Tegnap váratlanul befejeztem egy kb. 3 éve kezdett novellámat. Ez úgy értendő, hogy az első piszkozat megszületése után 2 évig hozzá se nyúltam (akkor még valami regénykezdetnek szántam). Most egy pár hónapja elővettem és dolgozgattam rajta, nem éppen gőzerővel. Úgy éreztem, talán ha a szöveg felénél tartok. Aztán tegnap elég jól haladtam vele, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy hopp, itt kell abbahagyni. No, ez nem is esett nehezemre. Most már csak egy jó cím kellene, mert a munkacíme az, hogy Egy referens szenvedélye – de ezt nem érzem jónak.
*
A Kortárs honlapját sajnos január óta nem frissítik, így azt, hogy az új, augusztusi számában megjelent Markovits Dóra regényemről írt recenziója, csupán a Karpaty Newsból tudtam meg, amely keresés nélkül megjelent laptopomon.
Mint ahogy az eddigi kritikákat, ezt is szeretném feltenni a Szembesülést bemutató alrendszerbe, de szöveg, bár azon frissében olvastam – a szerző hozta el! – nincs meg nálam, Dórát meg nem tudom elérni, a hírek szerint a nagymamájánál nyaral, valahol falun. Amennyire fel tudom idézni, első olvasásra nagyon szakszerűnek és tárgyilagosnak tűnt az elemzése, és bár a végén valóban van egy ironikus felütés, túlzásnak tartom azt a következtetést, amit Kárpáty Zoltán kanyarított belőle a honlapján (lásd). Mondjuk az sem esik igazán jól, hogy a kínosan udvarias levelei után voltaképp, mit szépítsük, hátba támad. No meg, saját bevallása szerint, a regényt nem is olvasta. Örültem a nemrég indított blogjának, kommentárjaiban láttam a markáns önálló véleményt (olykor osztani is tudtam), nagyon remélem, hogy nem megy el a felületesség és igénytelenség irányába az egyre több olvasó megnyerése érdekében. (Már kétszer annyian olvassák, mint a Manzárdot…) Hogy azért valami jót is mondjak: a fotómhoz elég szellemes képszöveget írt.
*
Rászántuk magunkat, hogy valami megoldást keresünk a talán 3 éve tartó vízmizériára. Hosszabb ideje már az a helyzet nálunk, hogy központilag nem elzárják néhány órára a vizet, hanem egész nap nincs víz, de pár órára megnyitják. Vízvezeték-szerelőnk azt ajánlotta, amit minden más családnál (és ami a legtöbb szomszédunknál működik): közepes teljesítményű szivattyú (500 vagy 750 watt), nem túl nagy víztartály (500 vagy 1000 liter): amikor van víz, a szivattyú pumpálja a tartályba, amikor nincs, onnan nyomja a rendszerbe (amely ilyenkor a városi hálózat felé egy szelep révén le van zárva). Meg is állapodtunk, odaadtuk a pénzt a kellékek beszerzésére. Eltűnődtem a dolgon, két szempont is eszembe jutott. Egyik, hogy a roppant rossz vízellátásunknak és a nagyon gyenge nyomásunknak az a halamazati oka, hogy már számos szomszédunknak van szivattyúja, és így elszívják előlünk a vizet. A másik: ha nekünk is lesz, azok még rosszabb helyzetbe kerülnek, akiknek nincsen.
János, a szerelőnk, tegnap felugrott: megvenné a tartályt, de sokkal drágább, mint pár hónapja volt, kifutunk miatta a tervezett költségvetésből. Nincs mit tenni, ha drágább, hát drágább…
A mai poén pedig – laptopomon olvasom – : 3 éve először történik meg, hogy HETEDIK ÓRÁJA EGYFOLYTÁBAN VAN VÍZ, még ám remek nyomással.