Ukrajna, hatalom…

Az almaszósz, az almaszósz,
ne hajíts bele galacsint,
mert arra int a vén kalóz:
jöhet utána palacsint’!
Veress Miklós

Két felkérés két laptól. Az egyik amolyan körlevél: a Forrás a tavalyelőtti Hiány-lexikon után jövő nyárra valamiféle „fölös-lexikont” állítana össze, abba kérnek szócikkeket. Érdekes, a hiányt valahogy érdekesebbnek tartottam, írtam is egy rakás címszót (lásd: javított link 2016: Hiánylexikon a Szembesülésben) – ez viszont egyelőre nem indította be a fantáziámat.

A másik felkérés névre szólóan az ukrajnai választásokra vonatkozott – de hát erről én nem merészkednék komoly lapba cikket írni. Itt a naplóban még csak-csak megengedek néhány megjegyzést (mint alább is), de érteni azért nem értek hozzá, meg hát nem is érdekel eléggé – így lemondtam azzal, hogy valami mást, általánosabbat esetleg írnék, amiben ezt is érinteném. Ám ez se nagyon jön most össze (hétfő a határidő). Bár tegnapelőtt végre megszűnt a fejfájásom, de aztán tegnap egész napon át és ma délelőtt is levélküldéssel vesződtem: lett volna 2 fontos küldeményem, de valami blokkolja a kimenő forgalmamat. Befelé sem túl jó, de azért lecsorognak az oldalak, pár levél is megjött, de elküldenem hosszabb ideje egyet sem sikerült. Ez teljesen kiborít, alig tudok mással foglalkozni: sorra próbálom a levelezőrendszereket és webes küldőket, és teljes odaadással, szenvedélyesen bosszankodom.

De azért valamennyit haladtam az UngParty-archívum előkészületével is. Jó kis rendszer lesz, talán eléggé átlátható. A négy év alatt felrakott irdatlan mennyiségű anyag most eléggé esetleges elrendezésű, régebbieket alig lehet megtalálni. No meg szinte félévente arculatot váltottam, és sajna nemcsak az oldalak színe vagy a betűtípus változott, hanem a rendezési elv, a struktúra, a keretek formátuma és hierarchiája is – most mindezt megkísérlem valamennyire összehangolni. Több havi munka! Felváltva foglalkozom ezzel, meg az új honlap építgetésével. Eközben gyakran gondolok arra, vajon ezt a barkácsolós weboldalépítgetős módszert nem lenne-e ideje egy korszerűbb (bár merevebb-lelketlenebb) php-s, adatbázis-alapú rendszerrel felváltani.

És ezek mellett a gigantikus problémák mellett még itt van ez a piszlicsáré ukrajnai helyzet is! Akaratom ellenére egyre jobban figyelni kezdtem az eseményeket – bár egyelőre sem felkavarni, sem lelkesíteni nem tudnak. Állítólag már lőttek is Ungváron. Hát tűzijáték mindenesetre volt tegnap éjszaka, az biztos.

*

Többekkel is beszéltem a napokban, akik velem ellentétben „benne élnek a világban”, a hivatalos híradásokon kívül arról is tudnak, amit „az emberek mondanak”, illetve valamilyen szinten maguk is részesei voltak-vannak az eseményeknek (egyikük például tagja egy helyi választási bizottságnak). Nem tudtam mindig eldönteni, szavaikban mennyi a rémhír, mennyi a tupírozás és mennyi a valós veszélyérzet, mi az, amiben inkább kételkedni kell, és mi az, amit tényszerűen lehet kezelni közléseikben. A hivatalos híradásokban szereplő elfogott 50 fegyveres például 400-ra növekedett. Azt is megtudtam, hogyan zajlik a szavazatok eladásának vetésforgó-módszere. A „karuszel” (szó szerint körhinta) lényege a következő. Bemegy a polgár szavazni, megkapja a céduláját, bemegy vele a fülkébe, de nem ikszel be semmit, be sem dobja, hanem zsebrevágja és kisétál. Elhagyja a szavazóhelyiséget, és kint, mondjuk egy közeli kávézóban már várják az ügynökök: ha ott a szemük láttára a megfelelő névhez írja az ikszet, ezért X összeget fizetnek neki. Átadja a kitöltött és megfizetett céduláját egy másik szavazónak, az beviszi a zsebében, bedobja, de a sajátját kitöltetlenül kihozza, és jön a kávézóba: beikszel, pénzt vesz fel, átad: a harmadik bedobja a másodikét, a sajátját meg kitöltetlenül kihozza. És így tovább. Az ügynökök érhtetően csak a szemük láttára beikszelt szavazatért fizetnek. A szavazók meg arra a jelöltre szavaznak, illetve abba a kávézóba mennek, amelyikben többet ígértek. De akadt, aki egész nap magánál tartotta a céduláját, járkált a piacon, a városban, és várta, hogy feljebb menjenek az árak.

*

Csöngéék osztályának a fele sztrájkol. Illetve gyűlésekre járnak, zászlókat lobogtatnak. A másik fele rendesen végigüli az órákat. Van iskola, ahol nem lehet megtartani az órákat, mert alig járnak be páran. Természetesen szavazati joggal nem rendelkező kiskorúakról van szó, akik gyakran szüleik biztatására vesznek részt a felvonulásokon és mítingeken, ahol aztán teljes odaadással csápolnak és skandálnak – és persze árulóknak tartják azokat az osztálytársaikat, akik erre nem hajlandóak.

*

Két passzus az eheti Kárpátalja c. lapból. Kovács Miklós ezt írja köszönetnyilvánításában:

„A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség felhívására az ukrajnai elnökválasztás hétvégi második fordulójában magyarlakta vidékeken is sikerült Viktor Juscsenko javára fordítanunk a választás eredményét, hitet téve ezzel a demokrácia és a magyarság érdekei mellett.”

A „Juscsenko győzött, győz-e a demokrácia?” című „elemző” cikkből:

„Ami Kárpátalját illeti, itt Juscsenko fölénye mind az öt választókörzetben meggyőző volt. Különösen a Beregszász központú 75. számú választókörzet eredménye figyelemre méltó, amelyhez a kárpátaljai magyarlakta települések többsége tartozik. Mint emlékezetes, ebben a választókörzetben az első fordulóban – Kárpátalján egyedüliként – Viktor Janukovics hatalompárti elnökjelölt szerezte meg a győzelmet a szavazatok 42,38 százalékával, miközben Viktor Juscsenko valamivel kevesebb, 40,77 százaléknyi szavazatot szerzett. A második fordulóban – miután a kampányba bekapcsolódott a KMKSZ is – valóságos földindulás következett be a szavazatok megoszlását illetően, hiszen Viktor Juscsenko a voksok 54,34 százalékát megszerezve győzött, míg vetélytársa csupán 40,81 százaléknyi szavazatot kapott.”

No és mit ír a Kárpáti Igaz Szó „A magyarokat nem sikerült megtéveszteni” című mai cikkében?:

„A második körben elkezdődött a nacionalisták fizetett csatlósául szegődött KMKSZ ellenpropagandája. A megfélemlítésen, a félreinformáláson alapuló erőszakos propaganda azonban nem hozta meg a kívánt áttörést. A kárpátaljai magyarok többsége nem hagyta magát becsapni.

Az eredmények ezt világosan jelzik. A várt fordulat elmaradt! Vegyük csak például a legmagyarabbnak tartott beregszászi járást. Itt az első körben utcahosszal győztes jelölt a második körben is megtartotta az előnyét. Bátyu, Bótrágy, Harangláb, Som, Jánosi, Beregújfalu, Nagybereg és a járás további tizenegy településén is a magyar érdekeket leginkább támogató Viktor Janukovics élvezte a nagy többség bizalmát.

[…] Szóval a magyarság döntő többsége maradt a korábbi véleménye mellett és nem hagyta magát befolyásolni, megfélemlíteni. S persze nem állt az ideológiai ellenség oldalára.”

Egyik szerint terhes, másik szerint szűz. Holott se-se. Csupán egy buta kurva.

*

Ahogy a híradásokat és elemzői véleményeket figyelem, egyre szaporodnak a lehetséges forgatókönyvek. A békés megegyezéstől Ukrajna kettéválásán át a nagy leszámolásig és a beláthatatlan következményű polgárháborúig mindenfélét emlegetnek. A szavazatok újraszámlálása vagy új választások kiírása lenne a legjózanabb megoldás – de a józanság, félő, fogyóeszköz mostanában. Félmegoldással egyik oldal sem érné be szívesen és igyekszik elkerülni minden olyan rendezési verziót, amely vesztesnek mutatná. Afféle kompromisszum se nagyon kínálkozik, amelyben mindkét fél győztesnek érezhetné és tudhatná magát.

*

Puccs? Forradalom? Nemzeti mozgalom?

Ez az egész cécó (sőt: cicó, jó Woody nyomán) rég nem a népharagról és nem a népakaratról szól, nem arról, hogy a fellázadt istenadta nép elkergeti a rossz királyt. A tömegek, mint általában, felsőbb érdekek játékszerei – még akkor is, ha esetleg tőlük, belőlük indul spontán módon a megmozdulás. (Bár nekem erről is vannak kétségeim. Meggyőző biztatás kell ahhoz, hogy utcára vonuló szándék ébredjen valakiben.) Amint pedig szavát hallatja a tömeg, azonnal akad egy vátesz, egy párt, egy mozgalom, aki/amely azonnal kisajátítja magának a népet és ettől kezdve az ő nevében beszél. A nép meg azt hiszi, aki ott szónokol, valóban őt képviseli. Aztán amikor hatalomra segíti, kiderül hogy…

Nem, nem hiszek a jó hatalomban, a lakosságbarát államban, a népbarát kormányban. Úgy általában sem, de ebben a térségben kivált nem, mert itt a despotizmusnak és a személyi kultusznak évszázadosak a hagyományai, mert itt a jogrendnek mindig is fölötte állt az össztársadalmi korrupció, mert a vallási és világi hatalom errefelé mindig is elnyomandó alattvalónak tekintette a pressziót általában eléggé jól tűrő népet. Mert hát, persze, kettőn áll a vásár. (Cinikus féligazsággal szólva: minden népnek olyan az uralkodója, elnöke, kormánya, amilyent megérdemel.) Ukrajnában nem ért meg még a helyzet arra, hogy akár egy össznépi felkelés vagy polgárháború árán a nyugati értelemben vett polgári demokrácia megszülessen. Erre csak nagyon erős külső befolyás kényszeríthetné rá – és akkor is évtizedekig tartana. Ha nincs erős külső normaszabó erő, akkor bármilyen új és tiszta erők kerüljenek is hatalomra, öt perc múlva elfeledkeznek a nép érdekéről és tíz perc múlva már ott csücsülnek a korrupció és a gazdasági bűnözés kellős közepén.

Az erős külső befolyások, persze, léteznek. Épp csak kétfélék, ellenkező előjelűek. Az őszinte és lelkes felkelők feje fölött, messze magasan ott vannak a kőkemény nemzetközi nagyhatalmi érdekek. Emitt az újra világhatalmi ambíciókat tápláló Oroszország, amott az USA és az egyesült Európa. Dehogy a kijevi barikádokon dől el Ukrajna sorsa!

Alább ereszkedve aztán ott vannak az országon belüli, ugyancsak kérlelhetetlennek mutatkozó csoportérdekek. Ám minden látszólagos keménység ellenére – ebben nincsen kétségem – ezek sokkal hajlamosabbak „a nép” feje fölött egymással alkut kötni, mintsem szolgálatára elszegődni. (Ha ez most sikerült volna, már senkinek sem kellene fáznia a téli utcákon és tereken.)

*

Én nem szeretem ezt az országot, nincsen rá semmi okom. 1993-ban, azaz 11 évvel ezelőtt a még nagyon fiatal Ukrajnáról ezt írtam: „munkámmal, mindennapi életemmel egy olyan országhoz kötődöm, amelynek felemelkedésében nem hiszek, amelynek vezetésével, államrendszerével, hatalmi és hivatali struktúrájával közösséget vállalni nem tudok, amelyet hazámnak nem tekintek, amelyre büszke nem vagyok – és amelyből szívesen el is távoznék, ha nem tudnám, hogy a szülőföldem iránti szerelem örök honvággyá keseredne” – e tekintetben véleményem nem sokat változott azóta. Akkoriban 10 évet adtam a „független és szabad” Ukrajnának. Lehet, hogy nem is tévedtem sokat?

Amikor a Szovjetunió oszlásnak indult, azt mondtam, az teljesen rendjén van, hogy összedől a birodalom – csak ne az én fejemre hulljanak a törmelékek. Most, hogy Ukrajna eresztékei recsegnek-ropognak, hasonlót érzek. Percig sem siratnám, ha szétszakadna vagy akár meg is szűnne. Nem ettől tartok – hiszen ki nem állhatom az almaszószt, – hanem attól, hogy téved a vén kalóz, és nem jön utána palacsint.