Kifejezetten nekem való két tárlatról számol be az ArtPotal mai hírében, hiszen nekem (is) mániám, vesszőparipám, kísérleti témám a művészileg megjeleníthető Semmi, a megalkotható Hiány. Az érintett két vernisszás művészei kiindulópontnak Malevics híres művét, a Fekete négyzetet tekintik, vallva, hogy a művész nem a festészet végpontját, hanem lehetséges kezdetét jelölte ki azzal, hogy a minimalizmus nullfokát megalkotta.
Kazimir Malevics: Fekete négyzet
A két kiállításról többek között ilyen megállapítások olvashatók:
A londoni tárlaton „…Damien Hirst Infanticide című képe egy rombusz alakú feketeség, amelynek felületét műgyantába dolgozott legyek borítják. Felix Gonzales-Torres-től egy nagy hasáb fekete lapot láthatunk, vagy akár haza is vihetünk, hiszen a művész mindig ily módon tette a nézőt az alkotás szerves részévé. Damian Ortega fekete beton-négyzetei betöltik az emeleti galériát.”
„Malevics híres műve a festészet sarokköve, amely rávilágít, hogy a festmény nem egy másik térbe nyíló ablak, hanem egy önmagán nem túlmutató műtárgy.”
Frankfurban „…Tom Friedman egy üres lapot állít ki, amelyet 1000 órán keresztül nézett. Karin Sander Zeigen című munkája nem más, mint egy üres galéria, melyben a hiányzó képek helyét feliratok jelzik. A képeket audio-kalauzokon kortárs művészek írják körül, így a néző szeme úgymond felszabadul, képzelete pedig szabadon szárnyal.” (Csizmadia Alexa: Fekete lyuk Londonban, légüres tér Frankfurtban)
Igen, igen! Ebbe a sorba illik bele John Cage 4’33” c. zeneműve, amely négy és fél perc pontosan megkomponált csendet jelenít meg vagy Kurtág György Némajátéka vagy Örkény István Üres lapja (további példák). És persze nagyképűen ide szeretném besorolni a hiányregényemet is, amely egyesek szerint csupán egy posztmodern bűvészdoboz.