A búzafű arra is jó, amire nem!

Óriási tévedésben élnek azok, akik szerint a biotermékek csimborasszója a szója és a férges alma. Ez még a szójásszabadság és pálinkafőzési adókedvezmények közepette sem fogadható el: az almapálinkánál 113 %-kal egészségesebb a búzafűlé és a bodza-filé.

A Wikitória szerint a búzafű nem egyéb, mint a mezőre frissen kihajtott búza, amikor annak még csak sziklevele van neki. A búzafű sokféle hasznos anyagot tartalmaz: vakmerő életmentő klorofiillibátort, USA-ellenes amy-no-savakat, nemzeti tusványi anyagokat, továbbá zengő müenzimeket és bozontos bozonokat. »tovább

Jó az, ha az embernek van egy kormánya. Biztosan jó, mint ahogy általában jobb szokott lenni, ha valami van, mint az, ha valami nincs. Ezt én akkor értettem meg, amikor háromévesen először látott meztelenül egy nálam fiatalabb kislány, és roppant módon elcsodálkozott azon, hogy nekem van valamim, ami neki nincsen. Amit én persze nem hittem, mármint hogy neki ne lenne ugyanolyanja, így hát ő is meztelenre vetkőzött, és neki valóban nem volt, ami nekem nagyon is. És akkor nagyon büszke lettem, hogy lám csak, lám, nekem igen, neki pedig nem, és észrevettem, hogy a kislány is irigyli tőlem. »tovább

Rasszista magyarok Kárpátalján

Számomra az élet nagy rejtélyei közé tartozik, hogy a kisebbségben élők hogyan lehetnek egyben kisebbséggyűlölők is. No persze nem a saját kisebbségük ellen uszulnak, hanem egy másik alárendelt és hátrányos helyzetű csoport ellen, odáig nem jutva el a gondolkodásban, hogy ezzel úgy általában támogatják a kisebbségellenességet, így végső soron aktívan hozzájárulnak annak a szellemnek és gyakorlatnak a kialakuláshoz, amely éppen őket is hátrányos megkülönböztetés, lenézés tárgyává teszi.

Leegyszerűsítve: aki Kárpátalján magyarként zsidózik és cigányozik, az ezzel felhatalmazza az ukránokat, hogy azok viszont magyarozzanak.

Tudom: a gondolkodás fárasztó dolog, zsigerből könnyebb beszélni, indulatból könnyebb cselekedni. Olykor még mentséget is tudok találni azok számára, akik tanulatlanságukban, olvasatlanságukban, primitív környezetük hatására sértik meg mások emberi méltóságát vagy népcsoportok, nemzetiségek önérzetét és azonos elbíráláshoz való jogát. Súlyosabb az eset, ha tanult emberekről, értelmiségiekről, netán kollégákról van szó.

Ésszel fel nem foghatom, hogy a magyar kisebbség egyik szellemi központjának számító beregszászi főiskola berkeiben készülő lap szerkesztői például hogyan juthatnak odáig, hogy ilyen öles címmel adnak hírt egy bűntényről:

(forrás)

Megjegyzendő, hogy magában a híranyagban szó sem esik az elkövetők faji hovatartozásáról. Jellemző az is, hogy a cikket ezzel a két címkével látta el a szerkesztőség: cigány, rablás. (Hogy a fenti és alábbi esetben is átvett cikkekről van szó – nem lehet mentség. Az átvétel nyilván nem kényszer, a szerkesztés joga pedig fennáll.)

A kérdésben egyébként nem értek azokkal egyet, akik túlzásokba esnek. Nem gondolom, hogy ha az elkövetők romák, akkor ezt el kellene hallgatni. Ha ez egy adatként, információként szerepel, akkor helye van a híradásban. Persze csak akkor, ha ukrán, magyar, orosz (vagy egyszerűen fehér) elkövetők esetében ezt ugyanúgy megemlítik. Ilyen szenzációs címbe kiemelve azonban uszításnak számít és teljesen egyenértékű azzal, amikor ukrán lapok a magyarokat vádolják ilyen-olyan kollektív bűnökkel.

Az eset nem egyedüli. A fenti cikk után egy nappal ez jelent meg:

(forrás)

A hír traktálása eléggé sajátos. Nem ismerem sem a nevezett szervezetet, még kevésbé leendő újságját, de azt gondolom, örvendetes, ha a romák kulturális integrálása érdekében bármilyen előrelépés történik. A cikk viszont a cikkelyek sorolásával mintha valami mást sejtetne, szinte mintha szabadkozás lenne a sorok mögött: ilyen a törvény, minden papír megvolt, sajnos muszáj volt bejegyezni… Ezt a gyanút még inkább felkelti a cím: ugyan miért is került idézőjelbe a kulturális szó?

És ezzel a történetnek még nincsen vége.

A cikk alatt e jegyzet születésekor egyetlen kommentár olvasható, nem kisebb személyiségtől, mint Kárpátalja volt református püspökétől, aki nem átall ironizálni a cigányokon (igaz, Hofi mögé bújik – itt most kontextusokról vagy egy humorista és egy püspök társadalmi szerepének a különbségéről ne essék szó):

S ha már a lelkész úr viccelődik, nekem zárójeles záró gondolatáról az a vicc jut eszembe, amikor a diliház igazgatója csak akkor akar vizet engedni a medencébe, ha a bolondok előbb megtanulnak úszni. Szárazon. Vagyis: előbb a romák tanuljanak meg olvasni, aztán kaphatnak olvasnivalót.

És még ez sem elég.

A cikket minden kommentár nélkül megosztja a Facebookon egy kárpátaljai költőnő, a beregszászi művelődési intézet munkatársa, nála is kezdőbb költők pályájának egyengetője. A témára ugrik egy bunkó vadbarom, olvasható, milyen a stílusa és a gondolkozása – neki Auschwitz hivatkozási alap… Kiböffenti uszító gyűlölködését – és mit válaszol rá a kárpátaljai magyar költőnő? Na mit???:

Hát ez az.

Ez a kárpátaljai magyarok rasszizmusa.

Ilyenkor következik be nálam az, hogy ha ők azok, akkor én se magyar, se kárpátaljai nem akarok lenni – és szomorúságra váltó felháborodásomban visszavonulok piréz mivoltomba.

Ötéves volt, amikor az anyja először zárta a sufniba büntetésül, amiért az új szoknyájában beletoccsant a sárba. Ettől kezdve mindig ide csukta be, ha rossz fát tett a tűzre, vagy ha útjában volt. Csak először sírt, később rájött, hogy a sufniban lenni jó, a réseken besütő nap csíkokat rajzol a porba, a hasított fából pedig tornyot lehett építeni. Kifelé nézelődni is remek szórakozás: figyelheti, mi történik az udvaron, ki megy el a kerítés előtt – de őt nem látja senki. »tovább

A HTM²P megalakítása lehetőséget nyújtana »» a teljes cikk napi blogomban olvasható:  HTM²P = határon túli magyarok magyarországi pártja

A legnagyobb közösségi portál felülete olykor alkalmas arra, hogy egy-egy keletkező vita során az ember kifejtse véleményét. Ezek az okfejtések általában rövid életűek: másnapra legtöbbször eltűnnek azoknak az üzenőfaláról is, akik hozzászóltak, megosztották vagy lájkolták: az ő ismerőseik körében ezerszámra születnek az új bejegyzések, ezek kiszorítják a régieket. Az én bölcs eszmefuttatásaim többségére is ez a sors vár: a süllyesztő és a gyors felejtés.

Mai észrevételemet azonban kimentem a közösségi portál rendszeréből. Talán nem teljesen hiábavalóan.

A polémia azzal kezdődött, hogy egy fiatalnak mondható költő-szerkesztő örvendezését fejezte ki Szőcs Géza kulturális államtitkár távozása okán.Némi önmérsékletet javasoltam: jöhet rosszabb is, valami L. Simon-féle…

Egy idősebb pályatárs megvédte Szőcsöt, mondván, hogy ő legalább megpróbálta azt az egyensúlyt helyreállítani, amely a 80-as évektől kezdődően a szerinte most a Szépírók Társaságával fémjelezhető érdekcsoport javára billent. Én ebben ellentmondtam neki, kifejtve, hogy a Fidesz-kurzus szabályosan leuralta a magyar kultúrát. Ám a kolléga ragaszkodott a feltevéséhez és egyebek mellett azt hozta fel a liberális oldal túlsúlyának bizonyítékául, hogy neki még soha egyetlen költeményét sem válogatták be a Szép versek antológiába. Erre a korábbi észrevételeire válaszul, illetve a saját előző hozzászólásaimat kiegészítve a következőket írtam (az elgépelések utólag javítottam és a bekezdésekre tagoltam szövegemet). A második felét fontos megállapításnak gondolom.

Mint tudod, a Magyar Napló udvarában most már hosszú évek óta készül Az év versei címen egy „ellen-antológia” is, kifejezetten más szemléletű („nemzeti”) válogatási szempontokkal. Remélem, abban sűrűn publikáltál. Ha abban sem, akkor félő, egyszerűen hogy rossz költő vagy 🙂 No meg valószínűleg érdemes lenne megnézni, milyen összegű támogatást kap a Szép versek, és milyen összegűt Az év versei. Erről ugyan nincs információm és utána sem néztem, de van egy sejtésem. És ha már… Én a Szép versekben nemigen szoktam dilettáns szerzőkkel és csapnivaló versekkel találkozni. A másik antológia esetében ugyanezt nem mondhatom el. És ezt nem feltétlenül ízlés, szájíz, szimpátia, vonzalom, eszmekör, kifejezésmód, stíl tekintetében, hanem az ezektől talán valamelyest mégis elvonatkoztatható minőség és esztétikum vonatkozásában mondom.

Vagyis – és a fentebbiekre is visszatérve.

Egyrészt az a tapasztalatom, hogy a baloldali-liberális politikai kurzusok ugyan természetesen preferáltak bizonyos irányvonalakat, szerzőket és szerzői csoportokat, de ezt közel sem tették olyan arrogánsan és annyira átlátszóan, mint ahogy most történik. Adtak a látszatra, tettek gesztusokat (nyilván jól felfogott önérdekből: hogy ne adjanak az ellentábornak túl sok támadásra alkalmas felületet). Ez a kurzus nem gyakorol gesztusokat és nem ad a látszatra, és egyáltalán nem törődik azzal, ha emiatt a másik oldal hisztériázik.

Másrészt. Másik tapasztalatom az, hogy a baloldali-liberális kulturális kurzusok a saját érdekeik érvényesítése és a gesztusok gyakorlása közben azért, néhány kirívó példától eltekintve, mégis az értékek, a minőség és a teljesítmény figyelembe vételével kurírozták a magyar kultúrát. Ugyanezt én sem a korábban ellenzékben működő nemzeti táborról, sem a most a kultúrát agresszívan leuraló kurzusról nem mondhatom el: személyes véleményem szerint itt a hovatartozás, a jobboldaliság, a kereszténység, a buzgón kifejezett nemzeti érzület vagy akár a politikai érdem és a politikailag hasznosítható tartalom sokkal-sokkal fontosabb, mint a tényleges esztétikai teljesítmény.

Míg a liberális oldal részben valóban vádolható azzal, hogy kitermeli és igyekszik eltartani a saját értelmiségi elitjét – csakhogy ez egy minőségi teljesítményt előállító elit -, addig a magát nemzetinek nevező oldal felhozza a középszert, ha kell, akár a kutyaütő dilettánst – ha az illetőnek van akár a műveiben, akár a közéletben felmutatható kurzushűsége. Ellenpéldák természetesen bőven akadnak mindkét oldalon, de az általános megítélés szempontjából én ezt a tételt a magam részéről bizonyítottnak látom.

Mondom ezt akkor, amikor egy másik ablakban épp azt olvasom, hogy a nemzeti erőforrás nemrégiben kinevezett új főpapja szerint a Nemzeti Színházban szemléletváltásra van szükség. Hát erről beszélek.

A szólított visszaírt, hogy a másik antológiába sem válogatták be még soha a verseit… Viszont nekem küldene kettőt az újabb köteteiből.

A magyar kulturális kormányzat portálja összetévesztette Lisztet Bartókkal.

Szintén zenész

Ungváron felavatták az Ung-parti sétány korlátján üldögélő Liszt Ferenc kis szobrocskáját. Mihajlo Kolodko bronzból készült munkájáról több fotó is készült, ezek most a különböző híradásoknak helyet adó oldalakon sorra megjelentek, így egykönnyen fellelhetők a neten. A magyar kulturális kormányzat internetes portálja. a kultura.hu, mégis egy fonográfos Bartók-ábrázolással illusztrálta a Liszt-szobor avatásáról szóló MTI-hírt. >tovább: Liszt – ölében fonográffal?