képtelenség, totális szakmai nonszensz, ám másfelől, a kárpátaljai belviszonyok ismeretében valahol mégis érthető. Végső soron ugyanis ez a két újság mára ebből a szempontból valóban egynek tekinthető: ugyanaz az egyetlenegy tévésorozat fut mindkettőben, épp csak az egyik epizódot itt, a másikat ott adják, és aki az egyik folytatásban negatív, az a másikban pozitív hős – és viszont. A szereplők ugyanazok, a történet ugyanaz, azonosak a díszletek és egyazon közönség bámulja a kárpátmedence legnívótlanabb magyar szappanoperáját.

Folytatás pár nappal később:

A nyomok az ungvári egyetem magyar tanszékére vezetnek…

Ki mondta: Gondolta a fene

Február 27-i naplómban megírtam, Kőszeghy tévedett abban, hogy a Gondolta a fene mondást Adyval hozta kapcsolatba, hiszen nemcsak az irodalmi köztudat adja a kifejezést Arany szájába, hanem a hitelesnek tekinthető források is a Toldi szerzőjéhez vezetik vissza a szálakat.

Tegnapelőtt Sanyi (Horváth Sándor) hívott fel ez ügyben. Ő ugyan nem internetezik (mondta szinte büszkén, holott a KISZó épp nemrégiben kapott széles sávú műholdas hozzáférést), de jelezték neki, hogy a honlapomon… Az a helyzet – folytatta – hogy Kőszeghy őtőle kérdezte, mi is a mondás eredete, és ő bizony azonnal Adyt nevezte néven, de azért rá akart erősíteni az emlékezetére, és megkérdezte Gortvay Erzsikétől is (Gortvay Erzsébet tanárunk volt az egyetemen), aki határozottan állította, a Gondolta a fené-re Ady fakadt, mégpedig akkor, amikor Az ős Kajánról szóló kritikát olvasta. Van-e ennek írott forrása, kérdeztem Sanyit. Az bizony nincsen. No, nekem viszont van, és felolvastam a 27-i naplóm vonatkozó részleteit. „Lehet, hogy két különböző dologról beszélünk”, volt a véleménye Sanyinak. Hát az bizony valóban meglehet, mondtam, mivel valóban másra gondoltam, mint ő.

Bár Aranyra vonatkozóan százával találtam hivatkozásokat, Adyval összefüggésben pedig egyre sem akadtam, azért csak rákérdeztem pár partneremnél is: ők hogy tudják? Nos, a nem-kárpátaljaiak kivétel nélkül csakis Arannyal tudták a mondást kapcsolatba hozni (irodalomtörténészek és laikusok egyaránt voltak köztük).

Ady mint lehetséges forrás kizárólag azoknál merült fel, akik az ungvári egyetem magyar tanszékén végeztek. Ebből ugyan merész, de logikus következtetés: ez a verzió itt, Ungváron született meg, és alighanem Gortvay Erzsébet egyetemi docens elméjében, aki ezek szerint nemzedékeket oltott be ezzel a tévhittel.

Erről azt gondolom, hogy egyrészt az anekdoták természete már csak ilyen: ha vándormotívummá válnak, akkor bizony szereplőik is felcserélődhetnek; ugyanazt a történetet el lehet mesélni Napóleonnal vagy Sztálinnal, Churchillel vagy Roosevelttel, Királyhegyi Pállal vagy Darvas Szilárddal, Karády Katalinnal vagy Medveczky Ilonával; másrészt viszont ha mind a közvélemény, mind a szakma egy bizonyos személlyel hoz összefüggésbe egy bizonyos anekdotát vagy szállóigét, akkor mással behelyettesíteni bizony tévedés; hibává akkor válik, ha a tévedést még további adalékkal (Az ős Kaján említése) kívánja hitelesíteni az átíró; vétekké pedig akkor, ha beavatatlanok nemzedékeit tanítja félre saját tévhite alapján.

Nota bene. Ady Endre minimum azt mondta volna, hogy Gondolta a franckarika. Vagy még inkább: Gondolta a rosseb.

Gondolta a fene – frissítés – 2016

A kérdést kellőképpen körbejárta az Urbanlegends.hu 2015-ben, azaz 10 évvel fenti írásom keletkezése után. A lényeg ugyanaz: Arany János sosem írta le a neki tulajdonított mondatot. Ady neve érthetően fel sem merül az összefoglalóban:

  • Gondolta a fene – mondta Arany János (az oldal pillanatnyilag nem érhető el, az írást bemásoltam a cikk aljára – 2018)

Régebben, amikor még rendszeresen olvastam Kárpátalja akkor legkevésbé olvashatatlan újságját, sorra találtam a fentihez hasonlatos kisebb-nagyobb, olykor viszont bődületes bakikat. Ízelítőül néhány (kattintásra a Vipera News-ba írt sziszegéseim nyílnak meg):

No de vissza a 2005-ös naplóhoz, az első bejegyzés ott így folytatódik:

És ha már tévedésekről. Életem legnagyobb melléfogását én is a Kárpáti Igaz Szóban követtem el, abban a tíz egynéhány hónapnyi feledhető időszakban, amikor hosszú szünet után (és előtt) éppen publikáltam benne. Saját írásaimon (itt: elérhető mindegyik) kívül a Hóvége számára szerveztem néhány külsős szerzőtől “vezérpublicisztikát”, és Elemér kérésére illusztrációkat is kerestem hozzájuk a neten. Találtam is az egyikhez egy remek Molnár C. Pál-grafikát, ám a képaláírásba – pillanatnyi elmezavaromban – azt írtam, hogy Kálmán C. György. Előbbi ma már klasszikusnak számító rangos képzőművész, utóbbi ma is élő jeles irodalomtudós, publicista. Máig nem értem, hogy téveszthettem össze őket. Nyilván a C. betű bolondított meg. Ám ezzel az erővel magamat is összetéveszthetném Hegedűs D. Gézával.

A grafika a rossz névvel meg is jelent, gondoltam, illene helyreigazítást adni, napokig lapítottam, mikor hív fel Szemán Öcsi vagy Tóth Lajos, hogy fejemre olvassa bűnömet. De nem történt semmi.

Bakot lőttem egy többször megjelent novellámban is. A legutóbbi kötetembe is felvett Baba Jaga kunyhója c. írásomban azt állítom, hogy az Egy kiállítás képei-t is, ahogy sok más Muszorgszkij-művet, Rimszkij-Korszakov hangszerelte nagyzenekarra. De nem, a zongoradarabot Maurice Ravel írta át szimfonikus művé. A másik tévedés ugyanitt: rossz címen említek egy Chopin-művet. Helyesen Forradalmi etűd, de én Forradalmi scherzó-t írtam. Ezeket sem tette szóvá senki.

Itt az interneten azonban sokkal érezhetőbb az olvasói kontroll. Majd’ mindig akad valaki, aki balfogásaimra figyelmeztet. Legutóbbi naplómban pl. azon élcelődtem, hogy a Kárpátalja lapban a Trianon-film kapcsán összevonták Koltay Gábor és Koltai Lajos nevét. Utóbbit közismert becenevén Sütyiként említettem, holott persze Sutyi a helyes. Lion Nathan azonnal rám is szólt a Fórumban – ki is javítottam, meg is köszöntem, és pironkodtam is rendesen. Ha az ember hibákat kifogásol, maga se tévedjen, és maga előtt se hivatkozzon arra, hogy az újságnál a névtévesztés nem csupán a szerző mulasztása, hiszen nem vették észre sem korrektorok, sem olvasó- vagy főbb szerkesztők. Nem, ha az ember kekeckedik, akkor két fölös pontot se tegyen az u-ra. Ügye így van!


Marinov Iván, Urbanlegends.hu

Gondolta a fene! – mondta Arany János?

Egy anekdota szerint Arany János egy alkalommal, amikor megjegyzést fűztek egy művéhez, a lapszélre ezt írta: Gondolta a fene! Utánanéztem, mit tudunk erről a lapszéli jegyzetről.

Különös anekdotaértelmezési csatát őriz az internet a 2000-es évek elejéről arról, leírta-e Arany János a címben szereplő mondatot. Az egyik fél szerint ennek nincs nyoma, és jó eséllyel a folklór termékének tekinthetjük. Péter László irodalomtörténész szerint a történet “sovány valóságalapja talán az az eset, amiről Ercsey Sándor beszél Arany János életéből című könyvében. Tehát hogy Arany olvasott egy 1878-as Budapesti Szemlében egy Tompa Mihály költészetéről szóló tanulmányt, amiben a következő mondat szerepelt: „Tompa úgy tett, mint Arany, kiről szépen írja Erdélyi, megvárta az időjárást, míg hozzá föláradt a víz, hogy elbocsáthassa csónakát.” Ehhez a mondathoz fűzte állítólag Arany a lap szélére: „Várt a f… valamit.” Péter László azt is megjegyzi, hogy a szállóige eredetéről már csak azért is tisztában lehetne az azt használó Czigány Lóránt író-irodalomtörténész, mert a kérdést korábban Köpeczi Béla és Lőrincze Lajos már tisztázta.

Czigány Lóránt viszontválaszában azonban leírja: ő nem azt írta, hogy biztos benne, az idézett anekdota Arannyal esett meg – a szövegben “vélhetően apokrif anekdotaként” hivatkozik rá. De azt is megjegyzi, hogy szerinte se Köpeczi Béla, se a szólás eredetijének néhány évvel később utánajáró Lőrincze Lajos (Gondolta a fene. Élet és Irodalom, 1980. 8. sz.) nem tekintette a kérdést lezártnak. Lőrincze például azt írja: „Ha az eredetet megvilágító új adatok nem kerülnek is elő, a variációk minél teljesebb összegyűjtése is igen sok tanulsággal járna.” Ebből pedig Czigány azt a következtetést vonta le, hogy az anekdota apokrifnak tekintendő, és “nem ildomos azt írni, hogy rosszul idézte Aranyt. Mert nem Aranyt idézte, hanem egy szólásmondás egyik változatát” – érvelt.

És hogy mi van Lőrincze cikkében?

Ezek után tényleg érdemes megnézni, mit is írt Lőrincze idézett cikkében. A nyelvész 1980-as kutatása már csak azért is érdekes, mert egy olyan munka leírását láthatjuk benne, ami még ma, a digitális és kereshető források idejében sem mindig egyszerű.

Lőrincze a történet általa összegyűjtött megjelenéseivel kezdi cikkét (idézi Arany mondását többek között Vargha Balázs irodalomtörténésztől és Tersánszky Józsi Jenő írótól), majd elmeséli, hogy egyszer a rádióban is említést tett róla, aminek hatására kapott néhány hasznos kommentet. Azt azonban ezek segítségével sem sikerült megállapítania, “kinek milyen megállapításához fűzte Arany a híres megjegyzést”.

“Az adatok nagy számából előttem se kétséges, hogy Aranynak valóban volt ilyen széljegyzete, megjegyzése. A nyelvészek legtöbbje arra gondol, hogy Arany a Magyar Nyelvőr valamelyik füzetének szélére írta a kérdéses mondatot…”, de ez már a 20. század első harmadában feldolgozott terep volt, mégsem jelenik meg bennük a komment.

A sokféle változat – gondolta, tudta, akarta, várta a fene – Lőrincze szerint azt sugallja, hogy egyiket se tekintsük eredetinek, szerinte talán több, tartalmilag hasonló megnyilatkozásból kristályosodott ki a legismertebb változat. A szinte mindegyik verzióban szereplő fene szóval egyébként máshol is találkozni Arany széljegyzetei között, és létezik egy hasonló írott visszaemlékezés is – Lehr Albert Arany-magyarázó például ezt írja Emlékezések Arany Jánosra című cikkében:

Mikor nagy Toldi-kommentáromon dolgoztam, s nagyjából el is készültem vele, meglátogattam őt oly célból, hogy egy-egy kényesebb s többféleképp magyarázható helyre nézve felvilágosítást kérjek tőle, vagy inkább, hogy utólag igazolva halljam a magam fölfogását. Csudával tapasztaltam, hogy evvel ütötte el a dolgot: ‘Én bizony nem emlékszem már, hogy’ gondoltam, mit gondoltam“.

Lőrincze szerint akár ez a részlet is lehet a sokat idézett mondat forrása, de ugyanígy lehet az 1977-es Köpeczi Béla cikkben említett Ercsey-idézet is az időjárásra váró Aranyról.


Arany jános, Ady Endre, Lőrincze Lajos, Péter László, Köpeczi Béla, Gortvay Erzyébet, Kőszeghy Elemér, Horváth Sándor. Gondolta a fene!

Koltay – Koltai

Kőszeghy pedig levelet írt és küldött nekem, de (sajnos vagy szerencsére) nem tudtam elolvasni, mert agyontöredeztek a sorok és minden ékezetes betű helyett számkombinációk meg üres szóközök jelentek meg. Ha nagyon fontosnak találtam volna és lett volna türelmem hozzá, talán elkezdem megfejteni, de inkább arra kértem, küldje el újra. Egyelőre erre nem került sor. Annyit azért ránézésre is megállapíthattam, hogy újra kifogást emelt amiatt, miket írok én itt a naplómban az Igaz Szóról és őróla. Alighanem a Milován nevére-származására való nemtelen célozgatásából is megpróbálja kimagyarázni magát. Nem tudom, mit hozhatott fel mentségére, de annyi bizonyos, hogy maga Milován is pontosan úgy értette ezt a „leszerbezést”, ahogy én: a friss (a neten hibás dátummal megjelent) Kárpátaljában Levél vitézlő nemes, nemzetes Kőszeghy Elemér tekintetes úrnak! cím alatt eléggé szellemesen riposztol (bár ő is csúsztat…). (Írását betűztem a Fórumba a BéDéKá topikba, tegnapi dátummal – itt remélhetőleg hosszabb ideig megmarad, mint a Kárpátalja internetes archívumában, amely mindig csak az utolsó 5 számra terjed ki; ezért is nem linkeltem be ide.)

Bárhogy is, eléggé szomorú, hogy két magyar vezető egymás baszogatására használja a saját szócsövét.

Ugyanebben a lapszámban olvasható, hogy bejegyzésre került a KMKSZ-párt; most már jó lesz nekünk, főleg, ha az UMDSZ-es ellenpárt is működni kezd! Összefoglalót közölnek a KMKSZ választmányi üléséről is, ebben többek között ez áll:

„A Viktor Juscsenkóval kötött választási együttműködésben a KMKSZ általános politikai igényeket fogalmazott meg: Tisza melléki járás, önálló magyar tankerület, garantált képviselet a parlamentben a kisebbségek számára, az 1944-ben elhurcolt civil lakosság rehabilitálása – hangzott el. “Ezek nagyobb léptékű ügyek, melyeket nem lehet néhány nap, hét alatt elintézni. A KMKSZ viszonyát az új hatalomhoz az határozza majd meg, hogy lesz-e előrehaladás ezekben a kérdésekben. Az országban hatalomátvétel zajlik, az időigényes folyamatokról most még nem lehet egyértelmű következtetéseket levonni” – mondta Kovács Miklós.” (Kiemelés tőlem)

Nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a most már sokadszor idézett híres megállapodás első 2 (általam kiemelt) pontjából semmi sem lesz, és nagy valószínűséggel a 3-ból sem. Ha mégis, nemcsak megemelem, hanem meg is eszem a kalapomat.

Frissítés 2016.: A kalapom még mindig ép, a Tisza-melléki magyar többségű járás pedig csócsálható gumicsont formájában állándósult, az egyik fél részéről mint választási beetetés, a másik fél részéről mint újra és újra benyelt csalétek.

Még egy apróság ugyanebből a Kárpátalja-számból. A kulturális hírek közt szerepel, hogy Beregszászban is bemutatják a Trianon c. filmet. A tudósításban kétszer is szerepel a rendező neve, mégpedig így: Koltay Lajos. Pedig szegény Sutyinak most van elég baja a Sorstalansággal, nem hiányzik még neki most ez a Trianon meg az ypszilon. Legközelebb talán majd a harmadik Koltai Csocsóját írják a rovására Beregszászban.

*

Zalatnay István telefonhívása Bp-ről. Évek óta nem beszéltünk. Egy bizonyos szervezési ügyben keresett (ebben eléggé le kellett őt magamról beszélnem), de más miatt nagyon örültem jelentkezésének. Csak most kérdezhettem meg, megkapta-e annak idején Az utolsó híd c. írásomat (ennek ő is egyik névtelen szereplője). Amikor friss volt az írás, postáztam neki, de a küldeményem valahogy eltévesztette a célt; másodszorra talán Éva vitte be a munkahelyére, de ő éppen akkor nem volt ott, és nem kaptam később sem visszajelzést. Most megerősítette: megkapta és köszöni, kedves emlékei közt tartja nyilván olaszországi utazásunkat. Nekem meg eszembe jutott, milyen érdekes, 1999-ben ennek az írásnak a közlését nem vállalták a Mo-i folyóiratok (egy kifejezetten ellenzéki sem), így jelent meg szinte egyidejűleg a Korunkban és a Hídban. Azóta persze 2002-es kötetemben is megjelent.

*

Vajda Jóskáék látogatása. Első alkalom, hogy megözvegyülése után új párjával jött el: Okszána csapi kollégája, igen kedves, szimpatikus, szép asszonyka. Magyarul ért valamennyit, de nem beszél. Nem is bántuk, legalább egy kicsit gyakorolhattuk az oroszt. (Milyen érdekes, 20-25 évvel ezelőtt kifejezetten feszélyezett minket, ha egy társaságban egyvalakinek a kedvéért oroszul kellett beszélni, most meg inkább örülünk neki…)

Jóska elhozta ajándékba demo CD-je egy példányát is, 12 megzenésített vers van rajta; a szövegek többségéhez közöm van: vagy írtam, vagy fordítottam őket. Meghallgattam; Jóska hangja egészen kitűnő, hangszeres tudása is imponáló (minden instrumentumot ő szólaltat meg). De a zenéje sajnos nem az én ízlésem.

*

Kolos megjött Veszprémből. Ott térdig áll a hó, nálunk meg elolvadt, és az időjósok fenyegetőzése ellenére nem volt a napokban hófúvás.

Bolonyik

Kedves levél Komáromból, Liszka Józseftől. Az OSZK-ban nézett utána egy bibliográfiai adatnak, így került a kezébe a Palócföld egy régebbi száma, és meglepetéssel tapasztalta, hogy két szonettem szerepel benne. A meglepetést nem annyira személyem, hanem a műfaj okozta: “nem is gondoltam volna, hogy még ma is verselnek szonett-formában”. Mint írja, megfogták a verseim, nem is annyira a tartalmuk, mint a zenéjük. Egy közös sorukra azért emlékezett, ez alapján beazonosíthattam (mert bizony egyáltalán nem emlékeztem erre a publikációra), kiderült, hogy a Tíz nyári és őszi szonett c. ciklusomból jelent meg kettő a palócföldi folyóiratban. Jóskának elküldtem a teljes ciklust, és itt az alkalom, hogy személyes digitális irattáramba is feltegyem: >>> Tíz nyári és őszi szonett. (Az esti kertben lámpa imbolyog… stb.) Téli kertről szóló szonettjeim egyelőre nincsenek.

Egy érdekes momentum tegnap megjelent lapjainkban. A Kárpáti Igaz Szó MTI-hírként közli a KMKSZ-elnökség hétfői ülésének a határozatait (eleve röhej, hogy ilyen kerülő úton, Budapesten keresztül jut hozzá az ungvári szerkesztőség az Ungváron megtartott ülés határozataihoz), az érdekesség az, hogy annak csupán az első két pontját ismertetik. Pedig létezik egy harmadik pont is, mint erre a tegnap éppen Apuval villáminterjút készítő és pár percre nálunk fent is időző Horváth Sanyi felhívta a figyelmemet: a Kárpátalja c. lap febr. 4-i (de tegnap már megjelent) száma közli is. Ebben a KMKSZ, mint a KISzó egyik lapalapítója, felszólítja az alapító-társakat (megyei közigazgatás és tanács), hogy mentsék fel Kőszeghyt főszerkesztői tisztségéből. (Az MTI honlapján egyébként nem tudtam megtalálni az anyagot, pedig hosszan keresgéltem a legkülönbözőbb keresőszavakkal – érdekelt volna, hogy ez a harmadik pont vajon a hírlánc melyik pontjánál veszett el). Az eset mindenesetre több mint érdekes, már csak azért is, mert a KMKSZ az elmúlt években nemigen hivatkozott arra, hogy alapítója lenne a KISzónak, ellenben folyamatosan szidta, mint a bokrot (nem mindig érdemtelenül, de mindig rosszindulattal). Közben meg a nevük tizenvalahány éve ott van az impresszumban… (A másik két határozati pont közül az elsőben a Kisszelmenc-Nagyszelmenc közti határátkelő megnyitását szorgalmazzák, a másodikban az ellen a minisztériumi törvény ellen tiltakoznak, amelyik megtiltja, hogy a nemzeti iskolák bélyegzőin az orosz és ukrán nyelvű szövegen kívül más is szerepeljen.)

Felfigyeltem a Kárpátalja egy további, nmi aláírású cikkére is. Az eléggé szellemes írás azt taglalja, hogy annak idején a Magyar Értelmező Kéziszótár összeállításakor egymás alá került a bolondul és a bolsevik szó, és egy cenzor kötelezte a szerkesztőket, hogy szüntessék meg ezt a rossz asszociációknak utat engedő egymásutániságot. Állítólag így került a két szó közé a bolonyik egzotikus növénynév, amely szónak a létezése a cikk szerzője szerint legalábbis kétséges. Hát… Csak a legkisebb fáradságot igénylő utánanézéssel (Google) megállapíthattam, hogy a bolonyik szó éppenséggel a Pallas nagy lexikonban is szerepel (bár igaz, nem címszóként), és abba talán mégsem bolsevik cenzorok miatt került bele. Szerepel továbbá más szakszövegekben is, így máris megtudtam, hogy létezik mérges bolonyik (Sium latifolium) és sarlós bolonyik (sium falcaria) – kalapácsos azonban nincsen. Ám azt is tudjuk, hogy aki kalapácsnak képzeli magát, az mindent szögnek néz, különös cenzori munkakörben.


Kapcsolódó téma: Cenzúra a Kádár-korszakban (szamizdat-történet) | növények a télikertben

Ukrajna-szoftver?

ukrajna_2Amikor mostanában többször is azt írtam, hogy a narancsos forradalomnak nincsen igazi tétje és nem lehet komoly hozadéka, egyre megy, hogy melyik Viktor győz és országol, akkor voltaképp Ukrajnát (történelmével, hagyományaival, lakosságával, geopolitikai helyzetével) hardvernek értelmeztem, olyan meghatározottságnak, amely eleve lehetetlenné teszi bizonyos szoftverek (pl. nyugati értelemben vett demokrácia) futtatását. Ezt ugyan továbbra is így gondolom, de hát miért ne játszanék el a gondolattal, hogy Ukrajna mégis inkább szoftver, és segíthet rajta, ha importált javítócsomagokkal updatálgatják. Csak az a baj – gondolom tovább – , hogy egy ennyire hibás programot nem javítgatni, hanem teljesen újraírni kellene.

A Korunk utolsó tavalyi számában (2004/12) Rigán Lóránd A liberalizmus mint szoftver c. kisesszéje. Problémafelvetése nagyjából a következő. Vajon a jelenleg egymásnak feszülő két nagy formáció, a liberális Nyugat és az iszlám Kelet vajon inkább hardvernek vagy szoftvernek tekinthető-e? Azaz a maguk „kemény” megalkotottságában rajtuk futnak-e a programok (a történések), és eredendő voltuk alig-alig enged meg bármiféle beavatkozást, módosítást, vagy pedig inkább olyan szoftverekként működnek, amelyek rajtunk, emberi mivoltunk, természetünk, képességeink egészén („conditio humana”) futnak, s ilyenekként módot adnak a beavatkozásra, akár – ezt már én mondom: – egyfajta javítócsomagok révén módosítható az eredeti program. A szerző nem kötelezi el magát egyik felfogás mellett sem, bár inkább a szoftver-elméletre hajlik a hardver-hívőkkel szemben. Ugyanakkor ezt írja: „…a liberalizmus és az iszlám szoftver-elmélete a maga pragmatikus rugalmasságát homályosságaival, sőt nagyfokú meghatározatlanságával fizeti meg. Hogy mi is az iszlám vagy a Nyugat mint olyan lényege, sohasem jelentheti ki egyszer s mindenkorra, végérvényesen. Folytonosan lehetségesek kell hogy maradjanak az eltérések az eredeti kódtól. Az elkülönböződés, a deviancia és a mutáció tehát elkerülhetetlen.”

Mindez engem nem is annyira a Nyugat és az iszlám relációjában gondolkodtatott el, hanem egyrészt általánosan „az összes többi, radikálisnak tételezett fogalmi oppozíció” kérdésében, másrészt pedig, hát igen: a jelen ukrajnai helyzet vonatkozásában. Amikor mostanában többször is azt írtam, hogy a narancsos forradalomnak nincsen igazi tétje és nem lehet komoly hozadéka, egyre megy, hogy melyik Viktor győz és országol, akkor voltaképp Ukrajnát (történelmével, hagyományaival, lakosságával, geopolitikai helyzetével) hardvernek értelmeztem, olyan meghatározottságnak, amely eleve lehetetlenné teszi bizonyos szoftverek (pl. nyugati értelemben vett demokrácia) futtatását. Ezt ugyan továbbra is így gondolom, de hát miért ne játszanék el a gondolattal, hogy Ukrajna mégis inkább szoftver, és segíthet rajta, ha importált javítócsomagokkal updatálgatják. Csak az a baj – gondolom tovább – , hogy egy ennyire hibás programot nem javítgatni, hanem teljesen újraírni kellene.

*

A mai Népszabiban megjelent Eörsi István cikke, amelynek végén az enyémet is említi. Elküldte egy újabb írását is, azt még nem tudtam elolvasni.

*

Nem írtam még arról, hogy Judit is, és a lánya is blogot indított nemrégiben: Berlin felett az ég, illetve Nabelshow. Zsófi épp Pétervárra készül, hosszabb ösztöndíjas időszakra – készülődései máris nyomon követhetők.

*

Jó pár napi munkával Kettenklub-kompatibilissá tettem csaknem egy esztendeje megszakadt identifikciós játékunk oldalait: LÁSD. Most, hogy újraolvastam az összes meghatározást, úgy találtam, rengeteg ötletet tettek bele szerző- és játékostársaim, csak köszönet és hála illeti őket. Talán már a jövő héten újraindítom az interakciót.

Éva kenyeret sütött

kenyersutes

Ferenczy Noémi: kenyérsütés (akvarell)

Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni…

2005 első naplóbejegyzése

Lassúdad évkezdés, lustácska napok. Tegnap és ma: a 2004-es Pánsíp Szalon fontosabb oldalainak az „újraalkotása”, elhelyezése a Kettenklub rendszerében – holnapra talán ebben a formájukban is elérhetővé válnak a legutóbbi interakciók. Ma a publicisztikai e-book-sorozatom első darabjához kellene megírnom az előszót – egyelőre hozzá sem fogtam, inkább a honlapot bütyköltem. Egy kis kedélytelenség is eluralkodni látszik rajtam.

*

Ünnepi jókívánságok, levelek, telefonok; a gesztusok mellett pár új hír, kisebb beszélgetések. Jóskát kínozza a gyomorfekélye, Ildikó munkahelyet vált. Dóra nehezményezi, hogy az archívumból nem lehet elérni az Alkarpatraz-t. (Megoldottam.) Tibor bá’ rákérdez: olvastam-e a legutóbbi Együttet. Nem olvastam. Kérdezem, ez hanyadik tavalyi szám. A harmadik. Én bizony az előzőt sem láttam, és a 2004/1-esbe is csak a neten böngésztem bele még tavasszal. Elgondolkodom a dolgon. Igen, teljesen megszűnt az igényem arra, hogy „itthoni” irodalmat vegyek magamhoz. Azelőtt nem jelenhetett meg olyan sor íróinktól, amit, akár többször is, el ne olvastam volna. Ismertem minden új munkát, bárhol is jelent meg, ambicionáltam, hogy hozzájussak. Még a nagyon rossz regényeken (pl. Szöllősy) is átrágtam magam és a teljesen érdektelen vagy dilettáns verseket sem hagytam ki (mondjuk Zseliczki, Balla Teréz, Demján Miklós). Talán Weinrauch Katalin volt az egyetlen, akit egy idő után elvből nem olvastam, de őt is csak azért, mert az írásait a legnagyobb jóindulattal sem tudtam irodalomnak tekinteni. Aztán sorra értek a negatív hatások. Ígéretes fiataljaink elköltöztek, s nekem látnom kellett VFL és Füzesi amúgy sem túl tágas költészetét beszűkülni, Horváth Sanyi ki sem bomlott prózáját kocsmai monológokká degradálódni. A végső kiábrándulást NZM minden tőle elvárható minőséget alulmúló kisregénye és Fodor Géza azelőtt általam is a legmagasabbra tartott költészetének elkeserítő visszafejlődése eredményezte. Még megírtam a Sáskajárás után c. opuszomat – de ezzel meg is szűnt az érdeklődésem a kárpátaljai magyar irodalom – mint olyan – iránt. Az ember egy ideig riogatja magát a rosszal, a silánnyal, a folytonos újraközlésekkel, a szerkesztetlen könyvekkel, kötelességének érzi, hogy véleményt alkosson róluk, és észrevételeinek a nyilvánosságra hozatalával talán hozzájáruljon valami egészségesebb szemlélet, nagyobb műgond, kiteljesedő alkotásmód kialakulásához. Aztán belefárad, beleun, és megérti, hogy teljesen fölösleges erőfeszítés a hibákra és gyengékre rámutatni: épp ez ellenkezője történik annak, amit elérni szeretne.

Így hát, Tibor bátyám, nem, bizony nem olvastam az Együttet, és mivel a kiadóknak-szerkesztőségeknek eszükben sincs elküldeni újdonságaikat (persze a szerzőknek sem), így az utóbbi időben már semmilyen erőfeszítést nem teszek, hogy a megjelent kiadványokat megszerezzem. Ámbár az Igaz Szó jár, mégse nagyon nézek bele a Hóvégékbe.

*

Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni. Délelőtt kint volt a városban, de csak egyetlen helyen árusítottak kenyeret, ott pedig négy tömött oszlopban tolongtak a sorban állók, így eldöntötte, hazajön, begyúrja és megkeleszti a tésztát, kemence híján beveti a sütőbe. Épp most kezdtek el terjengeni a semmi máshoz nem hasonlító illatok. Talán ez jobbra fordítja kicsit nyomott hangulatomat.

régi idők naplója

Az eltelt 3-4 napot nagyjában-egészében az archívumom rendezésével töltöttem. Most olyan anyagokon dolgoztam, amelyek nemcsak a honlapomnak, hanem személyes virtuális irattáramnak is fontos részét képezik: 1997 óta vezetett naplóm korai szövegeit igyekeztem ésszerű és egységes, átlátható és könnyen bejárható formában újra közreadni. Bár a webnaplós korszakom előtti években írt jegyzeteim nagyrészt elérhetőek voltak, mégpedig nagyjából abban az alakjukban, amelyben különböző folyóiratokban megjelentek, most kiegészítettem őket korábban nem közölt részletekkel. Ez utóbbiak vagy terjedelmi okokból maradtak ki az annak idején publikált anyagból, vagy pedig – és gyakrabban – személyes érzékenységek miatt tartottam vissza őket…

Egyelőre az 1997-es, 1998-as és 1999-es naplókat rendeztem el a most egy időre véglegesnek tekintett tartalmukkal és a Kettenklub formátumához igazított külalakban. (Mindez azt is jelenti, hogy még mindig vannak nem publikus szövegeim azokból az időkből!)

Mielőtt megújítanám és a Kettenklub arculatához igazítanám a Pánsíp Szalon honlapját (ezt nem akarom véglegesen az archívumba tenni, hiszen az egyik akcióm még lezáratlan, és nem mondtam le arról sem, hogy a jövőben újakat indítsak), addig is a „régi”, valójában még csak egyéves rendszer Egy mondat a… címen futó rovata keretében a Munkanaplómban részletesen beszámoltam a Tejmozival kapcsolatos újabb fejleményekről, továbbá elérhetővé tettem Gergely Tamás interjúját, amelyet az intarakcióval kapcsolatban készített velem, ám a „célhelyen” nem jelent meg, így majd az RMSZ-béli sorozatbanban kerül rá sor; addig is hadd váljon olvashatóvá itt – az év egyik utolsó frissítéseként.

Az archívumban pedig egyik legértékesebb anyagunkat, a kortárs lengyel költők antológiáját tettem elérhetővé.

És még egy kicsit a honlap belső ügyeinél maradva. „Természetesen” találtam egy kis igazítani valót a Kettenklub méretezésében. Túl keskenynek találtam a belső oldalakat, így a szélsőkből leloptam pár pixelnyit. A január elsejei frissítések már tükrözni fogják ezt a változást, de feltehetően az „avatatlan” szemek alig is veszik majd észre.

*

Ma távoli, és csak levelekből megismert barátom és kollégám azzal lepett (és tisztelt) meg, hogy elküldte egy nekem ajánlott versét. Ide tűzöm:

Cseke Gábor

Dumaparti

Balla D. Károlynak

Valahol egy dunaparti
Asztalnál a dumaparti
Arról szól hogy ki a magyar
S kié lesz a Duna-kanyar
Ha majd egymást szégyenszemre
visszaküldjük Nárittyenbe
S ittmarad e táj kifosztva
Hullt levélen deres rozsda
Faszulunk és megfeszülünk
Nő az orrunk és a fülünk
Pedig most hallgatni kéne
Fogózni egy szomszéd kézbe’
Itt vagyunk ezért maradtunk
Pedig mennyiszer kikaptunk
S győzni csakis egymás ellen
Mindent lefitymáló szellem
Tépi száját egyre hallom
Ide veled ősi kardom
Belémszúrja meg sem érzem
Rossz álom volt mégis vérzem

*

Az év utolsó naplójegyzete szóljon arról is, hogy magánéletünknek alighanem két legsúlyosabb esztendeje áll mögöttünk. Apósom tragikus halála, apám egészségének többszöri megrendülése; és hát a család többi öregje sem csattan ki az egészségtől.

Rendhagyó módon a saját állapotomról is hadd essen itt szó. 2003-as balesetem óta nem nyertem vissza járáskészségemet, az idén pedig elkezdődött tolókocsis korszakom. Amit nagy derűvel fogadok, és sokkal nagyobb biztonságban érzem magam így, mint a járókeretes szerencsétlenkedéssel. Nincs kedvem előkeresni valamelyik régi dossziémból, de valamikor 18-19 éves koromban, amikor megbarátkoztam a tudattal, hogy gyógyíthatatlan betegségem van, már írtam erről egy verset; a szakirodalmat is megismerve joggal hittem azt, hogy sokkal-sokkal hamarább bekövetkezik ez a mostani állapotom – végül is elég szépen kitolódott. Akkor azt a verset valahogy így fejeztem be: „Örömből is elég nekem oly kevés és olyan kicsi / – egy jól gördülő, fordulékony, és nem nyikorgó tolókocsi.” Nos, jelenthetem: jól gördül, fordulékony és nem nyikorog, így hát kamaszkori vágyálmom beteljesült…

Viccen kívül: a dolog egészét, úgy érzem, valóban a legkisebb lelki megrázkódtatás nélkül sikerült elfogadnom. Az egyetlen tényező, amelyet szívesen elkerülnék, s ami bánt: hogy Évának egyre több dolga van velem, s hogy most már egyáltalán nem boldogulok nélküle, nem tudom sem elkezdeni, sem befejezni a napomat egyedül – ez számára olyan kötöttséget jelent, amelyet ugyan a maga természetességével és kedvességével vállal, én mégis igazságtalanságnak gondolom, hogy most már egyetlen napra sem szabadulhat tőlem. És most ez egyszer nyilvánosan is hadd köszönjem meg neki minden törődését. (Persze amikor e sorokat olvasta, ajánlotta, hogy ezt a mondatot hagyjam ki… Ilyen esetekben közösen szoktuk mérlegelni, mi erősebb: az, amennyire őt zavarja, vagy az, amennyire én szükségesnek gondolom. Gyakran meggyőz a határozottsága. De most én nyertem.)

Ezen túl még valamit be kell vallanom. Azt, amit Gábor Miklós naplóját olvasva értettem meg néhány évvel ezelőtt. Súlyos egészségi állapotában ezt írja: „A képtelenség egyben kényelem is”. Szó se róla, a fizikai korlátaim ugyan megfosztanak számos olyan dologtól, amit szeretnék csinálni és igazi örömöt okozna – ugyanakkor azonban felment olyasmi alól is, amit nem szívesen csinálnék. Így hát akár azt is mondhatnám, valamilyen szinten ez a körülmény segített hozzá ahhoz, hogy kialakíthattam egy olyan életet, amelyben, kár lenne letagadni, eléggé jól érzem magamat, és amely még mindig gyakrabban tölt el megelégedéssel, mint hiányérzettel. Azt már többször leírtam, hogy a korlátaimból talán sikerült életvitelt faragnom, s a hendikepjeim kényszerítettek rá arra, hogy tőlük szabadulni vágyva másutt, másban előre lépjek.

Azért igazi, nem kudarcból formált, hanem valódi örömökben is volt részünk. Maradva a családnál: gyerekeink eredményessége. Kolos egyévi sikertelenség után mégis elkezdhette azt tanulni, amit szeretett volna; első évét (általunk nem várt) sikerrel teljesítette, s ha ezt a félévet is jól zárja, akkor túl van a hároméves képzés felén, másfél év múlva kenyérkereső szakma lesz a kezében. Csönge érettségizőként aranyérem-várományos; bár a neheze azután következik, talán van okunk bizakodni.

Éva első komolyabb szakmai sikerei is erre az időszakra estek. Egész éves szereplése az ÉS-ben, könyvének megjelenése a Magvetőnél, a kritikai visszhang, új és újabb felkérések, a Déry-díj… Mindezeknek én nálánál is jobban örülök, ő nagyon vegyes érzésekkel fogad minden sikert és elismerést.

Én sem panaszkodhatom, bár két éve nem jelent meg új könyvem, de hosszú vajúdás után végre révbe jutott legnagyobb eddigi munkám, a Szembesülés, és volt néhány fontos publikációm (pl. verseim megjelenése a Makkai-féle angol antológiában, első szereplésem a Szép versek-ben, különböző műfajú folyóirat-publikációk…). Az Interneten is az elmúlt egy-két évben teljesedett ki (és alakult át többször) a „jelenlétem”. A Google a nevem begépelése után hat és fél ezer találatot jelez. A legújabbak egyike ez: http://mek.oszk.hu/02200/02276/, a másika pedig éppen ez a napló, annak is ez az oldala, ahol most, egy ilyen vegyesen jó-rossz időszak után boldog új évet kívánok magunknak.

Na jó, nektek is.

Ma a munkakezdéshez, indításul remek kortárs zene a Bartókon: Huszár Lajos: Rézfúvós kvintett op. 12. (Budapest Rézfúvós Kvintett) és Szabó Csaba: Szonáta rézfúvósokra (Modern Rézfúvós Együttes). Bár a rezeknek inkább a dzsesszben vagyok a híve (a kortárs is meg a réz is együtt picit néha sok a jóból), de ez a két darab igazi csemege volt. Különösen a második tetszett: a kicsit burleszkes indítás könnyedsége, aztán az elvontabb-szaggatottabb, zörejszerű effektusokat sem hiányoló folytatás (a domináló, igen „szép” trombitaszóló és kürt- meg harsona-harsogás mellett/alatt), majd a magas regisztereken önfeledten „össze-vissza” fecsegő és a mélyeken súlyosan dörmögő lezárás, a végén egy megint csak humoros-burleszkes felütéssel: igazán élvezetes tizenvalahány percecske volt.

*

Ariadné pulóvere c. írásomra reagálva Eörsi István egy saját cikkét küldte el, amelyben kétszer is idéz „belőlem”. Még dolgozik a szövegén, kérte, egyelőre ne tekintsem publikusnak. Másoktól, így Törzsök Erikától is kedves levelet kaptam, egy „ismeretlen” olvasóm pedig ezeket írta: „A narancs romlandó áru. Nálunk ez bebizonyosodott. Csak, hogy tudd, már 91-ben tudtam, hogy a mienkben nincs tartósítószer. Már akkor romlott volt. Azóta bebizonyosodott. Ha nektek sikerül gyümölcsként megmenteni, akkor nem fogtok fanyalogni arra, hogy az átalakulásban akkor még élvonalbeliből a politikai ármánykodás egy folyamatosan leszakadozó országot faragott.” Illetve: „Remélem, hogy a hendikep javatokra válik és megszűnik, hogy ti, meg mi, itt és ott. Ez lenne a klassz, nem az, hogy alibi-állampolgárságot ígérünk…”.
Érdekesnek találom, hogy bár én az Ariadnét akkor írtam, amikor a kettős állampolgárságról szó sem volt (és csak egy felsorolásomban szerepel ez a fogalom), mégis mindenki úgy értelmezte, hogy a történtekre reflektálok benne.

*

Elérhetővé tettem az UngParty NetCafé egy korai változatát. Ez a verzió az 2001. július 20-i állapotot tükrözi. Ekkor éppen egy hónapja volt annak, hogy a teljes rendszert a HHRF szerverére költöztettem. Egyik szomorú érdekesség: akkori legfrissebb hírem Árpa István haláláról értesít.

dec. 28.

Az utolsó napot kihasználva, amikor még politikai kérdésekben véleményt nyilvánítok, villáminterjút adtam telefonon a Klubrádiónak. (Holnaptól már érvényes lesz az Évának adandó születésnapi ajándékom: megszűnök közvetlen politikai kérdésekkel foglalkozó írónak lenni. No, milyen szépen sikerült megfogalmazni.) Persze már most sem buzgott bennem a kedv, hogy az ukrán választásokról bármilyen szubjektív véleményt is mondjak. Mégis: Kun Zsuzsa tegnapi bejelentkezése után a mai élő interjúra igent mondtam, és leginkább azért, mert a másik kérdezőként Barát Józsefet nevezte meg, akivel tizenhét éve (!) „dolgoztunk együtt” utoljára, s akinek hangját hallani és kérdésére felelni akkor is jóleső dolognak tűnt számomra, ha nem arról kérdez, amiről szívesen beszélnék.

Barát JózsefJóska akkor, 1987-ben a magyar rádió moszkvai tudósítójaként gyakorlatilag azért utazott Ungvárra, hogy velem egy hosszabb anyagot készítsem. A kb. egy órás beszélgetés le is ment Kossuthon. Milyen érdekes lenne most visszahallgatni! (Jószerével az egyetlen dolog, amire jól emlékszem: az utolsó alkalmak egyike volt, amikor a Szovjetuniót még szemrebbenés nélkül hazámnak neveztem. Ja, és éppen be volt gipszelve a karom. Az volt az első csonttörésem.) Aztán Jóskával még hosszú ideig tartottuk a kapcsolatot; a Birodalom utolsó éveiben többször segítségünkre volt abban, hogy itthoni magyar szervezkedéseink publicitást kapjanak Magyarországon. Úgy emlékszem, elsőként ő ismertette és juttatta tovább a romániai falurombolás elleni petíciónkat, amelyet, ha nem csal az emlékezetem, hárman írtunk alá (Fodóval és Sari Józseffel). Ez esetben és számos más alkalommal úgy történt a dolog, hogy én felhívtam Jóskát Moszkvában, elmondtam, miről lenne szó, beolvastam a szöveget. Aztán ő vagy készített belőle híranyagot, vagy nem, de mindig továbbküldte az Országos Sajtószolgálatnak, így „mindenki” tudomására juthattak az itthon még publikálhatatlan közlemények.

*

Két napi munkával véglegesítettem Tejmozi c. „multikulti” novellámnak azt a változatát, amelyben benne foglaltatnak az Egy mondat a… nevezetű interakcióm keretében kapott, más nyelvekből fordított idézetek, még ám mind az 53. Korábban beszámoltam itt róla, hogy újra aktuálissá úgy vált ez a lezáratlan (és általam kicsit félre is tett) interakcióm, hogy Cseke Gábor megkeresett: a Romániai Magyar Szó mellékletében sorozatban lehoznák a teljes novellát. Igen ám, csakhogy a korábbi műhelyszövegekből egybeszerkesztett és a még sehol nem publikált utolsó résszel lezárt verziót egyrészt még nem vetettem végső csiszolás alá, másrészt készült belőle egy redukált, vendégmondatok nélküli változat (a Holmi részére); ez utóbbin elég sokat dolgoztam, és a stiláris javításokat, tartalmi tömörítéseket, a novella javát szolgáló húzásokat, ahol lehet, át akartam vinni a teljesebb variánsra is. (A rövidítések közül persze csak azokat, amelyek nem egy-egy citátum beépítése kedvéért tett kitérőkre vonatkoztak.)
Eközben – miután hónapok óta nem foglalkoztam a szöveggel és kellően eltávolodtam tőle – azt is megállapíthattam, hogy a korábban nagyon disszonáns hangot megütőnek, oda nem illőnek tartott vendégmondatok korántsem lógnak ki annyira a novellámból, mint éreztem. A néhány hónapra magára hagyott mű mintha szervesítette volna őket.
Így aztán külön örülök annak, hogy ebben a formájában is, teljes egészében megjelenhet. Ez egyben jó alkalom arra, hogy az interakció weboldalait is megújítsam és el kelljen döntenem, hol jelöljem ki az anyag végső helyét: a lezárandó Ungparty-archívumban vagy az élő Kettenklubban.

*

Csönge beiratkozott egy angol nyelvtanfolyamra. A 70 pontos felmérő tesztből 66-ot teljesített, a beiratkozást intéző adminisztrátorral folytatott diskurzusban pedig az ukránról egyhamar áttértek az angolra: az fiatal hölgy rájött, hogy a még fiatalabbal így jobban szót ért, semmint ha az államnyelvet erőlteti.

dec. 26.

Nem, nem tudja megszerettetni magát velem ez az ünnep. Utoljára akkor tettem tétova kísérletet a megkedvelésére, amikor a gyerekeink picik voltak, de ez akkor sem sikerült maradéktalanul; viszont eljátszottam, hogy talán mégis. Most, hogy már ők is inkább fenntartással fogadják mindazt, amit családunk ilyenkor produkál, felmentve érzem magam az alól, hogy úgy tegyek, mintha, és ünneprontó módon már nemigen rejtem véka alá ellenérzéseimet…
Eközben persze tisztában vagyok azzal, hogy mindez gyökeresen másként is lehetne: ha más családban nevelkedem, netán más országban, más korban élek… De a számomra adatott előzmények – és főleg a beállt gyökeres fordulat után -, sajnálom, viszolygáson kívül nincs más bennem azok buzgalmát látván, akik még nem is olyan régen…
Idegenkedésemnek az „elvi” okok mellett most közvetlen gyakorlati indítéka is lehetne: családunkban, éppen 24-én, újabb egészségügyi minőségromlás következett be – hogy ezzel a tudákos megfogalmazással kerüljem el a lényeg kimondását. Semmi kedvem beszélni sem arról, hogy mi történt, sem a következményeiről. Annyi azonban bizonyos, őszintén örülök, hogy „hálistennek” vége van a karácsonynak.

*

Az eltelt 3-4 napot nagyjában-egészében az archívumom rendezésével töltöttem. Most olyan anyagokon dolgoztam, amelyek nemcsak a honlapnak, hanem személyes virtuális irattáramnak is fontos részét képezik: 1997 óta vezetett naplóm korai szövegeit igyekeztem ésszerű és egységes, átlátható és könnyen bejárható formában újra közreadni. Bár a webnaplós korszakom előtti években írt jegyzeteim nagyrészt elérhetőek voltak, mégpedig nagyjából abban az alakjukban, amelyben különböző folyóiratokban megjelentek, most kiegészítettem őket korábban nem közölt részletekkel. Ez utóbbiak vagy terjedelmi okokból maradtak ki az annak idején publikált anyagból, vagy pedig – és gyakrabban – személyes érzékenységek miatt tartottam vissza őket; illetve az is előfordult, hogy olyasmiről esett szó bennük, amit akkor nem gondoltam célszerűnek mások orrára kötni. Ilyenek voltak például az UngBereg Alapítvány fenntartását célzó munkánk műhelytitkaink. Ezek mára teljességgel elvesztették jelentőségüket, ellenben jól megvilágítják, miként próbáltam fenntartani ezt a tevékenységünket éveken át úgy, hogy eközben, másoktól eltérően, nem pályáztunk meg magyarországi könyvtámogatásokat.

*

Pócsék látogatása. Ildikó még nem járt nálunk, Pisti is jó régen. Igaz, erősen megritkult Bp-i tartózkodásaink során idő hiányában mi sem nagyon kerestük őket, holott pár évvel ezelőtt nemigen telt el úgy egy-egy év, hogy legalább 3-4 alkalommal össze ne jöttünk volna beszélgetésre, sörözésre, pókerezésre. Ők meg érthető okokból nem járnak együtt „haza” túl gyakran: Ildikó és a két gyerek német állampolgár, hármójuk vízuma elég tetemes összeg. No és persze szerteágazó munkájuk is köti őket.
Hát most legalább kibeszélgettük magunkat. A vége felé még egy kis szakmai webbelés is belefért. Előtte: fotózás, gasztronómia, család, és persze – mértékkel – némi politika is a Mo-i népszavazástól Gurcsány vatikáni remeklésén át az ukrajnai választásokig.

*

Kolos még 23-án hazajött Veszprémből, ma pedig nem kis csodálkozásunkra, a családunkból egyedüliként, szavazni is elment.

dec. 22.

A vártnál jobban sikerült a tegnapi TV-interjúm. Eddig szinte mindig rossz szájízem maradt minden alkalom után, amikor a tévések végre kivonultak a szobámból; zavart a sok előkészület, a rám telepedő szerkesztői koncepció vagy az orcátlan riporteri tájékozatlanság. Mindig úgy éreztem, hogy megint csőbe húzott a hiúságom, nem kellett volna vállalni az interjút. Magammal is elégedetlen voltam mindig: nem azt és nem úgy mondtam, ahogy kellett volna, nem arról beszéltem, ami igazán fontos. Zavart, hogy vagy frázisokat-általánosságokat akarnak felmondatni velem, netán konkrét választ várnak olyan kérdésekre, amelyek vagy bődületesen laposak ahhoz, hogy okosat lehessen rájuk felelni, vagy sokkal összetettebb a véleményem a dologról annál, semhogy pár mondatba belefoglalhatnám.
De most egészen másképp alakult. Tudtam ugyan, hogy az ungvári stáb a Duna-TV Bekezdések című sorozatába készíti az anyagot, így adásba most is csak legfeljebb 5 perc kerülhet abból, amit mondok, és a szerkesztő-riporternek ugyan most is volt tétova ajánlata arról, hogy miről beszéljek (gyerekkori születésnapok – NA NE!; irodalmi díjaim – pláne NA NE!), de azt is mondta, hogy ez végül is egy monológ, beszéljek magamról vagy arról, amit fontosnak gondolok. No, én belekezdtem és 35 percet beszéltem egy végben… Aztán eszembe jutott, hogy valamit kifelejtettem, és még hozzátoldottam 14 percet.
Ahogy befejeztem, az volt az érzésem, bele a kamerába még soha nem tudtam ilyen összefogottan belemondani azt, amit fontosnak éreztem. Tudtam közben gondolkozni, és ettől a magam számára sem volt unalmas a dolog (mint szinte minden más esetben).
Hogy aztán ebből mit kerül bele az 5 percnyi kisfilmbe, azt nehezen tudom előre látni. Mindenesetre Kovács Géza szerkesztő-riporter azt mondta, hogy a Duna-tévés erősen vágott rövid változat mellett esetleg az ungvári tévében is lemenne egy hosszabb verzió.

*

Cseke Gábor újabb levele Tejmozi-ügyben. A Romániai Magyar Szó mellékletében nem csupán a teljes novellaszöveget közölnék, hanem az akció egészét is bemutatnák 3 előzetes, beharangozó összeállítással. Ezekben a munkanaplóim fontosabb részletei és Gergely Tamás velem ez ügyben készített interjúja is helyet kapna. Mint 10 nappal ezelőtt az első értesítés, ez a mostani is újra fellelkesített, és el is határoztam, sürgősen foglalkozni kezdek az akcióval, folytatom a munkanaplót és véglegesítem a teljes szöveget: hadd nyerjen publicitást ez is a Holmiban várható redukált változattal párhuzamosan.

*

Elkészítettem a Kettenklub és az UngParty közös FŐBEJÁRATát, az archívumban pedig böngészhetővé tettem valami olyasmit, ami közel 3 évig ebben a formájában elérhetetlen volt: a NetCafé 2001. februári változatát, a maga primitívségében. Nem tudom, olvasóim mit szólnak hozzá – nekem roppant tanulságos volt bejárni ezt az akkor lementett kis rendszert, hiszen voltaképp ezek voltak a tanulóoldalaim.
A webhelyet később folyamatosan fejlesztettem tovább, a következő lementett verzió már a 2001-es nyári állapotot tükrözi – talán ezt is felteszem teljes egészében.

dec. 20.

Tegnap jószerével semmi mást nem csináltam, csak az archívumot rendeztem. Így újra elérhetővé vált a NEWSÁG és a PENZUM teljes archívuma. Emellett még ide a Kettenklubba is feltettem pár anyagot, s közben azzal a problémával is szembe kellett néznem, hogy egyes írásaimról alig tudtam eldönteni, az esszé/publicisztika vagy a próza rovatba tegyem-e őket. Így némi dilemmázás után a Kerülő úton a prózaszövegek, a Ha érdemes még bármit is az esszék közé került, de akár lehetett volna fordítva is. Voltaképp kellene egy „írójegyzetek, vallomások” vagy valami efféle rovat az ilyes irományaim számára.

Jönnek, jövögetnek a karácsonyi vírusok, spamok és jóindulattal küldött képeslapok, animációk is. A korábbinál nagyobb megadással fogadom őket, legfeljebb az 1 MB-os vagy nagyobb méretű leveleket produkáló, wörd-oldalba ágyazott színes képek és az ostobácska animációk zavarnak. Korábban rém ideges lettem tőlük, mert eltömték a keskeny sávomat, eldugaszolták a mailboxomat, megbolondították a víruskeresőt stb., szóval csak bajt okoztak. Ezek a problémák most is fennállnak, talán csak a türelmem lett több. Ezúton mégis megkérek mindenkit, aki olvassa ezeket a sorokat és szándékában állna jókívánságot küldeni: pár sor szövegnek sokkal jobban örülök, mint bármiféle mellékelt dizájnkütyünek.

Hát igen, lassan vége az évnek. Hivatalokból, szerkesztőségekből és magánszemélyektől már a múlt héten „legközelebb január 3-án leszünk elérhetőek”-típusú automatikus üzenetek érkeztek. Úgy fest, az év végi hajrá kimegy a divatból és az év végi lazsa váltja fel. Tán még a politikusok is elcsitulnak végre.

Én ellenben éppen ezalatt két nagyobb munkával is el szeretnék készülni, így meglehet, hogy naplójegyzeteim is megritkulnak. De a mindennapi frissítés ígéretét tartom: régebbi és újabban megjelenő írásainkat folyamatosan felteszem. Aki tehát böngészésre adja a fejét a következő 10 napban, azt szeretettel várom, és ígérem, mindig talál itt valami újdonságot.

Holnapra ungvári tévések jelentkeztek be: öt perc a Duna TV Bekezdések c. rovatába. Délelőtt tízre jönnek, Kovács Géza szerkesztő szerint délre végzünk.

dec. 18.

Tegnap délelőtt leveleket írtam, déltől késő estig pedig a honlapom archívumát bütyköltem, hogy újra elérhető legyen az UngParty 2001-től 2003 májusáig működő hírrovata, a Newság. Egy közbülső időben (2002-ben) a híreket elkezdtem kommentálni, ebből nőtte ki magát önálló rovattá a Manzárd (így bizonyos oldalakat mindkét rovat archívumából elérhetővé kellett tennem). Böngészhető állapotba még csak a 2001-es anyag került, de hétfőre a teljes alrendszer készen lesz. Most ÍGY FEST. Ja, és beüzemeltem egy új statisztikai számlálót, hogy az archívum oldalainak a látogatottságát is mérni tudjam.

Közben, lazításul, két saját versemre csodálkoztam rá: komolyan, alig emlékeztem rájuk. (2003-as publikációs listám fontosabb darabjait teszem ide fel lassacskán a Kettenklubba, így kerültek sorra. Most már az itteni verslistából hívhatók le.)

Este sokáig tévéztünk, ma későn és lustán kezdődött a nap. Szokás szerint a beérkezett levelek megválaszolásával kezdtem. Az egyikre újra hosszabban kell reagálnom, ez délutánra marad: óceánon túli netbarátom vállalta, hogy beavat az adatbázis-alapú, stíluslapokat alkalmazó és .php-oldalakban realizálódó honlapkészítő szoftverek működésének a rejtelmeibe. Olyan, mintha újra az ábécét kezdeném tanulni. S ha a betűket lassan ismerni is vélem – hol van még az összeolvasás?!

A mai postával megjött a Mozgó Világ decemberi tiszteletpéldánya, benne okt. 15-e és nov. 15-e közti összefoglaló naplóm (ezeket a szövegeket a napi jegyzeteim alapján, de alapos szűréssel, stilizálással, tömörítéssel készítem a lap felkérésére). Kicsit nagy a késés: én már a januári számban megjelenendőt is leadtam, érzelmileg és gondolatban már azon is túl vagyok, így kicsit fura a kettővel korábbit most olvasni. (A friss napló nem igazán havi folyóiratba való műfaj, azt hiszem.) Már csak azért is furcsa érzés, mert ez az egész kettősállampolgárosdi, a népszavazás előtti és talán főleg utáni dolgok, plusz az ukrán elnökválasztás kiváltotta kárpataljai magyar pártoskodás együttesen jócskán megfeküdte a gyomromat, ezért el is határoztam egy hosszabb politikai böjtöt. Ilyenkor nagy részvéttel gondolok azokra, akik foglalkozásszerűen űzik a politikai újságírást és nem tehetik meg, hogy a napfelkeltéről írjanak a népfelkelte helyett.

dec. 16.

Nézi a magyar polgár a magyar televízióban Patrubányt, néznie kell, mert minden csatornából ő mászik elő, néha egyszerre, mintha dublőrjei lennének vagy mint egyedülálló értéket már klónozták volna, nézi és azt mondja: ha ilyenek a határon túliak, mint ez a kergemagyar itt, akkor kösz, nem kérünk belőlük.

Ma reggel egyébként Havas a Mokkában jól nekiment. Nem mintha nem érdemelné meg a legnyersebb szavakat is, de egy műsorvezető mégse legyen arrogáns, sem nézői SMS-ekre, sem – és főleg nem! – Kovács Miklósra hivatkozva.

Talán megoldás lehetne egy új népszavazás. Akarja-e Ön, hogy a magyar idegenrendészeti hatóságok örök időkre kitiltsák Patrubány Miklóst a Magyar Köztársaság területéről? A kezdeményezéshez szükséges pár százezer aláírás seperc alatt összejönne.

Előző jegyzeteimben többször foglalkoztam a számomra eléggé visszatetszően elváró, néha követelőző vagy az érzelmi zsarolás szintjén agitáló, utóbb szemrehányó vagy bocsánatkérő küldeményekkel. (Pompéry Judit is erről írt tegnapi jegyzetében, amellyel elindította blogját a NOL-portálon.) Kissé meglepett, bár voltaképp nincs benne semmi meglepő, hogy amit én elutasítottam és inkább elrettentő példaként idéztem, azt a Kárpátalja c. lap kitette a kirakatba: egyetértőleg összeálíltást közölnek az ilyen tartalmú levelekből. A legszebb kitétel így hangzik: „a magyar értékekkel és érdekekkel szemben mindig eltérően cselekvő MSZP-SZDSZ vezetés sikeresen eljátszotta a népszavazás adta lehetőséget. Ők gazemberek. Mi viszont, igennel szavazók, továbbra is szeretettel gondolunk Önökre”. Olvasom (másutt), hogy az egyéb őrültségek mellett (magyarországi könyvek elutasítása, a himnusz éneklésének megtagadása) székelyföldön már azt is kiírták egy kávézóban, hogy „Magyar állampolgárokat nem szolgálunk ki.” Mi jöhet még azután, hogy a kirekesztéstől legtöbbet szenvedők válnak a legbuzgóbb kirekesztőkké?

Így ez az egész együtt: az ámokfutó kergemagyartól az igen mellett és ellene arcátlan demagógiával érvelőkön, utóbb erkölcsi tőkét kovácsolókon és ingszaggató bocsánatkérőkön át a láthatóan szintén megkergült kisebbségiekig most már több, mint gyomorforgató. Ha vallás lenne a magyarság, most alighanem kikeresztelkednék.

A magam részéről ezennel lezárom a most már betegessé vált témával való – bizonyára ugyancsak beteges – foglalkozásomat. (Még a végén elkapnám a kergekórt.) Még akkor sem nyikkanok meg, ha netán kiderülne, hogy újraszámolás után épp a fordítottja jön ki annak, mint amit a fő újraszámláltató remél.

Honlap optimalizálás

Pr cikk elhelyezés. Ungparty Manzárd – blogolás BDK

bocsánat, hogyha nem kérdem

6-án írt jegyzetemben idéztem azt a levelemet, amelyben finoman, de elutasítólag válaszoltam egy népszavazás-miatti bocsánatkérő körlevélre, kifejtve, miért és mit gondolok másképpen. Jeleztem, hogy örömömre a címzettlista egyik (számomra ismeretlen) erdélyi megszólítottjától is hasonló, bár részletekbe nem menő reagálás érkezett a listára. Most azonban itt egy újabb, pár nappal ezelőtt kelt, de most továbbított hosszú és bölcs levél – Szlovákiából. Bevallom, Dr. Liszka Józsefet sem ismertem azelőtt (személyesen most sem, csak pár levelet váltottunk ma, miközben „lekádereztem” az interneten a Google segítségével), és jólesett, hogy beavat bizalmába. Ezen felül a levél közléséhez is hozzájárult. Amit írt, az őszinte és pontos látlelete a kialakult helyzetnek, és eléggé megdöbbentett, mennyire egybevágnak a meglátásaink és végkövetkeztetéseink (pl. hogy miért utasítottuk el nemcsak ezt a népszavazási hisztériát, hanem a státustörvényt is, és miért nem váltottuk ki magyarigazolványunkat).

Szívből ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el a levél teljes szövegét (>>ide tettem fel<<), igen tanulságos. Itt csak idézek belőle:

„Fiamnak magyarázom, hogy miről is szól a népszavazás, majd csodálkozva mondja-kérdi: „de hát mi eddig is magyarok voltunk, csak Szlovákiában lakunk, nem?” Hát, erről van szó, Gyulám. Nekem voltaképpen nem kell semmilyen papír ahhoz, hogy magyarnak érezzem magamat, ha úgy tetszik nincsenek identitászavaraim (mint, ahogy – hál’ Istennek – a fiamnak sincsenek). A magyar nyelv, amit otthon, munkahelyemen, a faluban, ahol élek, beszélhetek csak az egyik összetevője magyarságomnak. Ezen keresztül azonban az enyém Arany János és Babits Mihály, Ady és Pilinszky, enyém Erkel és Munkácsy és Csontváry… Hadd ne soroljam. Ilyen kincset semmilyen papiros nem tud adni, de elvenni sem. Többek között ezért nem váltottam ki a magyar igazolványt sem. Aztán meg azért sem, mert egyszerűen nem kérek abból, hogy egy bizottság (még ha jelképesen is!) mondja ki, érdemes vagyok-e a „magyarrá nyilvánításra”. Egy olyan bizottság, amely gond nélkül megadta a magyar igazolványt annak az Alexander Reškonak is, aki annak idején a Mečiar-párt egyik járási funkcionáriusa volt, s aki, szlovák állattenyésztő mérnökként a Duna Menti Múzeum Magyar Nemzetiségi Osztálya élére került a helyemre. Ma Petrovai R. Sándor néven Magyarországon viszonylag nagy pénzeket szakít le, s él mint Marci hevesen. Én tehát nem fogok olyan igazolványért folyamodni, amilyen neki is van. A szlovák okmányaimban – amelyeket külön nem kértem ugyan, de születési helyem okán automatikusan kaptam – (és családoméban is) keresztneveink magyar formában vannak írva (Icu Juhász és nem Juhászová, Liszka és nem Liszková) – mert ezt viszont nyomatékosan kértük és Szlovákiában meg is vannak hozzá a törvényes jogaink; azt hiszem ez is bizonyítja magyarságomat/magyarságunkat. Amikor egyébként a magyar igazolvánnyal kapcsolatos ellenérzéseimről magyarországi barátaimnak meséltem, azt szűrték le az egészből, hogy nyilván meg vagyok félemlítve, csak nem mondom. És sajnáltak. És hiába magyaráztam, illetve minél inkább magyaráztam, annál inkább nem hitték, hogy nekem való-ban nem kell magyar igazolvány. És még jobban sajnáltak…” >>a teljes levélhez

*

Ma a Mozgóba szánt naplómon dolgoztam, illetve persze bütykölgettem az UngParty-archívumot. Még mindig túl messze van a vége. Ha csak ezt csinálnám, hamarább menne, de halálosan megunnám és félúton, féligrendezetten odahagynám. Sajnos nincs bennem ilyesmihez elég kitartás. A zeneanyagom rendbetételét is elkezdtem nagy vehemensen, napokig mást sem csináltam, aztán hirtelen elegem lett belőle és szanaszét hagytam az albumokat és számokat, sem műfaj, sem előadók szerint nem tettem őket ésszerű módon megtalálhatóvá. Az elhatározásomat, hogy az összes fontosabb eddigi írásomat közzéteszem a Kettenklubban, is csak azért gondolom megvalósíthatónak (a következő 2 évben), mert teljesen szabad kezet adtam magamnak (mi nagyvonalú gesztus!) és rapszodikusan ugrom át évtizedeket és műfajokat, mindig azt teszem fel, amihez éppen kedvem van (és persze ami megvan digitálisan). Igaz, most Csöngével, más okból is, beszedettem két régi publicisztikámat, de aztán nem ezt a kronológiát folytattam, hanem áttértem 2003-as publikációs listámhoz, és annak megfelelően rakom fel a munkáimat. —- Mindez, gondolom, rettentő módon érdekli olvasóimat :)))

Ellenben az ÉS reggeltől nem jön be, pedig hétfőn szokott elérhetővé válni az előző heti szám. Így beteges hiúságom sajna kielégítetlen maradt. Ha egyáltalán benne vagyok…