Könyveim

Készítettem egy könyveimet bemutató oldalt.

Itt található: KÖNYVEIM

<< a link eredetileg egy azóta megszüntetett webhelyre mutatott régi rendszeremben; 2016-ban a linket átirányítottam a megfelelőbb címre.

A kis könyvbemutatók alatt ezt a szöveget helyeztem a weboldal készítésekor (kb, 2012-ben):

A magát piréz identitású posztumusz írónak nevező Balla D. Károly 1957-ben született Ungváron (Kárpátalja, jelenleg Ukrajna), ma is itt él családjával. Író, költő, publicista, irodalomszervező, szerkesztő, blogger. Szülővárosának egyetlen magyar iskolájában érettségizett és folytatott egyetemi tanulmányokat, közben volt illegális távírdász, segédlaboráns, kiadói korrektor és szerkesztő. 1989-től szabadfoglalkozású. Folyóiratok (Hatodik Síp, Pánsíp), kiadói műhelyek (Galéria, UngBereg) alapítása fűződik a nevéhez, több társadalmi és szakmai szervezetben töltött be vezető szerepet, majd fokozatosan kivonult a közéletből és hosszabb ideje nem vesz részt pátriája kulturális életében sem. Meglehetős elvonultságban él, de intenzív internetes tevékenységet folytat. Írói weboldalain, blogjain napi rendszerességgel publikál, közismertek irodalmi projektumai és webes interakciói. 1973-tól publikál, művei több mint 20 önálló könyvben jelentek meg. József Attila-díjas.

Tolószék-premier

Ez én lennékTegnap Papp Z. Attila elküldte a beregszászi előadásom közben készült fotókat. Sajnos az, amelyiken a kivetített honlapom látható, kevésbé sikerült jól, nehezen kivehető, de azért (kicsit feljavítva) mégis betűzöm az arányok érzékeltetésére (nekem ugyanis nagy élmény volt ekkorában látni). További érdekesség: a képek megörökítik tolószékem hivatalos idegen helyen (nem lakásban) történt debütálását is. — (elévült linkek utólag törölve – 2016)

Meg-meglódulni látszanak a hosszú hónapokra leülő ügyek is. A kiadói műhely, amelynek még a nyáron benyújtottam új esszéket tartalmazó „Félmúlt, féljelen, féljövő” című könyvem tervezetét (és eddig nem nyilatkozott), most, úgy fest, elkötelezi magát a kiadás mellett, de a szokásos módon ehhez igyekszik pályázati támogatást is elnyerni, így megsürgetett: január végéig nyújtsam be a komlett kéziratot. Ennek semmi akadálya, az anyag már 2003-ban készen volt, amikor is a Kriterionnál itthoni jóakaróm megfúrta. Persze most majd beleteszem a legújabbjaimat és kiveszek párat a régebbiek közül, így talán egységesebb, erősebb lesz a remélt kötet. Az az igazság, hogy ritkán árt meg egy efféle válogatásnak, ha egy-két évig elfekszik a szerzőnél… Milyen jól jártam volna, ha pl. első verseskötetemet is megfúrja valaki 79-ben…

Csernicskó István látogatása (Fábián „Zolika” kíséretében, akit utoljára kisgyerekként láttam). Lizanecnél járt a szomszédban, beugrott, hozott egy-egy példányt Anikóval közösen írt két legutóbbi könyvükből. Az újabbikban örömmel fedeztem fel Istvánnak azt az írását (pontosabban annak egy továbbfejlesztette változatát), amelyet eredetileg internetes konferenciánkra készített előadásként (lásd), erre utal is egy jegyzetben. (De megjelent benne az a közös tanulmányuk is, amelyet én válogattam bele az Irodalmi Jelenben közreadott összeállításba: lásd). Hiúságomat persze az is meglegyezte, hogy itt-ott felbukkan a nevem az irodalomjegyzékben. [Beregszászi Anikó és Csernicskó István: …itt mennyit ér a szó? – Írások a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatáról.] Egy kicsit végre beszélgetni is tudtunk.

Tegnap Papp Z. Attila elküldte a beregszászi előadásom közben készült fotókat. Sajnos az, amelyiken a kivetített honlapom látható, kevésbé sikerült jól, nehezen kivehető, de azért (kicsit feljavítva) mégis betűzöm az arányok érzékeltetésére (nekem ugyanis nagy élmény volt ekkorában látni). További érdekesség: a képek megörökítik tolószékem hivatalos idegen helyen (nem lakásban) történt debütálását is.


Bárdi Nándorral


A hallgatók egy része, az első sorban Temető Krisztina


Kérem, a kárpátaljai magyar irodalommal az a helyzet, hogy…


Az UngParty Főbejárata – falnyi méretben

Beregszászban

Tegnap eléggé kellemes volt a beregszászi találkozó. Bár abban állapodtam meg Bárdi Nándorral, hogy majd valamiféle beszélgetést folytatunk az előre egyeztetett témákról, végül mégis inkább előadás-szerű lett a szereplésem, több mint két órán keresztül nyomtam a szöveget a nagyrészt ifjú pedagógusokból és diákokból álló hallgatóságnak. Idehaza elég sokáig mérlegeltem, vajon célszerű-e ezeket a kényes kérdéseket (a „szovjet magyar” mentalitás szerepe művelődési életünk kialakulásában; a Forrás; az én kivonulásom a közéletből…) részleteznem, avagy inkább burkoljam a véleményemet altalános, inkább elvi, semmint konkrét helyzeteket és személyeket érintő fejtegetésbe. Végül aztán úgy döntöttem, miért kellene a képzésben részt vevő kárpátaljai fiatalok előtt kevésbé szókimondónak mutatkoznom, mint írásaimban, miért, ki előtt kellene óvatoskodnom: ha ez a téma, hát ne kerülgessük. Így hát ugyanazokat a meglátásaimat mondtam, mint amiket az utóbbi években megírtam. Aztán az utolsó harmadban áttérhettem honlapom bemutatására: a projektor mozivászon-méretben vetítette ki az oldalaimat, meglepő volt ekkorának látni.

Az előadás után többen is dedikáltatták velem a magukkal hozott könyveimet; ezen egy kicsit meg is lepődtem, de persze jólesett.

Ezek után még a szervezőkkel ebédelni mentünk négyesben (Bárdi Nándor, Papp Z. Attila, Éva, én) és nagyon jóízűt beszélgettünk. Nándi még irodalmi „titkomba” is belekérdezett: egy novellám olvastán a szereplőkben valós személyeket vélt felfedezni. Nem teljesen véletlenül.

Finomat ettünk; Éva töltött pulykamellet, én sült pontyot. A halételekkel óvatos vagyok, és elég gyakran megzavarja az élvezetemet a jellegzetes „pocsolyaíz”, amit a tóban tenyészett friss halakon és a fagyasztott tengerieken egyaránt érezni szoktam. Picit tartottam hát a beregszászi pontytól, de kifogástalan volt, remekül ízesítették és átsütötték.

*

Elkészítettem a Mozgónak a decemberi-januári naplót. Remélhetőleg ezúttal nem marad ki… Az archívum rendezésében pedig eljutottam a szerzőkig; nagyjából abécé-sorrendben haladok, de azokat veszem előbbre, akiknek az anyaga amúgy is összefüggőbb, illetve több alagységnek (Pánsíp, Szalon) is részét képezik.

Száznál is több szerzőtől publikáltam anyagokat az elmúlt bő négy évben, így ha 2-3 naponta eggyel elkészülök… Bikácsy Gergely után most Bagu Laci anyagait vettem sorra, és belinkeltem a legutóbbi kötetét (ezt digitális könyvként azon frissében feltettem annak idején), illetve az erről írt recenziómat; utóbbit egyben elhelyeztem személyes irattáramban a Kettenklub rendszerében. Lásd (javított link – 2016): Istenhez hanyatló árnyékszéken avagy Afrika bennünk van.

Éva kenyeret sütött

kenyersutes

Ferenczy Noémi: kenyérsütés (akvarell)

Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni…

2005 első naplóbejegyzése

Lassúdad évkezdés, lustácska napok. Tegnap és ma: a 2004-es Pánsíp Szalon fontosabb oldalainak az „újraalkotása”, elhelyezése a Kettenklub rendszerében – holnapra talán ebben a formájukban is elérhetővé válnak a legutóbbi interakciók. Ma a publicisztikai e-book-sorozatom első darabjához kellene megírnom az előszót – egyelőre hozzá sem fogtam, inkább a honlapot bütyköltem. Egy kis kedélytelenség is eluralkodni látszik rajtam.

*

Ünnepi jókívánságok, levelek, telefonok; a gesztusok mellett pár új hír, kisebb beszélgetések. Jóskát kínozza a gyomorfekélye, Ildikó munkahelyet vált. Dóra nehezményezi, hogy az archívumból nem lehet elérni az Alkarpatraz-t. (Megoldottam.) Tibor bá’ rákérdez: olvastam-e a legutóbbi Együttet. Nem olvastam. Kérdezem, ez hanyadik tavalyi szám. A harmadik. Én bizony az előzőt sem láttam, és a 2004/1-esbe is csak a neten böngésztem bele még tavasszal. Elgondolkodom a dolgon. Igen, teljesen megszűnt az igényem arra, hogy „itthoni” irodalmat vegyek magamhoz. Azelőtt nem jelenhetett meg olyan sor íróinktól, amit, akár többször is, el ne olvastam volna. Ismertem minden új munkát, bárhol is jelent meg, ambicionáltam, hogy hozzájussak. Még a nagyon rossz regényeken (pl. Szöllősy) is átrágtam magam és a teljesen érdektelen vagy dilettáns verseket sem hagytam ki (mondjuk Zseliczki, Balla Teréz, Demján Miklós). Talán Weinrauch Katalin volt az egyetlen, akit egy idő után elvből nem olvastam, de őt is csak azért, mert az írásait a legnagyobb jóindulattal sem tudtam irodalomnak tekinteni. Aztán sorra értek a negatív hatások. Ígéretes fiataljaink elköltöztek, s nekem látnom kellett VFL és Füzesi amúgy sem túl tágas költészetét beszűkülni, Horváth Sanyi ki sem bomlott prózáját kocsmai monológokká degradálódni. A végső kiábrándulást NZM minden tőle elvárható minőséget alulmúló kisregénye és Fodor Géza azelőtt általam is a legmagasabbra tartott költészetének elkeserítő visszafejlődése eredményezte. Még megírtam a Sáskajárás után c. opuszomat – de ezzel meg is szűnt az érdeklődésem a kárpátaljai magyar irodalom – mint olyan – iránt. Az ember egy ideig riogatja magát a rosszal, a silánnyal, a folytonos újraközlésekkel, a szerkesztetlen könyvekkel, kötelességének érzi, hogy véleményt alkosson róluk, és észrevételeinek a nyilvánosságra hozatalával talán hozzájáruljon valami egészségesebb szemlélet, nagyobb műgond, kiteljesedő alkotásmód kialakulásához. Aztán belefárad, beleun, és megérti, hogy teljesen fölösleges erőfeszítés a hibákra és gyengékre rámutatni: épp ez ellenkezője történik annak, amit elérni szeretne.

Így hát, Tibor bátyám, nem, bizony nem olvastam az Együttet, és mivel a kiadóknak-szerkesztőségeknek eszükben sincs elküldeni újdonságaikat (persze a szerzőknek sem), így az utóbbi időben már semmilyen erőfeszítést nem teszek, hogy a megjelent kiadványokat megszerezzem. Ámbár az Igaz Szó jár, mégse nagyon nézek bele a Hóvégékbe.

*

Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni. Délelőtt kint volt a városban, de csak egyetlen helyen árusítottak kenyeret, ott pedig négy tömött oszlopban tolongtak a sorban állók, így eldöntötte, hazajön, begyúrja és megkeleszti a tésztát, kemence híján beveti a sütőbe. Épp most kezdtek el terjengeni a semmi máshoz nem hasonlító illatok. Talán ez jobbra fordítja kicsit nyomott hangulatomat.

Déry-díj

Keresztury, Berniczky, GrecsóKeresztury, Berniczky, Grecsó – mint díjazottak. Réz Pál, Lator László, Závada Pál – mint kurátorok… Egy szerény, meghitt, csendes ünnepség…

…A múlt héten voltunk Pesten a Déry-díj átadásán, István fotózott is, de az ott  készült felvételekből csak most tudtam elkészíteni az oldalamon látható gazdag összeállítást. [Ugyanitt közlöm egy fonikus költeményem előkészületeinek dokumentumfotóit.]

Most lett időm arra, hogy a Bp-en töltött néhány napra visszanézzek és az ott készült fotókat beszerkesszem. Először is idetűzőm a NOL-os távnaplóba írt érdemi részeket, hadd legyenek meg itt is ezek a szövegek:

okt. 15.:

Tegnap szerencsésen megérkeztünk Istvánékhoz.
Előtte épp annyit álltunk a határon, mint amennyi idő alatt aztán Záhonyból eljutottunk Budára. Jól indult az átkelés, de bent az ukrán vámterületen aztán lelassult, majd befagyott a sor. Vagy egy óra hosszat tapodtat sem mozdultunk. Ilyesmi azért az utóbbi időben ritkán esett meg velünk. Miután végre kezelték az útlevelünket, félreállítottak egy külön sorba. A többi megindult, a miénket pedig nem engedte tovább egy határőr. Na, adtam én neki hideget, meleget. Addigra jó ideges lehettem, üvöltözve fenyegettem, és azzal vádoltam, hogy persze, a haverokat engedi, meg azokat is, akik odanyomják a pénzt. Láttam ám! Azonnal mondja meg a nevét, újságíró vagyok, megírom, hogy micsoda disznóságok zajlanak itt. Meglephette a dolog (ahol 100 átkelőből 99 gázolaj-csempész, ott ritka az ilyen hangnem. Kezdte mondani, hogy a magyarok átszóltak, „eltört” a komputerrendszer, ne engedjenek át ukrán rendszámú kocsikat, mert nem tudják regisztrálni. De én ordítottam tovább, amíg fel nem engedett a hídra. Újabb óra alatt át is értünk… Az EU-határt őrző húszévesforma útlevélkezelő így szólította meg Évát: „Szevasz. Hová utaztok?” Mivel a dühömet a túloldalon már levezettem, ezen csak kuncogni tudtam. Máskor még azt is kikérem magamnak, ha a keresztnevemen szólítanak.
De Éva is kitett magáért, ő meg a bunkó és szemtelen vámost döfte le.
Rég jöttünk át a határon, elszoktunk a megaláztatásoktól…

Ma sűrű és eredményes napunk volt/van/lesz, előbb ügyintézés hosszan és fárasztóan (oh, bürokrácia!) – de kibírtam. Aztán egy nagyon normális, közvetlen ünnepség keretében Éva harmadmagával átvette a Déry-dijat. (Erről, István fotóinak hála, otthonról hosszabb képes beszámoló). Este pedig Lőkös Ildivel találkozunk itt, Istvánéknál, akik még a vendégeik vendégeit is szívesen látják. Kolos is itt van már Pesten, holnap együtt utazunk Veszprémbe.
Tűrhetően bírom a gyűrődéseket.

okt. 16.:

Tegnap hosszan, szinte éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Ildikó csak egyedül tudott eljönni (Lacival telefonon üdvözöltük egymást), de így sem tudtunk a témákból kifogyni. Kicsit késett, s amíg vártuk, Istvánéknak elmeséltük, hogyan alakult ki a két család barátsága, nagy nosztalgiával adtuk elő a néhány éve már új sztorikat sajnos nem produkáló, legendás emlékű papa, Lőkös Zoli bácsi történeteit.
Ildi persze olyan, mint mindig, pörög-pezseg, ezer dologban benne van, kész csoda, hogy ráért. Épp most telefonált a háziaknak, hogy nagyon jól érezte magát.
Ma Kolossal Veszprémbe. Oda ő vezetett, sajnos zuhogott az eső, de nem annyira, mint visszafelé, amikor már persze Éva. Szinte állt a víz az autópályán.
Holnap padig már hazafelé, remélhetőleg jobb időben.

A díj-átadási ünnepséget Évára való tekintettel nem részleteztem, most is csak annyit: olyan volt, mintha neki találták volna ki: semmi protokoll, semmi felhajtás, Réz Pál közvetlen és természetes szavai (amolyan kétperces laudációk), gyors átadás, pár fotó… Azért arra is jó volt az alkalom, hogy a Nagy Öregekkel (Réz, Lator) és a két díjazottal (Grecsó, Keresztury) pár szót válthatott, és nekem is jólesett kollégákkal találkozni.

Másnap, utolsó budai esténken (miután megjöttünk Veszprémből) nagyon jót szórakoztam István szintetizátorával (mutatják a képek is…). Ki is találtam hozzá egy megfelelően nagyzoló képszöveget.

17-én, vasárnap zuhogó esőben autóztunk hazáig. Amíg Éva bement a nyíregyházi Tescoba, én végigtelefonáltam néhány barátot, ismerőst. Amolyan tisztelgő hívások voltak, s mentegetőzés, amiért találkozni most velük nem volt módunk.

Az egész utazásra és ottani napokra visszatekintve: előzetes félelmeim ellenére minden jól sikerült, Gátiék egyre családiasabb vendéglátásának is köszönhetően nagyon jól éreztük magunkat, és az én járókeretes szerencsétlenkedésem sem okozott nagyobb gondot. Még magamnak sem.


Réz Pál, a kuratórium elnöke


Lator László, Závada Pál kurátorok


Réz Pál átadja a díjat; a háttérben Lator László


Éva „újra körünkben”


Ilyen egy friss Déry-díjas


…és ilyen három: Keresztury Tibor, Éva, Grecsó Krisztián


„Én nem is tudom, miért kaptam”




Arcok: Grecsó Krisztián figyel; Réz Pál szúrósan néz + Éva haja; Keresztury Tibor még Grecsónál is jobban figyel; az elégedett férj feleségével; Lőkös Ildi derűsen mereng; Lator László elmélyül


Keresztury valami humorosat mond


Békés Pál, Réz Pál, Gyertyánfy Péter (a kuratórium titkára), Éva, Lator László

Gáti István

felvételei



NAGYSZABÁSÚ FONIKUS KÖLTEMÉNYEMHEZ KÉSZÍTEK ZENEI ALAPOT


Látod, Évikém, ehhez a billentyűhöz most hozzárendelem a frekvenciamodulációt


Ez a kromatikus hangsor képezi az alapmotívumot


Ezzel az akkorddal itt polifonikussá és atonálissá teszem a hangzást


és ezzel a dzsesszes futammal megbontom a szekvenciákat.


Még ide egy kis kódát… És akkor most átállok lejátszásra, halljuk, mit műveltem.


De jó!

Én máris élvezem!

Dokumentálta: Gáti István:

Dehogy vak, bátor!

Gyurcsány bátor kormányzásra készül. Reméljük, nem olyan alapon, mint a cigány kupec lova, amikor nekiugrott a falnak és a vevő szörnyülködni kezdett: de hát ez vak. „Dehogy vak! Bátor!”

S ha már elnökök és jelöltek. Ukrajna hivatalban lévő miniszterelnökének a nevét csak azóta jegyeztem meg, mióta államelnök-jelöltként folytatott kampánya nagy lendülettel folyik. Az imént meg épp ezt a hírt olvastam: „az ukrán miniszterelnök Kijevben orosz újságíróinak elmondta, hogy az ukrán mellett az orosz lehetne Ukrajnában a második államnyelv. Ezen kívül, Janukovics olyan törvény kidolgozását szorgalmazná Ukrajna és Oroszország között, amely elismerné a kettős állampolgárságot”. Nofene! Magyar szempontból mindkét bejelentése szimpatikus – de mit szólnak hozzá az ukrán nemzeti érzülettől fűtött milliók? Ha legesélyesebb jelöltként pár héttel a választások előtt ilyet mondott, akkor alighanem arra számít, hogy az oroszok és orosz érzelműek (+ a nemzetiségiek, akik oroszul igen, ukránul nem vagy kevésbé tudnak, plusz a legtöbbjüknek van anyaországuk) többen lehetnek az országban, mint az erős ukrán öntudatúak?

Bármennyire is híve vagyok (voltam a SzU szétesésekor) az orosz hegemónia alól kiszabadulni vágyó ukrán nemzet magára találásának, az elmúlt tíz egynéhány év azt is megmutatta, milyen nacionalista indulatokkal párosul az önrendelkezés iránti vágy, és hogyan vegyül a nemzeti érzés a mások elnyomása, kirekesztése, jogfosztási iránti vággyal. Oroszellenességtől a ruszingyűlöletig terjed a skála, és bizony a magyarok is beleesnek ebbe a szórásba. Fene se kívánja vissza a nagyorosz sovinizmust – de ha nem muszáj, ne az ukrán nacionalizmus váltsa fel. E percben alighanem jobb egy oroszbarát és talán nem is túlságosan demokratikus érzelmű elnök, mint egy mindenre elszánt ukrán ’demokrata’, aki feltehetően a nemzeti diktatúrát gondolná a szabadságjogok netovábbjának.

Ezzel együtt nemigen hinném, hogy közelebbről érdekelni tudna a mostani választás kimenetele. Annyira semmiképpen, hogy szavazni keletkezzék ingerem. Valahogy úgy tekintek a honi politikára, mint az innen származó és a Tiszán most levonuló hatalmas mennyiségű szemétuszadékra.

*

Újra beázik a padlásszobánk. Ezt a fejünk felett lévő tetőt már vagy 5x generáljavíttattuk, 2x teljesen átcsináltattuk, egyszer úgy, hogy ledobattuk a régi horganylemezt, és újat tétettünk a helyére. Váltott mesterek próbálkoztak már újrafalcolással, a gyanús helyek forrasztóónnal való beöntésével, később szurokkal kezelték le az egész felületet, aztán még szurkospapírral is bevonták. Amikor elfogyni látszottak a lehetőségek, akkor jött a teljes tetőcsere. És az első komolyabb esőzésnél újra beáztunk. Ráadásul belül lambéria van, a mennyezet is ’hajópadló’, ami azt jelenti, hogy a deszkákon végigfolyik a víz, és maga dönti el, hol akar lecsöpögni, néha inkább folyni. Volt úgy, hogy bent a szobában a mennyezet alatt és az oldalfalakon szabályos csatornarendszert építettem ki különböző fóliákból és inpregnált papírokból, ezeket egymásba vezettem, így nem 15-20 állandóan változó helyen kellett tégelyt, edényt, vedret, lavort tenni a befolyás alá, hanem csak arra a pár helyre, ahová egybevezettem a vizet.

Na, a bádogcsere után azért jobb lett a helyzet, és amikor egy türelmes fiatalember jó alaposan lefestette az egészet és az illesztékekbe is befolyatta a festéket, akkor szinte megszűntek a beázások, és csak tavasszal, hóolvadás idején keletkeztek titkos erek a lambéria mögött úgy, hogy az alsó szobában esett le a vakolat.

Tavaly aztán már voltak kisebb alattomos csepegések nagyobb záporok idején, de a korábbiakhoz képest ez igazán nevetséges apróságnak tűnt.

Az idei ősz azzal kezdődött, hogy Évának egymás után tönkrement két klaviatúrája. Amikor az egyikben sárgás vizet talált (jó decinyit), még azt hittük, valamelyik gyerek véletlenül beleöntötte a teáját. De pár nap múlva hajszálra ugyanez történt, és akkor gyanakodni kezdtünk: az éjszakai jó kis zuhogó nyomán alighanem épp az íróasztalaink, nevezetesen Éva klaviatúrája fölött eredt meg a tető. Másnap nappal is esett kiadós eső, és sikerült lelepleznünk az alattomos kis beázást.

A következő éjszakán: felhőszakadás. 9 helyen áztunk be. Mivel túl hirtelen jött, álmából ébredő Évám minden csöpögés alá hirtelen nem tudott edényt tenni, inkább kinyitotta a család legnagyobb ernyőjét a számítógépem fölé (ekkorra ugyanis ez lett a célgép). Mivel billentyűzetemből azonnal kilöttyintette a vizet, nem ment tönkre.

Este most úgy térünk aludni, hogy előbb elvégezzük az óvintézkedéseket.

Ma délutánra csendes, de tartós eső kezdődött, és csupán egyetlen helyen indult csepegés: pontosan a gépe előtt ülő Éva feje fölött. A harmadik cseppnél megunta a dolgot, kinyitotta az esernyőt, vállával megtámasztotta, nyelét ölébe tette – és dolgozott tovább, hatalmas fekete ambrellával a feje fölött. Ahányszor rá néztem, elfogott a kacagás. Nem is annyira rajta nevettem, hanem a szituáción. Elképzeltem, mennyire meglepődnének ezen a látványon komforthoz szokott olvasói…

De rajtam is lehet kuncogni. Nekem az egerem ment tönkre (pedig be sem ázott), furcsán kezdett viselkedni, alig tudtam vele dolgozni. Kolostól tanácsot kértem cseten, jobb ötlete nem lévén azt ajánlotta, venni kell egy újat. Nosza, akkor nézzél ki egy árban, minőségben megfelelőt. Veszprémben lehívta annak az ungvári üzletnek a honlapját, amelyik két sarokra van tőlünk, és ahol ő törzsvásárlónak számít, kedvezmény is jár neki. Ki is nézett egy 9 dolláros optikai egeret (golyó helyett lézerfény érzékeli az elmozdulást), elküldte a nevét, jegyzékszámát, Csönge átment, megvette. Amikor kicsomagoltuk, vettük észre, hogy ez egy rém dizájnos portéka… Elülső felén kis ’akvárium’ van, benne egy Linux-trikós pingvin úszkál, és ha mozgatom az egeret, akkor vörös fény világítja meg. Mit mondjak, gyönyörű. Még szerencse, hogy munka közben eltűnik a tenyerem alatt, s ha odanézek, nem támad mindannyiszor röhöghetnékem.

Más, igazi bosszúság: harmadik napja vacakol az internet. Jönni is nehezen jönnek az oldalak, de inkább kifelé blokkolja valami a forgalmat: a leveleim még a szolgáltató szerverére sem jutnak el. Ugyanígy a honlapom frissítése is rettentő nehezen sikerült szombaton, tegnap Bakó Fegyát alig tudtam feltenni, ma meg a tárhelyemre belépni sem sikerült. (Fegya egyébként most hívott fel csak azért, hogy elmondja, jólesett egymás alatt látnia kettőnk nevét az Andrássy út 60 előtt.)

És ha már a kellemetlen dolgok: továbbra is elégedetlen vagyok a regényemmel. Naná, hogy újra elkezdtem az elejétől szerkeszteni, és az első 30 oldallal nincs is semmi bajom, de aztán… István rákérdezett, miért nem tartom jónak a munkámat. Azért, mert rossz író vagyok, válaszoltam.

zsidó emlékhelyek

a hajdani ungvári ortodox zsinagóga épületeTegnap: kedves vendégek Nyíregyházáról – és Izraelből. Kopka János, apám volt kollágája, nekünk „külön” is jó barátunk – családostul -, mióta nyugdíjban van (a nyíregyházi megyei lapnak volt a főszerkesztője), változatlan aktivitással dolgozik. Legutóbb a szabolcs-szatmári tirpákokról írt és adott ki dokumentumgyűjteményt, most a történelmi Észak-Kelet-Magyarországi régió zsidóságáról készített egy amolyan holocaust-emlékkönyv-szerű és az etno-, illetve vallási turizmust segítő kiadványt. A tetszetős könyvben néhány általánosabb, összefoglaló szöveg található, továbbá a gettókat és haláltáborokat megjártak visszaemlékezései. Közbül – igen szép és értékes képanyag a mai Mo-hoz, Ukrajnához és Romániához tartozó régió zsidó emlékhelyeiről. A kárpátaljai anyaghoz némi közünk nekünk is van, a fotós Ljosa Popov nálunk találkozott a szerzővel, mi közvetítettük a megrendelést és a képeket (a teljes anyagot a gépembe is bementettem), illetve az interneten is kerestem régebbi fotókat. Sőt, Jancsi bátyánk szerette volna, ha az összefoglaló szövegek elkészítésében, a forrásanyagok feldolgozásában és lefordításában is szerepet vállaltunk volna (mármint Éva és én), de tárgyismeret hiányában ez elől finoman kitértünk.

Most voltaképp a tiszteletpéldányokat hozta, illetve néhány tucatnyit itteni terjesztésre. Vele tartott apu másik kedves, volt ungvári kollégája, Lusztig Károly, akivel közel 2 évtizeden át voltak a Kárpáti Igaz Szó vezető emberei. Karcsi bá’ nem sokkal a rendszerváltás után Izraelbe települt a családjával. A könyvben olvasható visszaemlékezések egyikének ő a szerzője. (Szláv felesége, aki a kiutazásnak legfőbb szorgalmazója volt, tavaly visszaköltözött Ungvárra, így a 83 éves veterán újságíró most feleséglátogatóba is jött.)

Harmadikként (és fuvarosként) a Kopka-vő Fórizs Pista tartott velük, szintén jó barátunk; én a két Kopka-lánnyal, Jutkával és Évával most már lassan 30 éves barátságot ápolok. Évát és Pistát, ha időnk engedi, Nyíregyháza-Sóstón gyakran meglátogatjuk új és újabb házukban, az utóbbi 20 évben most éppen a harmadikban. Pistának mániája az építkezés, ahogy belaknak egy házat, szinte azonnal újat akar építeni.
Kopka János könyve, többek között, a Páva utcai Holocaust Múzeumban lesz megvásárolható.


A volt ungvári ortodox zsinagóga épülete. Alekszej Popov felvétele

Más: A beregszászi zsinagóga történetéből

Édes mostoha

Bár a 30-éves érettségi találkozó elmenni nincsen szándékomban (lásd az előző bejegyzést), úgy gondoltam, valamivel mégis hozzájárulok az alkalomhoz. Nem sokszor fordult elő, hogy iskolás élményeimről írtam volna, ezért kivételesnek számít az Édes mostoha című kis opusz, amelyet ugyan a Kárrpáti Igaz Szó felkérésére írtam 1990-ben, de a lap nem vállalta a közlését, utólag alig értem, miért, március 15-e emlegetéséért, vagy azért, mert megírtam, hogy egy iskolatársam menekülti státusért folyamodott Magyarországon, netán azért, mert a vörös nyomokról azt állítottam, zsákutcába vezetnek. Azt gondolná az ember, ezek 1990-ben már nem számítottak tabunak. Bár ha belegondolok: még bőven előtte voltunk a moszkvai puccsnak.

Nos, hogy érdekesebb legyen, a 14 évvel ezelőtti írást kiegészítettem tucatnyi friss jegyzettel.

Itt és most ezt az írást abból az alkalomból közlöm, hogy rövidesen sor kerül az 1974-ben az ungvári Zalka Máté Középiskolában végzettek 30-éves érettségi találkozójára, amelyre nem fogok elmenni. Az alábbi nagyjából egyetlen írásom, amelyben régi iskolámra emlékezem. 1990-ben írtam a Kárpáti Igaz Szó felkérésére, de nem vállalták a közlését. Először megjelent: Kapu, 1990/jún.; Kötetben: B.D.K.: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia. Ungvár–Budapest, 1993. Az íráshoz 2004 augusztusában fűztem jegyzeteket (lásd alul)

Édes mostoha

Felújításra szorul Ungvár egyetlen magyar nyelvű tanintézménye, a Zalka Mété Középiskola[1]. Leginkább pénzre lenne szükség. Számítanak a szülők, volt végzősök segítségére is.

Nosza! A másik egyke, a Szovjetunió egyetlen magyarul íródó napilapja, a Kárpáti Igaz Szó máris kezdeményez: jelenjen meg a lapban gyűjtemény, szólaljanak meg benne a volt „zalkások”, és a honoráriumukat ajánlják fel az iskola javára.

Telefont kapok: írnék-e valami rövid visszaemlékezés-félét az összeállítás részére.

Írtam. De nem közölték le[2]. Túl meredeknek bizonyult, a lap vezetői még mindig félnek attól, hogy az ily meredekségről visszagördülő kövek az ő fekükre potyognak. Pedig én még meg is tartóztattam magam. Nem írtam a cikk alá – mint eredetileg szándékomban állt volna –, hogy a honoráriumot egy végre magyar nyelvű iskolatábla elkészítésére ajánlom fel.[3]

Íme, a szerkesztőség belső cenzúráján fennakadt írás:

Balla D. Károly

Édes mostoha

…Alsósok voltunk, talán másodikosok[4]. Az osztály fele sárgaságban feküdt (Zalkás vagy? Akkor neked volt sárgaságod!”[5]), a másik fele pedig harsányan újságolta a tanítónőnek: csodálatos filmet sugároz a televízió, Az aztékok kincsé-t; ezt nem szabad kihagyni; ha a második óra után hazaengedné a maradék osztályt, elérnék a kezdést Valériánál, ő lakik a legközelebb. „Menjetek, de én nem tudok róla” – vehettek példát gerincességből pedagógusuktól. Az ártatlannak tűnő eset nagy port kavart. A magyar televízió ugyanis nem véletlenül adott hétköznap délelőtt ilyen szenzációsnak számító filmet: március 15-e volt, s a nemzet ünnepéhez akkoriban még Budapesten jól illett az indiánfilm.

Másnap nagy számonkérések következtek. A történteket tüntetésnek, sztrájknak, szabotázsnak próbálták beállítani a habzott szájú elkötelezettek. Tévedtek, mert sem a tanulók, sem a tanítónő nem volt tisztában azzal, hogy politikai demonstrációt hajtottak végre.

Akkor magam is az ágyat nyomtam, kimaradtam hát az okításból. Nem úgy, mint osztálytársaim, akik már nyolcévesen rádöbbentek, hogy valamiért mégis fontos dolog ez a március 15-e. Talán ezért is történt, hogy oly sokukat viszontláttam tavaly a Petőfi-emléktábla alatt, ahol kétezernél több ungvári először ünnepelt ezen a napon szabadon[6]. Osztálytársaim eljöttek, legtöbben iskolássá cseperedett gyermekeikkel. Akiknek talán már nem kell elszökniük alma materükből azért, hogy megkapják a Tanítást.

——

…Ötödikben az orosztanárnő[7] kezére kerültünk, akit talán óráin szeretni is tudtunk volna, de hogy osztályfőnökként is csak oroszul volt hajlandó beszélni velünk, azt nehezen emésztettük meg. Mert ugyan egyszerűbb dolgokról már el-elgagyogtunk „második anyanyelvünkön”, meg számtalan ragozási táblázatot is bebifláztunk, de attól igencsak messze álltunk, hogy „osztályfőnöki szinten” birtokoljuk Puskin (akkor azt mondtuk volna: Lenin) nyelvét… Történt pedig, hogy valakinek valamije elveszett az osztályban: sapkája, tornacipője talán. Elemelhette valaki, az ilyesmi bizony megesik, s mi meg is feledkeztünk róla. Így fogalmunk sem volt, milyen újabb bűnünk okán tart bent minket osztályfőnökünk az órák után. Amikor elcsitultunk, akkor villámló szigorral tette fel a kérdést: szerintünk ki a felelős azért, hogy „krázsa” történt az osztályunkban.

Ezt a szót akkor hallottuk először, s egyikünk sem gondolta, hogy bármi köze lehet az általunk is jól ismert „ukrál”[8] szóhoz. Tanárnőnk sorban szólította fel az osztály „elitjét”: pionír osztag- és rajvezetőt, osztályparancsnokot: mondjunk valamit a krázsáról. Kedves osztálytársnőm, azóta is jó barátom[9], aki talpraesettségével méltán vívta ki tanárai jóindulatát, most is vett egy mély lélegzetet (mi azt hittük, megkérdezi a szó jelentését) és azt mondta, hogy szerinte a „celij klássz” felelős a krázsáért. Ebből nagy baj nem lehet, gondolta. A kollektív felelősségvállalás – pláne „osztályalapon” – akkor is dicséretes, ha a nyilatkozónak ibolyaszínű segédfogalma sincs a krázsa mibenlétét illetően.

Hogy mi következett ezután, meddig tartott a „nyomozás”, és mi lett az eredménye, elfeledtem, mint ahogy azt is, mikor tudtuk meg a bűvös szó értelmét. Egy bizonyos: bárhol meghallom, azóta is kiver a hideg veríték, és olyan bűntudatom lesz, hogy nyomban meg is fogadom: engedelmes tanuló… izé, állampolgár leszek. Lesütöm a szemem, miközben a krázsa ünnepel.

—-

…Ha valamit fölöslegesnek és fölöslegességében gyűlöletesnek tartottam a felsőbb osztályokban, az a „komszomolélet” volt. Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy kollaboráljak a hatalommal és össziskolai komszomoltitkár-helyettesi[10] magaslatokba emelkedjem. Megválasztásomtól kezdve minden kedden heves főfájás volt az esti programom. E napokon ugyanis iskolai párttitkárunk vezényletével ülést tartott az iskola komszomolbizottsága, a „komitet”. Ezek a gyűlések nálam – így tiltakozott ellenük az idegrendszerem – migrénben végződtek. Ennél jobban csak az össziskolai komszomolgyűlésektől rettegtem, amelyeken nekem a „vörös nyomolvasók” általam vezetett munkájáról kellett beszámolnom[11]. A hiányzó teljesítményt, a nagy semmit ez idő tájt tanultam meg olyan szépen valamivé, eredménnyé tupírozni, hogy azóta akár megyei szintű vezető is lehetne belőlem. Legalábbis, ami a tupírozás illeti. A vörös nyomokról ugyanis időközben kiderült, hogy zsákutcába vezetnek. És csak befelé.

—-

…Végzősök lehettünk, amikor futótűzként terjedt a hír: a „vé” osztályba járó Mihalics Rudi megszökött otthonról, mennyasszonyával együtt. A szülők hallani sem akartak a frigyről, így hát a fiatalok odábbálltak. Senki sem tudta, hol rejtőznek. Az eset önmagában is érdekes. Olyannyira, hogy amikor novelláim és regényem hősét, Szekeres Sándort formáltam, egyik prototípusa szökevény osztálytársam, Mihalics Rudi lett.[12]

Életét aztán később is figyelemmel kísértem. Elvált, majd sikkasztási ügybe keveredett, de sikerült tisztáznia magát, felmentették. Aztán elvesztettem a szemem elől…

Mígnem Budapesten, egy belvárosi ételbárban szorítottunk kezet. „Én vagyok az első kárpátaljai menekült” – mondta némi büszkeséggel, és mutatta a Mai Nap terjedelmes cikkét, amelyben megírták történetét… Már folyamodott a menekülti státusért, de még nem kapta meg. Egyelőre a csillabérci táborban lakik erdélyi menekültek százaival. Összesen hárman vannak „szovjetek”, de a másik kettő nem magyar… Van már munkája is, hentes lesz egy Moszkva téri vendéglősnél, talán a lakás is sikerül…

Vegyes érzelmekkel hörpölöm a sört Rudival. Menekült… Üldözték? Bántották? Milyen sérelmek érhették? Tudom: csak olyanok, mint mindnyájunkat. Akkor mégis: miért? Miért épp ő, miért csak ő? De főt is kell hajtanom kiállása előtt: hány barátom, ismerősöm választotta a „kiházasodást”, fejest ugorva a gyakran rosszul végződő párkapcsolatba; hányan kutatták fel létező vagy nem létező rokonaikat, hogy családegyesítés címén áttelepülhessenek. És erre jön Mihalics Rudolf, odaáll a világ elé, és azt mondja: én, kérem, menekült vagyok.

Sérelmeiről faggatom. Vonakodik. Aztán elém rak egy jócskán összegyűrt okmányt: érettségi bizonyítványát. „Alma máternek hívjuk az iskolát, ugye? – kezdi. – Magyar iskola, igaz? Nekünk pedig magyar az anyanyelvünk. Az alma mater azt jelenti, édesanya. Így van? Akkor nézd meg, milyen okmányt adott magyar anyanyelvű gyermekei kezébe a magyar édesanya: egyetlen szó sincs benne magyarul.”

Hallgatok. Iszom a sört Rudival. Valahogy keserűbb a szokottnál.

Alig pár szóval búcsúzunk. Mindketten tudjunk: találkozunk még. Mint most is: véletlenül.

Csak itthon jut eszembe a József Attila-idézet: „…zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha!”

Alma mater. Édes mostoha.

Íme, szó szerinti helyett egy értelemszerű fordítás.

1990.


Jegyzetek 2004-ből

[1] A tanintézet 1993-ban Dayka Gábor nevét vette fel. Egy kedves epizód: A névváltoztatást követő első nagyobb ünnepségen (már nem tudom, évnyitón-e vagy évzárón), az akkori rendezvények egyik állandó szónoka, Nagy Jenő sajátos nyelvbotlással Dayka Máté iskolának nevezte.

[2] Őszintén szólva nem is emlékeztem arra, hogy eredetileg a KISzónak íródott ez a kis visszaemlékezés. Mindenesetre érdekesnek találom, hogy 1990-ben ez a szöveg meredeknek, közölhetetlennek számított. Valahogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy míg Magyarországon 1990-ben kitört a demokrácia, addig nálunk a moszkvai puccs bukásáig még nagyon sok volt az óvatoskodás.

[3] A kétnyelvű iskolatábla a névadást követően került a tanintézet falára, aztán egyszer másmilyenre cserélték. A mostani így fest:

iskolatabla

A jelenlegi igazgató, Árpa Péter elmondása szerint a hatályos (vagy most érvénybe lépő: ezt nem értettem teljesen tisztán) törvények értelmében nincs vagy nem lesz lehetőség kétnyelvű iskolatábla elhelyezésére: miniszteri rendelet szabja meg (fogja megszabni) és pontosan szabályozni az egységes, minden iskola számára kötelező tábla-típust, kizárva a kétnyelvűséget.

[4] Ez tehát valószínűleg 1966-ban történt.

[5] Akkoriban valóban évente követték egymást a Botkin-féle fertőző májgyulladás járványai.

[6] Ez az 1989-es alkalom más miatt is nevezetes. Dupka Gyuri mint „vezérszónok” ekkor szólította meg e szavakkal az egybegyűlteket: „Kedves március idusai”. Ezen az rendezvényen „természetesen” én is ott voltam, és ha jól emlékszem, a zeneiskola színháztermében folytatódó ünnepségen rövid beszédet is mondtam; talán valahol még ezt is őrzik akkoriban szerkesztett és kazettákon terjesztett hangos folyóiratom, a MAGÁN/HANGZÓ példányai. Ezt követően még talán 2, legfeljebb 3 alkalommal vettem részt március 15-i megemlékezésen. Az utóbbi 10 évben már egyszer sem.

[7] Gutics Jeva Joszifovnáról van szó, akit magunk közt Guticskának vagy inkább Gutácskának hívtunk. Később egyike lett azon első tanáraimnak (egyben első felnőtteknek), akikkel kamaszként szembe mertem fordulni (sokáig inkább stréber mintatanuló voltam). Igen, talán neki mondtam életemben először egy felszólítására válaszul, hogy NEM. De ez egy másik sztori.

[8] ukrál = ellopta

[9] Köröskényi Katiról van szó

[10] Erről nemrégiben ITT írtam

[11] Ezekből az élményekből, némi fikciót is hozzáadva, EZT AZ ÍRÁST kanyarítottam.

[12] Ez az epizód eléggé erősen foglalkoztathatott, mert sokkal később, egészen más kontextusba helyezve, a Baba jaga kunyhója című novellámban is felhasználtam.

Érettségi találkozó

az ungvári Dayka Gábor Középiskola bejárata az Ung-parti sétány felől

Nem is tudom a kényszeredettséget szeretem-e kevésbé, vagy a nosztalgiát.

Több hónapja annak, hogy volt osztálytársnőm Bp-ről e-mailban megkeresett, arra emlékeztetve, az idén van 30. évfordulója annak, hogy leérettségiztünk, s kérve, segítenék a szerinte nagyon kívánatos találkozó megszervezésében. Bár udvariasan, de nagyon határozottan elutasítottam (azt hiszem, meg is sértődött), utalva arra, hogy én bizony sem az 5., sem a 10., sem a 15-20-25. évforduló alkalmából rendezett összejöveteleknek még a környékére sem mentem, jószerével azt sem tudom, melyikre került sor és melyik maradt el. Illetve a 25.-re valamelyest emlékszem, leginkább arra, hogy hívtak, kapacitáltak, agitáltak, és bár a fő szervező egyike kedves barátaimnak, mégis nemet mondtam neki, mint ahogy az iskolát most igazgató „házigazdának”, gyerekkori pajtásomnak is. Azt hiszem, mai napig nem igazán értik távolmaradásom valódi okát, én meg azt nem értem, mit nem értenek rajta. Igaz, sem magamnak, sem számukra nem fogalmaztam meg tételesen, mi is váltja ki belőlem a határozott viszolygást, amelyet persze legyűrhetnék, ha fontos dologról lenne szó és ha valami beláttatná velem, hogy ott bizony rám is szükség van. Mivel azonban mindkettőt inkább ellenkezőleg gondolom (nem fontos és nincs rám ott szükség, sőt!), hát már csak megengedhetek annyit, hogy megkímélem magam egy rossz estétől.
Tavaly aztán az Eső c. folyóiratnak az iskolával foglalkozó tematikus számába adott írásomban amolyan elvontabb-líraibb módon meg is fogalmaztam, mi tart távol az ilyen alkalmaktól: Kerülő úton.
Mikor a néhány hónappal ezelőtti megkeresés elért, ezt az írást ajánlottam a régi osztálytárs figyelmébe – de azért mégis segítettem neki, megadtam a legutóbbi alkalom fő szervezőjének az elérhetőségét (ő a párhuzamos osztályba járt), illetve annak az egyetlen (!) volt osztálytársamnak a telefonszámát, akivel ma is rendszeres kapcsolatot tartok, s akiről tudtam, hogy – osztályunkból alighanem egyedüliként (!) – ott volt a 25. évfordulón. (No, nem nagyon örült annak, hogy a budapesti kezdeményezőt rászabadítottam; szervezést ő sem vállalt, maximum közvetítést, és azt, hogy ha összejön a dolog, akkor elmegy a találkozóra.)
Aztán nemrégiben itt az UngPartyban Pompéry Judit elgondolkodtató írását publikáltam az ő érettségi találkozójáról, és bár nem ingatott meg saját véleményemben, azt beláttam, hogy egyrészt osztálya válogatja, másrészt lehet az ilyesmi fontos is valakinek, főként akkor, ha kiszakadt abből a közegből, amelyben a többiek benne maradtak, vagy pedig ha hordoz magában valamilyen tüskét, tisztázatlanságot, ha valaminek a végére akar járni. Esetemben azonban nincs szó ilyesmitről: közvetlenül az érettségit követően jó ideig összejártam akkori barátaimmal, a hozzám közelebb nem állókkal is tartottam egy ideig a kapcsolatot, aztán fokozatosan eltávolodtunk egymástól, egyre kevésbé volt igényük nekik és nekem, hogy összejárjunk, találkozzunk. Ha akkor pár rövid esztendő alatt kiderült, különösebben nem érdekeljük egymást, más-más társaságot kerestünk magunknak, akkor most miért lenne értelme összeterelődnünk?
Mindezeket most azért írom, mert a szombati újságban megjelent a felhívás, a verbuváló hirdetmény: kik, hol, mikor, milyen alkalomból találkoznak, szeretettel várnak mindenkit stb. És nekem olvastán egy pillanatra újra végigfutott a hátamon a hideg, majd elégedetten nyugtáztam, szerencsére semmi sem kötelez arra, hogy odamenjek. És korábban összegyűjtött, kissé talán mondvacsinált kifogásaim helyett most sokkal egyszerűbben fogalmaztam meg magamnak, mi kelti bennem ezt az erős ellenérzést. Az, hogy nehezen viselem a kényszeredettséget és ki nem állhatom a mesterségesen előrángatott nosztalgiát. Amúgy sem vagyok nosztalgikus alkat, de ha már nagy ritkán emlékezni szottyan kedvem, akkor ezt nem évfordulókhoz és mások elvárásaihoz igazítom (na jó, megérkeztünk az ünnepekkel szembeni averziómhoz), és pláne nem kívánom köretnek a mások által hozzátapasztott elérzékenyültséget, éppen ezért berzenkedem az „És arra emlékszel, hogy…”-októl. Kedves sógornőmre is, akivel kései kamaszkoromban több éven át egy társaságban buliztunk, kirándultunk, lógtunk, utaztunk, időnként rájön az emlékezhetnék, de én bánatára alkalmatlan vagyok az elfogódott visszarévedésekre, a dolgokat a saját idejükben szeretem megélni. Ami fontos volt a múltamban, az most is itt van velem, belémépült tapasztalatként, tanulságként. Bármikor kész vagyok szembenézni vele, elemezni, értelmezni, összefüggéseit firtatni. De pusztán és öncélúan emlékezni, pláne az idő szépségtapaszaival meghamisítani — nem nekem való.

De hogy azért mégis, mégis hozzájáruljak valamivel ehhez a 30. évfordulóhoz! Előkerestem azon kevés írásaimnak egyikét, amely (nagyjából) iskolás emlékeimről szól (és akkor sem teljesen önszántamból, hanem volt iskolám fekérésére írtam). Mivel még jóval számítólépes korszakom előtt keletkezett, hát most szépen beszedtem a szöveget. És hogy érdekesebb legyen, hozzáfűztem tucatnyi 2004-es lábjegyzetet. A holnapi naplóm helyett majd ezt jelentetem meg itt.

Templomban lakik a maffia

Nagy Zoltán MihályVáratlanul meglátogatott Nagy Zoltán Mihály….
…Mondd, Zoli, szereted te a töklaskát, kérdeztem egy ponton tőle. Nagyon, mondta. Hát én meg nem tudom megenni, és mindenre ez a magyarázat. A különbség annyi, hogy én nem várom el tőled, azt szeressed, amit nem, te ellenben kifogásolod, amiért mást eszem. De ez a példázat sem sokat segített. A válaszaiból, érveiből kiderült, valóban úgy gondolja, nekik egy magasabb rendű igazság van a tarsolyukban, én pedig hatalmas tévedések közt élek, és olyan káros téveszmék terjesztésére adtam a fejemet, mint a liberalizmus.

Váratlanul meglátogatott Nagy Zoltán Mihály. Jobban örültem volna a jövetelének, ha nem hozott volna a fejében 3-4 féldecit. Talán még valami értelmes párbeszéd is kialakulhatott volna, ha jobban forog a nyelve, s ha jobb esélyét látom, hogy amit mondok, azt nem Mr. Alkohol tolmácsolja neki.

Barzsó Tibor biztatására jött el (s hívott fel telefonon előzőleg), a vodkák is nála szolgáltak inspirációul. Voltaképp egyetlen oka-indoka az volt látogatásának, hogy anyagot kérjen tőlem az Együttbe, erre az udvariassági tiszteletkör után nyomban rá is tért azzal, hogy ha nemet mondok, azonnal elmegy. Nemet mondtam, de maradt. Kérdezte, mi kifogásom van az Együtt ellen. Nem láttam túl sok értelmét, hogy fejtegetésbe kezdjek, inkább visszakérdeztem: egyetlen okot mondjon arra, miért kellene nekem abban a lapban szerepelni. Innen kezdve aztán kb. 40 percnyi fölösleges szócséplés következett elvekről, irányzatokról, minőségről. Többszöri unszolására nagyjából elmondtam, mi a bajom az Együttel és az értékrendjükkel: de hát ezt pontosan tudhatta. Válaszul kifejtette, márpedig egészen kitűnő kis folyóirat ez, én vagyok, aki tévúton jár. Ebben sem volt semmi új számomra.

Anélkül, hogy komolyan hihettem: felfogja a lényegét, két dolgot próbáltam vele megértetni. Az egyik, hogy én még véletlenül sem kívánom megszabni számukra, mit írjanak, hogy gondolkodjanak, milyen minőségeszményt kövessenek (míg ők folyamatosan elvárnák, hogy ebben én őhozzájuk igazodjak), csupán szóvá teszem, ami nem tetszik; a másik, hogy én kínosan vigyázok arra: ne ítéleteket mondjak, hanem véleményt nyilvánítsak, arra is külön ügyelve, mindig tudható legyen: ez egy író magánvéleménye, amelyet nem gondolok sem többnek, sem igazabbnak más véleményeknél. Ők ellenben folyamatosan többes számban fogalmaznak és ítéleteiket mint általános érvényű igazságokat nyilvánítják ki. Ezért aztán nincs sok esélye a párbeszédnek.

Mondd, Zoli, szereted te a töklaskát, kérdeztem egy ponton tőle. Nagyon, mondta. Hát én meg nem tudom megenni, és mindenre ez a magyarázat. A különbség annyi, hogy én nem várom el tőled, azt szeressed, amit nem, te ellenben kifogásolod, amiért mást eszem. De ez a példázat sem sokat segített. A válaszaiból, érveiből kiderült, valóban úgy gondolja, nekik egy magasabb rendű igazság van a tarsolyukban, én pedig hatalmas tévedések közt élek, és olyan káros téveszmék terjesztésére adtam a fejemet, mint a liberalizmus. Hát innen aztán nehéz lett volna folytatni.

De közbül még sok minden szóba került.

Megkérdeztem például, ugyan milyen érvek és bizonyítékok alapján kiáltottak engem ki irodalmi diktátornak; vajon nem az-e a diktátor legfőbb ismérve, hogy hatalma van; nevezné már meg, miben van nekem hatalmam. Hát igen, ezt vissza kellene vonni, mondta, holott vagy három éve folyamatosan ezt vagdossa a fejemhez magánlevélben és nyilvánosan egyaránt. De azért az nem szép tőlem, fejtette ki, hogy egy hozzám forduló poétának megírtam, rosszak a versei.

Hát igen, ilyen egy rettenetes diktátor vagyok.

Szóval nem adok anyagot az Együttbe, ez az utolsó szavam? – kérdezte. Zolikám, tártam szét a kezemet, hogy is adhatnék, hiszen mondtam, nem szeretem a töklaskát.


Hosszabb hallgatás után ma jelentkezett egyik régebbi szerzőm Beregszászból. Nagyon megfeküdte a gyomrát, amit a Kiskegyed írt egy cikkében Kárpátaljáról. Neki is ment rendesen. Szemléletével egyetértek, állításainak-cáfolatainak nagy többségével is, ám ezzel együtt azt hiszem, abban, hogy rólunk ilyen kép alakul ki a magyarországi bulvárújságírókban, azért nem kizárólag őket kell kárhoztatni, hanem jelentős részben magunkat is. A magyar ember ugyanis (kivált, ha kárpátaljai) két dolgot szeret igazán: panaszkodni és dicsekedni. S főleg akkor és azt, amikor és amire oka se nagyon van. Nos, a számomra jól ismert panaszáradatot már csak fel kell egy kicsit turbósítani, és készen is a magyarországi bulvártudósítás. Vagy ennél azért mégis bonyolultabb a dolog?

Templomban lakik a maffia

Nem tudom, más hogy van vele: én mindenesetre nem szeretem, ha a szülőföldemet, Kárpátalját pocskondiázzák. Igen, Kárpátalja Ukrajnában van (csak a gyengébbek kedvéért), s mint tudjuk: ez az állam nem a magas életszínvonallal vagy gazdasági fejlettségével tűnik ki más országok közül. Nevének hallatán inkább a „korrupció” és a „maffia” varázsszavak jutnak a külföldiek eszébe. Ez olyan nekünk, mint Magyarországnak a „gulyás” meg a „szép lányok” – ki-ki a maga kvalitásának megfelelő dolgokkal dicsekedhet s válhat híressé-hírhedtté ugyebár… S ez vonatkozhat így egy egész országra is.

Az tehát evidens, hogy országunk presztízse némi renoválásra szorul. Mindemellett az is tény, hogy anyaországi társaink némiképpen el is túlozzák a kárpátaljai kisebbség negatív helyzetét, isten tudja, milyen megfontolásból. Több tévéműsorban találkozhattunk már olyan „megrázó”, „könnyfakasztó” riporttal, mely nálunk készült a szegény éhező gyerekekről, akik buzgón zabálták a kamerák előtt az ingyenkaját – elnézést: segélyt – azt illusztrálandó, mennyire csodás élmény számukra az evés, miben csak pár évente egyszer van részük – ha rendes turista nénik és bácsik etetést tartanak. Olyan „élményekről” is hallottam több ismerősömtől, hogy megmutatták nekik magyarországi vendéglátóik – biztos, ami biztos –, hogyan kell a vécét lehúzni… Tőlem „csupán” olyat kérdeztek: ugye, nálunk az a diszkófény, hogy gyertya előtt színes üveget húzogatunk? Bár poénnak szánták, nem nevettem. Mindezek hatására az évek során arra a következtetésre jutottam: már nem okozhat meglepetést számomra senki ezzel a témával kapcsolatban. Tisztában voltam vele ugyanis, hogy ha asszociációs játékban kellene Kárpátaljához képzettársítaniuk magyarországi felebarátainknak valamit, akkor Etiópiát vagy a primitív törzsek utolsó valódi élőhelyét említenék elsősorban – már akik egyáltalán el tudnák helyezni Kárpátalját földrajzilag.

Történt azonban, hogy egy Pesten élő barátnőm hazatért Beregszászba, s kezembe nyomott egy Kiskegyedet, mondván: ezt látnom kell. Az a cikk, amit ebben a – június 1-jei – számban találtam Kárpátaljáról, már nekem is sok volt. Nem tudom, mi céllal íródott. Mi állt a hátterében annak, hogy ez a hazugságoktól és tévedésektől hemzsegő, maximális sarkítással és népmesékbe illő túlzásokkal élő, vérlázító kijelentéseket tartalmazó iromány megjelenhetett. A valóságalapja kevesebb, mint az X-akták történeteinek (igaz, van, aki azokat is elhiszi). Ismétlem: nem állunk gazdaságilag mi ideát, a „harmadik világban” olyan jól, mint az uniós tagságtól május óta örömmámorban úszó Magyarország. Útjaink kátyúktól hemzsegnek – ahogy ezt milliószor elpanaszolják az ide turistaként (vagy inkább seftelőként) ellátogatók. Sőt, továbbmegyek: éhes emberek is vannak mifelénk. De hogy még többet mondjak: időnként minden itt lakó ember megéhezik! S ilyenkor jön az a rész, hogy vesszük a kőbaltánkat mi, kárpátaljaiak, s levadászunk néhány mamutot (amúgy védett, de kit érdekel?), s azonmód, nyersen elfogyasztjuk. Ha valaki nem elég gyors, éhen is halhat… No de hadd idézzek magyarázatképpen (egyetlen betűnyi változtatás nélkül) az ominózus cikkből, melynek címe is sokatmondó: Kenyér lesz a benzinből.

„Egy svájci kalandvágyó csoport videofilmet forgatott kárpátaljai tapasztalatairól, benne a következő jelenettel: a vendégek beteg, magatehetetlen öregasszonyhoz látogatnak el, aki a beszélgetés során elsírja magát: »éhes vagyok«. Mire az egyik svájci megdöbbenve kérdezte: »hát miért nem tetszik enni?!«”

Már a kezdet is biztató. Igen, tényleg vannak öregek (és nem öregek), akik képtelenek kijönni havi jövedelmükből, s vannak olyanok is, akik éheznek. Na de ez ugye csak itt fordul elő? Magyarországon a nélkülözés – főleg nyugdíjas körökben – teljesen ismeretlen fogalom, nemde? A Fókusz és Aktív című műsorok nap mint nap mutatnak be nyomorúságosabbnál nyomorúságosabb emberi sorsokat (de most jut eszembe: ezt itt mi nem tudhatjuk, mert: mi is az a tévé?!). De ez még hagyján. Jöttek a jobb dolgok.

„Hosszan sorolhatóak azok a természeti csodák, történelmi emlékek, amelyek Kárpátaljára vonzzák a kirándulókat. Ám a valódi kuriózumokra áhítozó maga is nekivághat az útnak. Amit lát, tapasztal, azért Amerikában, mesterséges miliőben „túlélőturizmus” címen dollártízezreket kérnének… Hihetetlen, leírhatatlan, de ez most nem mese.

A fejlett államok örökké fogyókúrázó polgárai legfeljebb filmeken látnak éhezőket. Akik napokig, néha hetekig nem esznek eleget. Ukrajnában a jelenség szinte általános, itt a túlsúly is gyakorta a hiányos táplálkozás következménye: a gabonafélék, a zsír és a cukor az, amit meg tudnak fizetni a városiak. Az is milyen?! Az ungvári fogyasztóvédelmi főosztály vezetője állítja: tavaly a Kárpátalján értékesített élelmiszerek (liszt, kolbászfélék, tejtermékek) fele-háromnegyede nem felelt meg a minőségi követelményeknek.”

Mit is mondhatnék? Irigylésre méltó helyzetben vagyunk mi itt, hihetetlen és leírhatatlan környezetünkben, hiszen olyan helyen élünk szinte ingyen (csak rezsiért), amiért mások (értsd: civilizált, de néha kőkorszakra vágyók) hetente fizetnének dollártízezreket… Komolyabbra fordítva a szót: tehát itt az az általános, hogy az emberek hetekig nem esznek eleget. Ez kicsit szíven ütött. Az a furcsa, hogy amíg én itt leélt 26 évem alatt egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki ilyen szintű éhezésről panaszkodott volna, addig a cikket író Nagy Tünde Kárpátalján töltött egy-két napja során azt a konzekvenciát vonhatta le: ez a jellemző az országra. Vannak éhezők, ez igaz – de hol nincsenek?! A túlsúlyt sem firtattam volna túlzottan a helyében, mert a legfrissebb statisztikák szerint Magyarországon minden második ember ezzel a problémával küzd, s ennek (is) okán a halálozási világranglisták előkelő helyezettje az ország. Tehát mindegy, milyen vonatkozásban is említi az itteniekkel kapcsolatban e gondot: előbb nézzen körül odahaza.

Továbbá. Az élelmiszereink fele-háromnegyede – mondjuk ki – úgy, ahogy van, szar. Nemde? Hát én már akkor csak egyetlen apróságot nem értek (de ezt el lehet nekem nézni, egy ilyen helyen hol tanulhattam volna meg normálisan gondolkodni?). Ha annyira „minősíthetetlen a minőség”, akkor miért jönnek naponta több ezren át a magyar oldalról azzal a céllal, hogy egész csomagtartónyi élelmiszert hordjanak haza innen, ahol a legtöbb áru romlott és ehetetlen?! Nem bocsátkozom felsorolásba, mi mindent vesznek itt a határon naponta átkelők, de alkalmanként öt-hat bevásárlókosárnyi élelmiszerrel távoznak. Hadd idézzek egy itthoni lapból a határmenti övezet boltjainak „statisztikájából”: „Az áru 98 %-át a szomszédos országból érkezők vásárolják fel, esetenként akár 400-500 hrivnyát is otthagyva a pénztárnál. Az eladók szerint a „magyarok” mindenre vevők, ami csak mozdítható, avagy elfér egy személygépkocsi, furgon rakterében. Az egyik piaci édességstand eladója szerint forgalma május óta megtriplázódott. A magyarországi vásárlók alkalmanként 300-500 hrivnya értékben viszik portékáját. Élelmes szomszédaink egyes élelmiszerekből egyszerre több kilogrammot is felvásárolnak, amit aztán rokoni, ismeretségi körben felárral értékesítenek.” (Kárpátalja, 2004. júl. 2. szám) Kérdem én: akkor ki is eszik többet a „rothadó” áruinkból?

De nézzük tovább, hogyan is élünk.

„A falvakban egy árnyalattal jobb a helyzet, közel az erdő, az ad fűtéshez fát, biobogyót, gyümölcsöt, gombát. Csoda, hogy betegség tizedeli a népet?!”

Ezeknél a részeknél már istenigazából kezdett kinyílni a bicska a zsebemben. Közöltem falusi ismerőseimmel: nekik már jó, hiszen gyűjtögethetnek rőzsét, hogy amikor kemény mínuszok vannak, legalább ők túléljék, s hírmondónak maradjon valaki a kárpátaljai kisebbségből, nehogy úgy járjunk, mint anno a dinoszauruszok. S míg a rőzse ég a kunyhóik sárból döngölt padlatán, ők a kipusztulástól csöppet sem félve rágcsálhatják nyáron gyűjtött bogyócskáikat. De hát a betegségek! Azok bizony tizedelnek minket rendesen. Mire ezt az írást befejezem, talán engem is elvitt a kolera vagy a pestis, de mihozzánk már az is csak meghalni jön. Már nem titkolhatjuk tovább: az ebola is innen indult annak idején hódító körútjára. De azért le a kalappal a magyar állampolgárok bátorsága előtt: mindezek ellenére jönnek rendületlenül, nap nap után, a haláltól sem félve, egy ilyen monumentális betegségfarmra!

„A kórházakban, járóbeteg-rendeléseken tragikus a helyzet, gyógyszert, injekciót csak készpénzért adnak.”

Bezzeg Magyarország! A zökkenő- és csúszópénzmentes egészségügy birodalma! A tökéletesség etalonja ebből a szempontból is!

„Múltkor egy magyarországi kényszerült kárpátaljai orvoshoz, a »mivel tartozom«-ra a válasz: »kerítsen fehér köpenyt, kérem, nálunk kevés orvos, nővér tud szerezni«.”

Ha orvos lennék, én is csak fehér köpenyt kérnék fizetségül, jól jönne, hogy ne kellene állandóan azokat a béna ágyékkötőket használniuk, amelyeket a ledárdázott állatok bőréből készítenek. Bár ez egy különösen jól informált orvos lehetett, ha azt is tudta, hogy a fejlett országokban köpenyt viselnek a doktor urak.

„Kiút? Például a koldulás. Ad az ember, hogyne adna, de a beregszászi szurtos, rekedt gyerekek nem tágítanak, ha végre lelnek pár balekot: cirkalmas szólamok, műsírás, térden csúszás, cipősimogatás kilométereken keresztül. A baksison összeverekednek, aztán kezdik elölről a műsort.”

Szögezzük le: három-négy kolduló gyereket azonosítani a beregszászi gyerekekkel úgy általában olyan kaliberű kijelentés, amihez hasonlót az anyaországra vonatkozóan keresni sem akarok, mert sértő lenne – mint ahogy vérlázító az is, hogy így nyilatkozzon bárki is egy egész városról, ráadásul valótlan dolgokat állítva. Tény az, hogy összehasonlíthatatlanul gyakrabban találkoztam Pesten az aluljárókban koldusokkal, mint idehaza bárhol.

„Másik menekülési mód a benzinturizmus. Muzeális értékű (20-35 éves) óriás kocsik naponta jönnek-mennek a határon.”

Számoljunk csak kicsit utána: a határ melyik oldaláról jönnek többen és gyakrabban: az itteniek Magyarországra, vagy az ottaniak ide? Ismét egy idevágó mondat a Kárpátalja ugyanezen cikkéből: „Beregszászban… szombat-vasárnap több a magyar, mint a honi rendszámú személyautó”.

„És mint a világ minden táján, a tömeg egyetlen reménye: a szerencsejáték.”

Nézzük reálisan ezt a kérdést is. Hol találhatunk több játékgépet: Beregszászban, avagy Magyarország akármelyik apró településén? Hát akkor miről beszélünk?

„…a kishalak is úsznak az árral, »csalnak, sikkasztanak« – állapította meg a Kárpáti Igaz Szó.”

Igazi, jó, hírértékű kijelentés, a vérbeli profi újságírók így csinálják: mondandójuk alátámasztásaképpen kiragadnak valahonnan – akárhonnan – két szót egy lapból, s az máris őket igazolja.

„A kemény hideg nem csak a hajléktalanokat tizedeli – otthonaikban is megfagynak a távfűtésre vagy tüzelőre áldozni képtelenek.”

Na és persze azok, akik távol laknak az éltető gallyat és bogyót adó erdőtől. Szeretném tudni: ezeket az adatokat valamilyen belső hangok diktálták-e a cikkíró hölgynek, avagy az intuíciói ilyen fantasztikusak, de szívesen kezébe adnám az értelmező kézi szótárt a „tizedel” kifejezésnél felütve. Arról már nem is beszélve, hogy Kárpátalján elenyészően kicsi a hajléktalanok száma, mivel itt még nem dívik lakbérhátralék miatti kilakoltatás.

„Hol villany nincs, hol gáz, hol víz, gyakorta egyik sem. A vízhiány miatt napokig nem tisztálkodnak a családok, a csinos, divatosan öltözött fiatalok flakonnyi spray-jel próbálják pótolni a mosakodást.”

Ehhez végképp nem lehet sokat hozzáfűzni. Talán ott, ahonnan ő jött hozzánk „túlélőtúrázni”, az a megoldás párórás vízhiánynál, hogy nem mosdanak napokig: az itteniek inkább teleengednek minden erre használható edényt vízzel a kritikus órákra gondolva. Talán azért nem a Nagy Tünde által felvetett (és esetleg kipróbált) verziót művelik, mert a spray sem bokron, sem fán nem terem, koldulásnál meg csak baksist kapunk, nem dezodort.

S mindezek betetőzéseképpen csodás fotók innen-onnan, egyiken szekér, alatta a felirat:

„Muzeális érték és isteni csoda egyszerre egy ukrán autó: hörög, füstöl, de megy! A mély kátyúkat kizárólag az öreg Ladák járják. Ha nem telik benzinre, még mindig ott a ló. Falvakban, városokban kedvelt (?) közlekedési eszköz a szekér.”

Érdekes lenne utánanézni, Ukrajna mennyit ad el világviszonylatban luxusautókból – meglepő dolgok derülnének ki. A másik fotón egy templom, s alatta:

„Nem életbiztosítás a mesebeli paloták építéseinek körülményeiről beszélni – de érdeklődni sem.”

Hihetetlenül magas IQ-hányadost feltételez nemcsak a kép készítőjéről az aprónak nem nevezhető baki, de az újság olvasóiról is az, hogy egy kupolákkal, keresztekkel ellátott épületet minden további nélkül eléjük tálalhatnak kacsalábon forgó palotaként. Mindez azt mutatja be: itt tényleg nehézfiú-milliomosok élnek. (Praktikus: legalább hazaérve rögtön leimádkozhatják bűneiket.)

Összefoglalva: éhezünk és túlsúlyosak vagyunk, izzadságtól és dezodortól bűzlünk, romlott ételt eszünk, ezért lassan mind elhullunk, mint az őszi legyek, gyűjtögető életformánk még ad némi esélyt a természetes kiválogatódásban megmaradóknak, de azok is koldulnak, benzint hordanak és játékautomaták előtt ülnek, akik (egyelőre) túlélték járványos betegségeinket.

Szavakkal minősíteni mindazt, ami a Kiskegyed oldalain állt, nem lehet. Talán jobb lett volna, ha maradnak a fogyókúrás-recepteknél és horoszkópoknál – e „tényfeltáró” riportot látva úgy tűnik, az való nekik. Nem is az a baj, hogy egy ember így látja Kárpátalját, s mindezt még meg is írja. Sokkal inkább az, hogy akad lap, amely le is közli.

Azt mondják, ugyebár: nem szégyen a szegénység, csak kellemetlen. Talán mi, kárpátaljaiak is így éreznénk, ha mások nem tartanák elengedhetetlennek, hogy unos-untalan az orrunk alá dörgöljék csóriságunkat. Biztos, hogy a Kárpátalját „Ez is Európa” alcímen kiveséző írásban bemutatott problémák többsége létezik, de közel sem úgy és olyan szinten, amelyen ábrázolják. A sors furcsa fintora, hogy ugyanazon nemzetséghez tartozó emberek egymástól különszakadva így eltávolodhassanak mentálisan is, s mindkét fél büszke lenézésfélével tekintsen a másikra. Az anyaországiak valahogy úgy, hogy „szegény ruszkik”, mi meg azzal a jóleső érzéssel, hogy mi vagyunk az „igazibb” magyarok… Ki tudja, hol romolhatott el ez az egész, de már valahol a helyrehozhatatlansság felé tart. Mindegy, nem válthatjuk meg a világot, s bármennyire szeretném: nem közölhetem külön-külön mindenkivel: nem ősemberek által lakott vidékre tévedt, ha mifelénk jár. Talán majd egyszer, amikor hajlandó leszek a külföldi vendégek láttán abbahagyni a tűzcsiholást, lóabrakolást vagy szekérszerelést, elérem, hogy civilizált embernek tűnjek. De addig is: lóra, szekérre, testvéreim!