Magyar szervezetek Kárpátalján

Magát megnevezni nem kívánó beregszászi levelezőtársam véleménye a 168 óra cikkéről (Ki a magyar Kárpátalján?):

Dunda György „ungvári tudósítása” plasztikusan mutatja be azt a helyzetet, amely a kárpátaljai magyarság körében azért alakult ki, mert „A magyar kormány megfosztotta az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség több mint húszezres tagságát a kedvezményes anyaországi vízum megszerzésének a lehetőségétől”. Ez így nem igaz. Nem a tagságtól vonták meg a lehetőséget, hanem az UMDSZ-től vonták meg a kedvezményes vízumszerzéshez szükséges garancialevelek kiadásának a jogát. Emiatt az UMDSZ-tagoknak az erre egyedül jogosult KMKSZ-hez kell fordulniuk, és a KMKSZ – állítja a cikk és a benne megszólalók – ezt gyakran megtagadja, illetve az igénylők számára megalázó feltételekhez köti. Kétségtelen, hogy a KMKSZ visszaél monopolhelyzetével, de itt Beregszászban tudunk igen sok konkrét ellenpéldáról, és egyáltalán nem mondható, hogy az UMDSZ-től a magyar kormány teljesen alaptalanul vette el a jogot. Bizony, voltak visszaélések. A cikk éppen ezért torzít, egyoldalúan és a KMKSZ iránt rosszindulattal mutatja be a helyzetet. Érthető: a szerző aktív UMDSZ-es, tagja az országos tanácsnak és főszerkesztő-helyettese az UMDSZ szócsövéül szolgáló lapnak (Kárpáti Igaz Szó).

Baráti körömben általános vélekedés, hogy bár a Kovács Miklós vezette kulturális szövetség visszaél a Fidesz hatalomra jutásával kialakult kedvezményezett helyzetével, de ugyan ki ne tudná, hogy a szocialista vezetés idején viszont a Gajdos István elnöksége alatt álló UMDSZ húzott hasznot a saját kiemelt helyzetéből, s ki ne tudná azt is, hogy az elnök érdekszférájába nem-magyar üzleti és pártkapcsolatok is bőven beletartoznak.

Eddig a levél érdemi része. A magam részéről annyit fűznék hozzá, hogy a két szervezet a saját szemétdombnyi hatalma gyakorlásában és az anyagi haszonelvűség érvényesítésében egyaránt önérdekűen működik. Ha az UMDSZ mégis szimpatikusabb egy fokkal, az csak azért van, mert a ukrajnai üzleti és pártérdekekkel való összefonódást még mindig bocsánatosabb bűnnek gondolom, mint a KMKSZ működését jellemző magyarkodó populista demagógiát és ideológiai alapú diszkriminációt.

Frissítés, 2016

Az eredeti cikk linkelve volt, hogy érthető legyen a komment. A 168 óra honlapján azóta elérhetetlenné vált, de a webarchívumból sikerült kibányásznom:

Ukrajnai magyarok

Ki a magyar Kárpátalján?

A budapesti kormány megfosztotta az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség több mint húszezres tagságát a kedvezményes anyaországi vízumszerzés lehetőségétől. Az intézkedés óta több mint egy év telt el, az akkor hangoztatott vádakból semmi nem bizonyosodott be. DUNDA GYÖRGY ungvári tudósítása.
Még tavaly júniusban kezdődött a magyarigazolvány-kiadással kapcsolatos vizsgálat Kárpátalján, s arra hivatkozva mindenfajta magyar–magyar kapcsolattartási program koordinálását megvonták az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetségtől (UMDSZ), és átadták a jelenlegi budapesti kormány kizárólagos partnerének, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek (KMKSZ). Köztük a támogatói nyilatkozat vagy – ahogy itt nevezik – garancialevél kiadásának jogát.

A garancialevél lényege: aki ilyennel rendelkezik, könnyített eljárásban juthat schengeni vízumhoz, sőt, a díját is visszatérítik. Máskülönben csak meghívólevéllel lehet anyaországi beutazási engedélyhez jutni, ami azon túl, hogy roppant hosszú és nehézkes folyamat, mindennel együtt – meghívó, biztosítás, vízumilleték – harmincezer forintnak megfelelő összegbe is belekerül, márpedig ez jócskán meghaladja az ukrajnai minimálbért.

– Szervezetünket olyan vádak alapján próbálják ellehetetleníteni, amelyekből semmi sem igazolódott be – hangsúlyozza Zubánics László.
Az UMDSZ Nemzeti Tanácsának elnöke szerint megállapítását alátámasztja az a tény, hogy titkosították a Külügyminisztérium által elrendelt vizsgálat eredményeit. Abba még a megvádolt fél sem nyerhet betekintést.

– A magyar kormány illetékeseinek szájából olyan abszurd kijelentések is elhangzottak, hogy az UMDSZ tízezer magyarigazolványt játszott a „donecki maffia” kezére! Valójában a tízezer az kettő, ráadásul a kivételezett helyzetben lévő KMKSZ sokkal több dokumentumot juttatott Kárpátalja határain túlra – összegez Zubánics.
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes és Németh Zsolt külügyi államtitkár legfőbb vádja az volt, hogy az UMDSZ miatt az arra jogosultak számánál többen jutottak hozzá az okmányhoz. Ezzel szemben tény: az UMDSZ hat év alatt, 2004 és 2010 között csak 43 ezer okmány kiadásában járt közbe, míg a KMKSZ a státustörvény 2001-es életbelépése után az első években 112 ezret bocsátott ki.

Zubánics László azt sem érti, hogy a magyar kormányhivatalnokok szándékosan csúsztatnak, vagy nincsenek tisztában az első Fidesz-kormány idején elfogadott státustörvényben foglaltakkal. Folyamatosan azt nyilatkozzák, hogy Kárpátalján meghaladta a 160 ezret a magyarigazolványok száma, miközben a 2001-es népszámlálás szerint csak 156 ezren élnek magyarok Ukrajnában, s hozzáteszik, eleve csak a 14 évnél idősebbek juthatnak ilyen okmányhoz. Ezzel szemben az igazság az, hogy születés után rögtön igényelhető az okmány, s nagyon sok szülő kérvényezi is csemetéjének.

Ráadásul a 2001-ben és 2002-ben kiadott igazolványok öt év múltán lejártak, s miután csak nemrégiben lett életre szóló a magyarigazolvány, 2006-ben és 2007-ben tömegek álltak sorba új igazolványért. Azok is lecserélték, akik időközben férjhez mentek, nevet változtattak, vagy egyszerűen csak az igénybe vett vasúti utazási kedvezmények miatt betelt az okmányuk. A központi nyilvántartó rendszer viszont csupán az összesített igazolványszámot tartja nyilván, miközben a fenti okokból több tízezerre tehető az átfedés. Csakhogy az UMDSZ argumentumait egyszerűen nem hajlandók meghallgatni.


ukrajna, kárpátaljai magyarság, vízumköteles kárpátalja, nemzeti vízum szerzés, határon túli magyarok, kettős állampolgárság kárpátalján, kedvezményes honosítás, közélet, politika, köztér, magyar kisebbség, nemzetpolitika

Más:

Mégis, kinek az illúziója?

Reagálás Tabajdi Csaba Illúziók ellenében c. cikkére, Népszabadság, 2007. március 10.
Határon túli magyarok a Kárpát-medencében

Magyarok a Kárpát-medencében

A határon túli magyarság ügyét nem lehet tisztába tenni addig, amíg a magyar belpolitikát a végletesen elmérgesedett helyzet jellemzi és az ország társadalmát egy szellemi polgárháború hangulata hatja át.

Tabajdi Csaba cikke a szombati Népszabadságban. Hosszan és a szó mindkét értelmében kimerítően értekezik a határon túli magyarsággal kapcsolatos új nemzetstratégiáról, a kialakult helyzetről, a baloldal és az MSZP szerepéről. Állításainak nagy részével egyet lehet érteni, szimpatikus, hogy szembenéz a kialakult helyzet ellentmondásaival, ahogy felvázolja az eddig volt és az ezután következő célokat. Több esetben mégis hiányérzetem támadt.

A múltról például ezt állapítja meg:

A XXI. század első évtizedében a külmagyar nemzetpolitika öt alapvető célt szolgál: 1. a magyar közösségeknek és személyeknek az adott társadalomba történő integrálódását azok asszimilációja nélkül; 2. a magyar-magyar szellemi, kulturális, gazdasági integrációt, a nemzeti reintegrációt; 3. a Kárpát-medence mint szerves történelmi egység gazdasági, kulturális együttműködését, „reintegrációját”; 4. Közép- és Délkelet-Európa összes országának európai integrációját; 5. a határainkon túl élő magyarok modernizációját, európai versenyképessé tételét.

Nos, a fenti célkitűzések többsége egyelőre egyáltalán nem teljesült.

  1. A határon túli magyar közösségek nem integrálódtak a többségi társadalomba, mégpedig részben éppen a burkolt vagy nyílt magyarországi biztatás, segítség miatt nem, amely inkább az elszigetelődésüket ösztönözte;
  2. nem jött létre a magyar-magyar integráció sem, a magyar nemzetpolitika végig rezervátumként kezelte a határon túli magyarságot (kirekesztette, de kirekesztettségében támogatta, felemelte);
  3. a Kárpát-medence „reintegrációjától” távol vagyunk, mint Makó Jeruzsálemtől;
  4. az európai integráció formálisan, az EU-tagságok révén nagyrészt megtörtént, ám szellemiekben, mentalitásban még messze állunk a valódi egységtől;
  5. a modernizációban óriási a lemaradás, a határon túli magyar közösségek inkább mutatnak ellenállást, semmint felzárkózási szándékot.

Egészében tekintve számomra továbbra is úgy tűnik, hogy mind az anyaországi politikai erők, mind a külhoni nemzeti közösségek a „külön kezeltség”, az „ahhoz képest” elbíráltság állapotának a fenntartásában mutatkoznak érdekeltnek.

Beszél Tabajdi a szemléletváltás szükségességéről is:

A „szülőföldön való boldogulás” doktrínája helyett „a magyarként való boldogulás” segítését kellene szorgalmaznunk inkább.

Ennél már csak az lenne jobb, ha az „emberként való boldogulás” kerülne előtérbe, s az a tény, hogy valaki határon túli magyar, végre nem számítana sem előnynek, sem hátránynak jogai gyakorlásában, teljesítménye megítélésében. Ráadásul a pártszellemmel átitatott nemzetpolitika (kimondatlanul) mindig is válogatott „jó magyarok” és „rossz magyarok” között.

Az új doktrína három pillérét Tabajdi így határozza meg: 1) szülőföldön maradni;  2) szülőföldön élni, de Mo-n dolgozni; 3) Mo-n élni és dolgozni – azaz áttelepülni.

Ez mindenképpen helyes elképzelés, kérdés, mennyire valósítható meg, hogy a hivatalos Magyarország mindenkit a maga választotta életcéljának az elérésében segítse, ne ösztönözze egyiket jobban a másiknál, s leginkább: lemondjon arról a szelektív érvényesítésről, amely a közösségeket, mint genetikai rezervoárokat, igyekszik helyben tartani, a használható munkaerőket és jó agyakat pedig elszívja. Ez a szelekció ugyanis évtizedek óta zajlik, ez teszi a határon túli magyar közösségeket egyre életképtelenebbekké.

Fejtegetésének utolsó részében Tabajdi így ír (kihagyásokkal és saját kiemeléseimmel):

A magyar-magyar kapcsolatrendszer mély bizalmi válságban van a 2004. decemberi népszavazás óta. Az anyaországi politikai szembenállás szintje, a legelemibb párbeszéd hiánya mára kiterjedt a határon túli nemzetpolitikai ügyekre is. Az elmúlt időszakban bizonyos hazai pártok – főként és legbrutálisabban a Fidesz – kormányon és ellenzékben folyamatosan beavatkoztak a határon túli magyarok életébe. A magyarországi belpolitika exportja a jelenlegi válsághoz döntő mértékben járult hozzá. A határon túli magyar elit körében folyamatos volt a versenyfutás Budapest kegyeinek megnyeréséért, a szimbolikus megerősítésért, de leginkább a magyarországi támogatások elnyeréséért. Ezzel a hazai pártok gyakorta visszaéltek. Felelősség terheli a határon túli magyar szervezetek és vezetők többségét is, amikor – az egyenlő távolságtartás, vagy inkább közelségtartás látszatát kerülve – folyamatosan lecsatlakoztak a jobboldalhoz. (…) Mára szinte logikus, hogy az MSZP számára nem igazán vonzó a határon túli magyar politizálás, az nem az ő „terepe”. Az e jelenség mögött rejlő egyik meghatározó elem a határon túli magyar társadalom szinte mindenhol torz, egyoldalú politikai tagozódása, a jobboldal elsöprő (60-80 százalékos) dominanciája, a radikális-szélsőséges jobboldal erős jelenléte, továbbá a szocialista-szociáldemokrata, illetve a liberális politikai orientáció feltűnő gyengesége. (…)

A 2004. decemberi népszavazás után ideje lenne az önvizsgálatnak, a szembenézésnek a magyarországi politika teljes spektruma, minden határon túli szervezet, hazai egyház és ottani felekezet részéről: erre azonban semmi esély nincsen. A jobboldalnak történelmi felelőssége, sőt bűne van a 2004-es népszavazás kezdeményezésében és felkarolásában. A kedvezménytörvény után újra, immár másodszor azt a csodaváró hangulatot gerjesztette, hogy a kettős állampolgársággal „leomlanak Trianon falai”, „a magyar nemzet újra egy lesz”. Az MSZP és az SZDSZ sajnos nem érzékelte, hogy egy érzelmileg túlfűtött, illúziókkal és irracionális elvárásokkal teli, szimbolikus mezőben nem lehet racionális érvekkel operálni, és túlzottan „anyagias”, nemzeti önzésről tanúskodó kampányt folytatott. A határokon túl szinte kizárólagosan e két pártot marasztalják el, elfeledkezve a jobboldal fő felelősségéről. (…) A magyarországi baloldalt (…) máig béklyóba fogja a szocialistákkal szembeni méltánytalan, haragos határon túli indulat. Az MSZP azonban nem kerülheti meg saját válaszainak kidolgozását sem nemzetpolitikai, sem pártpolitikai okokból, mivel a mérvadó felmérések szerint az MSZP-re szavazók legalább annyira elkötelezettek a magyar nemzeti identitás vállalása és ápolása iránt, mint a jobboldaliak. Számos érv alapján ezért megkerülhetetlen a külmagyar nemzetpolitikai stratégia modernizálása, a jobboldali felfogástól eltérő alternatív koncepció kimunkálása és megvalósítása.

Az efféle igazságok kimondásának nagyon itt volt az ideje. Tabajdinak méltányolható az önkritikája, ám részrehajlása is nyilvánvaló.

Ezeket a pontosításokat fűzném hozzá a fentiekhez:

  1. „Beavatkozásban”, klientúra kiépítésében a baloldal csak alig valamivel kevésbé bűnös, mint a jobb.
  2. A határon túli magyar szervezetek részéről van példa baloldali lecsatlakozásra is (pl. az UMDSZ esetében, amely enélkül soha nem válhatott volna a KMKSZ hasonerejű ellenfelévé).
  3. A baloldal és az MSZP a népszavazási kampányban nem csupán racionális érvekkel, hanem gazdasági demagógiával és demográfiai fenyegetéssel (román bevándorlás) is operált; eredményesen, de visszatetszést keltően.
  4. Igaznak gondolom, hogy az MSZP-re szavazók is elkötelezettek a magyar identitás megtartása és ápolása iránt, magának az MSZP-nek azonban ebben az ügyben határozott identitászavara van, ami rányomja a bélyeget a (nemzet)politikájára.
Végül: Tabajdi írásának a címe (Illúziók ellenében) és egésze – igen helyesen – azt sugallja, hogy ideje lenne leszámolni a hamis illúziókkal. Ezek sorában azonban most egy újabbal is szembe kellene néznie a magyar politikacsinálóknak:
 
Illúzió azt gondolni, hogy a határon túli magyarság ügyét tisztába lehet tenni addig, amíg a magyar belpolitikát a végletesen elmérgesedett helyzet jellemzi és az az anyaország társadalmát egy szellemi polgárháború hangulata hatja át. Amíg a belhoni magyarság ügyét nem sikerül megnyugtatóan rendezni, addig a külhoniaké továbbra is kezelhetetlen marad.
_____________
Ide írtam: Balla D. Károly / Blog

Mivel 2016-ban a Népszabadságot megszüntették és a NOL archívuma elérhetetlenné vált, ide kimentettem a teljes cikket:

Illúziók ellenében

A valóságos nemzetpolitikai reform céljairól és feladatairól

Népszabadság • Tabajdi Csaba • 2007. március 10.

1. A határon túli magyarok ügyében korszakhatárhoz érkeztünk. Több tényező következtében a teljes nemzetstratégia újragondolására, szembenézésre van szükség. Először: az Európai Unió 2004-es és ez évi bővítései, Magyarország, Szlovákia, Szlovénia, majd Románia felvétele sok tekintetben új helyzetet teremtett.

Az uniós (magyarországi, romániai, szlovákiai, szlovéniai, ausztriai) magyarok, az EU-közeli (horvátországi), az EU-jelölt (szerbiai), valamint az EU-tól tartósan vagy végleg távoli (ukrajnai) magyarok helyzete egészen különböző. Másodszor: a magyar nemzetpolitika legnagyobb kihívására, a gazdasági-társadalmi szétfejlődésre nem született érdemi válasz. Versenyt futunk az idővel: marad-e még modernizációra képes határon túli magyarság, főleg fiatal nemzedék az uniós szomszédoknál, amikorra az európai uniós fejlesztések érdemben érzékelhető javulást hoznak az uniós tagoknál: illetve Vajdaság és Kárpátalja képes lesz-e magyar lakóinak megélhetést, méltó perspektívát nyújtani? Harmadszor: a 2004-es népszavazás traumáját máig nem dolgozta fel sem a határon túli magyarság, sem a magyarországi elit és az erre érzékeny hazai közvélemény. Negyedszer: a jelenlegi kormány átalakította a nemzetpolitikai reform jegyében a határon túli magyarokkal foglalkozó intézményi és támogatási rendszert.

Gyakran felmerül az „uniós automatizmus” illúziója. Az Európai Unió nagy esély, de önmagában nem garancia a határon túli magyarok Kárpát-medencei „túlélésére”, méltó megélhetésére. Az Európai Uniónak ugyanis nincs közvetlen kisebbségvédelmi rendszere, nincsenek jogi erővel bíró normái, sem megfelelő ellenőrző mechanizmusai. Kiáltó ellentmondás az, hogy az unió sokkal erőteljesebben hat a kisebbségi helyzet javítására a csatlakozás előtt, mint azt követően. Gondok származnak az európai integrálódás fáziskülönbségeiből is, például amikor Magyarország már részese lesz a schengeni rendszernek, Románia pedig még közel egy évtizedig nem: ez törvényszerűen szigorításokkal, feszültségekkel fog együtt járni a határon. Tartósan jelent majd gondot a határátlépés Szerbia és Ukrajna irányában, ami komolyan fékezheti a magyar-magyar és a magyar-szomszédsági érintkezéseket. Az Európai Uniónak a szubszidiaritás elvére épülő politikája elvileg végre érdemi decentralizációt hozhat Romániában is. Ez történelmi fordulat esélyét hordozza a homogén nemzetállami hagyományokból fakadó túlzott központosítással szemben. A valódi fordulat Szlovákia és Románia esetében viszont az lehet, ha korrekt, a történelmi hagyományoknak megfelelő lesz a régiók határainak megállapítása, továbbá a régiók a források elosztásakor és a döntések meghozatalakor érdemi pénzügyi eszközöket és döntési jogköröket kapnának. Pozitív döntés esetén ugyanis egy jól működő régió és regionális fejlesztési tanács Székelyföld közigazgatási-területi autonómiájának lényegi részét, 80-90 százalékát szavatolná!

Az EU-tagság az uniós szomszédok magyarságának munkavállalását is radikálisan új keretekbe helyezi. Az Európai Unió elősegíti a határon átnyúló regionális együttműködést, az eurorégiókat, a nyelvi és kulturális sokféleség védelmét, továbbá a diszkrimináció tilalmára vonatkozó két uniós irányelv is (faji és foglalkoztatási) fontos kisebbségvédelmi garancia.

2. A XXI. század első évtizedében a külmagyar nemzetpolitika öt alapvető célt szolgál: 1. a magyar közösségeknek és személyeknek az adott társadalomba történő integrálódását azok asszimilációja nélkül; 2. a magyar-magyar szellemi, kulturális, gazdasági integrációt, a nemzeti reintegrációt; 3. a Kárpát-medence mint szerves történelmi egység gazdasági, kulturális együttműködését, „reintegrációját”; 4. Közép- és Délkelet-Európa összes országának európai integrációját; 5. a határainkon túl élő magyarok modernizációját, európai versenyképessé tételét.

3. A nemzetpolitikai reform további alapkérdése: kell-e és akarunk-e doktrínát váltani? Óriási a veszélye annak, hogy a szétfejlődés, a gazdasági különbségek miatt a Kárpát-medence történelmi magyar nyelvi és kulturális területeinek egy része néhány évtized alatt kiürül! A demográfiai folyamatok miatt Magyarországnak szüksége van, lesz a határon túli munkaerőre. Három pillérre épülő új nemzetpolitikai doktrínára lenne szükség. A „szülőföldön való boldogulás” doktrínája helyett „a magyarként való boldogulás” segítését kellene szorgalmaznunk inkább.

Az új nemzetpolitikai doktrína első pillére, az alaptétel változatlanul: szülőföldön élni és szülőföldön dolgozni, vagyis minél több magyarnak legyen szülőföldjén méltó megélhetése! Ez érvényes a Magyarországon élőkre és a határon túliakra egyaránt. A XXI. században senkit nem kötelezhetünk valamiféle kollektivista, álközösségi felfogás jegyében a szülőföldön való maradásra, nem korlátozhatjuk az egyén szabadságjogait lakó- és munkahelyének megválasztásában sem. Az egyénnek azonban kötelezettsége is van a nemzeti közösség irányában. A „lehetőség szerinti” szülőföldön való boldogulás tétele ezt jelenti. Ellenkező esetben a nemzeti szolidaritás egész tartalma kiüresedik, és értelmét veszti.

Az új nemzetpolitikai doktrína második pillére: szülőföldön élni, Magyarországon dolgozni. A magyarországi munkára kölcsönösen szükség van. Ez lenne az a méltó „vendégmunkáshelyzet”, az a kétlakiság, amikor szervezetten biztosítanánk az ingázást, például egy olyan közhasznú társaság létrehozásával, amely a határon túli magyar politikai és szakmai szervezetekkel közösen, intézményesen közvetítené a munkaerőt.

Az új nemzetpolitikai doktrína harmadik pillére: Magyarországon élni és Magyarországon dolgozni. Elvében bármennyire ütközik is az új nemzetpolitika első számú pillérével, a XXI. században az egyénnek alapvető szabadságjoga annak eldöntése, hogy hol kíván élni és dolgozni. Az elmúlt években, bár volt rá kísérlet, mégsem vált érdemben könnyebbé a magyar állampolgárság megszerzése, ezért a magyarok gyakran nem Magyarországra vándorolnak ki.

4. A legfenyegetőbb magyar nemzetpolitikai csapda a szétfejlődés, a fejlődésbeli különbségek konzerválódása és növekedése. Az uniós integrálódás eltérő dinamikájából fakadó kihívásokra, az újabb „távolodásokra” nemzetpolitikánknak ma még nincs hitelesen kidolgozott válasza. Nyilvánvaló, hogy a kettős állampolgársággal nem lehetett volna orvosolni azt a gazdasági differenciálódást, ami Trianon óta végbement. A II. nemzeti fejlesztési terv, bár nagy figyelmet fordít a Kárpát-medence gazdasági-infrastrukturális integrációjára, de a szülőföldön való méltó megélhetés és magyarként megmaradás számos megoldandó kérdésére nem tud, nem is lehet képes választ adni. Ennél többre, nemzettudatos komplex fejlesztési politikára lenne szükség az egész Kárpát-medencében. A demográfiai, gazdasági, szociális és más mutatók tudományos felmérése alapján mérlegelendő, hogy melyek azok a határon túli települések, amelyek megtarthatóak magyar nyelvi, kulturális területeknek; melyek lehetnek a fejlesztési „pólusközpontok”: például Marosvásárhely és Szabadka, ahová elsősorban kellene az erőforrásokat összpontosítanunk.

5. A határon túli magyarok kérdésében elkerülhetetlen, hogy újrafogalmazzák Magyarország és a határon túli magyar közösségek egymás iránti felelősségét! A nemzeti felelősség kölcsönös, bár aszimmetrikus. Magyarországnak egyszerre kell integrálnia a határon belüli magyar többségi és hazai nemzeti kisebbségi társadalmak érdekeit, a tízmillió magyar állampolgár és a különböző helyzetben lévő határon túli nemzeti közösségek érdekeit. A magyarországi politika „egy az egyben” ritkán fogadhatja el a különböző határon túli nemzetrészek legitim, jogos igényeit: szintézisre kell törekednie.

A határainkon túli magyar közösségek az elmúlt másfél évtizedben – bár nagyon jelentős előrelépést tettek a helyi, regionális és országos szintű önszerveződésekben, nemzet- és társadalomépítésben; sok vonatkozásban (pl. a székelyföldi közbirtokos erdők egy részének visszaszerzésével) kivívták az autonómia számos elemét, de egyenjogú állampolgári helyzetük szavatolása még távolról sem kielégítő. Az autonómia különböző típusainak, az önkormányzati; a személyi elvű, vagyis a kulturális; a regionális; a területi autonómiaformák megteremtése, azok kombinációja nélkül nincs, nem lehet igazi garancia a határon túli magyar közösségek fennmaradására és fejlődésére, az erőszakos vagy a motivált asszimiláció megelőzésére. Jelentős probléma, hogy sem Magyarországon, sem a határon túli magyar szervezetek körében nem tisztázták: mi is valójában az autonómia, hogyan érhető el, és melyek a formái? Sok szó esik róla, de kevés a konkrétum. Az autonómiát csak ritkán nyújtja tálcán a nemzetközi közösség (l. Macedónia), hiszen az döntően a mindenkori többség és kisebbség alkujának, kompromisszumának terméke. Ha a határon túli magyar szervezetek végre tisztáznák, hogy melyek a kisebbségi autonómia esetében a kizárólagos központi államigazgatási, melyek az osztott, vagyis közösen gyakorolt és a saját, kizárólagos kisebbségi kompetenciák, az utódállamok részéről számos félreértés, szándékos vagy tudatos félremagyarázás elkerülhető lenne. Nemzetközileg is sokkal védhetőbbek lennének az autonómiára vonatkozó jogos igényeik. Nyilvánvaló, hogy sem Romániában, sem Szlovákiában nincs meg azonban a többségi elit részéről a politikai akarat a magyarság autonómiájának biztosítására. Jól bizonyítja ezt az Európai Unió által is szorgalmazott romániai kisebbségi törvény hányattatása. Nem szabad azonban szakralizálnunk az autonómia fogalmát! Nem az elnevezés, hanem a tartalom a meghatározó jelentőségű. A határon túli magyarokkal kapcsolatos politika modernizálása elengedhetetlen: meg kellene szabadítanunk az európai intézmények számára homályos és értelmezhetetlen szimbolikus ballasztoktól. „Népszavazást” tartani Székelyföldön, s nem tisztázni előtte az autonómia tartalmát és elérhetőségének módját: nemzetpolitikai abszurd.

6. A Fidesz kormányon és ellenzékben végig azt a látszatot keltette, s ezáltal hamis várakozásokat ébresztett a határon túliakban, mintha Budapestről alapvetően meg lehetne oldani a problémáikat. Az MSZP ezzel szemben mindenkor hangsúlyozta, hogy a budapesti kormány Bukarest, Pozsony, Belgrád, Kijev, Zágráb, Ljubljana, Bécs politikai akarata, együttműködése nélkül nem tud áttörést elérni. Míg a Fidesz sokszor provokálta a szomszédokat, s értetlenséget váltott ki az amúgy sem túl kisebbségbarát, nem túl megértő nemzetközi szervezetekben egyaránt, a balliberális oldal viszont többször túlzott reményeket táplált a szomszédokkal való megegyezés lehetőségét illetően. Máig nem találták meg a vezető magyar politikai erők a helyes arányokat, hogyan léphetnek fel egyszerre határozottan és higgadtan a szomszédságpolitikában az ottani magyarok érdekében; ha kell, keményen, de keménykedés nélkül.

7. A magyar-magyar kapcsolatrendszer mély bizalmi válságban van a 2004. decemberi népszavazás óta. Az anyaországi politikai szembenállás szintje, a legelemibb párbeszéd hiánya mára kiterjedt a határon túli nemzetpolitikai ügyekre is. Az elmúlt időszakban bizonyos hazai pártok – főként és legbrutálisabban a Fidesz – kormányon és ellenzékben folyamatosan beavatkoztak a határon túli magyarok életébe. A magyarországi belpolitika exportja a jelenlegi válsághoz döntő mértékben járult hozzá. A határon túli magyar elit körében folyamatos volt a versenyfutás Budapest kegyeinek megnyeréséért, a szimbolikus megerősítésért, de leginkább a magyarországi támogatások elnyeréséért. Ezzel a hazai pártok gyakorta visszaéltek. Felelősség terheli a határon túli magyar szervezetek és vezetők többségét is, amikor – az egyenlő távolságtartás, vagy inkább közelségtartás látszatát kerülve – folyamatosan lecsatlakoztak a jobboldalhoz. A magyarországi baloldalt mindig erősen frusztrálta, hogy még a nem túl markáns, de mégis létező pozitív törekvéseire sem kapott visszajelzést a határon túli magyar közegtől. Mára szinte logikus, hogy az MSZP számára nem igazán vonzó a határon túli magyar politizálás, az nem az ő „terepe”. Az e jelenség mögött rejlő egyik meghatározó elem a határon túli magyar társadalom szinte mindenhol torz, egyoldalú politikai tagozódása, a jobboldal elsöprő (60-80 százalékos) dominanciája, a radikális-szélsőséges jobboldal erős jelenléte, továbbá a szocialista-szociáldemokrata, illetve a liberális politikai orientáció feltűnő gyengesége. Igaz, még csak bő másfél évtizede kezdődött el a rendszerváltás, mégsem magyarázható ez az európai és magyarországi trendektől teljesen eltérő, torz politikai osztat kizárólag a magyarellenes, nacionalista, kommunista (csak nevében baloldali) rezsimek örökségével. Jellemző példa, hogy valamennyi mérvadó magyar párt (pl. RMDSZ, MKP, VMSZ) az Európai Néppárt tagszervezete lett. A határon túli vezetők ugyanakkor elvárnák az európai szocialista és liberális pártcsalád szolidaritását is, amelyek soraiban ott vannak a román, szlovák többségi testvérpártok is. Az utóbbiak érdekérvényesítő képessége erősebb, „hitelesebb”, mint a Néppárthoz tartozó magyar képviselőké. Végiggondolták-e ezt alaposan a határon túli magyar vezetők? Helyes-e, hogy az MKP és az RMDSZ európai parlamenti képviselői mind az Európai Néppárt soraiba ülnek be?

A 2004. decemberi népszavazás után ideje lenne az önvizsgálatnak, a szembenézésnek a magyarországi politika teljes spektruma, minden határon túli szervezet, hazai egyház és ottani felekezet részéről: erre azonban semmi esély nincsen. A jobboldalnak történelmi felelőssége, sőt bűne van a 2004-es népszavazás kezdeményezésében és felkarolásában. A kedvezménytörvény után újra, immár másodszor azt a csodaváró hangulatot gerjesztette, hogy a kettős állampolgársággal „leomlanak Trianon falai”, „a magyar nemzet újra egy lesz”. Az MSZP és az SZDSZ sajnos nem érzékelte, hogy egy érzelmileg túlfűtött, illúziókkal és irracionális elvárásokkal teli, szimbolikus mezőben nem lehet racionális érvekkel operálni, és túlzottan „anyagias”, nemzeti önzésről tanúskodó kampányt folytatott. A határokon túl szinte kizárólagosan e két pártot marasztalják el, elfeledkezve a jobboldal fő felelősségéről. Kizárólag a vajdasági és kárpátaljai magyarság tekintetében volt indokolt a kettős állampolgárság igénye, amiként e két közösség esetében ma is legitim és indokolt nemzetpolitikai feladat lenne annak megoldása. A magyarországi baloldalt pedig máig béklyóba fogja a szocialistákkal szembeni méltánytalan, haragos határon túli indulat. Az MSZP azonban nem kerülheti meg saját válaszainak kidolgozását sem nemzetpolitikai, sem pártpolitikai okokból, mivel a mérvadó felmérések szerint az MSZP-re szavazók legalább annyira elkötelezettek a magyar nemzeti identitás vállalása és ápolása iránt, mint a jobboldaliak. Számos érv alapján ezért megkerülhetetlen a külmagyar nemzetpolitikai stratégia modernizálása, a jobboldali felfogástól eltérő alternatív koncepció kimunkálása és megvalósítása.

A szerző európai parlamenti képviselő, az MSZP Nemzetpolitikai Tagozatának elnöke


üzenet küldés tömeges számban laptop kijelzőre

Támogatások, oh!

…nem hiszek abban, hogy a támogatási rendszerben bármilyen tényleges és lényegi változás lehetséges lenne addig, amíg a legfelsőbb politikai szinten nem történik gyökeres szemléletváltás. Amíg a határon túli magyarság problémáját a pártok saját ütőkártyájukként akarják kijátszani, addig nincs esély arra, hogy az Illyés vagy bármelyik más, állami pénzből fenntartott és politikai célokat szolgáló alapítvány működésében érdemi változás történjen. Nem a vizsla a hibás abban, ha a vadász hol a rókákat, hol a farkasokat védi a nyulak és őzek ellenében.
*

Érdekes összefoglaló cikk a Nazca-vonalakról és egy újabb perui felfedezésről: szintén csak repülőgépről látható ötven gigantikus alakrajzot találtak dombok oldalába vésve. A Papirusz anyagában megadott linkekről továbblépkedve egy meglepő kutatási eredményről beszámoló cikkre bukkantam a National Geographic magyar oldalán: Genetikailag meghatározott a vallásosság?. A lényege: „az életkor emelkedésével egyre inkább a genetikai tényezők határozzák meg az emberek vallásosságát. Miközben a gyerekek hite általában a társadalmi környezettől (családi, közösségi hagyományok, iskolák, oktatás, nevelés) függ, addig a felnőtteknél a gének játszanak nagyobb szerepet.”

*

Levél az Illyés Közalapítványtól: támogatáspolitikájuk átalakítása évek óta napirenden lévő kérdés:

„Az átalakítás szükségességét egyaránt érzékelték Magyarországon és a határon túl; a kormányzati, a közalapítványi szférában és a kisebbségi intézmények szintjén is.
Megközelítésünkben a támogatáspolitika intézményes működtetés, amelyben a döntéshozatali szint és az ügyintézés professzionalizálódott. Mégis általános az elégedetlenség mind a támogatók mind a támogatottak körében. Mindez a magyar-magyar viszonyt is túlterheli.
[…] Mindezek után mit állíthatnánk: az eddigi támogatáspolitika egy feneketlen zsákba szórta a pénzt vagy egy hatékony közösségépítést segített?
[…]  az egyenes beszédet, a konkrét elképzeléseket keressük. Ennek érdekében az Illyés Közalapítvány irodája/Kuratóriuma arra kéri Önt, hogy fejtse ki a magyarságpolitikai támogatásokról véleményét.
Ezúton egy ankétot indítunk el, amelynek keretében közel száz szakembert kértünk fel arra, hogy 10 kérdésünk alapján fejtse ki a véleményét a támogatáspolitikáról…”

Kiemelések tőlem. Azért az már valami, ha maga az alapítvány, a kuratórium vet fel ilyen kérdéseket, és nem úgy tesz, „mintha legjobb rendin menne dolga” (hej, pedig!). A kezdeményezés tehát dicséretes, de sajnos nem hiszek abban, hogy a támogatási rendszerben bármilyen tényleges és lényegi változás lehetséges lenne addig, amíg a legfelsőbb politikai szinten nem történik gyökeres szemléletváltás. Amíg a határon túli magyarság problémáját a pártok saját ütőkártyájukként akarják kijátszani, addig nincs esély arra, hogy az Illyés vagy bármelyik más, állami pénzből fenntartott és politikai célokat szolgáló alapítvány működésében érdemi változás történjen. Nem a vizsla a hibás abban, ha a vadász hol a rókákat, hol a farkasokat védi a nyulak és őzek ellenében.

*

Csöngét estére várjuk, Kolos pedig már meg is jött, épp idejében: sürgősen metszeni kell a szőlőt; az anyja fülön is csípte ma reggel, most kint tüsténkednek a kertben, a bezárt ablakon keresztül is hallom, ahogy csattog a metszőolló. Lassan csak kitavaszodik nálunk is: a venyigeégetés füstszaga már nem engedi vissza a telet.

Különben Kolos hozott egy remek hídépító játékot. A környezetem tudja, hogy lassan tíz esztendős számítógépes pályafutásom alatt csupán egyetlenegy játék került hozzám közel, ez pedig a vízvezetés (Wall Pipe): falba építhető különböző csőelemeket kell úgy illeszteni egymáshoz, hogy a víz minél hosszabb utat tegyen meg és minél több hurkot képezzen. Voltaképp elég egyszerű, de nagyon szórakoztató játék, helyzetfelismerést és némi kreativitást, ötletességet igényel, no meg gyors csuklómozdulatokat az egérrel: ez még megy nekem. Ha megakadok az írásban vagy éppen sikerül valamit befejeznem, néha meg csak úgy, a magam szórakoztatására beiktatok a napomba egy-egy 20-25 perces futamot. A bonyolult stratégiai játékok túl sok időt és figyelmet követelnek, a lövöldözősek és mászkálósak pedig inkább idegesítenek, mint szórakoztatnak. A logikaiak, kirakósak, építősek, illesztősek közt vannak nagyon jók, de valahogy ezekre is sajnálom az időt. Korábban még különféle fallabdát (falbombát) játszottam néha, aztán ez is elmaradt. A kártyajátékokat, dámát, sakkot, malmot soha nem élveztem: ezekhez nekem emberpartner kell. No, de most itt van ez a hídépítős. Szintről szintre lépve mind nehezebb feladatokat kell megoldani: egyre szélesebb a folyó, távolabbiak a megadott támaszkodási pontok. A program autókat vagy vonatot küld a hidamra, s ha rosszul építettem, bizony összedől, elemeire szakadva belehullik a folyóba. Magát a hidat bármilyen hajlított ívűre, meredekre építhetem, de az autóútnak vagy a sínpályának menedékesnek kell maradnia. No, tegnap este túljutottam az első szint 6 pályáján, ma délelőtt már a második szint negyedik pályáján építettem felvonóhidat: ha nem működik a hidraulika, akkor a hajó nekimegy, elsodorja, összetöri az egész konstrukciót. (Amíg nem jöttem rá a csízióra, maga a hidraulika szakította szét a hidamat.) Acél-, vas- és burkolatelemekkel kell megoldani a feladatot, egyes pályákon használhatok acélsodronyt (drótkötelet), hidraulikát. Ja, és persze korlátozott a felhasználható elemek száma: mindegyik pénzbe kerül, és egy-egy hídhoz csak adott keret áll rendelkezésre. A legélvezetesebb, hogy az egyre komplexebb problémákat többféle módon is meg lehet oldani, és ha sikerült egyféleképpen, mondjuk magas tartópillérekkel, akkor megpróbálhatok egy masszív „tömbös” vagy egy kecses, íves megoldást… Egyelőre nagyon élvezem.

*

Kicsit megint igazítottam a Kettenklub induló oldalának a küllemén. Így most kicsit sok lett a beillesztett frame, de szükségét éreztem, hogy valahol jelezni tudjam az összes napi frissítést, azokat is, amelyek nem feltétlenül tartoznak a rovatonként amúgy is prezentáltak közé, hanem a „belső munkát”, a bővített, javított, átdolgozott oldalakat is mutatják.


irodalom: kreatív játék blog