Az ember nem sok hajlandóságot mutat a halandóságra. Alkalmasságot annál inkább – ám ezt felismerni vonakodik. Elvégre mindig mások halnak meg, lám, mi meg élünk. Hátha meg lehet spórolni a szembenézést. „Nem ismerkedem idegenekkel” – mondja a konok ember a delphoi jósda feliratát olvasva.
*
Brit tudósok kimutatták, hogy akik hisznek a halálon túli életben, átlagosan 0,7 évvel tovább élnek. Ami azt jelenti, hogy a halálon túli életben való hit a halálon inneni életet hosszabbítja meg, ami viszont szöges ellentétben áll a hívők érdekeivel, lévén nem a mostani életüket, hanem a majdanit gondolják boldognak és teljesnek, amely viszont a hitük miatt éppen ennyivel, azaz 0,7 évvel lesz rövidebb az elvárhatónál. Szemléletesen a helyzetet azzal lehetne ábrázolni, mintha valaki egy alma kesernyés külsejét abban a meggyőződésben enné meg, hogy alatta majd édes falatokat talál, ám éppen azért, mert hisz a kedvező folytatásban, neki több jut a keserű részből. Komisz fickók ezek a brit tudósok.
*
A cigányasszony csontokkal dolgozott. Egészen különös formájú, hófehérre csiszolódott vékony csontocskákat használt, ezeket vetette ki a politúros asztalra amolyan sors-Marokkó pálcikákként. Nézte a kialakult ábrát, beszélni kezdett.
– Az ura azt üzeni magának, hogy él. De beteg. Lázas. Fázik és éhes. Sokan meghaltak. Ő még él, és nagyon szereti magát, bízik abban, hogy az isten hazaküldi.
Csak az élők üzenetét értette. Ha csendben maradt, a bizonyságért hozzá forduló asszony tudhatta, elhurcolt férje már nincs az élők sorában.
Nem halottlátó volt, hanem élőlátó. Látta a gyűjtőtábort és a Gulag minden szörnyű zegzugát. A holtakkal nem volt dolga. Életet jósolt, és tartotta a lelket az itthon maradottakban.
– Miféle csontok ezek? – kérdezte egyszer valaki. – Tyúké, libáé nem lehet, pedig olyasmi.
– Hasonlít, mert szárnyas jószág volt ez is. A csudálatos féniks-madár.
*
Gyakran álmodom három éve halott anyámmal. Amikor legelőször jelent meg alakja, akkor is tisztában voltam azzal, hogy valójában ő már nem él, most mégis itt látom mozogni és beszélni, együtt utazunk valahová, kattog a vonat kereke, anyám egy régi történetet mesél, talán azt, anyjával hogyan utaztak fel Szegedről Budapestre színházat nézni ezerkilencszázharminc-valahányban, mesél a havas tájról és arról, amíg ők ültek az előadáson, addig nagyapám a rádión hallgatta az egyenes közvetítést, erről mesél anyám, és engem zavar ez a helyzet, mert álmomban is tudom, hogy ő már nem él, ezért nem örülhetek annak, hogy most mégis elevennek látom, elnézek a feje fölött, kerülöm a tekintetét, ne kelljen a szemébe mondanom, de hát téged már eltemettünk a randvánci dombok alatt, emlékszel?
Addig-addig zavart ez a visszatérő helyzet, amely ébredésemet is nyomasztóvá tette, mert nem tudtam kiigazodni a megjelenítés lelki mechanizmusán, miért látom újra és újra elevennek anyámat, s miért tudom közben pontosan, hogy nem lehet az, miért nem veszi el agyam éjszakai automatizmusa vagy a tudás bizonyosságát vagy a látomás élességét, külön-külön bármelyiket elfogadnám álmaimban, de a kettő zavart, addig-addig, amíg egyszer a megoldás is felkínálkozott, tiszta felismerés formájában. Igyekezetem ellenére ugyanis anyám váratlanul elkapta a tekintetemet, pontosan értette, mi a gondom ezzel az egésszel, kicsit elmosolyodott, és azt mondta, de hát ez korábban történik, fiacskám.
Így emelte át a halála utáni álmaimat a halála előtti történésbe, s ezzel helyére is került minden. Most már szemébe nézhetek, amikor a havas táj látványát egyszerre unjuk meg az idő kattogó vonatán.
*
Új könyvemben (Tejmozi, 2011) hősöm apja meghal a regény egy adott pontján, de ha valaki nem olvassa odáig a szöveget, akkor az ő számára még él, életben van, életben marad hősöm apja mindaddig, amíg a haláláról való olvasás halottá nem teszi. Addig még vidáman tesz-vesz a faházban hősöm apja a regényemben, teát főz, kenyeret pirít, diót tör, feláll sóért, kiskanálért, beengedi vagy kizavarja a macskáit, álldogál a könyvespolc előtt, ujjbögyeit húzza a gerinceken, majd kicsit ledől a pamlagra pihenni, le-lecsukódó pillái alól nézegeti a szemközti falon a kárpitot, amelyről soha nem tudta eldönteni, hogy titkos, kifejthetetlen szépségével vagy láthatón otromba, frivol ízléstelenségével izgatja-e fel jobban, s hogy mit tud újra és újra olyan alaposan szemügyre venni az egyetlen nagy vágyódássá növesztett nimfán és a kéjes ábrázattal fejét ölébe hajtó egyszarvún, ezen az egyszerre otrombán perverz és megejtően szűzi légyotton, amely úgy teszi gúny tárgyává az eredeti legendát, hogy egyszerre meg is szenteli. Addig nézi az ezerszer látott képet, amíg talán el is alszik egy rövid időre hősöm apja a regényemben, de aztán hirtelen felriad, felkel, és mint aki sürgős munkát hagyott félbe, kimegy az ünnepélyes téli tájba, ahol tegnapi nyomait rég betemette a havazás.
*
Az ungvári ortodox izraelita hitközség az Ungváron is dühöngő spanyolnáthajárvány idején 1918-ban különös szertartást rendezett egy fiatal pár számára.
Mint a lapok beszámoltak róla (ezúton köszönöm meg L. Juhász Ilona szövegküldeményét), a „spanyoljárvány” meggátlása céljából a jegyespár „künn a zsidó temetőben” fogadott egymásnak örök hűséget. Temetőben esküvőzni? Elég bizarr ötlet.
Az Ung c. újság 1918. évi október 27-i számában babonaságot emleget, kétségbe vonja a ceremónia értelmét és azt is, hogy valódi vallási hagyományon alapulna. Nem kevés iróniával fűszerezett cikkében többek között ezeket írja:
„F. hó 20-án – vasárnap – délután folyt le a rendkívüli körülményű esküvő az igazán kies fekvésű, fákkal borított zsidó temetőben. Már 2 órakor kocsik és gyaloglók óriási tömege lepte el az utcákat és a Domonya mellett fekvő temető útját. Rég nyilvánult meg ekkora érdeklődés egy esemény iránt, mint e »temetői esküvőn«. Az embereket inkább a »rendkívüliség«, a szenzáció vonzotta. Mert valami nagy meghatottságot, vagy buzgóságot mikroszkóppal sem lehetett felfedezni. A gyönyörű őszi nap sugarai derűt öntöttek a több ezer főre tehető sokaságon.
Ilyen esküvő Ungváron először 1878-ban a nagy kolerajárvány idején volt, az a házaspár ma is él még Ungváron igen megelégedetten…
Három óra után végre megérkezik a jegyespár, Weisz Sámuel kereskedősegéd és menyasszonya, Grünberger Regina, a nap hősei. Óriási tolongás és senki sem tud rendet teremteni. A temető elején van felállítva a kék bársony baldachin, mely alatt az esküvői szertartást megtartják. Előbb azonban Steif Jonathán alrabbi intéz ékes német nyelven beszédet a gyülekezethez, amely sokszor erős zsargonba csap át. Főleg a jótékonykodásról és az adakozásról beszél, csak a végén jön a spanyolnátha.
Mindenki az új párt akarta látni és épp ezért csak keveseknek sikerül a baldachin közelébe férkőzni. A kántor templomi gyermek-énekkara igen szépen énekel. Aztán még erősebb a tolongás, visítás, kiabálás – az esküvőnek vége. Valami jófajta szilvóriumot osztogatnak a kijáratnál, úgy láttam, mindnyájuknak – egy pohárból…”
A cikk azt sem mulasztja el hangsúlyozni, hogy a jegyespár a különös körülmények vállalásáért „a Chevra Kadisah szent-egylettől 6000 korona hozományt” kapott.
Néhány nappal később olvasói reagálásban bizonyos Deutsch Jenő kiigazítja a cikkíró tévedéseit és magyarázatot is ad a nem mindennapi eseményre.
„Ősrégi zsidó szokás járvány idején a temetőben, a síroktól távol, szabad helyen esküvőt tartani, ez nem babonaság, minthogy a zsidó vallás szertartásaiban és szokásaiban ilyen nem található. A hithű zsidó ezzel Istenben vetett határtalan bizalmát fejezi ki, tanújelét adja optimisztikus érzelmeinek, amidőn esküvőt rendez a temetőben, ezzel mintegy kifejezésre juttatva: íme, dacára a járványnak, Istenben vetett bizalmunk nem ingott meg, megvagyunk győződve isten jóságáról, irgalmáról és gondviseléséről, aki nem engedheti, hogy az emberiség kipusztuljon. Ez a szokás még egy célt van hivatva szolgálni. Tudvalevő ugyanis, hogy a csüggedés, a félelem az ember egészségét megtámadja, aláássa, és nagyban hozzájárul a beteg állapotának rosszabbodásához, az esküvővel azt fejezi ki a vallásos zsidó, hogy az embernek nem szabad elcsüggednie, íme látjátok emberek, mi a legnagyobb járvány idején esküvőt tartunk a halottak közelében, a temetőben, nem félünk, emberek ti se féljetek és ne csüggedjetek el, az isten velünk van most is. Az esküvőt jótékony céllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegényke részére, jótékonyságot, könyörületességet gyakorolnak, hogy az Isten is könyörüljön meg rajtunk.”
Esküvő a temetőben. Bizarr, de gyönyörű képtelenség. Az irónia lehet akár jogos is, ám az aktus szimbolikus ereje vitathatatlan, hiszen a halál alighanem a leghitelesebb tanúnk akkor, amikor az életre esküszünk.
Az ifjú házasok további sorsáról semmit sem tudni. A járvány azonban már rég elmúlt, amikor Basa Péter fényképésznek az esküvőn készült néhány igen sikerült fotója még mindig ott díszelgett az ungvári Korzó kirakataiban.
Megjelent: Mozgó Világ, 2012/02
Fenti írásomat nem sokkal azelőtt küldtem el a szerkesztőségnek, mint hogy a Fórum Intézet honlapján megjelent L. Juhász Ilona hasoncímű néprajzi tanulmánya. Forrásunk azonos. Két éve annak, hogy Ilona (Liszka József néprajzos barátom azonos szakmát űző felesége) elküldte nekem az Ung című ungvári lap néhány 1918-as közleményét, azt kérdezve, nem tudok-e valamit az ezekben leírt furcsa esetről. Sajnos csak nemleges válasszal szolgálhattam, de eléggé érdekesnek találtam a leírtakat. Icu már akkor jelezte, hogy feltétlenül utánajár a különös történet néprajzi és vallási vonatkozásainak. Ezt meg is tette, kutatásának eredménye a fentebb említett és belinkelt dolgozat. Az ő munkájától teljesen függetlenül olykor nekem is eszembe jutott a csaknem száz évvel ezelőtti ungvári esemény. Amikor pedig első idei mozgós hónaplómban (nem először) a halál témája köré sorakoztattam néhány frissebb és régebbi emlékemet, tapasztalatomat, igencsak kínálta magát, hogy a több epizódból álló írást a temetői esküvő képeivel és szimbólumával zárjam.
Olvasd el ezeket is:
