Állami kettős

Petro Mikolajevics így mondaná: gettőzs állambolgárzság

Magam arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy amennyiben igaz a feltételezés, miszerint nagy valószínűséggel egy ilyen referendumnak nem lesz pozitív eredménye (leginkább a várhatóan alacsony résztvétel miatt), akkor bizony felelőtlenség volt efféle akciót indítani. A negatív eredmény ugyanis igen rossz üzenet a határon túliak (kárpátaljaiak) számára, tovább mélyíti mind az anyaország iránti bizalmatlanságot, mind az elkeseredettséget, morális hatása talán még súlyosabb lehet, mint a még Antall József idején aláírt ukrán-magyar alapszerződésnek, amely leszögezte, Mo-nak nincsenek területi követelései. A legtöbben azt is érzelmi alapon ítélték meg és mint „rólunk való végleges lemondást” értelmezték, figyelmen kívül hagyva a józan reálpolitikai megfontolásokat. Azt a szerződést azonban mégis „a hatalom” kötötte meg, míg a referendum eredménye közvetlenül „a nép”, általában „a magyarok” részéről küldött üzenet lenne. S ha nehéz volt megemészteni azt is, hogy Mo „nélkülünk” csatlakozik Európához, akkor annak tudatosulása, hogy az anyaország lakossága nemet mond (pontosabban: nem mond igent) a kettős állampolgárságra, mindenképpen traumát okozna. Gondolom én, és kockáztatom meg, hogy ezért volt hiba efféle akciót indítani.

Habár… Talán az is igaz, hogy ezúton sikerülhet leszámolni egy hamis illúzióval.

*

Tegnap Mező Feri telefonhívása. Egy jó hír – és egy rossz. A naplóm nagyon tetszett Bognár Robinak és a többieknek is, az jön az októberi számban; és várják a folytatást is. Ellenben a Tejmozi ellen két érv is szólt, így azt visszakaptam további szabad felhasználásra.

Vannak nekem ilyen dolgaim, amikbe beleöltem egy csomó munkát, elég jónak tartom őket, de sehogyan nem sikerül komoly lapban megjelentetni. Így jártam egy 99-es szonettkoszorúmmal. Még pályázatot is nyertem vele – de publikálni egyben az egészet nem sikerült. Ennek a Tejmozinak a folyóirat-közlésre szánt verzióját is erős, komoly szövegnek, jó novellának érzem – és lám… Sebaj, maradunk a naplónál. Téma most úgy is van doszt.

Például az, hogy a két Miklóselnök, Kovács és Patrubány most kölcsönösen kiborította egymásra a bilit. Éva azt mondja (és mint mindig: igaza van), semmiképpen nem vetne rám jó fényt, ha ezt az ügyet a legkisebb figyelemre is méltatnám, pláne, ha kommentálnám, a bennem fészkelődő kisördög most mégis dörzsöli a kezét és igazából azt szeretné, ha szépen kirobbanna az összes gyanús pénzügy és kivételesen kéz nem tudna kezet mosni, bármilyen messze érjen is. Ilyen egy naiv Luciferkóm van nekem.

Rablógyilkosság

Erdélyi Bála: Csendélet sárga vázávalRablógyilkosság áldozata lett Erdélyi Béla 88 esztendős özvegye, Magda, aki eddig a Mester húszegynéhány legjelentősebb képét őrizte, és igen szűkös anyagi körülményei ellenére sem vált meg tőlük. Péntek hajnalban rokona fedezte fel a holttestet. Az éjszakai betörők megkötözték az idős asszonyt. Szíve valószínűleg azalatt mondta fel a szolgálatot, amíg a rablók „dolgoztak” – adja hírül egy ukrán internetes lap. Nem tudni, hány képet vittek magukkal, de a rendőrök a lakásban ötvennél több üres keretet találtak. Két évvel ezelőtt már történt egy rablás (a tetteseket mai napig nem fogták el), azóta vasrácsok védték a házat; úgy látszik, mindhiába. Tekintve, hogy az Erdélyi-képek iránt az utóbbi időben egyre nagyobb volt a kereslet, a zsákmány értékét több százezer dollárra becsülik. Mivel jegyzett, katalogizált művekről van szó, így legalisan nem értékesíthetők, ami azt is jelenti, hogy valószínűleg soha nem lesznek a közönség számára láthatók.
Az interneten ezeket a képeket találtam Erdélyi Bélától, akiben, mint köztudott, a kárpátaljai festőiskola megalapítóját és vidékünk legnagyobb, Európa-hírű piktorát tiszteljük.



Megjelent:

A dízájn és a webmunka nem egy nagy durranás, de szándékosan készítettem ilyenre. A tartózkodóan szerény küllem és az egyszerű felépítés – közös szándékunk szerint – nem tereli el a figyelmet a szövegekben rejlő lényegről. Kíváncsi vagyok a reakciókra – ha lesznek egyáltalán. (Bár egy máris van. Spenótot megkértem, tesztelje a honlap linkjeit, át is nézte rendesen. És a szövegek? – kérdeztem rá. Válasza: „A szövegekbe csak most néztem bele. Csak nem azok a költőifjak, akik a közelmúltban felkerestek, nem kis meglepetést okozva Évának és neked? Nekem nagyon tetszik, csak nehogy beragadjanak ebbe a stílusba, mert akkor végük. Kíváncsian várom a folytatást. Lehet, hogy jó kis konkurenciát csináltál magadnak?”). Azt írtam vissza: bárcsak tartósan beleragadnának ebbe a konkurenciába!

Nagyjából rendet raktam a Penzum archívumában. Mivel a rovat jellege és státusa a rendszeren belül többször is változott indulása óta, ezért elég nehéz volt listáról listára lépegetve eligazodni. Most talán valamivel áttekinthetőbb. Azt hiszem, valami hasonlót kellene tennem a Manzárd archívumával, mert az sincs teljesen rendben, ráadásul efféle naplójegyzeteket 2002. szeptember előtt a Newság rovatban írtam, ugyanakkor az hírrovat is volt, így a korai feljegyzések a Newság-archívumban vannak. (Micsoda lényeges problémák!)

Kolos péntek éjszakától itthon – hétfő hajnalig. Még így is mulaszt egy napot. Nagyon sűrű az órarendje, a múlt tanévben már csütörtök délben hazaindulhatott, most csak péntek délután. Ha vissza akarna érni a hétfő reggeli óráira, alig kevesebb időt töltene a bő 900 km megtételével, mint amennyit itthon van.

Megjött a székesfehérvári irodalmi napok rendezvénysorozatának a programja. Én is szereplek benne, mint virtuális előadó. Mivel az utazásra most nem vállalkozhatom (és a helyszín is olyan, hogy nem boldogulnék a járókeretemmel), abban maradtunk Aratónival, hogy felolvassák az előadásomat, amelynek szövegét ma el is küldtem – miután 2 napig dolgoztam rajta. Lengyel Tomi kötetéről írt kritikámat dúsítottam fel, bővítettem ki, a tanácskozás tematikájának megfelelően. Közben olyan bölcs megállapításokat is tettem, mint az, hogy a posztmodernben a formai és stiláris elemek a mű lényegi, tartalmi jegyeivé válnak. Ezután már csak a spanyolviasz következik.

Avantgárdisták

Végre hosszan, ráérősen, és részletesen megbeszéltem a fiatalokkal írásaikat, és azt is, hogyan képzelem a folytatást. Sok minden felmerült a tegnapi délután folyamán. (Ezúttal négyen tudtak eljönni; ebből ketten már voltak itt az első „delegációval”, így most már ötüket ismerem.) Imponáló az olvasottságuk, tájékozottságuk; elméleti tudásnak sincsenek híján. Amiből talán máris túl sok van bennük: csalódás, keserűség, kiábrándultság. Ami persze nem véletlenül alakult ki. A legfurcsább a dologban, hogy nemcsak a betokosodott agyú idősebb pályatársaktól és tanároktól, hanem saját kortársaiktól is kapták a pofonokat; hátba is támadták őket nem egyszer. Legtöbbször persze szóban, de felhoztak írásos bizonyítékokat is. Nekem alig fér a fejembe, hogy mai húszévesek ilyen vaskalaposak, elutasítóak is lehetnek a modernitással szemben. Nemrégiben például ezt írta egy kortársuk (két helyütt is megjelent): „

„Szomorú, hogy fiatal, jobbra érdemes fiatalok azzal akarják felhívni magukra a figyelmet, hogy túljátszott kis ötleteiket valami túlabszurditizált formában, mint eredetiségük bizonyítványát, nyomtatásban megjelentetik… A világ elleni tiltakozásuk nagyítótükröt állít elnyomott egójuk elé. A világ-, magyar és kortárs irodalmat szemezgetve – hangsúlyozom: szemezgetve, nem ismerve! – elhiszik, hogy ilyen csekélységre ők is képesek. … A modern irodalom szellemtelen, üres utánzása viszont nem egyéb szentségtelen pocskondiázásnál. …téveszmék ezrei zsibonganak, tolonganak egy-egy ifjú koponyában. A modernt összetévesztik az értelmetlen zagyvasággal, a teremtő fantáziát a céltalan képzelgéssel.” [Hogy eközben mifélék lehetnek a szerző szerint a teremtő fantáziát tükröző magvas művek, példázza ez a pár sor: „Megérintetted a szívem. / A múló érzés holt. / Újra kell élni, / ami tegnap kettőnké volt. // Napról napra érzem, / van, ki szeret. / S mikor újra átölelsz, / bennem társra lelsz.” Stb. Ami tehát nem ilyen, az zagyvaság, céltalan képzelgés… – komolyan megáll az eszem. Utoljára Lajos Misike nyilatkozott hasonlóan Cséka Gyuri verseiről, és ellenpéldának a fent idézetthez hasonló tillárom, haj-szerű saját verseit hozta fel.]

Hát ezért mondtak le a saját néven való publikálásról, és ezért tértek át anonim írásaik floppyn való terjesztésére (és azt is csak igen-igen szűk körben, jószerével csak egymás közt teszik). Ám érezhették, hogy ezen túl kell lépniük.

Az általam készítendő önálló honlapjukat illetően tele voltak aggodalmas kérdésekkel; igyekeztem mindenre részletes, megnyugtató választ adni (amit lehetett, meg is mutattam). Közösen végigmentünk újra az első számban közlendő munkákon, elfogadták, hogy a kevesebb, de erős írás nagyobb hatást vált ki, mint a sok, de vegyes színvonalú, így végeztünk még egy utórostát, főleg a bőséges versfelhozatalt szűrtük meg, szerintem ugyanis nem szabad egy induló folyóiratszámban szerzőnként 3-4-nél többet közölni.

Választott álneveiken is hosszan filóztunk, egy bohókás, de nagyon erőltetett ötletről újra sikerült lebeszélnem egyikőjüket (Rabon Gránát a’Góré). Néhányan megtartották vagy vezeték, vagy keresztnevüket, néhol még a kezdőbetűk is megegyeznek. Akadt, aki valódi polgári nevén mindössze két betűt változtatott (de hangzása így is egészen más lett). Volt, aki ragaszkodott a valóditól teljesen eltérő alakhoz, és két idegen hangzású művésznév is maradt a szerzőlistán. Ám legyen, ha így szeretnének bevonulni az irodalomtörténetbe :))) Összeállt a végleges impresszum és a lap szerkezetét is megbeszéltük. Műfaji rovatok nem lesznek, ellenben szerzők szerint külön is el lehet majd érni egyes anyagaikat (ennek akkor lesz jelentősége, ha már több lapszám kerül fel a honlapra, netán a szerzők sora is bővül.)

Úgy tervezem, vasárnap estére elkészülök a munkával, hétfőn a világhálón debütálhat a friss, ropogós kárpátaljai magyar avantgárd!

frissítés: >> így valósult meg: Alkarpatraz, 1. szám

*

Remekül szórakoztunk Csöngével a minap. Két dolgot teszteltünk egyszerre: az ő angoltudását és a verseim angol fordításának a pontosságát.

Amikor (talán 3 éve is megvan) anyagot kértek tőlem ebbe az antológiába, szándékosan választottam ezeket a szabadverseket. Több okból is. Főleg azért, mert a kötött formájú, rímes, időmértékes, szótagszámok, sorok, szakaszok szerint rendezett vers fordítása mindig kompromisszumokba kényszeríti a fordítót: döntenie kell, hogy a formához vagy a tartalomhoz ragaszkodik-e jobban, s ha az eredetiben ez a kettő nagyon is egybetartozott, akkor az adaptáció bizony eléggé messze is eshet tőle. (A kivételeket nagyon nagy költők nagyon sok munkával elért zseniális interpretációi képezik.) Azt is sejtettem, hogy a műfordítók alighanem nyersfordításból dolgoznak majd, így aztán a hibalehetőség is nagyobb; szerettem volna kedvezni annak, aki rászánja magát, hogy az én szövegeimmel bíbelődjön. Motivált az is, hogy amennyire tudom, a modern nyugati költészetből úgyszólván száműzték a rímeket és általában a kötött formát; nekem már szonettemet is fordították „prózában” a szonettek születésének nyelvére, olaszra, s amikor rákérdeztem, hogyan lehetséges ennyire eltérni az eredeti formától, azt válaszolták: a rímek ma már komikus hatást keltenek, a reklámversikéken kívül másutt nem élnek velük. Hát akkor legyenek szabadversek, gondoltam. És ha ezt már eldöntöttem, akkor kerestem hangulatukban, stílusukban nagyjából hasonlóakat, amelyek, ha másban nem is, abban mindenképpen közel esnek egymáshoz, hogy bizonyos történések aránylag száraz leírásával érintenek fogalmi absztrakciókat és váltanak ki, reményeim szerint, olyan értetlenséget, amely mögött érdemes mindenkinek megkeresnie a személyre szóló saját érzelmi és gondolati tartamot.

Négy különálló verset és egy 3 darabból álló triptichont küldtem, összesen tehát 7 írást, és arra számítottam, hogy majd kiválasztanak belőle kettőt-hármat. Ezzel szemben most mindet viszontláthattam angolul. A triptichonnak külön örültem, mert ez a három vers külön-külön jelent meg magyarul, és most először látott napvilágot így egybefűzve.

Ezt a 7 verset együtt (de különösen 6-ot, a gyengébbnek érzett Kupolát leszámítva) egyébként erős sorozatnak gondolom, az 1998 és 2001 között írtak közül talán a legjobbaknak.

És a játékunk Csöngével. Megpróbálta visszafordítani magyarra az angol szövegeket. Két meglepetés is ért, egyik, hogy a leánynak eléggé bő a szókincse, a köznapi használaton kívüli kifejezések nagy részét is megértette. A másik: hogy az angol szövegek nagyon pontosan visszaadják az eredetit.

Ezzel együtt felfedeztem néhány (számomra zavaró) félreértést, félrefordítást is, de felteszem, aki a magyar változatot nem ismeri, az nem akad fenn rajta. A legjellemzőbb melléfogása fordítóimnak, hogy ami nálam egy vívódó, több entitású személyiség belső problémája, az angolban két külön személy, ráadásul férfi-nő viszonyává válik. Bár Éva szerint ez az értelmezési lehetőség egyáltalán nem zárható ki a magyar eredetik alapján sem.

No meg egy kicsit műelemeztünk is. Ezek valóban eléggé elvont, áttételes dolgok, és sejthettem, hogy Csönge az elsődleges jelentéseken túl nem keres mélyebb összefüggéseket, hát egy pár lehetségesre rávezettem. Közben elsütöttem azt az anekdotát is, amely talán Robert Browningtól származik. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit jelent az egyik költői képe, azt válaszolta: amikor a verset írta, akkor ezt ketten tudták: a Jóisten meg ő; nos, ő azóta már elfelejtette.

Szabadlábon

Bácsfi szabadlábon… …csatlakoztam a Népszava felhívásához, hétfőn pedig közzétettem az UngPartyn a FISZ nyilatkozatát. Egyelőre ennyi a hozzájárulásom ehhez a szomorú történethez.

Hétfőre befejeztem és elküldtem a Mozgónak a naplót. Többek között ez is szerepelt benne: Félek, ahogy a tiltakozások, lemondások, kilépések tették igazán ismert költővé Döbrentei Kornélt, most ugyanígy politikai tényezővé válhat a hungarista Bácsfi Diána. De tehet-e mást a liberális értelmiségi, mint hogy tiltakozik, hangját hallatja, figyelmeztet, hogy meg kell állítani Arturo Uit. Egyébként Brecht azt írja egy jegyzetében, a történelemben általában nem az elkövetők nagyok, hanem a bűn a nagy, amit piti emberek elkövetnek, ez kelti nagyságuk látszatát. Jó lenne hát elejét venni, hogy a hatalmas bűn most fontossá tegyen egy senkivalakit.

Nem sokkal ennek előtte csatlakoztam a Népszava felhívásához, hétfőn pedig közzétettem az UngPartyn a FISZ nyilatkozatát. Egyelőre ennyi a hozzájárulásom ehhez a szomorú történethez. Miközben továbbra sem tudom, mi lenne a helyesebb: nem venni tudomást róla és hagyni hamvába halni ezt a remélhetően életképtelen kezdeményezést, avagy szót emelni ellene, cikkezni róla, megtölteni vele a médiát. És azt sem tudom megítélni, inkább csak érezni vélem a reggeli vizeletemen, hogy az effajta őrült mozgalmak közvetve mégiscsak a prominens jobboldali politikusok szélsőjobbra kacsintgató kijelentéseiből és megengedő magatartásából merítették a bátorságot, hogy színre lépjenek.

S ha a fentiről nem jutott volna eszembe az elfelejteni remélt Döbrentei-ügy, hát felemlegette Kalász Márton a rádióban. Többrészes beszélgetés-sorozat készült vele 70-ik születésnapja alkalmából. (Isten éltesse!) Mint mindig, most is nagyon szerethetően, meghatóan és őszintén beszélt származásáról, gyerekkoráról, írói indulásáról. Érdekes sztorikat mesélt NDK-beli és más élményeiről. Mindaz, amit és ahogy mondott, határozottan egy roppant kedves, szimpatikus, jóindulatú, toleráns íróemberre vallott – ilyenként ismertem meg, s attól kezdve ekként tiszteltem vagy két évtizeden át.

A beszélgetés-sorozat utolsó részében esett szó az írószövetségi kilépésekről… Tudni kell, hogy K. M. nem egy nagy szónok, eléggé szaggatottan beszél, mondatait gyakran nem fejezi be, utalásait néha nehéz követni – ennek ellenére egészen eddig a pontig kifejezetten élvezhető volt az interjú. Itt azonban hallhatóan idegesebbé vált, s a belső indulat szinte teljesen szétszaggatta, össze nem illesztett szókapcsolatokra bontotta a beszédét, gyakran inkább csak sejteni, következtetni lehetett arra, mit is akart mondani. Amit pedig kifejtett, az ugyanazt az elkenő, mellébeszélő, csúsztató magatartást idézte fel, amelyet azokban a válságos napokban tanúsított. Ezt nagyon szomorúnak találtam, és továbbra sem igazán értem, egy ilyen tisztességes és jóindulatú ember, amilyennek mindnyájan ismertük, mitől viselkedett ebben az ügyben ennyire – nincsenek jobb szavaim – bűnösen ostobán. Mostani zavart magyarázkodásából, valótlan állításaiból nekem az sütött ki, hogy ő maga is érzi ezt a meghasonlottságát, még az is meglehet, lelke mélyén sejti, hogy talán rossz oldalra állt és rossz ügyet képviselt, s ha ezt nem is, azt sejtenie kell, az ő puhányságának, maszatoló ténykezelésének, elhallgatásainak, befolyásolt és befolyásoló magatartásának, valótlan kijelentéseinek köszönhető a másfélszáz kilépés – és azt is, hogy mindezt soha nem fogja tudni végleg tisztázni az írótársadalom és önmaga előtt. Egyetlen szimbolikus gesztussal tisztázhatta volna magát: ha lemond.

A magyar Parlament megszavazta, ügydöntő népszavazást kell kiírni a határon túli magyarok kettős állampolgárságának az ügyében. Ha jól értem, a beérkezett és hitelesített aláírások erre egyben kötelezték is, nemigen tehetett volna mást.

Hát nem tudom. Ez megint egy olyan dolog, ami több problémát vet fel, mint amennyi megoldását lehetővé teszi. És megint belép a képbe az érzelmi oldal, a szimbolikus jelentéstartalom, amely a racionális megfontolás fölé emelkedhet. Nekem pedig, kell-e mondanom, elsőként az jut eszembe, hogy kik lesznek mindennek a haszonélvezői, milyen új bugyorral bővül a számomra roppant ellenszenves etnobiznisz.

Ezzel együtt erős az a sejtésem, hogy a referendumnak nem lesz pozitív végeredménye. Ha pedig a lakosság közömbössége (kevesen mennek el szavazni) vagy ellenérzése okán (sokan szavaznak nemmel) a népszavazás negatív eredményt hoz, annak nagyon kedvezőtlen érzelmi hatása lehet a határon túliakra. Ha a mostani gesztustól könnybe lábadnak a szemek, akkor a végén a szívek fognak facsarodni.

Tegnap az „alkarpatraz”-osoknak bejelentettem, hogy – ha elfogadják tőlem a gesztust – elkészítem a honlapjukat. A részletekről később. (Újabb érdekes dolgok derültek ki…)

Az MNyKNT (lánykori nevén Anyanyelvi Konferencia) most küldte el a Makkai Ádám összeállította hatalmas gyűjteményt: a kortárs magyar költészet angol nyelvű antológiáját. Ez a második kötete annak a vállalkozásnak, amelynek első része a klasszikus magyar poézist ölelte fel.

A mostani 1215 oldalas tómuszban én is szerepelek. Még visszatérek önmagam méltatására :), most csak megköszönöm a postázást (3920 Ft), és a honorárium gyanánt kapott tiszteletpéldányt, valamint természetesen azt is (kiadónak, szerkesztőnek, műfordítóknak), hogy 7 kedves versemmel szerepelhetek ebben az exkluzív kiadványban.

Rászoktam az őszinteségre

K. Tibor levele: valószínűleg igazam van a kárpátaljai magyar irodalom jelen állapotát illetően (Sáskajárás után c. írásomban), de vajon hány új „barátot” szerzek egy ilyen cikkel? Válaszom: „Hát persze-persze: igazad van. De ezt az utat választottam…

Igen, jól sejtettem: a szombati KISZó bőséges terjedelemben traktálja Gajdos budapesti sajtótájékoztatóját, de másutt is szekerezget a lap a KMKSZ-en és a Főiskolán; szokás szerint nem alaptalanul, de nem feltétlenül szimpatikusan. Kőszeghy pedig örülhet, mert ma sem tudok meglenni anélkül, hogy ne idézném képzavar-gyanús megfogalmazását: „…a pedagógustársadalom azzal nyerne a legtöbbet, ha felismerve az önmagában rejlő lehetőséget és erőt, harmadikutasként a mostani egyoldalú elkötelezettség helyett a semlegesség mindennél hatásosabb és hatékonyabb mérlegnyelvének ódiumát vállalná fel e politikailag kétpólusúvá vált kárpátaljai magyar világban.” Hogy is? A semlegesség mérlegnyelvének ódiuma? Nane. De Elemérnek tetszhetett a kifejezés, címbe is kiemelte.

*

Mező Feri telefonhívása a Mozgó Világtól, pénteken. Novellát kért, és naplósorozatuk is indul, beszállhatnék. Bevállaltam, naná. De a novella sürgős, hétfő reggelre kellene. Mondtam, egy munkám van készen, de rettenetes hosszú. A Tejmozira gondoltam, más szépprózám most tényleg nincsen. Elmondtam, miről lenne szó, s hogy egy jegyzetben megírnám keletkezésének körülményeit. Jó, de húsz oldalnál több ne legyen.
Nézem este a szöveget. Majdnem negyven oldal. Jesszus.

Egyetlen lehetséges megoldás: az összes vendégmondatot kiiktatni, minden mellékszálat lenyesni, és az egészet összerántani. Két napnyi munka. Az eredmény: az eredetinél sokkal-sokkal kompaktabb, húzósabb, feszesebb novella. A vendégszövegek nem hiányoznak; sőt. DE! De számomra, aki pontosan tudom, hogy mit hagytam ki, nyilvánvaló, hogy a kapott mondatok egy része valóban terhelte a szöveget, fölösleges és spekulatív kitérőkbe kényszerített, más citátumok azonban hiányként nagyon is látszanak novellámon. Utóbbiaknak ugyanis funkcionális szerep jutott: ihletet, inspirációt merítettem belőlük, és olyan szövegek sarjadtak környékükön, amelyek írásom lényegi részévé váltak. Úgy tartanám tehát tisztességesnek, ha ennek a tömörített változatnak a végén szerepelne annak a közel 30 prózaműnek a címe és szerzőjüknek, valamint a végül hihagyott mondatok fordítójának a neve. Így küldtem el vasárnap este Ferinek.
E miatt a sürgős munka miatt le kellett mondanom a fiatalokkal hét végére tervezett találkozót is, amit őszintén sajnálok; remélem, rövidesen pótolhatjuk a mulasztást.

K. Tibor levele: valószínűleg igazam van a kárpátaljai magyar irodalom jelen állapotát illetően (Sáskajárás után c. írásomban), de vajon hány új „barátot” szerzek egy ilyen cikkel. Válaszom: „Hát persze-persze: igazad van. De ezt az utat választottam, nem most, évekkel ezelőtt. A “baj” az, hogy egyre kritikusabb és egyre őszintébb lettem. Én magam sem viselem könnyen, vélhető, hogy mások még annyira sem. Két másik út adódhatna számomra: 1) nem írni erről, ilyesmiről, semmi rázósról; 2) írni, de szőr mentén, óvatosan, véleményemet kicsit letompítva és szép ezüstpapírba becsomagolva. Csak sajna rászoktam mindkettőre: az írásra is, meg a kendőzetlen őszinteségre is; s ha nem gyakorlom, elvonási tüneteim vannak. Gyógyíthatatlan vagyok, azt hiszem.”

Elutazása óta ma cseteltem először Kolossal: eddig nem volt nyitva a veszprémi egyetem gépterme. Nagyon jó albérletet sikerült találnia, 5 percre van az egyetemtől, jóval olcsóbb a korábbinál és talán még internete is lesz. Hasonlóan kedvező fejlemény: szerződéses alapon diákmunkát vállal, a biológia tanszék számára végez programozói munkát. Még a nyáron készített számukra egy nagyon bonyolult képkezelő programot; ezek szerint tetszhetett a profnak, aki „mellesleg” Szabó T. Attilának, a nagy nyelvésznek a fia, és Annának, a remek költőnek az apja.

Pályázni jó

Bár az eredményt több mint két hónapja hirdették ki, írásos értesítést mi sem kaptunk. Amikor bő hónapja egy minisztériumi ügyintézőtől érdeklődtem az ügymenet felől, azt írta, majd fog alakulni egy Kht., az fog velünk szerződést kötni és az folyósítja majd az ösztöndíjat. Azóta semmi. A kiírás eredetileg 2004-ben végzendő alkotómunkára…

Ma nagyrészt a Szembesüléssel nyüglődtem. Az az igazság, hogy az egészet megint át kellene írnom. Túl sok a csikorgó mondat, a körülményeskedés, a fölösleges tudákosság és túlírtság. (Sok helyütt ez szándékos, de ott is zavaró okoskodásokon és túlbonyolított okfejtéseken kapom magam, ahol pár egyszerű, de szemléletes észrevétel hatásosabb lenne.) Mivel, ahogy számolom, a kézirat jelenleg egy közel 300 oldalas könyvet töltene meg szöveggel, így átírás helyett inkább húzok, nyírok, tömörítek. A sok körmönfont görög név egy részét is elhajítom. Nem túl élvezetes munka, nehéz alkotásként érzékelni. (Állítólag Goethe egyszer gondterhelten sétált este Weimarban; ismerősei megkérdezték, mi nyomasztja a költőfejedelmet. – Nagyon nehéz napom volt – panaszolta. – Kihúztam egy sort a versemből.)

Tegnap Szunyogh Szabolcs drámája és Balogh István novellája volt az olvasmányom. Szabolcsnak ez már a második nagyobb kézirata, amit elsőként olvashatok. Jólesik, hogy ennyire bízik az ízlésemben és ennyire ad a véleményemre, egyben felelősség is. Hosszú levélben válaszoltam, fejtegettem érveimet. (Bibliai időket és a közelmúltat egybejátszó darab, mai szlengben beszélnek a történelmi neveket viselő szereplők.) Balogh István közlésre küldött novelláját pedig örömmel feltettem, nagyon kedves, jól sikerült írásnak találtam.

Láng Zsolt levele. Érdeklődött, tudunk-e valamit a határon túli írók minisztériumi pályázatról, amelynek keretében néhányan ösztöndíjat nyertünk. Olvasta a sajtóban, hogy ő is a kedvezményezettek között van, de még hivatalos értesítést sem kapott. Megnyugtattam, hogy ezzel mindnyájan így vagyunk. Bár az eredményt több mint két hónapja hirdették ki, írásos értesítést mi sem kaptunk. Amikor bő hónapja egy minisztériumi ügyintézőtől érdeklődtem az ügymenet felől, azt írta, majd fog alakulni egy Kht., az fog velünk szerződést kötni és az folyósítja majd az ösztöndíjat. Azóta semmi. A kiírás eredetileg 2004-ben végzendő alkotómunkára szólt… Három és fél hónap még hátra van az évből…

Az avantgárdra kacsintgató fiatalok tegnap nagyon siettek. Jószerével csak átadták az anyagokat, amiket megbeszéltünk, aztán elfutottak. Ma telefonon tudtam hosszabban beszélni egyikükkel. De hogy mi lenne a végleges elképzelésem, azt nem akartam így elmondani, csak jeleztem, mindenképpen komolyan foglalkozni akarok a folyóiratuk ügyével, szeretném, ha ezt ráérősen és komolyan megtárgyalhatnánk. Jó lenne a neveiket is még egyszer sorra venni. Én elfogadom, ha művészneveket választanak, de azért valahol a normalitás határain belül kellene maradniuk. Igen, mondta Dóra, ők is úgy gondolják Elemérrel, hogy bőven elegendő lenne, ha mindenki csak vagy a vezetéknevét, vagy keresztnevét változtatná meg (de ő talán egyiket sem fogja), ez már bőven elegendő lenne inkognitójuk megtartásához. Mivel valódi művészi teljesítmény létrehozására vállalkoznak, mondtam, fölösleges lenne Kalim Pál és Meghibb Anna típusú szóviccekkel lelőni saját produkciójukat. Ezzel egyetértett. Újra beszélnek a társaikkal. Szombaton vagy vasárnap eljönnek, ígérte.

Ismét átnéztem írásaikat is; továbbra is úgy látom, ígéretes tehetségek, ha a tüzetesebb olvasásnál jobban ki is ütköztek bizonyos gyengeségek. Publikálás előtt még egy szigorú szűrést, rostálást fogok ajánlani nekik.

Zajlik az egészen kicsi és a nagypolitika is. Elmaradt a beregszászi tüntetés, a friss Kárpátalja pedig, mint kinyilatkoztatást, idézi Áder és Németh Zsolt UMDSZ-t és annak elnökét vádoló szavait. Tegnap megvolt Gajdos erre reagáló Bp-i sajtótájékoztatója is, de a magyar média (helyesen) igen röviden és tartózkodóan foglalkozott vele. Gondolom, a KISzó majd bepótolja egy egész oldalas anyaggal.

Vári Fábián pedig megkapja a Tőkés László-díjat. Egészségére.

2 évad a weben

Éppen két esztendeje írok rendszeres webnaplót. Kb. 300 jegyzet…

[…]  Talán Antal Imre sem válna ellenségemmé, ha megírnám: szánalmas, ahogy görnyedten és rosszul artikulálva vezeti az (amúgy is gyenge) műsorát, igazán nem értem, miért nem vonul vissza, de a tévéseket se értem, miért engedik képernyőre. Szegény II. János Pál jut róla eszembe (van is a testtartásukban valami hasonlatos!) – őszentségéről pedig a már akkuról működő Brezsnyev. Na, ezen a szentfazék hívek már megütközhetnek, de mégse érzik úgy, hogy személy szerint őket bántom. Ellenben…

Éppen két éve írom ezt a naplót, átlagosan kb. kétnapi rendszerességgel. Ez azt jelenti, hogy legkevesebb 300 jegyzet 2 év alatt. Ahogy saccolom, egy tisztes könyvet kitenne még akkor is, ha erősen megszűrném, kiszórnám az érdektelen üresjáratokat. Persze semmi esélyem rá, hogy kiadassam.

Ideje azonban eltűnődnöm: mit értem el vele? Elvesztettem jó néhány barátot és szereztem seregnyi ellenséget. Persze azért új barátságok is kötődtek, részben talán éppen a naplóimnak köszönhetően.

Fura dolog ez. A nyilvánosság előtt naplót író ember nagyjából olyan otrombaságot követ el, mint az, aki egy díszes társaságban, mondjuk egy partin, mindenkinek megmondja, amit gondol róla. Nahát, hogy megöregedtél! Milyen kellemetlen szájszagod van! Hát te jól meghíztál. Öregem, mióta megműtöttek téged, már csak árnyéka vagy magadnak. Ugye, milyen rémesen hangzik. Pedig – kezeket a szívre – vajon nem gondolunk ilyeneket, nem ez a meglátásunk azokról, akikre a társaságban rámosolygunk? Talán még mondunk is valami kedveset nekik, miért is ne, hadd örüljenek. Vagy ha erre mégsem visz rá a lélek, hát bölcsen elhallgatjuk a véleményünket.

Nos, valóban sokkal „bölcsebb” dolog nem írni naplót és másként se nagyon mondani kritikát. Ha nem kezdek tanulmányokban, recenziókban, esszékben és itt a naplóban foglalkozni a kárpátaljai magyar irodalom problémáival, sosem derült volna ki, mit gondolok tendenciákról, stílusokról, szemléletekről, könyvkiadásról, szerkesztői igényességről, modernitásról, hagyományról és sémáról, szerepről és pózról. Ráadásul egy idő után minderről nem csak úgy általában, hanem művekre lebontva értekeztem- a műveket pedig sajna személyek írták. Ugyanígy „bölcsebb” lett volna elhallgatni véleményemet a magyarságszervezetek működéséről, közéletünk szereplőiről, politikai és ideológiai elvekről.

Ráadásul mindezt iróniával, élcelődve, talán néha gúnyosan és ritka esetekben becsmérelve is.
Hát igen. Senki se kötelezett arra, hogy ilyesmivel foglalkozzam, arra meg végképp nem, hogy napi rendszerességgel írjak róla. Legalább maradtam volna távolibb témáknál, személyeknél. Amiatt senki sem orrolna meg rám, ha szidnám az Argentin kormányt és nem értenék egyet a zimbabwei nemzetstratégiával. Talán Antal Imre sem válna ellenségemmé, ha megírnám: szánalmas, ahogy görnyedten és rosszul artikulálva vezeti az (amúgy is gyenge) műsorát, igazán nem értem, miért nem vonul vissza, de a tévéseket se értem, miért engedik képernyőre. Szegény II. János Pál jut róla eszembe (van is a testtartásukban valami hasonlatos!) – őszentségéről pedig a már akkuról működő Brezsnyev. Na, ezen a szentfazék hívek már megütközhetnek, de mégse érzik úgy, hogy személy szerint őket bántom. Ellenben HS barátom nyilván vérig sértődne (ha a könyvéről írt kritikámat esetleg már meg is emésztette), hogy egyik múlthavi, nem is túl hosszú cikkében már háromszor (!) használta az „engedtessék meg” szófordulatot. Azt már évek óta figyelem, szinte nincs írása enélkül. Minden anyagát azzal kezdem olvasni: vajon lesz-e benne „engedtessék meg” – és legtöbbször nem kell csalódnom: van! Olykor kétszer is. Háromszor azonban most először! Ha írnék erről, nyilván azzal a poénnal zárnám, hogy zsurnaliszta barátom egy ideje már bizonyára a papnak is úgy köszön: „Engedtessék a Jézus Krisztus”. – Nos, ártatlan kis élc, az észrevétel a stiláris hibáról pedig, azt hiszem, szakmai tekintetben jogos – mégis sértődés lenne (most már lesz is!) belőle. De hiszen rám még azért is megharagudott valaki (le is teremtett, mint a pengős malacot), amiért szóvá tettem, hogy a sújtotta szót még árvíz idején sem illik ly-nal írni.

Mi lenne hát a teendő? „Hallgatni boldog némaként”? Nem írni olyasmit, mint a most megjelent Sáskajárás után?

Nem, sajnos az már nem megy. Amint egyszer már megfogalmaztam: rászoktam az őszinteség drogjára, ha nem gyakorlom, elvonási tüneteim lesznek. Súlyosbítja a helyzetet, hogy szenvedélybetegségem aberrációval társult: akkor vagyok elégedett, ha nyilvánosság előtt gyakorolhatom.

Meg is mondom magamnak őszintén: kiállhatatlan ronda fráter vagyok.

Husáng

Tegnap Aput meglátogatta 60 esztendeje nem látott osztálytársa. Allina Félix lengyel és magyar szülők gyermeke, a papa diplomataként került az ungvári lengyel konzulátusra. Ma Varsóban él családjával, évekig volt Budapesten A Lengyel Kultúra Házánál kultúrdiplomáciai szolgálatban (de sok jó jazz-lemezt vettem ott a 80-as években!). Hozzánk lengyel feleségével és a magyart törő fiával érkezett. 4-5 nyelven folyt a nagy családi beszélgetés. Ők egymás közt lengyelül, Félixszel mi magyarul, Apu és Pali bátyám hol ukránul, hol szlovákul szólt a magyarul nem tudókhoz (elég jól megértették), anyám a maga szláv keveréknyelvén, én a nálam valamivel fiatalab fiúval, Janusszal oroszul (mindketten megtanultuk az iskolában).
Minden egyeben túl a találkozás érdekessége, hogy családunkban mai napig járja a „Félix, hozd ki a husángomat” szólás. Gimnáziumi tornatanáruk annak idején mindig Félixszel hozatta ki a szertárból a fenyítésre is alkalmas pálcát, ha valamelyik diák rakoncátlankodott, így a szólás amolyan fenyegető kifejezéssé vált, és nálunk 60 év múltán is használatos. A legjobb, hogy Félix már nem is emlékezett rá.
Czesław MiłoszMaga a beszélgetés eléggé szertelen és sokfelé ágazó volt, természetesen főleg a két öreg osztálytárs sztorizott. Azért annyit csak sikerült közbeszúrnom, hogy szép emlékeim vannak tavalyelőtti varsói utamról, s hogy nagy tisztelője vagyok a kortárs lengyel kultúrának. Wajda, Penderecki, Lem, Miłosz nevét említettem, meg a lengyel jazzt. Lehetséges, hogy amikor kimondtam Czesław Miłosz nevét, a 93 éves Nobel-díjas költő épp akkor halt meg Krakkói otthonában. A hírt ma olvastam a Literán, továbbadtam az Index kortárs irodalmi topikjában, és ajánlottam olvasásra az UngPartyban tavaly megjelent verseit.

Már kifelé menet tudtam váltani pár privát szót Janusszal, ő is jazzrajongó, és azt mondta, ha le tudom tölteni, szívesen felrak nekem valahová a netre friss lengyel zenéket, hogy bepótoljam 20 éves lemaradásomat, amikor is megrekedtem Zbigniew Namyslowskinál.

*

Kőszeghy csak nem tud belenyugodni, hogy végtelen elvetemültségemben továbbra is le merészelem írni a nevét. (Lásd korábbi jegyzetemet is.) Újra dörgedelmes levelet írt. Most embergyűlölettel, nárcizmussal vádol, s kifejti, szerinte lelki mélyrepülésben vagyok, belemarok a felém nyújtott kezekbe. Lelki betegnek tart, levele végén gyógyulást kíván.

Nem akartam vádjaira tételesen válaszolni, kétszer megtettem, láthatóan eredménytelenül: úgy látszik, nem kívánja az érvek szintjén tisztázni viszonyunkat, marad a vagdalkozásnál, amit oly jól begyakorolt Kovács Miklós, Kacsur, Brenzovics – no meg Pomogáts ellen. Levelemben biztosítottam, ha valami, hát gyűlölet az nincsen bennem se iránta, sem más iránt (ezt az energiapocsékolást soha nem engedtem meg magamnak). Nekem úgyszólván mindegy, mit gondol rólam, hogyan gondolkozik a dolgaim felől, de ha neki, leveleiből ítélve, tisztáznivalója van velem és igénye mutatkozik egy normális párbeszédre, én nem zárkózom el ez elől. Ha ezt vállalja, akkor elmondom, mik lennének a feltételeim. Ezekről most még nem írtam semmit, de nyilván szerepelne közte, hogy mellőzze az alaptalan minősítéseket, vagy ha valamit tényekkel cáfolok, akkor ő vagy keressen újabb bizonyítékokat, vagy lássa be, hogy állítása legalábbis ingatag, s ne térjen át más, új vádakra; s hogy törődjön bele: ezután is le merészelem itt írni a nevét, nem gondolom ugyanis, hogy tabunak, érinthetetlennek, szentnek kellene tekintenem. Úgy tűnik, ez fáj neki a legjobban, mostani levelének elején is, végén is felhozza. Indításként számon kér: „milyen alapon érzed feljogosítva magad arra, hogy nárciszkodó plettykafészekké degradálódott “világlapodban” immár sokadszor foglalkozz a nevemmel.” A vége felé NAGYON ragaszkodik ahhoz, „lehetőleg SOHA ne foglalkozz velem többé.” Még jó, hogy nem hozatja ki Félixszel a husángot a szertárból.

Stíl

(Szving) Nagy zenefájlrendezési programom keretében most napok óta Billie Holiday 10 CD-nyi anyagát (összesen 187 zeneszám) hallgatom. 1939-1944 közötti felvételek. Így egymás után eléggé furcsa hatást keltenek: ami néhány szám erejéig kedves hangszín, az a második órában már sipítozás, ami előbb sajátos előadói stílus, az utóbb már affektáció, „nyávogás”. Azt hiszem, 10-15 sztenderdet kiválasztok, a többit törlöm. Ízelítőnek ennyi elég.

(Avantgard) Nagy Pali elküldte journal in-time cím alatt megjelenő nagy önéletrajzi trilógiájának harmadik kötetét – barátságból, és talán mert engem is többször említ benne (ezúton köszönöm mindkét gesztust!). Éva már „nekiesett” a vastag tómusznak, igen élvezetesnek találja, néha fel is olvas belőle. Ha majd kicsit én is beleástam magam, bővebben is írok a magyar avantgardnak erről a szubjektív és regényes enciklopádiájáról.

(Posztmodern) Ma egy oldalnyi új szöveget iktattam a Szembesülésbe. Mikor ehhez az 1993-as Werk-bejegyzéshez értem: „Maristól és Öcsitől (vagyis Jánostól, ahogy újabban hívatja magát) is kaptam visszajelzést: tetszett nekik a közlemény, Öcsi különösen dicsérte. Az ő elismerésük őszinteségében nincs okom kételkedni, komolyan vehetem véleményüket”, hát akkor gondoltam, megtréfálom kicsit magamat annak a tíz évvel ezelőtti elismerésnek az őszinteségét illetően. Lemeltetem egy kötetet a polcról, és idézgettem belőle. A kis fragmentum címe ez lett: POSZTMODERN NORMAELVÁRÁS (EGY MONOGRÁFIÁBÓL).

(No name) Kőszeghy jól felkapta a vizet, amiért a nevét szájamra vettem egy nagyon kis ártatlanka zárójelben (lásd alább). Szerinte ez roppant etikátlan dolog részemről, és ne tegyem többé. No meg különben is! – és alaposan kioktatott a dolgok állását és az én magatartásomat illetően.

Válaszomat azzal kezdtem, hogy „Mintha pár héttel ezelőtt azt írtad volna, hogy nem kívánsz velem levelezésbe kezdeni, aztán mégis nagyon fontosnak tartottad, hogy a Lenin-versed meg a Korcságin-versed történetét megírjad nekem, ezekre én tisztességgel válaszoltam, de most is te kezdeményezel, bár voltaképp nem tudom, hogy mit akarsz.” Aztán butuska példázatát próbáltam cáfolni. Szerinte arra a rosszul focizó kisfiúra hasonlítok, akit egyik falusi csapatba sem vettek be, ezért aztán azt híreszteli, hogy mindkét csapatban csupa ellenszenves és tehetségtelen figura játszik. Ez a példa jobban sántít, mint a bokánrúgott focista, ugyanis történetesen én bőven benne voltam előbb az egyik, aztán a másik csapatban, még ám a szűkebb vezetésben is (KMKSZ-ben pl. választmányi tag és munkabizottsági elnök, MÉKK-ben társelnök, elnökségi tag), de határozott (és néha, bevallom, kicsit teátrális) gesztusokkal én mondtam le és léptem ki, mert nem tetszett a munkastílus meg a szellem meg az elvek, netán az elnök ábrázata. [Mellesleg: hogy mindkét csapatban ellenszenves figurák? Hát kérem, tessék elolvasni, mit raknak egymásra a KISZóban és a Kárpátaljában. És itt most jöhetne a Váncsa-féle „namármostkéremszépen” kezdetű fejtegetés arról, hogy ha ebben a két újságban a két csapat képviselői igazat mondanak egymásról, akkor mindkettő eléggé visszataszító aljas társaság (a másik véleménye szerint). Ha viszont mindketten hazudnak, akkor meg ezért érdemelnek megvetést. Ha pedig, mint valószínűsíthető, felerészt mondanak igazat és felerészt hazudnak, akkor félig azért ellenszenvesek, amit a másik igaz állításként mond róluk, félig meg azért, amit ők mondnak a másikra hazugságként. Annak a szélsőséges esetnek az esélye pedig, hogy az egyik mindig csak igazat mond, a másik pedig mindig és kizárólag csak hazudik, elhanyagolhatóan csekély. De ha mégis, mégis az a képtelen feltételezés igazolódna be, hogy az egyik angyal, a másik ördög, a kárpátaljai magyar politikai és kulturális elit egésze akkor is ördögangyal vagy angyalördög – és én bizony nem szívelhetem az ilyen mitológiai korcsokat. – De erről nem írtam Elemérnek.] Arra reagálva, hogy neve említésének mellőzésére intett, ezt válaszoltam: „…hogy milyen alapon akarod megszabni nekem, hogy mit írjak vagy mit ne írjak a saját magánhonlapomon, azt nem tudom. Talán győzd meg a főnöködet, hogy vezetesse be a cenzúrát.” Végül pedig megírtam, hogy ÉPPEN Ő miért ne hivatkozzon nekem az etikára, ez egy kicsit erősre sikeredett, inkább nem idézem.

Elemér erre (egyelőre?) nem válaszolt. Ez a stílusa: beolvas nekem, arra én komoly és alapos választ adok – ezután ő elhallgat. Amikor számon kérte rajtam, hogy miért foglalkozom én és az olvasóim a Fórumban a KISZóval (szavai szerint: „miközben egyesek beírják világmegváltó gondolataikat, maszturbálnak is közben a kéjtől”) és egyebekkel is megvádolt, akkor is tételesen válaszoltam neki (LÁSD) – arra szintén nem reagált, hanem pár nappal később, mintha mi sem történt volna, az én leniniádámon ihletet kapva megírta a saját történetét. Egyébként ugyanígy nem válaszolt megkeresésemre Varga Béla sem, amikor Debreceni Misi hazug vádjaival (LÁSD) kapcsolatban megszólalásra kértem. Hát ők tudják. De én ezért (sem) neheztelek. Mivel most vacakol a postám, hát találok számukra mentséget: biztosan nem kapták meg a leveleimet.

(nem működő linkek utóbb törölve)

orbánviktorul

Szűcs László verseNa azt azért nem gondoltam volna, hogy egyszer Gajdos István nevét versbe foglalják (hacsak nem Kőszeghy…), azt meg végképp nem, hogy a következő sorban meg Kovács Miklós szerepel. Persze a névsor ennél sokkal „teljesebb”.
Az aradon megjelenő – egyébként kitűnő – Irodalmi Jelenben látott napvilágot Szűcs László tollából az itt olvasható költemény. Dekódolását, ahogy nyilván a szerző is, az olvasókra bízom. Esetleg annyit fűznék hozzá, hogy ugyan a két versszak két csoportja lokálisan jól elkülöníthető, de én bizony éppen nyelvezetükben nem látok éles különbséget. Szerintem ugyanis aki tőkéslászlózik, duraymiklósozik és kovácsmiklósozik, az bizony nagyon is jól tud orbánviktorul és németzsoltul, sőt, csak így tud; stb. No meg talán még annyit, hogy a felsorolt díszes társaságot elnézve én inkább senkizek és senkiül sem akarok tudni, azt gondolva, írók-költők velük szemben inkább tanuljanak meg, mondjuk, dérytiborul és nemesnagyágnesül.

Tegnap nekiláttam a Szembesülés újraolvasásának. Szirtes Gábortól azt kértem, tavaszi megjelenése előtt még egyszer, mielőtt ősszel munkába veszik, végigmennék a pontosan 2 évvel ezelőtt benyújtott kéziratomon. Ezalatt alaposan eltávolodtam ettől az ezerszer átdolgozott anyagtól (azóta bele sem néztem), így aztán, kell-e mondanom, bőven talátam rajta javítani valót. Ezzel együtt úgy látom: jó kis szöveg ez, nyilvánvalóan a legjobb próza, amit valaha írtam. Tekintve, hogy bő évtizednyi munkám van benne, ez nem is olyan nagy dolog.

Ma elkezdtem az a cikket is, amit Andrassew Iván kért tőlem. Valami olyasmiről fog szólni augusztus 20-a apropóján, hogy miért is nincsen nekem történelmi tudatom. Egyszer ezzel a ténnyel is szembesítenem kell magamat.