Csillagok, csillagok

Olvasom, hogy a Munkáspárt “elindítja országos akcióját “Egy forint a csillagért!” címmel: minden baloldali érzelmű állampolgárhoz fordulnak, hogy 1 Ft-tal járuljon hozzá a vörös csillag betiltása elleni tiltakozásul, a magyarországi és strasbourgi bírósági eljárás költségeinek támogatásához”.

A vörös csillagnak mint önkényuralmi jelképnek a betiltása, szó se róla, egy-két szempontból vitatható, és ez a tiltás közel sem vonható egyenes párhuzamba – például – a horogkereszt tiltásával. Ám az is nyilvánvaló, hogy a magyar baloldalnak most kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy szimbólumokkal vesződjön, így vélhetően Thürmerék kezdeményezése és a Csillagmúzeum felállítása csak azokat a Kádár-korszak iránt nosztalgiázó öreg kommunistákat mozgósítja, akik a rendszerváltás óta nem tértek át mélykeresztény magyarnak az egyelőre még be nem tiltott kereszt alá.

Persze: egy forintot már csak brahiból is megér a vörös csillag. Többet se.

Mégis, kinek az illúziója?

Reagálás Tabajdi Csaba Illúziók ellenében c. cikkére, Népszabadság, 2007. március 10.
Határon túli magyarok a Kárpát-medencében

Magyarok a Kárpát-medencében

A határon túli magyarság ügyét nem lehet tisztába tenni addig, amíg a magyar belpolitikát a végletesen elmérgesedett helyzet jellemzi és az ország társadalmát egy szellemi polgárháború hangulata hatja át.

Tabajdi Csaba cikke a szombati Népszabadságban. Hosszan és a szó mindkét értelmében kimerítően értekezik a határon túli magyarsággal kapcsolatos új nemzetstratégiáról, a kialakult helyzetről, a baloldal és az MSZP szerepéről. Állításainak nagy részével egyet lehet érteni, szimpatikus, hogy szembenéz a kialakult helyzet ellentmondásaival, ahogy felvázolja az eddig volt és az ezután következő célokat. Több esetben mégis hiányérzetem támadt.

A múltról például ezt állapítja meg:

A XXI. század első évtizedében a külmagyar nemzetpolitika öt alapvető célt szolgál: 1. a magyar közösségeknek és személyeknek az adott társadalomba történő integrálódását azok asszimilációja nélkül; 2. a magyar-magyar szellemi, kulturális, gazdasági integrációt, a nemzeti reintegrációt; 3. a Kárpát-medence mint szerves történelmi egység gazdasági, kulturális együttműködését, “reintegrációját”; 4. Közép- és Délkelet-Európa összes országának európai integrációját; 5. a határainkon túl élő magyarok modernizációját, európai versenyképessé tételét.

Nos, a fenti célkitűzések többsége egyelőre egyáltalán nem teljesült.

  1. A határon túli magyar közösségek nem integrálódtak a többségi társadalomba, mégpedig részben éppen a burkolt vagy nyílt magyarországi biztatás, segítség miatt nem, amely inkább az elszigetelődésüket ösztönözte;
  2. nem jött létre a magyar-magyar integráció sem, a magyar nemzetpolitika végig rezervátumként kezelte a határon túli magyarságot (kirekesztette, de kirekesztettségében támogatta, felemelte);
  3. a Kárpát-medence “reintegrációjától” távol vagyunk, mint Makó Jeruzsálemtől;
  4. az európai integráció formálisan, az EU-tagságok révén nagyrészt megtörtént, ám szellemiekben, mentalitásban még messze állunk a valódi egységtől;
  5. a modernizációban óriási a lemaradás, a határon túli magyar közösségek inkább mutatnak ellenállást, semmint felzárkózási szándékot.

Egészében tekintve számomra továbbra is úgy tűnik, hogy mind az anyaországi politikai erők, mind a külhoni nemzeti közösségek a “külön kezeltség”, az “ahhoz képest” elbíráltság állapotának a fenntartásában mutatkoznak érdekeltnek.

Beszél Tabajdi a szemléletváltás szükségességéről is:

A “szülőföldön való boldogulás” doktrínája helyett “a magyarként való boldogulás” segítését kellene szorgalmaznunk inkább.

Ennél már csak az lenne jobb, ha az “emberként való boldogulás” kerülne előtérbe, s az a tény, hogy valaki határon túli magyar, végre nem számítana sem előnynek, sem hátránynak jogai gyakorlásában, teljesítménye megítélésében. Ráadásul a pártszellemmel átitatott nemzetpolitika (kimondatlanul) mindig is válogatott “jó magyarok” és “rossz magyarok” között.

Az új doktrína három pillérét Tabajdi így határozza meg: 1) szülőföldön maradni;  2) szülőföldön élni, de Mo-n dolgozni; 3) Mo-n élni és dolgozni – azaz áttelepülni.

Ez mindenképpen helyes elképzelés, kérdés, mennyire valósítható meg, hogy a hivatalos Magyarország mindenkit a maga választotta életcéljának az elérésében segítse, ne ösztönözze egyiket jobban a másiknál, s leginkább: lemondjon arról a szelektív érvényesítésről, amely a közösségeket, mint genetikai rezervoárokat, igyekszik helyben tartani, a használható munkaerőket és jó agyakat pedig elszívja. Ez a szelekció ugyanis évtizedek óta zajlik, ez teszi a határon túli magyar közösségeket egyre életképtelenebbekké.

Fejtegetésének utolsó részében Tabajdi így ír (kihagyásokkal és saját kiemeléseimmel):

A magyar-magyar kapcsolatrendszer mély bizalmi válságban van a 2004. decemberi népszavazás óta. Az anyaországi politikai szembenállás szintje, a legelemibb párbeszéd hiánya mára kiterjedt a határon túli nemzetpolitikai ügyekre is. Az elmúlt időszakban bizonyos hazai pártok – főként és legbrutálisabban a Fidesz – kormányon és ellenzékben folyamatosan beavatkoztak a határon túli magyarok életébe. A magyarországi belpolitika exportja a jelenlegi válsághoz döntő mértékben járult hozzá. A határon túli magyar elit körében folyamatos volt a versenyfutás Budapest kegyeinek megnyeréséért, a szimbolikus megerősítésért, de leginkább a magyarországi támogatások elnyeréséért. Ezzel a hazai pártok gyakorta visszaéltek. Felelősség terheli a határon túli magyar szervezetek és vezetők többségét is, amikor – az egyenlő távolságtartás, vagy inkább közelségtartás látszatát kerülve – folyamatosan lecsatlakoztak a jobboldalhoz. (…) Mára szinte logikus, hogy az MSZP számára nem igazán vonzó a határon túli magyar politizálás, az nem az ő “terepe”. Az e jelenség mögött rejlő egyik meghatározó elem a határon túli magyar társadalom szinte mindenhol torz, egyoldalú politikai tagozódása, a jobboldal elsöprő (60-80 százalékos) dominanciája, a radikális-szélsőséges jobboldal erős jelenléte, továbbá a szocialista-szociáldemokrata, illetve a liberális politikai orientáció feltűnő gyengesége. (…)

A 2004. decemberi népszavazás után ideje lenne az önvizsgálatnak, a szembenézésnek a magyarországi politika teljes spektruma, minden határon túli szervezet, hazai egyház és ottani felekezet részéről: erre azonban semmi esély nincsen. A jobboldalnak történelmi felelőssége, sőt bűne van a 2004-es népszavazás kezdeményezésében és felkarolásában. A kedvezménytörvény után újra, immár másodszor azt a csodaváró hangulatot gerjesztette, hogy a kettős állampolgársággal “leomlanak Trianon falai”, “a magyar nemzet újra egy lesz”. Az MSZP és az SZDSZ sajnos nem érzékelte, hogy egy érzelmileg túlfűtött, illúziókkal és irracionális elvárásokkal teli, szimbolikus mezőben nem lehet racionális érvekkel operálni, és túlzottan “anyagias”, nemzeti önzésről tanúskodó kampányt folytatott. A határokon túl szinte kizárólagosan e két pártot marasztalják el, elfeledkezve a jobboldal fő felelősségéről. (…) A magyarországi baloldalt (…) máig béklyóba fogja a szocialistákkal szembeni méltánytalan, haragos határon túli indulat. Az MSZP azonban nem kerülheti meg saját válaszainak kidolgozását sem nemzetpolitikai, sem pártpolitikai okokból, mivel a mérvadó felmérések szerint az MSZP-re szavazók legalább annyira elkötelezettek a magyar nemzeti identitás vállalása és ápolása iránt, mint a jobboldaliak. Számos érv alapján ezért megkerülhetetlen a külmagyar nemzetpolitikai stratégia modernizálása, a jobboldali felfogástól eltérő alternatív koncepció kimunkálása és megvalósítása.

Az efféle igazságok kimondásának nagyon itt volt az ideje. Tabajdinak méltányolható az önkritikája, ám részrehajlása is nyilvánvaló.

Ezeket a pontosításokat fűzném hozzá a fentiekhez:

  1. “Beavatkozásban”, klientúra kiépítésében a baloldal csak alig valamivel kevésbé bűnös, mint a jobb.
  2. A határon túli magyar szervezetek részéről van példa baloldali lecsatlakozásra is (pl. az UMDSZ esetében, amely enélkül soha nem válhatott volna a KMKSZ hasonerejű ellenfelévé).
  3. A baloldal és az MSZP a népszavazási kampányban nem csupán racionális érvekkel, hanem gazdasági demagógiával és demográfiai fenyegetéssel (román bevándorlás) is operált; eredményesen, de visszatetszést keltően.
  4. Igaznak gondolom, hogy az MSZP-re szavazók is elkötelezettek a magyar identitás megtartása és ápolása iránt, magának az MSZP-nek azonban ebben az ügyben határozott identitászavara van, ami rányomja a bélyeget a (nemzet)politikájára.
Végül: Tabajdi írásának a címe (Illúziók ellenében) és egésze – igen helyesen – azt sugallja, hogy ideje lenne leszámolni a hamis illúziókkal. Ezek sorában azonban most egy újabbal is szembe kellene néznie a magyar politikacsinálóknak:
 
Illúzió azt gondolni, hogy a határon túli magyarság ügyét tisztába lehet tenni addig, amíg a magyar belpolitikát a végletesen elmérgesedett helyzet jellemzi és az az anyaország társadalmát egy szellemi polgárháború hangulata hatja át. Amíg a belhoni magyarság ügyét nem sikerül megnyugtatóan rendezni, addig a külhoniaké továbbra is kezelhetetlen marad.
_____________
Ide írtam: Balla D. Károly / Blog

Mivel 2016-ban a Népszabadságot megszüntették és a NOL archívuma elérhetetlenné vált, ide kimentettem a teljes cikket:

Illúziók ellenében

A valóságos nemzetpolitikai reform céljairól és feladatairól

Népszabadság • Tabajdi Csaba • 2007. március 10.

1. A határon túli magyarok ügyében korszakhatárhoz érkeztünk. Több tényező következtében a teljes nemzetstratégia újragondolására, szembenézésre van szükség. Először: az Európai Unió 2004-es és ez évi bővítései, Magyarország, Szlovákia, Szlovénia, majd Románia felvétele sok tekintetben új helyzetet teremtett.

Az uniós (magyarországi, romániai, szlovákiai, szlovéniai, ausztriai) magyarok, az EU-közeli (horvátországi), az EU-jelölt (szerbiai), valamint az EU-tól tartósan vagy végleg távoli (ukrajnai) magyarok helyzete egészen különböző. Másodszor: a magyar nemzetpolitika legnagyobb kihívására, a gazdasági-társadalmi szétfejlődésre nem született érdemi válasz. Versenyt futunk az idővel: marad-e még modernizációra képes határon túli magyarság, főleg fiatal nemzedék az uniós szomszédoknál, amikorra az európai uniós fejlesztések érdemben érzékelhető javulást hoznak az uniós tagoknál: illetve Vajdaság és Kárpátalja képes lesz-e magyar lakóinak megélhetést, méltó perspektívát nyújtani? Harmadszor: a 2004-es népszavazás traumáját máig nem dolgozta fel sem a határon túli magyarság, sem a magyarországi elit és az erre érzékeny hazai közvélemény. Negyedszer: a jelenlegi kormány átalakította a nemzetpolitikai reform jegyében a határon túli magyarokkal foglalkozó intézményi és támogatási rendszert.

Gyakran felmerül az “uniós automatizmus” illúziója. Az Európai Unió nagy esély, de önmagában nem garancia a határon túli magyarok Kárpát-medencei “túlélésére”, méltó megélhetésére. Az Európai Uniónak ugyanis nincs közvetlen kisebbségvédelmi rendszere, nincsenek jogi erővel bíró normái, sem megfelelő ellenőrző mechanizmusai. Kiáltó ellentmondás az, hogy az unió sokkal erőteljesebben hat a kisebbségi helyzet javítására a csatlakozás előtt, mint azt követően. Gondok származnak az európai integrálódás fáziskülönbségeiből is, például amikor Magyarország már részese lesz a schengeni rendszernek, Románia pedig még közel egy évtizedig nem: ez törvényszerűen szigorításokkal, feszültségekkel fog együtt járni a határon. Tartósan jelent majd gondot a határátlépés Szerbia és Ukrajna irányában, ami komolyan fékezheti a magyar-magyar és a magyar-szomszédsági érintkezéseket. Az Európai Uniónak a szubszidiaritás elvére épülő politikája elvileg végre érdemi decentralizációt hozhat Romániában is. Ez történelmi fordulat esélyét hordozza a homogén nemzetállami hagyományokból fakadó túlzott központosítással szemben. A valódi fordulat Szlovákia és Románia esetében viszont az lehet, ha korrekt, a történelmi hagyományoknak megfelelő lesz a régiók határainak megállapítása, továbbá a régiók a források elosztásakor és a döntések meghozatalakor érdemi pénzügyi eszközöket és döntési jogköröket kapnának. Pozitív döntés esetén ugyanis egy jól működő régió és regionális fejlesztési tanács Székelyföld közigazgatási-területi autonómiájának lényegi részét, 80-90 százalékát szavatolná!

Az EU-tagság az uniós szomszédok magyarságának munkavállalását is radikálisan új keretekbe helyezi. Az Európai Unió elősegíti a határon átnyúló regionális együttműködést, az eurorégiókat, a nyelvi és kulturális sokféleség védelmét, továbbá a diszkrimináció tilalmára vonatkozó két uniós irányelv is (faji és foglalkoztatási) fontos kisebbségvédelmi garancia.

2. A XXI. század első évtizedében a külmagyar nemzetpolitika öt alapvető célt szolgál: 1. a magyar közösségeknek és személyeknek az adott társadalomba történő integrálódását azok asszimilációja nélkül; 2. a magyar-magyar szellemi, kulturális, gazdasági integrációt, a nemzeti reintegrációt; 3. a Kárpát-medence mint szerves történelmi egység gazdasági, kulturális együttműködését, “reintegrációját”; 4. Közép- és Délkelet-Európa összes országának európai integrációját; 5. a határainkon túl élő magyarok modernizációját, európai versenyképessé tételét.

3. A nemzetpolitikai reform további alapkérdése: kell-e és akarunk-e doktrínát váltani? Óriási a veszélye annak, hogy a szétfejlődés, a gazdasági különbségek miatt a Kárpát-medence történelmi magyar nyelvi és kulturális területeinek egy része néhány évtized alatt kiürül! A demográfiai folyamatok miatt Magyarországnak szüksége van, lesz a határon túli munkaerőre. Három pillérre épülő új nemzetpolitikai doktrínára lenne szükség. A “szülőföldön való boldogulás” doktrínája helyett “a magyarként való boldogulás” segítését kellene szorgalmaznunk inkább.

Az új nemzetpolitikai doktrína első pillére, az alaptétel változatlanul: szülőföldön élni és szülőföldön dolgozni, vagyis minél több magyarnak legyen szülőföldjén méltó megélhetése! Ez érvényes a Magyarországon élőkre és a határon túliakra egyaránt. A XXI. században senkit nem kötelezhetünk valamiféle kollektivista, álközösségi felfogás jegyében a szülőföldön való maradásra, nem korlátozhatjuk az egyén szabadságjogait lakó- és munkahelyének megválasztásában sem. Az egyénnek azonban kötelezettsége is van a nemzeti közösség irányában. A “lehetőség szerinti” szülőföldön való boldogulás tétele ezt jelenti. Ellenkező esetben a nemzeti szolidaritás egész tartalma kiüresedik, és értelmét veszti.

Az új nemzetpolitikai doktrína második pillére: szülőföldön élni, Magyarországon dolgozni. A magyarországi munkára kölcsönösen szükség van. Ez lenne az a méltó “vendégmunkáshelyzet”, az a kétlakiság, amikor szervezetten biztosítanánk az ingázást, például egy olyan közhasznú társaság létrehozásával, amely a határon túli magyar politikai és szakmai szervezetekkel közösen, intézményesen közvetítené a munkaerőt.

Az új nemzetpolitikai doktrína harmadik pillére: Magyarországon élni és Magyarországon dolgozni. Elvében bármennyire ütközik is az új nemzetpolitika első számú pillérével, a XXI. században az egyénnek alapvető szabadságjoga annak eldöntése, hogy hol kíván élni és dolgozni. Az elmúlt években, bár volt rá kísérlet, mégsem vált érdemben könnyebbé a magyar állampolgárság megszerzése, ezért a magyarok gyakran nem Magyarországra vándorolnak ki.

4. A legfenyegetőbb magyar nemzetpolitikai csapda a szétfejlődés, a fejlődésbeli különbségek konzerválódása és növekedése. Az uniós integrálódás eltérő dinamikájából fakadó kihívásokra, az újabb “távolodásokra” nemzetpolitikánknak ma még nincs hitelesen kidolgozott válasza. Nyilvánvaló, hogy a kettős állampolgársággal nem lehetett volna orvosolni azt a gazdasági differenciálódást, ami Trianon óta végbement. A II. nemzeti fejlesztési terv, bár nagy figyelmet fordít a Kárpát-medence gazdasági-infrastrukturális integrációjára, de a szülőföldön való méltó megélhetés és magyarként megmaradás számos megoldandó kérdésére nem tud, nem is lehet képes választ adni. Ennél többre, nemzettudatos komplex fejlesztési politikára lenne szükség az egész Kárpát-medencében. A demográfiai, gazdasági, szociális és más mutatók tudományos felmérése alapján mérlegelendő, hogy melyek azok a határon túli települések, amelyek megtarthatóak magyar nyelvi, kulturális területeknek; melyek lehetnek a fejlesztési “pólusközpontok”: például Marosvásárhely és Szabadka, ahová elsősorban kellene az erőforrásokat összpontosítanunk.

5. A határon túli magyarok kérdésében elkerülhetetlen, hogy újrafogalmazzák Magyarország és a határon túli magyar közösségek egymás iránti felelősségét! A nemzeti felelősség kölcsönös, bár aszimmetrikus. Magyarországnak egyszerre kell integrálnia a határon belüli magyar többségi és hazai nemzeti kisebbségi társadalmak érdekeit, a tízmillió magyar állampolgár és a különböző helyzetben lévő határon túli nemzeti közösségek érdekeit. A magyarországi politika “egy az egyben” ritkán fogadhatja el a különböző határon túli nemzetrészek legitim, jogos igényeit: szintézisre kell törekednie.

A határainkon túli magyar közösségek az elmúlt másfél évtizedben – bár nagyon jelentős előrelépést tettek a helyi, regionális és országos szintű önszerveződésekben, nemzet- és társadalomépítésben; sok vonatkozásban (pl. a székelyföldi közbirtokos erdők egy részének visszaszerzésével) kivívták az autonómia számos elemét, de egyenjogú állampolgári helyzetük szavatolása még távolról sem kielégítő. Az autonómia különböző típusainak, az önkormányzati; a személyi elvű, vagyis a kulturális; a regionális; a területi autonómiaformák megteremtése, azok kombinációja nélkül nincs, nem lehet igazi garancia a határon túli magyar közösségek fennmaradására és fejlődésére, az erőszakos vagy a motivált asszimiláció megelőzésére. Jelentős probléma, hogy sem Magyarországon, sem a határon túli magyar szervezetek körében nem tisztázták: mi is valójában az autonómia, hogyan érhető el, és melyek a formái? Sok szó esik róla, de kevés a konkrétum. Az autonómiát csak ritkán nyújtja tálcán a nemzetközi közösség (l. Macedónia), hiszen az döntően a mindenkori többség és kisebbség alkujának, kompromisszumának terméke. Ha a határon túli magyar szervezetek végre tisztáznák, hogy melyek a kisebbségi autonómia esetében a kizárólagos központi államigazgatási, melyek az osztott, vagyis közösen gyakorolt és a saját, kizárólagos kisebbségi kompetenciák, az utódállamok részéről számos félreértés, szándékos vagy tudatos félremagyarázás elkerülhető lenne. Nemzetközileg is sokkal védhetőbbek lennének az autonómiára vonatkozó jogos igényeik. Nyilvánvaló, hogy sem Romániában, sem Szlovákiában nincs meg azonban a többségi elit részéről a politikai akarat a magyarság autonómiájának biztosítására. Jól bizonyítja ezt az Európai Unió által is szorgalmazott romániai kisebbségi törvény hányattatása. Nem szabad azonban szakralizálnunk az autonómia fogalmát! Nem az elnevezés, hanem a tartalom a meghatározó jelentőségű. A határon túli magyarokkal kapcsolatos politika modernizálása elengedhetetlen: meg kellene szabadítanunk az európai intézmények számára homályos és értelmezhetetlen szimbolikus ballasztoktól. “Népszavazást” tartani Székelyföldön, s nem tisztázni előtte az autonómia tartalmát és elérhetőségének módját: nemzetpolitikai abszurd.

6. A Fidesz kormányon és ellenzékben végig azt a látszatot keltette, s ezáltal hamis várakozásokat ébresztett a határon túliakban, mintha Budapestről alapvetően meg lehetne oldani a problémáikat. Az MSZP ezzel szemben mindenkor hangsúlyozta, hogy a budapesti kormány Bukarest, Pozsony, Belgrád, Kijev, Zágráb, Ljubljana, Bécs politikai akarata, együttműködése nélkül nem tud áttörést elérni. Míg a Fidesz sokszor provokálta a szomszédokat, s értetlenséget váltott ki az amúgy sem túl kisebbségbarát, nem túl megértő nemzetközi szervezetekben egyaránt, a balliberális oldal viszont többször túlzott reményeket táplált a szomszédokkal való megegyezés lehetőségét illetően. Máig nem találták meg a vezető magyar politikai erők a helyes arányokat, hogyan léphetnek fel egyszerre határozottan és higgadtan a szomszédságpolitikában az ottani magyarok érdekében; ha kell, keményen, de keménykedés nélkül.

7. A magyar-magyar kapcsolatrendszer mély bizalmi válságban van a 2004. decemberi népszavazás óta. Az anyaországi politikai szembenállás szintje, a legelemibb párbeszéd hiánya mára kiterjedt a határon túli nemzetpolitikai ügyekre is. Az elmúlt időszakban bizonyos hazai pártok – főként és legbrutálisabban a Fidesz – kormányon és ellenzékben folyamatosan beavatkoztak a határon túli magyarok életébe. A magyarországi belpolitika exportja a jelenlegi válsághoz döntő mértékben járult hozzá. A határon túli magyar elit körében folyamatos volt a versenyfutás Budapest kegyeinek megnyeréséért, a szimbolikus megerősítésért, de leginkább a magyarországi támogatások elnyeréséért. Ezzel a hazai pártok gyakorta visszaéltek. Felelősség terheli a határon túli magyar szervezetek és vezetők többségét is, amikor – az egyenlő távolságtartás, vagy inkább közelségtartás látszatát kerülve – folyamatosan lecsatlakoztak a jobboldalhoz. A magyarországi baloldalt mindig erősen frusztrálta, hogy még a nem túl markáns, de mégis létező pozitív törekvéseire sem kapott visszajelzést a határon túli magyar közegtől. Mára szinte logikus, hogy az MSZP számára nem igazán vonzó a határon túli magyar politizálás, az nem az ő “terepe”. Az e jelenség mögött rejlő egyik meghatározó elem a határon túli magyar társadalom szinte mindenhol torz, egyoldalú politikai tagozódása, a jobboldal elsöprő (60-80 százalékos) dominanciája, a radikális-szélsőséges jobboldal erős jelenléte, továbbá a szocialista-szociáldemokrata, illetve a liberális politikai orientáció feltűnő gyengesége. Igaz, még csak bő másfél évtizede kezdődött el a rendszerváltás, mégsem magyarázható ez az európai és magyarországi trendektől teljesen eltérő, torz politikai osztat kizárólag a magyarellenes, nacionalista, kommunista (csak nevében baloldali) rezsimek örökségével. Jellemző példa, hogy valamennyi mérvadó magyar párt (pl. RMDSZ, MKP, VMSZ) az Európai Néppárt tagszervezete lett. A határon túli vezetők ugyanakkor elvárnák az európai szocialista és liberális pártcsalád szolidaritását is, amelyek soraiban ott vannak a román, szlovák többségi testvérpártok is. Az utóbbiak érdekérvényesítő képessége erősebb, “hitelesebb”, mint a Néppárthoz tartozó magyar képviselőké. Végiggondolták-e ezt alaposan a határon túli magyar vezetők? Helyes-e, hogy az MKP és az RMDSZ európai parlamenti képviselői mind az Európai Néppárt soraiba ülnek be?

A 2004. decemberi népszavazás után ideje lenne az önvizsgálatnak, a szembenézésnek a magyarországi politika teljes spektruma, minden határon túli szervezet, hazai egyház és ottani felekezet részéről: erre azonban semmi esély nincsen. A jobboldalnak történelmi felelőssége, sőt bűne van a 2004-es népszavazás kezdeményezésében és felkarolásában. A kedvezménytörvény után újra, immár másodszor azt a csodaváró hangulatot gerjesztette, hogy a kettős állampolgársággal “leomlanak Trianon falai”, “a magyar nemzet újra egy lesz”. Az MSZP és az SZDSZ sajnos nem érzékelte, hogy egy érzelmileg túlfűtött, illúziókkal és irracionális elvárásokkal teli, szimbolikus mezőben nem lehet racionális érvekkel operálni, és túlzottan “anyagias”, nemzeti önzésről tanúskodó kampányt folytatott. A határokon túl szinte kizárólagosan e két pártot marasztalják el, elfeledkezve a jobboldal fő felelősségéről. Kizárólag a vajdasági és kárpátaljai magyarság tekintetében volt indokolt a kettős állampolgárság igénye, amiként e két közösség esetében ma is legitim és indokolt nemzetpolitikai feladat lenne annak megoldása. A magyarországi baloldalt pedig máig béklyóba fogja a szocialistákkal szembeni méltánytalan, haragos határon túli indulat. Az MSZP azonban nem kerülheti meg saját válaszainak kidolgozását sem nemzetpolitikai, sem pártpolitikai okokból, mivel a mérvadó felmérések szerint az MSZP-re szavazók legalább annyira elkötelezettek a magyar nemzeti identitás vállalása és ápolása iránt, mint a jobboldaliak. Számos érv alapján ezért megkerülhetetlen a külmagyar nemzetpolitikai stratégia modernizálása, a jobboldali felfogástól eltérő alternatív koncepció kimunkálása és megvalósítása.

A szerző európai parlamenti képviselő, az MSZP Nemzetpolitikai Tagozatának elnöke


üzenet küldés tömeges számban laptop kijelzőre

Bársony szék

Az újbóli túlélésre játszó magyar szocialisták nem tudnak meglenni bukott csinovnyikaik nélkül. Úgy mentik át őket bársonyszékből bársonyszékbe, mint a kutya cipeli a kölkeit egyik vacokról a másikra.
 Először a Medgyessy-kormány első bukott miniszterének, Kis Elemérnek örülhettünk, amikor megtették a Szülőföld Alap főnökének, most januárban 5 volt koalíciós miniszter jutott pénzosztó államtitkári pozícióba, ma meg azt olvasom, hogy Bársony András nagyköveti bársonyszéket kap. Panoptikum ez vagy sms üzenet a politikai üvegházból?

Majom a vízbe!

Most ugrik a kisebbségi majom az új magyar nemzetstratégiába!

A magyar-magyar intézményrendszer nagy átalakítása óta Gyurcsány Ferenc holnap találkozik először a határon túli magyar szervezetek vezetőivel.

Az aránylag részletes hír ellenére nehéz megjósolni, mi és hogyan zajlik majd, sikerül-e a kormányfőnek megszereznie a külhoniak bizalmát, tudja-e olyasmivel kecsegtetni őket, ami feledteti a legtöbbek részéről keserűen megélt tapasztalatokat.

A belmagyar kormánypolitika és a külmagyar szervezetek közt a kettős állampolgárságot érintő 2004-es népszaváskor éleződött ki a feszültség. A Fidesznek lekötelezett és a nemzeti demagógiát a szorgosan gyakorló szervezetek érthető módon szembefordultak a kettős állampolgárság ellen kampányoló kormánnyal, de a magyar jobboldallal különösebben nem szimpatizálókat is kellemetlenül érintette a negatív propaganda és a végeredmény: nem tudták vagy nem akarták megérteni, hogy a NEM egyáltalán nem rájuk vonatkozott, hanem a Patrubány által kiagyalt és Orbán részéről felkarolt belpolitikai aktusra, az érzelmi zsarolással és alkotmányos aggályokkal kiváltó csapdára mondott nemet. A 2006-os választások során sokan megérthették volna, miért is szeretne a jobboldal határon túli magyar állampolgárokat a szavazótáborában tudni (Mikola emlékezetes kiszólása), s ha ez kijózanodásnak nem volt elég, a Fidesz választási programjába belekukkantva bárki érzékelhette, hogy a nagy szavak ellenére abban egyetlen betű sem foglalkozik a kérdéssel.

Újból hatalomra kerülve aztán Gyurcsány Ferenc alaposan belecsapott a nemzeti lecsóba, sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy itten most alaposan rá lesz lépve a megélhetési külmagyarok tyúkszemére, így nem csupán a korábbi Fidesz-klientúra kezdte szívni a fogát, hanem a baloldali kormánnyal lojális szervezetek is. A HTMH és az Illyés Közalapítvány megszűnése akkor is nagy érvágást jelentett mindenki számára, ha a Szülőföld Alapból a kedvezményeztteknek még szép milliókat sikerült is megpályázniuk.

Nem mondható tehát, hogy tavasz óta Gyurcsány Ferenc és intézkedései nagy népszerűségnek örvendenének a határokon túl, s ezen a helyzeten sokat rontott a Nagy Öszödi Böszmeség, meg mindaz, ami utána következett. A kormányfőnek nyilván az lenne az érdeke, hogy megingott (de kemény kézzel megtartott) belpolitikai helyzetét megerősítse, legitimizálja a határon túli magyarok egyetértő magatartásával, ám ez az érdék aligha érvényesíthető a határon túli vezetők szándéka ellenére, akik viszont leginkább pénzt, sok, vagy legalábbis az eddiginél nem kevesebb pénzt-paripát-fegyvert, befolyást és kiváltságot várnak a mindenkori Magyarországtól, leginkább bármiféle ellenszolgáltatás és partneri együttműködés nélkül.

A kérdés tehát az, hogy Gyurcsány Ferenc képes-e az elképzelt új elosztórendszert lenyomni a határon túli vezetők torkán úgy, hogy azok ne forduljanak egyértelműen a magyar kormányzat ellen. Egy ilyen mutaványnak kicsi a bekövetkezési valószínűsége, így a miniszterelnöknek valószínűleg vagy azt kell választania, hogy következetes marad saját elképzeléseihez, vállalva a külhoniak oppozícióját, vagy azt, hogy valamilyen módon megvásárolja lojalitásukat.

Végül ott lenne még egy, az előzményeket ismerve teljesen ki nem zárható lehetőség, hogy Gyurcsány jól  >>>>>befejezés>>>

Lúzer ország

Azt hiszem, Magyarországon kezd újra beteljesedni szokásos történelmi végzete. Amikor is a nép által felemelt vezetők a nép nevében, felhatalmazásukkal visszaélve, saját hatalmi ambícióiktól hajtva újra és újra végveszélybe sodorják országukat, nemzetüket. Nem először történik, vélhetőleg nem is utoljára. A magyar szempontból siralmas, kudarcok, veszteségek, bukások sorát hozó huszadik század vége felé végre felcsillant a remény, megadatott a lehetőség a felemelkedésre. Ám 2006-ra az ország újra leküzdötte magát kutyába. Ráadásul ezúttal önerőből, minden külső nyomás nélkül.

16 évnyi szabad politizálás csúcseredménye, hogy sikerült két megszállott, magát messiásnak gondoló vezért kitermelni. Fél-fél országnyi támogatással felváltva két olyan vezető garnitúrát emelni hatalomra, amelyek aztán egymással fenekedve, de voltaképp közös erőfeszítéssel szakadékba viszik Magyarországot. Önrontó nemzet, önhibájából örök vesztes ország.

Nem tudom, lesz-e ebből gazdasági krach. Nem tudom, kialakulnak-e polgárháborús viszonyok (szellemi szinten már jóideje állóháború van). Nagyon remélem, hogy nem. Annyit azonban mindenképpen érzékelek, hogy a normális, jóérzésű, a foci-drukker mentalitástól mentes magyar értelmiségiek (és nem csak) körében sikerült olyan rossz hangulatot, rossz közérzetet teremteni, amely akkor is visszaveti az országot, ha egyébként valahogy elrendeződik a dolog és befejeződik a cirkusz. A szabad gondolkodáshoz és magasabb erkölcsi normákhoz, demokratikus és civilizációs vívmányokhoz igazodó emberek most undorodnak ettől az egésztől, riadtan szemlélik, mi fog történni és azt latolgatják, akarnak-e ilyen országban élni. Számomra úgy tűnik, ha ebből a válságból lesz is valami szánalmas kikecmergés, azt Magyarország bizonyosan újra elintézte magának, hogy továbbra is más államokban éljenek a Nobel-díjasai.


 

Első magyar keresőoptimalizáló verseny – Pillangószív-Seo

PILLANGÓSZÍV-JÁTÉK – még egy hétig tart maszek játékom első fordulója! Nevezzetek be pillangószív-szólásmodásaitokkal! [Részt veszek ebben a keresőoptimalizáló seo-versenyben | Cél: a pillangószív keresőszóra élre kerülni a listán.]

Mégis, kinek a szimpátiája

Csodálkoztam volna, ha a mostani magyar belpolitikai konfliktus (válság?) nem terjedne át a határon túli magyarságra. Olvasom, hogy a Vajdaságban és Erdélyben szimpátia-tüntetések várhatók, az RMDSZ azonban nem kíván tüntetni, az UMDSZ pedig nyilatkozatában már el is ítélte a vandalizmust, ami ugyan helyes, de nem kétséges, hogy ez a mostani magyar kormányzathoz való törleszkedés újabb bizonyítéka. Másfelé igazodik a délvidéki Magyar Polgári Szövetség, közleménye olyan, mintha csak a magyar szélsőjobb diktálta volna:

“A kettős állampolgárságról szóló december 5-ei magyarországi népszavazás szégyene, a parlament szeptember 26-ai árulása óta minden megváltozott. A népszavazás felszínre kényszerítette az igazságot. … A most zajló tüntetések, az emberek elégedetlensége és dühe egyenes következményei a magukat mindenek fölöttinek tartó politikusok ármánykodásainak, hazugságainak, mesterkedéseinek, a jogrend, az Alkotmány gátlástalan megsértésének, Magyarország elszegényítésének, kiárusításának.” (Forrás). Hasonló a hangütés az erdélyi “testvérek” körében is: “úgy érzik, hogy a Kárpát-medence magyarok lakta területein meg kell szüntetni a több éve tartó nemzetellenes politizálást”. A résztvevők jelenlétükkel így kívánnak tiltakozni “a magyarság vezetőinek hazugságpolitikája ellen”. Az udvarhelyi demonstrálók kifejezték szolidaritásukat a magyarországi “békés tüntetőkkel.” Kérték: Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök mondjon le. (Forrás) [Update: A Vajdaságban is tüntettek Gyurcsány ellen]

Nem csodálkoznék, ha a KMKSZ a napokban hasonló szimpátia-tüntetésre vezényelné ki a beregszászi főiskolásokat.

A dolog végül is logikus: azok a határon túli körök, akik Orbánt, Kövért, Németh Zsoltot hívják rendezvényeikre vezérszónoknak, akik elősegítik Toroczkay szervezkedését (Kárpátalján is van hatvannégyvármegyés szervezet; mi öröm!), akik arra vannak idomítva, hogy ütőkártya legyenek a magyar jobboldal belpolitikai vitáiban, azok most is azt teszik, amit elvárnak tőlük. És végül is ezt tette az UMDSZ is. Odáig persze a másik odal képviselői nem jutnak el, hogy Gyurcsánnyal nyilvánítsák ki szolidaritásukat.

Láthatóan nem vállalkoznak erre a magyarországi szocialista hívek és szimpatizánsok sem. Nincsenek ellentüntetések! Nincsenek, mert még a bősz elkötelezettek is érzik, hogy a miniszterelnök elvetette a sulykot, hozzá közelebb álló megfogalmazással élve, elbaszta a kalapácsnyelet. El bizony, mert ha már megtörtént a nyilvános gyónás, akkor a nyilvános bűnbánatnak is be kellene következnie. Ám láthatóan nem bírja kinyögni, eldadogni, elsuttogni, hogy “elnézést”. Ostoba és konok büszkesége, megszállott eltökéltsége most nem helyén való. Nem ez az alkalom arra, hogy úgy viselkedjen, mint aki egyedül van birtokában a bölcsek kövének, mint aki egyedüliként képes üdvözíteni az országot. Már messiásnak képzeli magát, megszállottsága egyre hasonlatosabbá teszi ellenfeléhez. Lassan két őrült fordul szembe egymással, teljes elvakultsággal rohannak neki a falnak. Tragikus. Itt már rég nem a reformokról és a gazdasági csomagról van szó, hanem két nárcisztikus vezér hatalmi párbajáról.

S ha azt mondtam legutóbb, Gyurcsány egyetlen igazi érdeme az, hogy Orbánt nem engedte hatalomra jutni, akkor most meg azt mondom, legnagyobb bűne is az lehet, ha végül belebukva ebbe az ügybe (amit én egyre valószínűbbnek látok) újra a jobboldal kezére játssza a hatalmat. Nem látja, hogy most az ő személye az egyetlen igazi akadálya a megbékélésnek? Le kellene mondania, hátra kellene lépnie, akkor is, ha mindenki tudja, hogy nincs a kormányzásra igazán alkalmas ember. Ám most már ő sem alkalmas, mert elvesztette a bizalmat. Nem a vandál szélsőségeseken áll vagy bukik a dolog (képtelenség, hogy még mindig szabadlábon vannak), nem a Fidesz-szavazókon, nem a hangos vagy csöndes szemben állókon. Hanem azokon a tömegeken, akik most kiállhatnának mellette. De nem állnak.

Gyurcsány Ferenc elvesztette a neki szurkoló, vele szolidáris milliók szimpátiáját. Amit nagyon rövid idő alatt szerzett meg, de még rövidebb idő alatt el is vesztette. Ez a válság lényege, hogy már nem lehet őt szeretni, csak csöndes rezignációval figyelni, hogyan válik semmivé mindaz, amit felépíteni látszott.

Jogi értelemben természetesen sem a kormány, sem Gyurcsány nem illegitim, Orbán ostobaságokat állít. Az önkormányzati választás nem népszavazás. Ám, bárhogy is nézem a dolgot, ha a népharag erősödik (és, mondom: ha a “népszimpátia” láthatatlan marad), akkor ez előbb-utóbb elsodorja Gyurcsányt, rosszabb esetben a kormányt is. Hiába választotta meg demokratikusan, a nép bizony elhajthatja azokat, akikben súlyosan csalódott. Ehhez lehet erkölcsi joga és szerintem lehet (békés) kényszerítő eszköze is. Az országnak nagy-nagy kára származhat ebből, destabilizálódik a biztonság, beláthatatlan kaotikus állapotok alakulnak ki. Ezt valószínűleg tudja mindenki. Ám ha senki sem enged a pozíciójából (illetve a most már alkotmányozó nemzetgyűlést emlegető tüntetők mellé egyre többen állnak), akkor ebből bizony igazi fordulat is kifejlődhet.

Az igazán rossz az lesz, ami majd azután következik.


Az első magyar SEO-verseny

Tegnap volt éppen két hónapja, hogy Pillangószív és lepkefing c. halhatatlan opuszommal beszálltam a keresőoptamilizáló versenybe. Bár nagy szomorúsággal (brühühü) tölt el, hogy az összes írásomat, oldalamat és jobbnál jobb ötleteimet összefoglaló versenyoldalam nem képes a Google-listán az élmezőnybe kerülni, ellenben az nagy elégedettséggel tölt el, hogy e percben két blogom is benne van az első 10-ben. Néhány gyengébb hét után most ez a két oldal még előbbre is lépett a listán, jelenlegi pozíciói: 6. pillangószív-címkelink, 7. Blogspot-Pillangószív. | Mégis, kinek a szimpátiája – magyarország

Nem kicsit, nagyon! (Gyurcsány, ostrom.)

Hajnali fél négyig tévéztem teljes döbbenetben, felváltva csóváltam a fejem értetlenül és bólogattam bölcsességet színlelve, néha szabályos szívdobogásom lett izgalmamban, izzadtam, égnek állt a hajam. Talán nem a legjobb pillanatban, de megpróbálom összefoglalni, amit erről az egészről gondolok.

Gurcsány, hogy az ő kifinomult stíljéhez igazodjam, nagy balfasz. Ezen az a nyilvánvaló tény sem sokat változtat, hogy politikai ellenfele pedig maga az istenverés, a magyarok ártó szelleme, akinek a hatalomra kerülésénél minden verzió jobb. Nem sokkal az egész cécó előtt már belefogtam egy összegzésfélébe, azt ezzel a mondattal kezdtem: “Úgy tűnik, Gyurcsány Ferenc javára lassan csupán egyetlenegy politikai érdem írható, az, hogy nem engedte Orbán Viktort hatalomra jutni.” Az elmúlt negyvenvalahány óra eseményeinek a fényében ez számomra még nyilvánvalóbb: a miniszterelnök már nem ura az eseményeknek, képtelen úgy kezelni a helyzetet, hogy az ne az indulatok újabb elszabadulásához vezessen (itt természetesen megint hozzá kell tenni, hogy Gyurcsány balfékségéhez képest a Fidesz-vezérek a lehető legtisztességtelenebb játékot játsszák).

Szinte bizonyos vagyok abban, hogy beszédének a kiszivárogtatásában a miniszterelnök maga is benne volt. Látva, hogy pártjának és saját magának a megítélése a lakosság körében mélypontra jutott, valamit tennie kellett. A szocialisták Demszky mögé állása tragikus balfogásnak látszik (nekem a Szili-Solyóm helyzetet juttatja eszembe: az a sztori is az MSZP önveszejtő ostobaságáról tanúskodott), és nem hozott kellő eredményt az sem a józan elemek megnyerésében , hogy a kormányfői kampányoló országjárás állomásain sikerült a szélsőséges jobboldalt jól megfüttyögtetni. A Fidesz átvenni látszott a kezdeményezést: új és új ötletekkel és sugallatokkal szolgáltak arra nézvést, hogyan lehetne a hatalmat részben vagy egészében magukhoz ragadni. Ehhez meg is voltak a reális feltételek: az ország lakossága nem értette meg és ha meg is értette, egyáltalán nem tolerálta a bőrére menő intézkedéseket, általánossá vált a “nem ilyen lovat akartunk” érzése.

A gazdasági reformcsomagról hozzá nem értőként nem tudok okosakat mondani, de szerintem itt voltak alaposan elhibázott húzások mind az egyes intézkedésekben, mind a dolog kommunikálásában. Nekem úgy tűnt, ügyetlenül, balkezesen fogtak hozzá a dologhoz, leginkább félmegoldásokra futotta a nagy elhatározásból, aminek az lett az eredménye, hogy a döntések a súlyos államháztartási gondokat ugyan csak részben és csak hosszú távon oldják meg (ha ugyan), ellenben általános felháborodás kiváltására így is alkalmasaknak bizonyultak. Ez így végül senkinek sem elég jó, de mindenkinek elég rossz ahhoz, hogy az állampolgárok részéről szinte teljes legyen az elutasítás.

Ebben a helyzetben, más eszközei nem lévén, Gyurcsány kockáztatni volt kénytelen. Magamban hol királycselnek nevezem az ominózus beszéd kiszivárogtatását, hol azt mondom: a miniszterelnök rezettelni, egy erős sokkal újraindítani akarta az országot. Ahogy ő maga is valami tiszta lappal indulást mondott: eddig hazudtunk, de eztán már nem fogunk, mert már nem is kell: megtartottuk a hatalmat, és ennek birtokában kihúzzuk az országot a gödörből.

Azonban a közvélemény számára a gazdasági elemézések, okfejtések nagyrészt felfoghatatlanok maradtak, és a szociálisták és a liberálisok magyarázatai, indoklásai, győzködései pedig nem látszottak elég meggyőzőnek és hitelesnek. Valamit tenni kellett.

Ám a sokkra a lakosság (éppen a fenti érvelések érthetetlensége és/vagy gyöngesége miatt) nem volt felkészítve, s talán maga a beszéd sem volt a célra eléggé megfelelő. Amennyire értékelhető az őszintesége, annyira elítélhető a hangneme, amennyire szimpatikus az “itt állok, nem tehetek másként” lutheri helyzetvállalás, épp annyira érzékelhető a “minden krétai hazudik, mondta egy krétai” logikai csapdája.

No persze: a célközönség nem is az ország közvéleménye volt, hanem a szenzációra mindig éhes sajtó és az öklét rázni mindig kész jobboldali politikai elit. Ha az ő révükön Gyurcsány a figyelem epicentrumába kerül, akkor onnan nyilatkozva, onnan irányítva az eseményeket akár igen jól is kijöhet a dologból, kiválthat egyfajta katarzist, akár vissza is nyerheti az elvesztett támogatókat, szimpatizánsokat, szavazótábort, megerősítheti legitimitását.

És az első órákban a csel eredményesnek látszott: ha Gurcsányék azt akarták, hogy a sajtó és a politikai jobboldali elit bekapja a horgot, akkor ez maximálisan sikerült. A miniszterelnök az összes kamerát magára irányíthatta, minden mikrofon felé fordult, soron kívüli exkluzív megszólalásai pillanatok alatt eluralták a magyar médiát.

Ám sajnos nem beszélt elég okosan. Kezében volt a nagy alakítás lehetősége, Melinda már alig várta, hogy a bűneit megvalló csábító ölébe ájuljon, de a kormányfő vagy félreértette a szerepet, vagy nem tudta eljátszani. Vagy csak egyszerűen elügyetlenkedte. Egyik sem bocsánatosabb. Semmilyen megbánást és semmilyen szégyenérzetet nem tanúsítva erősnek akart mutatkozni – és ez lett a gyengéje.

Nem tudható, de valószínűsíthető, hogy ha elnézést kér mind a négy évi tétlenségért, mind a másfél éves hazugságokért, mind a túl sok trágár kifejezésért, akkor nem fajulnak eddig a dolgok. Nem vagyok a nyelvi finomkodás híve, semmi rosszat nem látok abban, ha olykor egy-egy erősebb kifejezés elhagyja a beszélők ajkát; ám azt gondolom, a legfelsőbb országos közszereplők még szűk – szűk? 190 fő? – körben sem beszélhetnek így. Ez egyszerűen bunkóság. Söröző kocsmai társaságban, házibuliban, biliárdozás közben, lóversenyen elmegy, de egy pártrendezvényen már nem. Illetve ha mégis, akkor utána azonnal illik elnézést kérni például a jelen lévő hölgyektől. Ám Gyurcsány Ferenctől az országos nyilvánosság előtt csak annyira futotta, hogy nem büszke a jelzőire. A többire igen.

Ami ezután történt, az pedig már nemcsak az ő balfogása. Illetve hát természetesen felmerül az a lehetőség is, hogy a karhatalom nem véletlenül volt ennyire béna és teszetosza, hanem valahol valakik azt akarták, hadd szabaduljon el a pokol, legyen jó nagy balhé, rá lehessen majd jól pirítani a Fideszre: lám, ehhez vezet, ha az utcára viszitek a politikát. Ám ez ingatag feltételezés. Nekem úgy tűnt, egyszerűen csak eluralkodott a másutt is meglévő nagy magyar szervezési-intézményi kupleráj, a totális fejetlenség. A rendőrségi és a magasabb szintű illetékesek nyilatkozatai is erről tanúskodtak, siralmas és komikus egyszerre volt az, amit és ahogy mondtak. Beleértve a hajnaltájt nyilatkozó Gyurcsányt is. Nem tudom, ilyen vészhelyzetben milyen erők mozgósíthatók törvényesen és azt sem, ez pontosan kinek a dolga. De azért talán jogos a kérdés, hogy amikor az állami televízió székházát rohamozzák kockakövekkel és botokkal, akkor vajon hol vannak azok az állig felszerelt szuperzsaru kommandósok, akik maszkjaikban olyan jól meg tudnak civileket bilincselni, hol vannak a rendőrségi helikopterek, hol a deszantosok és más elit alakulatok? Valóban önvédemi sprével kell szórni a gázt? Nem kell bevetni a könnygáz-gránátokat? Valóban egy árva és rosszul biztosított vízágyúval kell szerencsétlenkedni? Valóban csak addigra – cirka 4-5 óra elteltével – sikerül a fővárosban annyi erőt mozgósítani, hogy megtisztítsanak egy nem is olyan nagy budapesti teret? Valóban nem volt mód arra, hogy a hatóságok időben megfékezzék az indulatokat és elejét vegyék a totális rombolásnak? Párszáz felbőszült huligán minden előkészület nélkül “puszta kézzel” bármikor beveheti a kiemelten védett Magyar Televíziót? Mi történne egy picit is szervezett fegyveres támadás esetén?

Következmények? 125 sérült, ebből 102 rendőr. Megdöbbentő. Felelős? Leváltották a fővárosi rendőrfőkapitányt? Az illetékes minisztert?

Azt gondolom, az előzményektől tökéletesen függetlenül egy ilyen horderejű eseményért a politikai felelősség a miniszterelnöké. Akkor is, ha nincs kiszivárgott beszéd és nincs utána nagyképű magyarázkodás. Ám ha kampány idején, szűk két héttel a választások előtt a csőcselék gyakorlatilag minden tényleges ellenállás nélkül beveszi a közszolgálati televízió székházát, az önmagában akkora botrány, az államhatalom akkora csődje, hogy a kormány fejének be kell nyújtania a lemondását.

Ám Gyurcsány Ferenc ezzel a történettel kapcsolatban valamiért nem mondja ki, hogy “elkúrtuk”. Nem kicsit, hanem nagyon.

BDK és Digitális Mikrokozmosza

pirezAz alábbi interjút a rég megszűnt Milyen vagyok? c. blog tulajdonosa, Szántó Ádám (nick: admc) készítette velem 2006-ban, s két változatban (egy rövidített, egy teljes) meg is jelentette oldalán. A webhely már régóta elérhetetlen, a szövegben szerepelt linkek egy része is elévült-elavult, ezeket felülbíráltam akkor, amikor ezt a blogbejegyzést az ugyancsak megszűnő NolBlogról ide költöztettem – bdk, 2016

BDK és Digitális Mikrokozmosza

– Minek tartod magadat elsősorban, bloggernek, írónak, újságírónak vagy költőnek?

–Ezek közül csak újságírónak nem. Ettől még újságba író lehetek, hiszen munkáim nemcsak könyvekben és folyóiratokban, hanem napilapokban is megjelennek, klasszikus és tipikus újságírói tevékenységet azonban nem folytatok, nem írok és nem dolgozok fel híranyagot, nem készítek riportokat, nincsenek helyszíni tudósításaim, nem végzek oknyomozást, nem járok utána bejelentéseknek –és nem is kötődöm egyik szerkesztőséghez sem. Újságokban szerepelve amolyan alkalmi publicista lennék hát, aki vagy saját ötletéből ír közéleti, politikai témájú cikket, esszéket és ezeket megpróbálja eladni, vagy konkrét felkérésnek eleget téve ír és küld anyagot a megrendelőnek. Vénségemre a hírlapi tárca műfajába is belekóstoltam, újabban a Népszava Szép Szó mellékletében jelengetnek meg a szépirodalom és a zsurnalisztika határmezsgyéjén mozgó kis történeteim. (Például: A nagy piktor tucatja)

Visszatérve eredeti felsorolásodra: az íróság eléggé általános fogalom ahhoz, hogy magamra nézve leginkább elfogadjam, hiszen az összes többi, amit művelek, ez alá besorolható. Ezen túlmenően írónak lenni számomra nem csupán egy tevékenységé kört vagy foglalkozást jelent, hanem annál jóval többet. De nem is hivatást, ezt a szót nem szeretem, mert óhatatlanul valamilyen elrendelt szerep vállalását jelentheti, rokon az elhivatottsággal,– s ez – főleg az utóbbi egy-másfél évtizedben – nem igazán érvényes rám, vagy ha mégis, akkor nem úgy, mint azokra, akiket hitvalló, hivatástudó, elkötelezett íróknak tekinthetünk.

Nekem ugyanis nincsen rögzült és programszerűen gyakorolt kötődésem sem világnézethez, sem ideológiához, sem politikai vonalhoz (bár elismerem: a látszat néha mást mutat), és nem fogadtam örök hűséggel magamévá semmilyen irodalmi stílust, alkotásmódot, művészeti szemléletet. Természetesen vannak vonzódásaim, nem vagyok teljesen mentes bizonyos besorolhatóságoktól, sőt, mindig vannak olyan nézeteim, amelyek aktuálisan beágyazódhatnak valamilyen vonulatba, de ezek –- szeretném hinni -– nem merev elkötelezettségek formájában léteznek bennem és munkáimban, hanem az állandó változás, átalakulás, flexibilitás jegyeit mutatva késztetnek mindig valami új létrehozására. Így aztán az íróság számomra nem hivatás, hanem inkább állapot, életvitel, magatartásforma. Olyan szellemi készség, sőt: készültség, amely meghatározza a világhoz és a világ dolgaihoz való viszonyomat, de meghatározza azt is, hogy magamra hogyan tekintsek. Író vagyok tehát, azzal az adottsággal és készültséggel áldott és átkozott gondolkodó ember, aki kényszeres állandósággal ír, szinte mindegy, hogy regényt, verset vagy blogot -– avagy épp válaszokat egy interjúban feltett kérdésekre.

– Azt tehát már tudjuk, hogy mit jelent számodra az íróság. Ehhez képest mennyiben más érzés internetre írni, blogolni, úgy, hogy azonnal megjelenik az írásod, és jönnek rá a válaszok is?

–Az effajta írói jelenlétnek az ízét-zamatát mintegy tíz éve ismerem. Bevallom, én a digitális szövegállományt ma már többre becsülöm a nyomtatott kéziratnál, az internetes megjelenés pedig bizonyos tekintetben fontosabb számomra a hagyományos közléseknél. Csak azért nem helyezem egyértelműen az előbbit az utóbbi fölé, mert a tradicionális befogadói közeg, beleértve a szakmát is, még nem ismeri el a csak a weben közzétett írások rangját. Egyesek lenézik, mások csupán idegenkednek, s akadnak, akik egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Hiába szórja valaki tele verseivel az internetet, hiába jelennek meg a munkái CD-n, digitális könyvben vagy akár irodalmi portálokon – olvasók és kritikusok költővé csak akkor avatják, ha nyomtatott verseskötettel a hóna alatt jelenik meg az irodalomban. És meglehet, ez jól is van így: ostobaság lenne a Gutenberg-galaxist lerombolni, olvasási kultúránk átalakítását is fölösleges siettetni. A hagyományos irodalmisághoz tradicionális közlésformák illenek. Az új eszközökkel élők pedig úgyis kialakítják a maguk értékrendszerét, a kettő már most is együtt él, és számomra nem kétséges, hogy melyik fog ebből a szimbiózisból „győztes fajként” kiemelkedni.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy számomra egyelőre igen fontos az újságokban, folyóiratokban való megjelenés (külön öröm, ha van internetes változatuk!) és az, hogy a jelentősebbnek gondolt, legtovább érlelt munkáim végül könyv alakjában öltsenek testet. De emellett ma már ugyanekkora jelentőséget tulajdonítok az internetes publikációknak is. Mégpedig azért, mert a világhálón minden mű új kontextusba kerül, pótlólagos mellékjelentések ragadnak rá, egészen újfajta közegbe olvasódik bele. Az irodalmi alkotás internetes információvá lesz, elérhetősége korlátlanná, felhasználhatósága sokrétűvé válik. A mű teljesen kiszakad a szerzői, kiadói, terjesztői korlátok közül, elveszti a lokalitás megtartó, de egyben korlátozó jellegét, helyette megnyílik előtte az a nagyszerű perspektíva, hogy a virtuális univerzum részévé váljon. És a Neumann-univerzumnak van egy hihetetlenül nagy előnye a Gutenberg-galaxissal szemben: hogy nem elszigetelt, egyesével fellelhető és sokak számára meglátogathatatlan bolygókból áll, hanem minden pillanatban mindenki számára a teljesség azonnali elérését kínálja.

Mámorító érzés ehhez a világhoz csatlakozni, gyarapításában részt venni, sajátosságait új művészi tartalommal társítani. Az önkifejezésnek és a világ értelmezésének soha nem tapasztalt dimenziói, lehetőségei nyílnak meg ezáltal. Ezekkel okosan élni: lehet-e szebb kihívás a XXI. században élő író számára?

A blogírást én ebből a fent vázolt aspektusból nézem. Élni a lehetőséggel, hogy kifejezzem magam, hogy értelmezzem a világot. A körülmény, hogy a naplójegyzet szinte megszületése pillanatában a nagy nyilvánosság elé kerül, a dolog lényegét nem változtatja meg, csupán a jellegét módosítja. A visszajelzés, az olvasó azonnali reagálása újabb dimenziót nyit, kommunikációs csatornákat aktivizál. Jó esetben ezek egészséges mértékben hozzájárulnak annak a bizonyos – ezúttal a befogadói közeg által kialakítandó – kontextusnak a létrejöttéhez, amelyben maga a jegyzet, a szerzői közlés kiegészítő jelentéstartalmakat integrálhat magába. Ugyanilyen hasznos lehet az is, ha polémia, érdemi eszmecsere alakul ki, ha megfogalmazódik az ellenérveknek az eredeti közléssel összevethető súlyú rendszere.

A valóságban ilyen ideális esetek ritkán fordulnak elő. Nem minden blogger, s aki igen, az sem mindig törekszik arra, hogy valami új tartalommal, egyéni meglátással, személyes mondandóval lépjen közönsége elé. És olvasói nem is feltétlenül ezt várják tőle, a hozzászólásokból kiderülhet, hogy csupán kölcsönösen egymás jelenlétéről akarták biztosítani egymást. Itt vagyok, írok, itt vagyok, hozzászólók. Ebben sincs semmi rossz, a kommunikációban részt vevők számára ez fontos lehet. No és aztán persze vannak a kellemetlenkedő hozzászólók, de őket most talán hagyjuk.

Én a blogolást mindig is egyfajta folyamatos író-olvasó találkozónak tekintettem, olyan helyzetnek, amikor az alkotó minden egyes megnyilvánulása azonnali megbeszélésre kerül. Jó esetben a blogírónak kialakul a törzsközönsége, „egymásra szoknak”, a felek alig várják, hogy szóba elegyedhessen egymással. Ez rám, bevallom, ösztönzőleg hat, ugyanakkor időről időre arra is rá kell döbbennem, hogy energiám elaprózását is jelenti, elvon az elmélyült alkotómunkától. Most éppen visszavonulási ágon vagyok. A feleszmélésemhez -– sajátos módon – fájó konfliktus segített hozzá. Néhány havi intenzív blogolással tagja lettem egy közösségnek, és talán a kelleténél is jobban a magamévá szerettem. Sajátos módon azonban –- és ebbe csak most, utólag gondoltam bele –- ennek a közösségnek nem csupán a nagy számú blogger és a még több olvasó volt a tagja, hanem maga a szolgáltató is, amely kifejezetten a közösségépítés szándékával lépett fel. Ennek következtében a közösség hierarchikusan rendezetté vált, néhány bloger -– köztük én is -– több lehetőséget, nagyobb figyelmet kapott az átlagos felhasználókhoz képest, további néhány szerző pedig favorizált belső emberként élhetett a kiemelt állandó jelenléttel. Blogoltak és kommenteltek a szolgáltató belső munkatársai is, a pénzügyi vezető, a tartalmi vezető, a közösségi menedzser, a programozó.… Miközben folyt a közösség kialakítása és megerősítése, aközben a szolgáltató természetesen saját üzleti érdekeit képviselte. Nem tudom, hogy ez a struktúra mennyire hordja magában annak a veszélyét, hogy időnként kisebb-nagyobb konfliktusok bontakozzanak ki a közösségen belül, s hogy ezek a szolgáltató és felhasználók között is felszikrázzanak (esetemben megtörtént és balul sült el). Nem tudom, mennyire egészséges, ha egy blogszolgáltató vállalkozás vezetői barátkoznak a felhasználóikkal, találkozókat szerveznek, ajándékokat ajánlanak fel számukra. Amikor az ember benne van, úgy érzi, épp ezek miatt a körülmények miatt érzi jól köztük magát (állítom: így volt), kívülről nézve azonban kételyeim vannak afelől, vajon használ-e a magyar blogszféra egészének ez a megszokottól eltérő felépítés, s vajon nem egészségesebb és természetesebb dolog-e a közösségek kialakulását a spontán szerveződésekre bízni.

– Szóval úgy tűnik, visszavonulsz a homályos jövőjű Blogtérről saját szigetetekre, a Kettenklubba. Ez egy elég különleges vállalkozásnak tűnik, kíváncsi lennék, hogyan alakult ki az egész, honnan jöttek az ötletek az egyes “projektumokhoz”, miket találhat itt az erre járó olvasó?

Kettenklub helyett mondhatnék UngPartyt vagy Manzárdot is, néha magam sem tudom, melyik a főoldal és melyek az alrendszerek. Az évek során az egységek funkciója, neve és egymáshoz való viszonya többször is változott aszerint, hogy időről időre mi vált számomra fontosabbá. Digitális mikrokozmoszom kialakulásának teljes történetével nem szeretném terhelni az olvasót, de talán dióhéjban mégis összefoglalom, hogyan indultam, s miként jutottam a mai kuszasághoz.

2000 őszén kezdtem információkat, szövegeket feltölteni az internetre, ezzel létrehozva akkori magánkezdeményezésem, az UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány honlapját. Ennek a 2002-ig működött formációnak a keretében végeztem könyv- és lapkiadói, könyvterjesztői, szerkesztői, irodalomszervezői munkámat, s ezt tükrözte a honlap is (archívuma mai napig elérhető). Jelzem, ez volt az első kárpátaljai vonatkozású webhely a világhálón.

Szándékosan az új évezred kezdetéhez igazítva 2001. január 1-jén indítottam az UngParty NetCafé-nak nevezett internetes irodalmi kávéházat és a netPánsíp digitális folyóiratot. Az előbbi tekintendő mostani rendszerem elődjének, az utóbbi az akkor még nyomtatásban is létezett hasoncímű folyóiratom (Pánsíp) internetes változataként jelent meg. A NetCafé alá azóta megszűnt rovatok tartoztak, ezek egyike, a Newság című webnaplóm kezdeményéül szolgált. Eleinte itt gyűjtöttem össze a fontosnak gondolt kárpátaljai kulturális híreket, később kommentáltam is őket, és már nemcsak a kárpátaljaiakat; mígnem a rovat friss napi jegyzeteket közlő oldallá fejlődött. „Közhírek és magándohogások”, fogalmaztam meg magamban a szlogent, mit sem tudva arról, hogy blogot írok. Ezt a kifejezést még akkor sem ismertem, amikor 2002-ben már különálló szabályos webnaplót kezdtem vezetni Manzárd néven.

Az anyalap ezzel párhuzamosan saját útját járta. Bár a nyomtatott Pánsíp megszűnt, ám az internetes verzió 2004-ig évi két alkalommal szabályos folyóirat-számokkal jelentkezett (archívuma elérhető), a főoldalnak pedig UngParty Newság lett a neve és közel négy éven keresztül kulturális webmagazinként működött. Ezalatt a két rendszerben száznál több szerző öt-hatezer művét publikáltam. Az archívum sajnos nem teljes és kicsit rendezetlen is, de így is jókora. Alakult egy új rovatom is, a virtuális irodalmi szalon, ennek a keretében szerveztem először irodalmi interakciókat – de erről később.

Tudni kell, hogy én a kéziratokat emailben kaptam, minden szöveget régimódi szerkesztőként akkurátusan gondoztam, komótosan betördeltem vizuális honlapszerkesztővel (Marcomedia Dreamweaver) és FTP-feltöltéssel helyeztem a szerverre (a tárhelyet a New York-i Hungarian Human Right Foundation ingyenesen biztosítja számomra). A rendszerem mai napig fapados, azaz minden egyes oldalt külön szerkesztek és illesztek a rendszerbe, semmi sincs automatizálva, minden linket, kiemelést manuálisan készítek. Ez a munka 2004-ben már teljes időmet igénybe vette, így felhagytam mind a webmagazin, mind a szépirodalmi periodika kiadásával, helyettük megalapítottam a Kettenklubot, a feleségem és a magam irodalmi oldalát, a digitális folyóiratot és a virtuális irodalmi szalont pedig összevontam, így most PánsípSzalon a neve.

Mindez tehát csak hosszúra nyúlt bevezető volt a lényeg összefoglalásához:

Saját szókreációmmal virtuálénak nevezem az UngPartyt, amely alá három nagyobb egység tartozik.

Kettenklub: Bernicky Évával közös irodalmi ikeroldalunk. Itt szinte kizárólag már másutt megjelent munkáinkat adjuk közre és gyűjtjük össze, illetve itt találhatók a könyveinkről írt kritikák is.

UngParty Manzárd – én vagyok a manzárdőr és ez az én webáriumom. Annak idején bevittem a Kettenklub alá, de mára kinőtt alóla, jóval több egy szokásos blognál, lévén írói és internetes tevékenységem egészét megjeleníti és elérhetővé teszi.

PánsípSzalon – irodalmi projektumok színtere. Itt térek vissza arra, hogy korábbi virtuális irodalmi szalonom keretében rendeztem első interakcióimat, például egy internetes konferenciát Vízumköteles irodalom? címmel, itt zajlottak a költőbarátaimmal készített kollektív online-interjúk, sőt, itt tartottam meg virtuális könyveink ugyancsak virtuális könyvbemutatóit. Ezek lezárt sorozatok. Ám 2003-ban itt születtek a képzetes szavak enciklopédiájának első címszavai is. Ezt a projektumot aztán tavaly folytattam az új PánsípSzalonban, illetve most volt egy kis reneszánsza a Blogtéren is. Az Identifikció lényege, hogy nem létező kifejezések szócikkeit készítjük el szerző- és játékostársammal. (A korábban teljesen ismeretlen cyberpondró, orgialiszt, szövegimitátor vagy furbájol keresőszóra a Google ma már több ezer találatot jelez.) A PánsípSzalon adott keretet kollektív szonettjátékomhoz, ide írtam műfordító-barátaim bevonásával azt a prózaművemet, amelybe 43 szerző 18 különböző nyelven írt 56 mondatát dolgoztam bele. Ugyancsak itt követhetők nyomon Pilinszky-projektumom lassan csörgedező eredményei.

Mindezek az oldalak alaposan össze vannak kötve kereszthivatkozásokkal, így voltaképp bárhonnan el lehet jutni bárhová – az igaz, hogy eltévedni ennél is könnyebb. Viszont akárhová is keveredik az óvatlan olvasó, talán mindenütt talál valami érdemlegeset, hadd bolyogjon hát a labirintusban, én már meg sem próbálok a kedvében járni áttekinthetőbb rendszer építésével. A frissek mindig szem előtt vannak, a régieket keresve meg talán bosszúságát enyhítheti a véletlen találat kellemes izgalma.

Akkor sem jár rosszul, ha a rendszerből kifelé mutató linkeket követi, rátalálhat más-más helyen vezetett és kommentált blogjaimra, régi és új fórumaimra, az Álkárpátráz című irodalmi projektumról, a most éppen szünetelő Kárpáty News című hírblogról, Pillangószív-oldalamról vagy egy-egy újraéledő irodalmi szerepjátékomról nem is beszélve.

Oda vonulok hát vissza, ahonnan el sem jöttem soha, bár néhány hónapig a lassú UngParty-építkezésnél fontosabb volt számomra a kitűnő technikát és remek közösséget biztosító Blogtéren folytatott intenzív blogolás. Onnan eljöttem, ám abban biztos vagyok, nem ez volt az utolsó kísérletem arra, hogy egy külső rendszerben magamat kipróbáljam.

– Saját bemutatkozó oldaladon a KettenKlubban így írsz: “Félő, nem leszek már sem Nobel-díjas csillagász, sem világhírű jazzgitáros.” Egy közelmúltbeli MV-s blogmark keretében megtudhattuk, hogy a csillagászat régen érdekelt, mi a helyzet azonban a gitározással? Miket szoktál gitározni, milyen zenéket kedvelsz?

–A célzás csillagászi és muzsikusi ambíciómra inkább csak önirónia. Talán azt akartam kifejezni ezzel, hogy bár az életem az írás, az íróság lett, ám ezen a téren elért sikereimet nem tartom túl sokra. Tudósnak lenni komolyabb, zenésznek lenni pedig szabadabb dolog. Az előzőhöz a kitartás és a szorgalom, az utóbbihoz a tehetség hiányzott belőlem. Meg talán az is benne van ebben a derűs lemondásban („nem leszek már”), hogy tudatos vállalással beköltöztem a magyar nyelv csodálatosan gazdag, de mégiscsak zárt világába, ahelyett, hogy a tudomány vagy a zene nemzetek és nyelvek feletti univerzalitását választottam volna.

A kettő közül egyébként a csillagászatnak volt az életemben egy fokkal reálisabb esélye, hét egyetemi szemesztert végeztem el az ungvári egyetem fizikai karán (majd kilencet bölcsész-szakon, de a diploma előtt ezt is abbahagytam), érdeklődésem a reáliák iránt azóta sem szűnt meg, bár sokkal felületesebb és esetlegesebb lett. Ennél fontosabb, hogy ez az olthatatlan ifjúkori vonzalom a világlátásomban maradandó nyomokat hagyott, ekkor szoktam rá a dialektikus és racionális gondolkodásra, s ez szerintem nagyban hozzájárult nemcsak ahhoz, hogy az engem érő benyomásokat, tapasztalatokat elemezni legyek képes, hanem ahhoz is, hogy írásaimat logikusan építhessem fel, megfelelő szerkezetet hozhassak létre szövegeim számára.

A zenével más a viszonyom. Annak, hogy kisiskolás koromban kétszer fél évig gitározni tanultam, gyakorlatilag nincsen jelentősége, hiszen még a legprimitívebb szinten sem tanultam meg játszani. Ám szerencsére a zene iránti szerelmemet ez nem befolyásolta és nem akadályozott meg abban, hogy szenvedélyes zeneélvező legyek. Az évtizedek során sokat változott az ízlésem, ahogy mondani szoktam, becsületes Rolling Stones-rajongóként indultam, s csak aztán züllöttem le a komolyzenéhez és jazzhez.

A hetvenes években a nagy rock-zenekarok jelentették a legtöbbet számomra, ma is bármikor szívesen hallgatom a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Black Sabbath számait. Sajátos módon ugyanekkor avatódtam be a komolyzene világába. Talán az is érdekes, hogy a nagy romantikusoktól (Beethoven, Csajkovszkij, Muszorgszkij) jutottam el először Bachig, akinek a muzsikáját sokáig felülmúlhatatlannak és a legteljesebbnek tartottam, s innen kezdtem közeledni a modernekhez, Bartókhoz, Sztravinszkijhez, Orffhoz, Kurtághoz, hogy aztán visszakanyarodjak Mozarthoz és Haydnhoz, sőt, Monteverdihez és Scarlattihoz. Mára szinte mindenevő vagyok ezen a téren, talán csak az operákkal nem sikerült barátságot kötnöm, bár egyes nyitányokat, zenekari betéteket szívesen hallgatok, no, egy-egy Verdi-áriát is.

A rocktól aztán fokozatosan áthúzódtam a blueshoz és a jazzhez, ma már az utóbbit hallgatom a legtöbbet, rajongok minden irányzatáért, bár a szvingnél, dixinél ma már jobban kedvelem a kortárs modern jazzt, Miles Davist, Keith Jarrettet, Chick Coreát, Herbie Hancockot, illetve persze a kortárs magyarokat, Vukán Györgyöt, Oláh Kálmánt, Binder Károlyt, Babos Gyulát, Szakcsi Lakatost. Érdekelnek a határműfajok, a népzenei elemeket felszívó jazz (pl. Jan Garbarek ilyen jellegű lemezeit, vagy Nusrat Fateh Ali Khan és Trilok Gurtu albumai). Jóban vagyok szinte minden hangszeres népzenével, a délszláv és balkáni ritmusok izgalomba hoznak, hogy aztán Ravi Shankar szitárja megnyugtasson. A magyar népzenének is a hangszeres (és lehetőleg archaikus) válfaját kedvelem, de például a magas, hasítóan kristálytiszta női hangon megszólaló népdaloktól kiugrom az ablakon, mint ahogy a hujjujujolós népitánc-zenét sem állhatom.

Nem zárkózom el a könnyedebb, ám színvonalas slágerzenétől, Sting vagy Phill Collins jöhet bármikor, mostanában elég sok Norah Jones-, Eva Cassidy- és Cassandra Wilson-albumot hallgattam. De azért, hogy el ne andalodjam rajtuk, Daiana Crallt közbeiktattam. Aztán meg jöhet a Kispál és a Borz, a Quimby, a Sziámi. De van úgy, hogy zúzós metálzenét kívánok meg, máskor meg éppen David Bowie-ra vagy Alice Cooperra szottyan kedvem. És persze nem lenne teljes az életem, ha néha nem hallgathatnék Hendrixet, Eric Claptont, Janis Joplint. De szükségem van Bob Marleyre és Bobby McFerrinre is, ugyanúgy, mint a Ghymesre és Lajkó Félixre.

Egyáltalán: ugyan mi értelme lenne a világnak, ha valahol meg nem szólalna benne Gershwin zenéje, ha hiányoznának belőle a Vivaldi versenyművek és a Bruckner-szimfóniák, ha nem lenne flamenco és klezmer, gregorián és elektronikus zene, Börtön-rock és Chopin-keringő?!

Én nem hallgatom, hanem eszem, iszom és lélegzem a zenét, a nap 16 órájában. Csak a múlhatatlan és egyre elmélyülő szerelemhez tudom hasonlítani viszonyomat hozzá, és ha van az életemnek valami híja, akkor az, hogy ebben a kapcsolatban csak passzív fél lehetek. Ezért mondom minden túlzás nélkül, hogy 20 könyvemet, egész íróságomat pillanatnyi gondolkodás nélkül odavetném azért, ha –- dehogy világhírű! -– egyszerű gitáros lehetnék egy kellemes jazzklubban.

Szántó Ádám


megjelent: Milyen Vagyok?, 2006. szept. 2.

Csábítósdi, szülőföldesdi

Balla D. Károly

Csábítósdi, szülőföldesdi

a határon túli magyarság az anyaország emberanyag-tartalékának és genetikai rezervoárjának minősül

A formálódó – de végső alakot ölteni egyelőre képtelen – új magyar nemzetstratégia mindkét szélső pontját megismerhettük augusztusban. A határon túli magyar vezetőknek eljuttatott, a sajtóban a hónap elején bőven idézett kormányzati vélemény még egyértelműen a szülőföldön való megmaradás feltételeinek a kialakítására helyezte a hangsúlyt, s az érintett vezetőkkel folytatott későbbi kormányfői tárgyalások sem írták felül ezt az elvet. Ám az államalapítás napján a Népszabadságnak adott interjújában Gyurcsány Ferenc már lebegtette a témát: “…Eddig azt mondtuk: maradj otthon, ha kell, viseld ennek a keresztjét! De a maradásnak nem keresztnek kell lennie, hanem a felemelkedés lehetőségének. A magyar kormány dolga az, hogy lássa a valóságot, és ennek megfelelően alakítsa a nemzetpolitikát.” Ha akarom terhes, ha akarom, nem. Ugyanezen a napon Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere egyértelműbben fogalmazott ünnepi beszédében: “…arra bíztatom tehát a határon túli magyar fiatalokat, hogy jöjjenek minél többen, dolgozzanak és vállalkozzanak Budapesten! Hozzák a feleségüket, férjüket, a gyerekeiket is!”

Akkor most?

Lássunk át a szitán. A tartósan aggasztó magyarországi demográfiai mutatók árnyékában a határon túli magyarság az anyaország emberanyag-tartalékának és genetikai rezervoárjának minősül – és ebben a viszonylatban egyáltalán nem az a kérdés, hogy mi jobb az érintetteknek. Hanem az, hogy Magyarországnak mihez fűződik nagyobb érdeke, melyik a hosszú távon eredményesebb koncepció.

Az-e, hogy (akár jelentős anyagi áldozatok árán) a környező országokban minél tovább megtartsa a reprodukcióra még képes magyar népcsoportokat, odaát termeltesse meg az utánpótlást, majd saját szűrőrendszerét közbeiktatva, a folyamatos beszivárgást valamelyest szabályozva kompenzálja a belhoni lakosság lélekszámának a fogyását, biztosítsa etnikai összetételének “javítását”.

Vagy pedig az, hogy fiatalok erőteljes átcsábításával gyors és hatásos vérfrissítést hajtson végre, amely aztán a sok-sok új család révén hosszú távon a határon belül fejti ki áldásos hatását. (Ez az elszívás ugyanakkor megújulásra alkalmatlanná teszi a határon túli közösségeket.)

Ám tisztában kell lennünk azzal, hogy tépázott tekintélyű politikusok nyilatkozatai csekélynél is kisebb hatással vannak a migrációs folyamatokra; sőt, önmagában a nemzetstratégiai elvrendszer sem képes hatékonyan beavatkozni az elmenés vagy a maradás oldalán. Hiszen például az évtizedek óta szünet nélkül sulykolt szülőföld-elv és a nehézkes, gyakran megalázó idegenrendészeti eljárások egyáltalán nem szegték az áttelepülni vágyók kedvét.

A folyamatra egyetlen körülménynek van döntő befolyása: az egyes országok gazdasági viszonyai, jóléti nívója, civilizációs komfortja, egzisztenciális és szociális biztonsága közti különbségnek. A jelen helyzetben Szlovéniából és Szlovákiából nem várható bevándorlás, Erdélyből, a Vajdaságból és Kárpátaljáról viszont igen. Szinte teljesen függetlenül attól, hogy melyik játékra épül a nemzetpolitika, mitől óv Gyurcsány vagy mivel kecsegtet Demszky. S tekintet nélkül arra is, hogy a hirtelen kerekedett vihar miatt tragédiába fordul-e a nemzet ünnepe.