Amikor telefonon az érett hangú leányzó azzal jelentkezett be, hogy néhány társával verseket írnak és szeretnének velem találkozni, eléggé megrettentem. Sokkal több rossz, mint jó tapasztalatom van ezen a téren akkor is, ha valahogy így kezdődött batátságom és máig fontos szakmai kapcsolatom tízegynéhány évvel ezelőtt Baguval, Lengyel Tomival, Csékával, Póccsal is. Bennük sikerült meglátnom a tehetséget, és életem végéig megelégedéssel fog eltölteni, hogy a Hatodik Sípban, a Pánsípban és a Gléria Kiadó révén első publikációikhoz hozzásegíthettem őket (kettejüket első könyvükhöz is). Ám az utóbbi tíz évben semmilyen hasonló élményben nem volt részem; az írásaikkal nálam kopogtató helyi erőket nem nagyon tudtam biztatni, publikálásra érett anyaggal pedig…
*
Csodálkoznék, ha Kőszeghy nem Kovács Miklóssal foglalkozna a mai KISzóban. Azt írja róla, úgy kell neki (mármint a KMKSZ-elnöknek) az ellenség(kép), mint árnyéknak a fény: csak általa tud létezni. Nos, azt hiszem, kettejük esetében ez most már tartós kölcsönös függőség (akkor is, ha – mint sokszor leírtam – én az UMDSZ oldalán érzem a hitelesebb érveket és két rossz közül a magyarság számára elfogadhatóbb ideológiai-politikai hátteret).
Kivételesen most meg is kell dicsérnem a KISzó főszerkesztőjét: számtalanszor láttam helytelenül leírva (rangos lapok rangos szerzőitől is!) a latin szókapcsolatot, vagyis így: „Qui prodest”. Kőszeghy azonban helyesen használja: „Cui prodest”. Nekem ez is fontos.
Tegnapelőtti naplómban említettem, hogy diplomáciai ügy is lehet abból, Németh Zsolt azt állította, Gajdos magyar szempontból nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Csak a mai Kárpátinfó révén bukkantam a Népszabadság cikkére, amelyk elég érdekesen fejeződik be…
[Ezt meg mai naplóm lezárása után találtam. Mondjuk a cím egy kicsit azért torzít: Tömegdemonstráció az ukrajnai magyar képviselő ellen
*
Alkarpatraz
A vasárnap délutáni látogatóink igen jó benyomást keltettek bennünk. A szimpátia alighanem kölcsönös, mert holnap újra eljönnekek. Igaz, én hívtam őket – mert úgy fest, folytatása is lesz a dolognak. …De vegyük sorjában.
Amikor telefonon az érett hangú leányzó azzal jelentkezett be, hogy néhány társával verseket írnak és szeretnének velem találkozni, eléggé megrettentem. Sokkal több rossz, mint jó tapasztalatom van ezen a téren akkor is, ha valahogy így kezdődött batátságom és máig fontos szakmai kapcsolatom tízegynéhány évvel ezelőtt Baguval, Lengyel Tomival, Csékával, Póccsal is. Bennük sikerült meglátnom a tehetséget, és életem végéig megelégedéssel fog eltölteni, hogy a Hatodik Sípban, a Pánsípban és a Gléria Kiadó révén első publikációikhoz hozzásegíthettem őket (kettejüket első könyvükhöz is). Ám az utóbbi tíz évben semmilyen hasonló élményben nem volt részem; az írásaikkal nálam kopogtató „helyi erőket” nem nagyon tudtam biztatni, publikálásra érett anyaggal pedig végképp nem jelentkezett nálam senki itthoni. (Lásd többek között erről is: Sáskajárás után.) Nagyon megörültem, amikor vagy 2 hónapja először hallottam Csernicskóéktól egy tehetséges tanítványukról, aki az irodalomtörténet és a könyvkritikák terén próbálgatja oroszlánkörmeit. Nem sokkal ezután felfedeztem a Kárpátinfóban Lengyel Tamás könyvéről írt recenzióját; bizonyos gyengéi ellenére is meglepett a szerző tájékozottsága. Azóta újabb írást is olvastam Riskó Éva tollából, és azt is biztató jelnek vettem, hogy tanárai elmondása szerint eredetiban olvassa a modern angol nyelvű irodalmat, és oda van a posztmodernért. Bár én inkább tehetséges új költőknek, szépíróknak örülnék, de tény, hogy tájékozott ítészre, egészséges szemléletű irodalomtörténészre is szükségünk van, mint egy falat kenyérre, s nemcsak azért, mert alig van nekünk ilyenünk, hanem azért is, mert aki van… De ezt itt most inkább hagyjuk, az alábbiak amúgy is ehhez szolgálnak adalékul.
Inkább rosszra, mint jóra számíthattam tehát, amikor a versíró fiatalok legbátrabb szószólójuk révén telefonon jelentkeztek. Mivel el is voltam foglalva és mivel a kezdő „írogató pajtások” elindítására alkalmas orgánumom sincsen, halvány célzást tettem arra, nem az Együtt vagy a Hóvége szerkesztőit kellene-e inkább felkeresniük. Ekkor azonban Teodóra (még az elején bemutatkozott) olyat talált mondani, amivel levett a lábamról. Őket a modern költészet érdekli és az avantgárd.
Talán akkor is ellágyultam volna, ha nem épp a napokban olvastam volna el (kis hihagyásokkal) Nagy Pali journal in-time című önéletrajzának harmadik kötetét. De éltem a gyanúperrel is: hátha csak lusták megtanulni a verstant, ezért írnak szabadverseket, hátha képtelenek tisztességes mondatokat alkotni, ezért törik össze a nyelvet, mondván, hogy ez avantgárd.
Rendben, találkozzunk. Mikor tudják megmutatni a munkáikat? Hát ők bizony ma délutánra gondoltak – mondták vasárnap délben.
Ám legyen. Hátha…
Hárman jöttek fel: Dóra, Elemér, Jázmin; mint mondták, a többiek nem Ungváriak. Ők hárman és a beregszászi Leó tartanak szorosabb kapcsolatot, de tágabban 7-8 tagú baráti társaságról van szó. Egyikük kivételével valamennyien tanulnak. Egyetem, főiskola, szakiskola, líceum – Técsőtől Debrecenig. Ami nagyon meglepett: „természetsen” azt hittem, hogy magyar szakos bölcsészek, de nem. A teljes társaságból hárman még csak nem is humán vonalon folytatják tanulmányait. És bár a művészetekhez valamennyiüknek köze van, csupán ketten tanulnak felsőbb szinten nyelvészetet és irodalmat. Alig egy éve vannak így együtt, de régebbi külön-barátságokra vezethető vissza az „eredetük”. Na jó-jó, mondtam, de mi hozta és mi tartja őket együtt? Összenéztek, és látszott, hogy bár talán előre megbeszélték, most mégsem tudják eldönteni, mondják-e vagy ne mondják. Dóra mintha bólintana, mire a másik kettő szinte kórusban: „Hát az Alkarpatraz.” Magamban felnyögtem, mert valamiért szinte biztos voltam abban, hogy ez nem lehet más, mint az elviselhetetlen ducc-ducc-zenét játszó mai zenekarok valamelyike; mintha rémlett is volna, hogy már hallottam róluk. Eléggé fájdalmas képet vághattam, mert hirtelen elhallgattak. Én többet nem kérdeztem, ők többet nem mondtak. Éva szólt közbe: lássuk a verseket! Zavarban voltak, de előszedték a kézirataikat. Picit csalódottan nyúltam a szépen tördelt, számítógéppel nyomtatott lapokért.
Általában nem szeretem a szerzők jelenlétében olvasni írásaikat; inkább azt kérem, hagyják itt, majd elolvasom, később érdeklődjenek. A fent leírt előzmények után azonban valahogy ki kellett tölteni a beállt kínos csendet, olvastam hát a műveket, adtam tovább Évávank. A harmadik után mi néztünk össze.
Merthogy ezek igazi versek voltak, ha láthatóan kiérleletlenek is. Van még?, kérdeztem, talán a hatodik után. A többit nem nyomtatta ki, mentegetőzött Elemér; floppyn vannak, az első szám anyagában. Miféle első szám? Megint összenéztek. Hát az Alkarpatraz első száma.
Hoppá!
Persze a floppyt azonnal benyomtam a gépbe; nem tudhatták, hogy a digitális szöveget én ma már többre becsülöm a nyomtatottnál, és képernyőről majdhogynem szívesebben olvasok, mint papírról.
Vers – Próza – Kép – ezek a könyvtárak voltak a floppyn, bennük szabványos .doc szövegek és .jpg képek. Miután már majdnem mindent megnéztem, kérdeztem meg, miért nincs sehol feltüntetve a szerző neve.
Azt gondoltam, valami olyasmit válaszolnak majd, hogy nem a szerző fontos, hanem a szöveg. Ám Dóra és Jácint nagyot sóhajtott, Elemér pedig kimondta az igazságot: nem akarják, hogy gúnyolódjanak rajtuk. Tágabb baráti körükben úgy tudják, hogy ők csak terjesztik ezeket az irásokat, de nem ők írják. Nagyon rossz tapasztalataik vannak. Régebben tanáraiknak is meg-megmutatták verseiket, de azok csak élcelődtek. És ne gondoljam, hogy nem jártak már szerkesztőségben is. „Először meg kellene tanulni magyarul”, tanácsolta el őket egy ismert kolléga (nem mondták meg, ki volt, de sejtem). A „szakmabéliek” értetlensége és elutasításá, társak, ismerősök, barátok vihogása és gúnyolódása mellett alig volt néhány pozitív élményük.
Eztán másképp lesz, játszottam a nagyvonalút, de ehhez mindenképpen szükséges, hogy vállalják a műveiket, magukat, a nevüket. Az irodalom nem a rejtőzködés, hanem a megynyilatkozás műfaja. No, ezt nem kellett volna mondanom, mert elhalmoztak ellenpéldákkal: álnevek mögé bújó írók, szerepjátékok, többrétű szerzői entitások Anonymustól Parti Nagyig.
Hát jó-jó, de valamilyen név mégis kell a művek fölé.
Ezek szerint közölném őket? Ja, ezt még nem mondtam?, csodálkoztam rájuk. Rendben, a neveket valahogy megoldják, de…
De…?
De ők nem az UngPartyban akarnának szerepelni, hanem… Éppen kezdtem széttárni a karomat, hogy más fölött nem rendelkezem, amikor kiböknék: szeretnének együtt maradni, megtartani a floppy-folyóirat szerkezetét, címét.
Ez így már nehezebb lesz, de gondolkozom a dolgon, megnézem, mit tehetek, mondtam. Ajánlottam, hogy ők meg találják ki a neveket és állítsák össze egy „valódi” folyóirat impresszumát; illik lennie benne főszerkesztőnek, munkatársaknak, rovatvezetőknek. És persze kellene egy tisztességes tartalomjegyzék is. Nátán valami bevezető, beköszöntő írás sem ártana.
Még sokáig beszélgettünk, nem úszhattuk meg, hogy véleményt ne mondjuk az egyes írásokról; egyetértettünk abban, hogy a műfaj legjobb hagyományait követik, de csínján bántunk a dicsérettel, nem hallgattuk el, hogy a már kialakított keretek meghaladására kell törekedniük. Én még a képeket is megpróbáltam értékelni; „szuprematizmus”, „analitikus kubizmus” – ilyeneket mondtam tudákosan.
Jó hangulatban búcsúztak, én pedig szerdára hívtam vissza őket. Azt hiszem, már tudom, mi lesz az ajánlatom számukra.
Éjszaka annyira fájt a lábam, hogy nem tudtam elaludni, megpróbáltam hát felidézni üde írásaikat. Közben arra gondoltam, Cséka Gyuri most bizonyosan mosolyog szép avantgárd álmában.
