A múltról például ezt állapítja meg:
A XXI. század első évtizedében a külmagyar nemzetpolitika öt alapvető célt szolgál: 1. a magyar közösségeknek és személyeknek az adott társadalomba történő integrálódását azok asszimilációja nélkül; 2. a magyar-magyar szellemi, kulturális, gazdasági integrációt, a nemzeti reintegrációt; 3. a Kárpát-medence mint szerves történelmi egység gazdasági, kulturális együttműködését, „reintegrációját”; 4. Közép- és Délkelet-Európa összes országának európai integrációját; 5. a határainkon túl élő magyarok modernizációját, európai versenyképessé tételét.
Nos, a fenti célkitűzések többsége egyelőre egyáltalán nem teljesült.
- A határon túli magyar közösségek nem integrálódtak a többségi társadalomba, mégpedig részben éppen a burkolt vagy nyílt magyarországi biztatás, segítség miatt nem, amely inkább az elszigetelődésüket ösztönözte;
- nem jött létre a magyar-magyar integráció sem, a magyar nemzetpolitika végig rezervátumként kezelte a határon túli magyarságot (kirekesztette, de kirekesztettségében támogatta, felemelte);
- a Kárpát-medence „reintegrációjától” távol vagyunk, mint Makó Jeruzsálemtől;
- az európai integráció formálisan, az EU-tagságok révén nagyrészt megtörtént, ám szellemiekben, mentalitásban még messze állunk a valódi egységtől;
- a modernizációban óriási a lemaradás, a határon túli magyar közösségek inkább mutatnak ellenállást, semmint felzárkózási szándékot.
Egészében tekintve számomra továbbra is úgy tűnik, hogy mind az anyaországi politikai erők, mind a külhoni nemzeti közösségek a „külön kezeltség”, az „ahhoz képest” elbíráltság állapotának a fenntartásában mutatkoznak érdekeltnek.
Beszél Tabajdi a szemléletváltás szükségességéről is:
A „szülőföldön való boldogulás” doktrínája helyett „a magyarként való boldogulás” segítését kellene szorgalmaznunk inkább.
Ennél már csak az lenne jobb, ha az „emberként való boldogulás” kerülne előtérbe, s az a tény, hogy valaki határon túli magyar, végre nem számítana sem előnynek, sem hátránynak jogai gyakorlásában, teljesítménye megítélésében. Ráadásul a pártszellemmel átitatott nemzetpolitika (kimondatlanul) mindig is válogatott „jó magyarok” és „rossz magyarok” között.
Az új doktrína három pillérét Tabajdi így határozza meg: 1) szülőföldön maradni; 2) szülőföldön élni, de Mo-n dolgozni; 3) Mo-n élni és dolgozni – azaz áttelepülni.
Ez mindenképpen helyes elképzelés, kérdés, mennyire valósítható meg, hogy a hivatalos Magyarország mindenkit a maga választotta életcéljának az elérésében segítse, ne ösztönözze egyiket jobban a másiknál, s leginkább: lemondjon arról a szelektív érvényesítésről, amely a közösségeket, mint genetikai rezervoárokat, igyekszik helyben tartani, a használható munkaerőket és jó agyakat pedig elszívja. Ez a szelekció ugyanis évtizedek óta zajlik, ez teszi a határon túli magyar közösségeket egyre életképtelenebbekké.
Fejtegetésének utolsó részében Tabajdi így ír (kihagyásokkal és saját kiemeléseimmel):
Népszabadság • Tabajdi Csaba • 2007. március 10.
1. A határon túli magyarok ügyében korszakhatárhoz érkeztünk. Több tényező következtében a teljes nemzetstratégia újragondolására, szembenézésre van szükség. Először: az Európai Unió 2004-es és ez évi bővítései, Magyarország, Szlovákia, Szlovénia, majd Románia felvétele sok tekintetben új helyzetet teremtett.
Az uniós (magyarországi, romániai, szlovákiai, szlovéniai, ausztriai) magyarok, az EU-közeli (horvátországi), az EU-jelölt (szerbiai), valamint az EU-tól tartósan vagy végleg távoli (ukrajnai) magyarok helyzete egészen különböző. Másodszor: a magyar nemzetpolitika legnagyobb kihívására, a gazdasági-társadalmi szétfejlődésre nem született érdemi válasz. Versenyt futunk az idővel: marad-e még modernizációra képes határon túli magyarság, főleg fiatal nemzedék az uniós szomszédoknál, amikorra az európai uniós fejlesztések érdemben érzékelhető javulást hoznak az uniós tagoknál: illetve Vajdaság és Kárpátalja képes lesz-e magyar lakóinak megélhetést, méltó perspektívát nyújtani? Harmadszor: a 2004-es népszavazás traumáját máig nem dolgozta fel sem a határon túli magyarság, sem a magyarországi elit és az erre érzékeny hazai közvélemény. Negyedszer: a jelenlegi kormány átalakította a nemzetpolitikai reform jegyében a határon túli magyarokkal foglalkozó intézményi és támogatási rendszert.
Gyakran felmerül az „uniós automatizmus” illúziója. Az Európai Unió nagy esély, de önmagában nem garancia a határon túli magyarok Kárpát-medencei „túlélésére”, méltó megélhetésére. Az Európai Uniónak ugyanis nincs közvetlen kisebbségvédelmi rendszere, nincsenek jogi erővel bíró normái, sem megfelelő ellenőrző mechanizmusai. Kiáltó ellentmondás az, hogy az unió sokkal erőteljesebben hat a kisebbségi helyzet javítására a csatlakozás előtt, mint azt követően. Gondok származnak az európai integrálódás fáziskülönbségeiből is, például amikor Magyarország már részese lesz a schengeni rendszernek, Románia pedig még közel egy évtizedig nem: ez törvényszerűen szigorításokkal, feszültségekkel fog együtt járni a határon. Tartósan jelent majd gondot a határátlépés Szerbia és Ukrajna irányában, ami komolyan fékezheti a magyar-magyar és a magyar-szomszédsági érintkezéseket. Az Európai Uniónak a szubszidiaritás elvére épülő politikája elvileg végre érdemi decentralizációt hozhat Romániában is. Ez történelmi fordulat esélyét hordozza a homogén nemzetállami hagyományokból fakadó túlzott központosítással szemben. A valódi fordulat Szlovákia és Románia esetében viszont az lehet, ha korrekt, a történelmi hagyományoknak megfelelő lesz a régiók határainak megállapítása, továbbá a régiók a források elosztásakor és a döntések meghozatalakor érdemi pénzügyi eszközöket és döntési jogköröket kapnának. Pozitív döntés esetén ugyanis egy jól működő régió és regionális fejlesztési tanács Székelyföld közigazgatási-területi autonómiájának lényegi részét, 80-90 százalékát szavatolná!
Az EU-tagság az uniós szomszédok magyarságának munkavállalását is radikálisan új keretekbe helyezi. Az Európai Unió elősegíti a határon átnyúló regionális együttműködést, az eurorégiókat, a nyelvi és kulturális sokféleség védelmét, továbbá a diszkrimináció tilalmára vonatkozó két uniós irányelv is (faji és foglalkoztatási) fontos kisebbségvédelmi garancia.
2. A XXI. század első évtizedében a külmagyar nemzetpolitika öt alapvető célt szolgál: 1. a magyar közösségeknek és személyeknek az adott társadalomba történő integrálódását azok asszimilációja nélkül; 2. a magyar-magyar szellemi, kulturális, gazdasági integrációt, a nemzeti reintegrációt; 3. a Kárpát-medence mint szerves történelmi egység gazdasági, kulturális együttműködését, „reintegrációját”; 4. Közép- és Délkelet-Európa összes országának európai integrációját; 5. a határainkon túl élő magyarok modernizációját, európai versenyképessé tételét.
3. A nemzetpolitikai reform további alapkérdése: kell-e és akarunk-e doktrínát váltani? Óriási a veszélye annak, hogy a szétfejlődés, a gazdasági különbségek miatt a Kárpát-medence történelmi magyar nyelvi és kulturális területeinek egy része néhány évtized alatt kiürül! A demográfiai folyamatok miatt Magyarországnak szüksége van, lesz a határon túli munkaerőre. Három pillérre épülő új nemzetpolitikai doktrínára lenne szükség. A „szülőföldön való boldogulás” doktrínája helyett „a magyarként való boldogulás” segítését kellene szorgalmaznunk inkább.
Az új nemzetpolitikai doktrína első pillére, az alaptétel változatlanul: szülőföldön élni és szülőföldön dolgozni, vagyis minél több magyarnak legyen szülőföldjén méltó megélhetése! Ez érvényes a Magyarországon élőkre és a határon túliakra egyaránt. A XXI. században senkit nem kötelezhetünk valamiféle kollektivista, álközösségi felfogás jegyében a szülőföldön való maradásra, nem korlátozhatjuk az egyén szabadságjogait lakó- és munkahelyének megválasztásában sem. Az egyénnek azonban kötelezettsége is van a nemzeti közösség irányában. A „lehetőség szerinti” szülőföldön való boldogulás tétele ezt jelenti. Ellenkező esetben a nemzeti szolidaritás egész tartalma kiüresedik, és értelmét veszti.
Az új nemzetpolitikai doktrína második pillére: szülőföldön élni, Magyarországon dolgozni. A magyarországi munkára kölcsönösen szükség van. Ez lenne az a méltó „vendégmunkáshelyzet”, az a kétlakiság, amikor szervezetten biztosítanánk az ingázást, például egy olyan közhasznú társaság létrehozásával, amely a határon túli magyar politikai és szakmai szervezetekkel közösen, intézményesen közvetítené a munkaerőt.
Az új nemzetpolitikai doktrína harmadik pillére: Magyarországon élni és Magyarországon dolgozni. Elvében bármennyire ütközik is az új nemzetpolitika első számú pillérével, a XXI. században az egyénnek alapvető szabadságjoga annak eldöntése, hogy hol kíván élni és dolgozni. Az elmúlt években, bár volt rá kísérlet, mégsem vált érdemben könnyebbé a magyar állampolgárság megszerzése, ezért a magyarok gyakran nem Magyarországra vándorolnak ki.
4. A legfenyegetőbb magyar nemzetpolitikai csapda a szétfejlődés, a fejlődésbeli különbségek konzerválódása és növekedése. Az uniós integrálódás eltérő dinamikájából fakadó kihívásokra, az újabb „távolodásokra” nemzetpolitikánknak ma még nincs hitelesen kidolgozott válasza. Nyilvánvaló, hogy a kettős állampolgársággal nem lehetett volna orvosolni azt a gazdasági differenciálódást, ami Trianon óta végbement. A II. nemzeti fejlesztési terv, bár nagy figyelmet fordít a Kárpát-medence gazdasági-infrastrukturális integrációjára, de a szülőföldön való méltó megélhetés és magyarként megmaradás számos megoldandó kérdésére nem tud, nem is lehet képes választ adni. Ennél többre, nemzettudatos komplex fejlesztési politikára lenne szükség az egész Kárpát-medencében. A demográfiai, gazdasági, szociális és más mutatók tudományos felmérése alapján mérlegelendő, hogy melyek azok a határon túli települések, amelyek megtarthatóak magyar nyelvi, kulturális területeknek; melyek lehetnek a fejlesztési „pólusközpontok”: például Marosvásárhely és Szabadka, ahová elsősorban kellene az erőforrásokat összpontosítanunk.
5. A határon túli magyarok kérdésében elkerülhetetlen, hogy újrafogalmazzák Magyarország és a határon túli magyar közösségek egymás iránti felelősségét! A nemzeti felelősség kölcsönös, bár aszimmetrikus. Magyarországnak egyszerre kell integrálnia a határon belüli magyar többségi és hazai nemzeti kisebbségi társadalmak érdekeit, a tízmillió magyar állampolgár és a különböző helyzetben lévő határon túli nemzeti közösségek érdekeit. A magyarországi politika „egy az egyben” ritkán fogadhatja el a különböző határon túli nemzetrészek legitim, jogos igényeit: szintézisre kell törekednie.
A határainkon túli magyar közösségek az elmúlt másfél évtizedben – bár nagyon jelentős előrelépést tettek a helyi, regionális és országos szintű önszerveződésekben, nemzet- és társadalomépítésben; sok vonatkozásban (pl. a székelyföldi közbirtokos erdők egy részének visszaszerzésével) kivívták az autonómia számos elemét, de egyenjogú állampolgári helyzetük szavatolása még távolról sem kielégítő. Az autonómia különböző típusainak, az önkormányzati; a személyi elvű, vagyis a kulturális; a regionális; a területi autonómiaformák megteremtése, azok kombinációja nélkül nincs, nem lehet igazi garancia a határon túli magyar közösségek fennmaradására és fejlődésére, az erőszakos vagy a motivált asszimiláció megelőzésére. Jelentős probléma, hogy sem Magyarországon, sem a határon túli magyar szervezetek körében nem tisztázták: mi is valójában az autonómia, hogyan érhető el, és melyek a formái? Sok szó esik róla, de kevés a konkrétum. Az autonómiát csak ritkán nyújtja tálcán a nemzetközi közösség (l. Macedónia), hiszen az döntően a mindenkori többség és kisebbség alkujának, kompromisszumának terméke. Ha a határon túli magyar szervezetek végre tisztáznák, hogy melyek a kisebbségi autonómia esetében a kizárólagos központi államigazgatási, melyek az osztott, vagyis közösen gyakorolt és a saját, kizárólagos kisebbségi kompetenciák, az utódállamok részéről számos félreértés, szándékos vagy tudatos félremagyarázás elkerülhető lenne. Nemzetközileg is sokkal védhetőbbek lennének az autonómiára vonatkozó jogos igényeik. Nyilvánvaló, hogy sem Romániában, sem Szlovákiában nincs meg azonban a többségi elit részéről a politikai akarat a magyarság autonómiájának biztosítására. Jól bizonyítja ezt az Európai Unió által is szorgalmazott romániai kisebbségi törvény hányattatása. Nem szabad azonban szakralizálnunk az autonómia fogalmát! Nem az elnevezés, hanem a tartalom a meghatározó jelentőségű. A határon túli magyarokkal kapcsolatos politika modernizálása elengedhetetlen: meg kellene szabadítanunk az európai intézmények számára homályos és értelmezhetetlen szimbolikus ballasztoktól. „Népszavazást” tartani Székelyföldön, s nem tisztázni előtte az autonómia tartalmát és elérhetőségének módját: nemzetpolitikai abszurd.
6. A Fidesz kormányon és ellenzékben végig azt a látszatot keltette, s ezáltal hamis várakozásokat ébresztett a határon túliakban, mintha Budapestről alapvetően meg lehetne oldani a problémáikat. Az MSZP ezzel szemben mindenkor hangsúlyozta, hogy a budapesti kormány Bukarest, Pozsony, Belgrád, Kijev, Zágráb, Ljubljana, Bécs politikai akarata, együttműködése nélkül nem tud áttörést elérni. Míg a Fidesz sokszor provokálta a szomszédokat, s értetlenséget váltott ki az amúgy sem túl kisebbségbarát, nem túl megértő nemzetközi szervezetekben egyaránt, a balliberális oldal viszont többször túlzott reményeket táplált a szomszédokkal való megegyezés lehetőségét illetően. Máig nem találták meg a vezető magyar politikai erők a helyes arányokat, hogyan léphetnek fel egyszerre határozottan és higgadtan a szomszédságpolitikában az ottani magyarok érdekében; ha kell, keményen, de keménykedés nélkül.
7. A magyar-magyar kapcsolatrendszer mély bizalmi válságban van a 2004. decemberi népszavazás óta. Az anyaországi politikai szembenállás szintje, a legelemibb párbeszéd hiánya mára kiterjedt a határon túli nemzetpolitikai ügyekre is. Az elmúlt időszakban bizonyos hazai pártok – főként és legbrutálisabban a Fidesz – kormányon és ellenzékben folyamatosan beavatkoztak a határon túli magyarok életébe. A magyarországi belpolitika exportja a jelenlegi válsághoz döntő mértékben járult hozzá. A határon túli magyar elit körében folyamatos volt a versenyfutás Budapest kegyeinek megnyeréséért, a szimbolikus megerősítésért, de leginkább a magyarországi támogatások elnyeréséért. Ezzel a hazai pártok gyakorta visszaéltek. Felelősség terheli a határon túli magyar szervezetek és vezetők többségét is, amikor – az egyenlő távolságtartás, vagy inkább közelségtartás látszatát kerülve – folyamatosan lecsatlakoztak a jobboldalhoz. A magyarországi baloldalt mindig erősen frusztrálta, hogy még a nem túl markáns, de mégis létező pozitív törekvéseire sem kapott visszajelzést a határon túli magyar közegtől. Mára szinte logikus, hogy az MSZP számára nem igazán vonzó a határon túli magyar politizálás, az nem az ő „terepe”. Az e jelenség mögött rejlő egyik meghatározó elem a határon túli magyar társadalom szinte mindenhol torz, egyoldalú politikai tagozódása, a jobboldal elsöprő (60-80 százalékos) dominanciája, a radikális-szélsőséges jobboldal erős jelenléte, továbbá a szocialista-szociáldemokrata, illetve a liberális politikai orientáció feltűnő gyengesége. Igaz, még csak bő másfél évtizede kezdődött el a rendszerváltás, mégsem magyarázható ez az európai és magyarországi trendektől teljesen eltérő, torz politikai osztat kizárólag a magyarellenes, nacionalista, kommunista (csak nevében baloldali) rezsimek örökségével. Jellemző példa, hogy valamennyi mérvadó magyar párt (pl. RMDSZ, MKP, VMSZ) az Európai Néppárt tagszervezete lett. A határon túli vezetők ugyanakkor elvárnák az európai szocialista és liberális pártcsalád szolidaritását is, amelyek soraiban ott vannak a román, szlovák többségi testvérpártok is. Az utóbbiak érdekérvényesítő képessége erősebb, „hitelesebb”, mint a Néppárthoz tartozó magyar képviselőké. Végiggondolták-e ezt alaposan a határon túli magyar vezetők? Helyes-e, hogy az MKP és az RMDSZ európai parlamenti képviselői mind az Európai Néppárt soraiba ülnek be?
A 2004. decemberi népszavazás után ideje lenne az önvizsgálatnak, a szembenézésnek a magyarországi politika teljes spektruma, minden határon túli szervezet, hazai egyház és ottani felekezet részéről: erre azonban semmi esély nincsen. A jobboldalnak történelmi felelőssége, sőt bűne van a 2004-es népszavazás kezdeményezésében és felkarolásában. A kedvezménytörvény után újra, immár másodszor azt a csodaváró hangulatot gerjesztette, hogy a kettős állampolgársággal „leomlanak Trianon falai”, „a magyar nemzet újra egy lesz”. Az MSZP és az SZDSZ sajnos nem érzékelte, hogy egy érzelmileg túlfűtött, illúziókkal és irracionális elvárásokkal teli, szimbolikus mezőben nem lehet racionális érvekkel operálni, és túlzottan „anyagias”, nemzeti önzésről tanúskodó kampányt folytatott. A határokon túl szinte kizárólagosan e két pártot marasztalják el, elfeledkezve a jobboldal fő felelősségéről. Kizárólag a vajdasági és kárpátaljai magyarság tekintetében volt indokolt a kettős állampolgárság igénye, amiként e két közösség esetében ma is legitim és indokolt nemzetpolitikai feladat lenne annak megoldása. A magyarországi baloldalt pedig máig béklyóba fogja a szocialistákkal szembeni méltánytalan, haragos határon túli indulat. Az MSZP azonban nem kerülheti meg saját válaszainak kidolgozását sem nemzetpolitikai, sem pártpolitikai okokból, mivel a mérvadó felmérések szerint az MSZP-re szavazók legalább annyira elkötelezettek a magyar nemzeti identitás vállalása és ápolása iránt, mint a jobboldaliak. Számos érv alapján ezért megkerülhetetlen a külmagyar nemzetpolitikai stratégia modernizálása, a jobboldali felfogástól eltérő alternatív koncepció kimunkálása és megvalósítása.
A szerző európai parlamenti képviselő, az MSZP Nemzetpolitikai Tagozatának elnöke
