Egy nyomasztó álmom
Azt hiszem, még soha sehol nem írtam az álmaimról.
Egy időben gondoltam arra, hogy voltaképp az álmok is alkotói énem termékei, ezért talán érdemesek lennének a rögzítésre, de valahogy soha nem jutottam el odaáig, hogy akár csak egy mozzanatot is lejegyezzek. Jelentőséget sem tulajdonítottam soha alkalmi vagy visszatérő álmaimnak, és az ébredés utáni második percben már maradéktalanul el is felejtettem őket. Most azonban olyasmi történt velem, ami eddig soha. Egy nyomasztó történetben voltam nyakig benne (még vonatot is siklattam), és váratlanul olyan szituációba kerültem, amelyről tisztán meg tudtam állapítani – ott, álmomban -, hogy amit megélek, az nem valóság (egy barátom néhány éve halott feleségével jelent meg – más esetben az ember álmában nem csodálkozik ilyesmin, de én most fennakadtam rajta). Így hát tudatosan törekedni kezdtem arra, hogy felébredjek, mivel pedig ez nem könnyen sikerült, álombéli társaimat eltaszítva magamtól elkezdtem a fejemet verni az asztalba, persze továbbra is álmomban. Az erőlködéstől és a fájdalomtól kezdtem ébredezni, de folyton visszahulltam és közben még az engem a fejem asztalbaverésétől visszatartani próbáló barátommal is meg kellett küzdenem. Nyomasztó percek teltek eredménytelen viaskodással (valójában lehet, hogy csak tizedmásodpercek), fájdalmasan vergődtem, gyötrődtem, testi és főleg lelki kínokat éltem át, elviselhetetlen volt, hogy nem tudok szabadulni a magamálmodta álomból. Amikor végre felriadtam, még rajtam volt a teljes rémület, és jó ideig eltartott, amíg megnyugodtam.