Az író hőmérő, amelyet a nemzet seggébe dugnak

Nagy Pali könyve. Még olvasásakor idézni akartam belőle ezeket a sorokat:

»A vátesz, a próféta: a magyar irodalom legellenszenvesebb figurája. „Népét szolgálja” és nem az irodalmat. Népben, nemzetben gondolkodik ahelyett, hogy jelzőben és határozóban gondolkodnék. Az „igazi” magyar író hőmérő, amelyet a beteg nemzet seggébe dugnak, hogy a betegség súlyosságát megállapítsák. Így válik az író egészsége a nemzet egészségének fokmérőjévé.

A „Magyar Írók I. Világtalálkozója” – hangzatos című – összejövetelen, 1991 augusztusában, Keszthelyen, a fentieket kicsit bővebben is kifejtettem. „Az irodalomról, s ezen belül a magyar irodalomról való gondolkodásunkban továbbra is tartja magát az évtizedek, sőt évszázadok óta uralkodó utilitárius szemlélet, mely szerint a magyar irodalomnak szolgálnia kell, ‘hasznosnak’ kell lennie. Ez a szemlélet akkor is káros, ha a szolgálat a legnemesebb cél érdekében kívántatik meg, ha a haszon élvezőjeként a virtuális nemzetközösség tételeztetik. Miért? Azért, mert a haszonelvűség az írót, a művészt a művészi szféra önállóságának feladatára kényszeríti. Mi ennek a következménye? Az, hogy az autonóm művészet sajátos szempontjai alig-alig érvényesülnek; helyette egyrészt az általános szellemi szféra sokszor konzervatív és pedagogikus szempontja, másrészt a társadalmi szféra irodalomtól, művészettől messze álló szempontjai túlságosan nagy súlyt kapnak. Csak az önmagáért művelt irodalom és művészet lehet egy közösség igazi hasznára.[…]”«

*

Röviden, vegyesen: Szűgyi Zoli értesítése: megjelent a VárUcca, benne tanulmányszerűségem. • A Magyarság-Online főszerkesztő-asszonya együttműködést javasolt, még nem tudom, mit kezdjek az ajánlattal. • Balogh István igen kedves szöveget publikált a zEtnán, és engem is, mint virtuális végszomszédját, megidézett benne. Ezúton köszönöm. • Révész Sándor a Népszabadságtól: nem írnék-e valamit a Gajdos-jelenségről, „a magyar »szkizmáról«”. • Szőllősy Tibi a szélsőjobbos Nyugati Magyarságban (amelyet valami rejtélyes okból továbbra is küld nekem a szerkesztőség) Penckófer kötetéről azt írja, hogy „irodalomtörténeti bestseller”. • Okt. 1-től az ungvári rtv magyar adásainak új főszerkesztője: Horváth Sanyi. Erről ő maga számol be 3 db engedtessék meg-et sorakoztató jegyzetében. Ma egyébként – más ügyben – egy munkatársukkal beszéltem; szerkesztőségük enyhén szólva furcsállja-nehezményezi, hogy politikai nyomásra külsős főnököt tettek föléjük (ilyen utoljára a régi rendszerben történt), de bízik abban, hogy azért jól tudnak majd együtt dolgozni, HS előzetes nyilatkozatai legalábbis erre a reményre jogosítanak. A Kárpátalja azonban aggodalmaskodik válaszcikkében. • Elkezdődött a konferencia Székesfehérváron, amelynek virtuális előadója vagyok. • Éva a minap bevitte a Kárpáti Kiadóba Apu könyvének a korrektúráját; az igazgató nagyon jó benyomást tett rá; eldicsekedett új kiadványaikkal is (Éva szerint elég borzalmasak), és megismételte, amit Apuval már üzent: tőlünk is kéziratot várna. • Vagy másfél év óta először, újra MÉKK-hírlevelet kaptam Dupkától. Bizonyára tévedésből. • A hét végén és még hétfőn is botrányosan rossz volt a net, kifelé valami blokkolta a forgalmat (levél, feltöltés), de a honlapok is alig jöttek. Tegnaptól újra olyan, mint korábban. • Apuék vasárnaptól Baján, Bátyu vitte át őket, két hét múlva hozza haza. • Kolossal cseten, levélben tartjuk a kapcsolatot, Csönge pénteken utazik Tatára.

*

Hét végén találkoztam az Alkarpatraz fiataljaival, de ezúttal is kurtábbra sikerült a találkozó, mint szerettem volna. Örültek a reagálásoknak (kinyomtatva adtam át nekik, ami nagyrészt levelekben érkezett + fórumbejegyzések), de valahogy úgy éreztem, elégedetlenek a honlappal, bár ezt nem mondták. Amikor rákérdeztem, mi a baj, vállukat vonogatták.

Tegnap aztán felhívtam Dórát, lelkesen beolvastam a részükre érkezett meghívás szövegét. Hangján úgy hallottam, ez komolyan felvillanyozta. Megbeszéltük, felteszem honlapjukra (megtörtént). Az nagyon meglepte, hogy a Nyálázati felhívásra írás érkezett. Ez komoly? – kérdezte elhűlve. Csak annyira, mint maga a felhívás, nyugtattam meg. Akkor tegyem fel azt is, rendelkezett, főszerkesztőhöz illően.

Ma Elemér hívott fel, sikerült az egyetemen megnéznie a honlapjukat, remekül megoldottam az aktuális (lapszámon kívüli) anyagok belinkelését, mondta. Ez jószerével az első elismerés, amit kaptam tőlük…

*

Folyik a parlamenti vita Gyurcsányról és a programjáról. Reggel megnéztem a tévében az expozéját, tegnap pedig láttam a hírműsorokban az összefoglalókat a stadionbéli nagygyűlésről, zokogó mamával, mosolygó feleséggel, kivetítőkkel, fényekkel, zenével, ahogy kell. (Gyereket és kutyát hiányoltam.) Mindent egybevetve azt gondolom, mostantól már nemcsak a jobb-, hanem a baloldalt is egy médiabalerina vezeti, és 2006-ban az fog győzni, aki meggyőzőbben piruettezik.

szepszis és szkepszis

Napok óta megint a Szembesüléssel kínlódom. Újra reménytelenül rossznak, torzszülöttnek látom ezt a regényt. Teljesen beteges dolog, hogy a 96-97-ben egyszer már készre írt szöveget azóta háromszor-négyszer teljesen átdolgoztam (évek teltek a kiadói kudarcok között, és amikor egy-egy új kiadónak benyújtottam, előtte mindig átírtam, tavaly-tavalyelőtt szinte teljesen). A mostani törzsszövegnek nagyjából a kétharmada azonban lényegében mégis 96-ben keletkezett, kihagyni nem tudom, mert a regény gerincét képezi, átírni se nagyon lehet, mert akkor valami mássá válik az egész Szembesülés. Így hát toldozgatom-foldozgatom az anyagot, beleírok a régi részekbe és húzok belőlük, új részeket tapasztok hozzájuk, átrendezem a szerkezetet, eltolom a hangsúlyokat, eközben felborítom az eredeti koncepciót, de újat, úgy érzem, nem sikerül teremtenem. S nem elég, hogy rossz a regény, én is egyre jobban belekeseredek, szinte megbetegszem a saját szövegeim termelte toxinoktól.

*

Ennél elkeserítőbbnek már csak a kárpátaljai „magyar ügyet” látom. Amit most a két szervezet vezetői művelnek, az már nem súrolja az ön- és közveszélyességet, hanem teljes mértékben ki is meríti. Bő 2 évvel ezelőtt, amikor először leírtam, még túlzásnak tűnhetett az állítás, hogy az érdekvédelmi szervezetek élén álló értelmiségi elitünk nem lassítja, hanem gyorsítja a magyar etnikum morális szétzilálódását, s ebben önös anyagi és hatalmi érdekei irányítják. Akkor ezt kicsit provokációnak szántam, szándékosan kiéleztem a tapasztalataimból levonható megfigyeléseket. Megállapításaimat most szelíd ejnyeejnyézésnek érzem, hiszen mára számomra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a pozíciók és a mind több felügyelt terület megszerzéséért, egyes ukrajnai és magyarországi politikai erők kegyeinek elnyeréséért, és mindezzel összefüggésben a mind több anyagi bázis megkaparintásáért élcsapataink bármire képesek. Leginkább arra, hogy egymásra acsarogjanak és válogatott sarakkal dobálják egymást. Zsoldos, bérenc, kegyenc, aljas, álságos, hazug, csaló, szélhámos, szolgalelkű, magyarellenes – érdemes lenne összeállítani a jelzők és minősítések hosszú listáját.

Ebbe az értelmetlen (vagyis számukra egyedül értelmesnek látszó) hadakozásba egyre jobban belelovalódnak, annyira tüzelik magukat és híveiket, hogy félek, ez a vicsorgás évtizedekre megmérgezi kis magyar közéletünket. Szó sincs tehát arról, hogy az ukrajnai és Mo-i hatalmi belharcok legrosszabb megnyilvánulásainak kisajátító hatása alól bölcsen kivonnák magukat, ellenkezőleg, teljes mellszélességgel részt vesznek a pankrációban, s a nagypolitikát leképezik a lehető legalacsonyabb önérdekek, saját kis szemétdombjuk szintjére.

Ezt látva elvesztem maradék bizakodásomat, elhatalmasodik rajtam a teljes kiábrándultság.

*

Újabb reagálások Alkarpatraz-ügyben. Legutóbb nem említettem, hogy Gergely Tamás a KAFÉban azonnal elhelyezte a hírt – ezúton köszönöm; levelében pedig ezt írta: „Kedvem lenne megírni a Nyálázati felhívásra a kisöreg kopirájtját, aki a stockholmi városi könyvtárban írja jelenleg a szövegét Kárpátalja visszavételére.”

Cséka Gyurival is meg-megtoldottuk a Fórumban minapi bejegyzéseinket, így talán még árnyaltabb lett a kép: lásd a #1429-es és 1430-as bejegyzést. Az Index kortárs irodalmi topikjából ismert OutsideR ezt írta:

„…amikor megnéztem az alkarpatraz szájtját, és elolvastam az írásokat, az jutott eszembe, hogy vajh’ hány évesek lehetnek az elkövetők (alkotók.) Nem mintha ez olyan lényeges adat lenne, csak egy kis viszonyítási pont az ifjonti hevület, lázadó lendület és a debütálás kérdésköréhez.

Álnév. Erről olvashattam az UP-n, hogy ki így, ki úgy oldotta meg az pszeudonimitás lehetőségeit; említett volt egy betűcsere a névben, most nem kerestem vissza, de ez alapján „tábori” elemér[?] lehet(ne) bátori elemér[?] is.

Dizájn. tetszett a visszafogott grafika, és szerkezet. Ez totál szubjektív, felhasználói vélemény.

Tartam. Az írásokat ötletesnek, szellemesnek és jópofának tartom. Némileg a bigbrother előtti Sebeők János „Hisztériumjáték”-ában leírtakra emlékeztettek; persze az embernek sok minden eszébe jut érintőlegesen: dada, Karinthy Fr., stb. …”

Balogh István reagálása:

„Néztem az új hangokat, szeretettel fogadtam őket. Adj erőt nekik, biztasd saját hangjukra! Ők már többet éreznek, tudnak a máról, mint én, mint Te. Irígyellek is, hogy ilyen gyerekek felkeresnek.”

A legmeghatóbb, legkedvesebb, amit Ungváry Rudi írt:

„…az Alkarpatraz olvastán gyermek- és ifjúkorom sejlett föl, az 1954-55 között 15-18 évesen a gimnáziumi éveimben írtak és az általam kéziratosan terjesztett „Ronda szó” c. kiadvány, majd az 1958 végi újrakezdésem az internálótábor után, az őrjöngő, magánlakásokban felolvasott szövegeim. Az, hogy mekkora kincs, védelem és bátorság forrása az ifjúkor tudatlansága. De jó lenne megint mindent előlről elkezdeni, beleértve a bedeszkázott eget, a gumibotokat és az önbizalomhiányt…”

Ma délutánra várom a fiatalokat. Igazán elégedettek lehetnek!

Látogatók az avantgárdból – Alkarpatraz

Amikor telefonon az érett hangú leányzó azzal jelentkezett be, hogy néhány társával verseket írnak és szeretnének velem találkozni, eléggé megrettentem. Sokkal több rossz, mint jó tapasztalatom van ezen a téren akkor is, ha valahogy így kezdődött batátságom és máig fontos szakmai kapcsolatom tízegynéhány évvel ezelőtt Baguval, Lengyel Tomival, Csékával, Póccsal is. Bennük sikerült meglátnom a tehetséget, és életem végéig megelégedéssel fog eltölteni, hogy a Hatodik Sípban, a Pánsípban és a Gléria Kiadó révén első publikációikhoz hozzásegíthettem őket (kettejüket első könyvükhöz is). Ám az utóbbi tíz évben semmilyen hasonló élményben nem volt részem; az írásaikkal nálam kopogtató „helyi erőket” nem nagyon tudtam biztatni, publikálásra érett anyaggal pedig…

*

Csodálkoznék, ha Kőszeghy nem Kovács Miklóssal foglalkozna a mai KISzóban. Azt írja róla, úgy kell neki (mármint a KMKSZ-elnöknek) az ellenség(kép), mint árnyéknak a fény: csak általa tud létezni. Nos, azt hiszem, kettejük esetében ez most már tartós kölcsönös függőség (akkor is, ha – mint sokszor leírtam – én az UMDSZ oldalán érzem a hitelesebb érveket és két rossz közül a magyarság számára elfogadhatóbb ideológiai-politikai hátteret).

Kivételesen most meg is kell dicsérnem a KISzó főszerkesztőjét: számtalanszor láttam helytelenül leírva (rangos lapok rangos szerzőitől is!) a latin szókapcsolatot, vagyis így: „Qui prodest”. Kőszeghy azonban helyesen használja: „Cui prodest”. Nekem ez is fontos.

Tegnapelőtti naplómban említettem, hogy diplomáciai ügy is lehet abból, Németh Zsolt azt állította, Gajdos magyar szempontból nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Csak a mai Kárpátinfó révén bukkantam a Népszabadság cikkére, amelyk elég érdekesen fejeződik be…
[Ezt meg mai naplóm lezárása után találtam. Mondjuk a cím egy kicsit azért torzít: Tömegdemonstráció az ukrajnai magyar képviselő ellen

*

Alkarpatraz

A vasárnap délutáni látogatóink igen jó benyomást keltettek bennünk. A szimpátia alighanem kölcsönös, mert holnap újra eljönnekek. Igaz, én hívtam őket – mert úgy fest, folytatása is lesz a dolognak. …De vegyük sorjában.

Amikor telefonon az érett hangú leányzó azzal jelentkezett be, hogy néhány társával verseket írnak és szeretnének velem találkozni, eléggé megrettentem. Sokkal több rossz, mint jó tapasztalatom van ezen a téren akkor is, ha valahogy így kezdődött batátságom és máig fontos szakmai kapcsolatom tízegynéhány évvel ezelőtt Baguval, Lengyel Tomival, Csékával, Póccsal is. Bennük sikerült meglátnom a tehetséget, és életem végéig megelégedéssel fog eltölteni, hogy a Hatodik Sípban, a Pánsípban és a Gléria Kiadó révén első publikációikhoz hozzásegíthettem őket (kettejüket első könyvükhöz is). Ám az utóbbi tíz évben semmilyen hasonló élményben nem volt részem; az írásaikkal nálam kopogtató „helyi erőket” nem nagyon tudtam biztatni, publikálásra érett anyaggal pedig végképp nem jelentkezett nálam senki itthoni. (Lásd többek között erről is: Sáskajárás után.) Nagyon megörültem, amikor vagy 2 hónapja először hallottam Csernicskóéktól egy tehetséges tanítványukról, aki az irodalomtörténet és a könyvkritikák terén próbálgatja oroszlánkörmeit. Nem sokkal ezután felfedeztem a Kárpátinfóban Lengyel Tamás könyvéről írt recenzióját; bizonyos gyengéi ellenére is meglepett a szerző tájékozottsága. Azóta újabb írást is olvastam Riskó Éva tollából, és azt is biztató jelnek vettem, hogy tanárai elmondása szerint eredetiban olvassa a modern angol nyelvű irodalmat, és oda van a posztmodernért. Bár én inkább tehetséges új költőknek, szépíróknak örülnék, de tény, hogy tájékozott ítészre, egészséges szemléletű irodalomtörténészre is szükségünk van, mint egy falat kenyérre, s nemcsak azért, mert alig van nekünk ilyenünk, hanem azért is, mert aki van… De ezt itt most inkább hagyjuk, az alábbiak amúgy is ehhez szolgálnak adalékul.

Inkább rosszra, mint jóra számíthattam tehát, amikor a versíró fiatalok legbátrabb szószólójuk révén telefonon jelentkeztek. Mivel el is voltam foglalva és mivel a kezdő „írogató pajtások” elindítására alkalmas orgánumom sincsen, halvány célzást tettem arra, nem az Együtt vagy a Hóvége szerkesztőit kellene-e inkább felkeresniük. Ekkor azonban Teodóra (még az elején bemutatkozott) olyat talált mondani, amivel levett a lábamról. Őket a modern költészet érdekli és az avantgárd.

Talán akkor is ellágyultam volna, ha nem épp a napokban olvastam volna el (kis hihagyásokkal) Nagy Pali journal in-time című önéletrajzának harmadik kötetét. De éltem a gyanúperrel is: hátha csak lusták megtanulni a verstant, ezért írnak szabadverseket, hátha képtelenek tisztességes mondatokat alkotni, ezért törik össze a nyelvet, mondván, hogy ez avantgárd.

Rendben, találkozzunk. Mikor tudják megmutatni a munkáikat? Hát ők bizony ma délutánra gondoltak – mondták vasárnap délben.

Ám legyen. Hátha…

Hárman jöttek fel: Dóra, Elemér, Jázmin; mint mondták, a többiek nem Ungváriak. Ők hárman és a beregszászi Leó tartanak szorosabb kapcsolatot, de tágabban 7-8 tagú baráti társaságról van szó. Egyikük kivételével valamennyien tanulnak. Egyetem, főiskola, szakiskola, líceum – Técsőtől Debrecenig. Ami nagyon meglepett: „természetsen” azt hittem, hogy magyar szakos bölcsészek, de nem. A teljes társaságból hárman még csak nem is humán vonalon folytatják tanulmányait. És bár a művészetekhez valamennyiüknek köze van, csupán ketten tanulnak felsőbb szinten nyelvészetet és irodalmat. Alig egy éve vannak így együtt, de régebbi külön-barátságokra vezethető vissza az „eredetük”. Na jó-jó, mondtam, de mi hozta és mi tartja őket együtt? Összenéztek, és látszott, hogy bár talán előre megbeszélték, most mégsem tudják eldönteni, mondják-e vagy ne mondják. Dóra mintha bólintana, mire a másik kettő szinte kórusban: „Hát az Alkarpatraz.” Magamban felnyögtem, mert valamiért szinte biztos voltam abban, hogy ez nem lehet más, mint az elviselhetetlen ducc-ducc-zenét játszó mai zenekarok valamelyike; mintha rémlett is volna, hogy már hallottam róluk. Eléggé fájdalmas képet vághattam, mert hirtelen elhallgattak. Én többet nem kérdeztem, ők többet nem mondtak. Éva szólt közbe: lássuk a verseket! Zavarban voltak, de előszedték a kézirataikat. Picit csalódottan nyúltam a szépen tördelt, számítógéppel nyomtatott lapokért.

Általában nem szeretem a szerzők jelenlétében olvasni írásaikat; inkább azt kérem, hagyják itt, majd elolvasom, később érdeklődjenek. A fent leírt előzmények után azonban valahogy ki kellett tölteni a beállt kínos csendet, olvastam hát a műveket, adtam tovább Évávank. A harmadik után mi néztünk össze.

Merthogy ezek igazi versek voltak, ha láthatóan kiérleletlenek is. Van még?, kérdeztem, talán a hatodik után. A többit nem nyomtatta ki, mentegetőzött Elemér; floppyn vannak, az első szám anyagában. Miféle első szám? Megint összenéztek. Hát az Alkarpatraz első száma.

Hoppá!

Persze a floppyt azonnal benyomtam a gépbe; nem tudhatták, hogy a digitális szöveget én ma már többre becsülöm a nyomtatottnál, és képernyőről majdhogynem szívesebben olvasok, mint papírról.

Vers – Próza – Kép – ezek a könyvtárak voltak a floppyn, bennük szabványos .doc szövegek és .jpg képek. Miután már majdnem mindent megnéztem, kérdeztem meg, miért nincs sehol feltüntetve a szerző neve.

Azt gondoltam, valami olyasmit válaszolnak majd, hogy nem a szerző fontos, hanem a szöveg. Ám Dóra és Jácint nagyot sóhajtott, Elemér pedig kimondta az igazságot: nem akarják, hogy gúnyolódjanak rajtuk. Tágabb baráti körükben úgy tudják, hogy ők csak terjesztik ezeket az irásokat, de nem ők írják. Nagyon rossz tapasztalataik vannak. Régebben tanáraiknak is meg-megmutatták verseiket, de azok csak élcelődtek. És ne gondoljam, hogy nem jártak már szerkesztőségben is. „Először meg kellene tanulni magyarul”, tanácsolta el őket egy ismert kolléga (nem mondták meg, ki volt, de sejtem). A „szakmabéliek” értetlensége és elutasításá, társak, ismerősök, barátok vihogása és gúnyolódása mellett alig volt néhány pozitív élményük.
Eztán másképp lesz, játszottam a nagyvonalút, de ehhez mindenképpen szükséges, hogy vállalják a műveiket, magukat, a nevüket. Az irodalom nem a rejtőzködés, hanem a megynyilatkozás műfaja. No, ezt nem kellett volna mondanom, mert elhalmoztak ellenpéldákkal: álnevek mögé bújó írók, szerepjátékok, többrétű szerzői entitások Anonymustól Parti Nagyig.
Hát jó-jó, de valamilyen név mégis kell a művek fölé.

Ezek szerint közölném őket? Ja, ezt még nem mondtam?, csodálkoztam rájuk. Rendben, a neveket valahogy megoldják, de…

De…?

De ők nem az UngPartyban akarnának szerepelni, hanem… Éppen kezdtem széttárni a karomat, hogy más fölött nem rendelkezem, amikor kiböknék: szeretnének együtt maradni, megtartani a floppy-folyóirat szerkezetét, címét.

Ez így már nehezebb lesz, de gondolkozom a dolgon, megnézem, mit tehetek, mondtam. Ajánlottam, hogy ők meg találják ki a neveket és állítsák össze egy „valódi” folyóirat impresszumát; illik lennie benne főszerkesztőnek, munkatársaknak, rovatvezetőknek. És persze kellene egy tisztességes tartalomjegyzék is. Nátán valami bevezető, beköszöntő írás sem ártana.

Még sokáig beszélgettünk, nem úszhattuk meg, hogy véleményt ne mondjuk az egyes írásokról; egyetértettünk abban, hogy a műfaj legjobb hagyományait követik, de csínján bántunk a dicsérettel, nem hallgattuk el, hogy a már kialakított keretek meghaladására kell törekedniük. Én még a képeket is megpróbáltam értékelni; „szuprematizmus”, „analitikus kubizmus” – ilyeneket mondtam tudákosan.

Jó hangulatban búcsúztak, én pedig szerdára hívtam vissza őket. Azt hiszem, már tudom, mi lesz az ajánlatom számukra.

Éjszaka annyira fájt a lábam, hogy nem tudtam elaludni, megpróbáltam hát felidézni üde írásaikat. Közben arra gondoltam, Cséka Gyuri most bizonyosan mosolyog szép avantgárd álmában.