Csönge aranyérme

CsöngeCsönge, mint színjeles érettségiző, tegnap megkapta az aranyérmét. A városi átadó ünnepségre egyedül a nagyapja volt kíváncsi a családból, legszívesebben talán maga a kitüntetett is itthon maradt volna. (Emlékszem, ezzel nagyjából én is így voltam 31 éve; az érmemet azonnal át is adtam anyámnak azzal, hogy nekem ugyan nincs hol őrizgetnem; azóta is nála van.)

A dolog érdekessége, hogy a tanügy remek szervezése és időegyeztetése folytán az érmet voltaképp megelőlegezték, lévén Csönge angolból még csak ma vizsgázik. Bármilyen rosszul is szerepelne, csak jelest adhatnak neki. Már-már irodalmi nívójú abszurditás.

A Pilinszky-projektum

…végre nemcsak a honlapomon, hanem egy színvonalas folyóirat hasábjain is sikerült meghirdetni a Pilinszky-projektumomat. A januári két versközlés után kérdeztem rá a szerkesztőségnél, esetleg lennének-e partnereim a teljes irodalmi akció lebonyolításában; erre fogadókészség mutatkozott. Arra kértek, a tervezet hosszú és részletező leírása helyett egy rövid, tömör ismertetést írjak, ez el is készült (lásd alább), emellett leközölték az eredeti Pilinszky-ikerszonettet és az én sorozatom 2. és 3. darabját. Eddig tehát az első négy szonett jelent meg. Nem túl gyors tempó, 2-3 évig is eltarthat, amíg a 28 szonett közlésre kerül a Debreceni Disputában – de hát én is csak alig valamivel járok előbbre a munkában.

Pilinszky János a tömörítés mestere. Versei mintha a beszéd ősrobbanása előtt létezett végsűrítmények lennének: szavai eposzok és drámák premisszáiként hatnak, mintha bármelyikükből kilövellhetne az irodalom valahány bonyolult galaxisa.

Talán ez a példátlan feszültség adta, hogy Két szonett c. remekének sokadik olvasása közben felmerült bennem, két tizennégysorosa voltaképp olyan, mintha egy-egy mesterszonett lenne: nem önmagában álló egyszeri képződmény, hanem a „megelőző” 14 szonetten át variált képek és gondolatok végső konklúziója, összegzése.

Persze a „hiányzó” 2 × 14 szonett nem létezik, szóban forgó művét Pilinszky „egyszerű” ikerszonettnek szánta, tudomásom szerint soha nem is készült szonettkoszorút alkotni.

Mégis (vagy éppen ezért?) elhatároztam, a feltételezés alapján megkísérlem megírni a közbülső darabokat úgy, ahogyan azt a verstan megszabja: az egyes versek nyitó sorait egymás alá írva össze kell állnia a mesterszonettnek, ezen felül minden szonett záró sora egyszersmind kezdősora a következőnek.

Úgy is mondhatnám: minden Pilinszky-sorközt egy-egy új szonettel kell kitöltenem.

Célom: tisztelgés a költő személye és életműve előtt, továbbá bizonyítása annak, hogy műveinek tömörsége olyan mérvű, mintha mindenik valamely nagyobb alkotás esszenciája lenne. Ezen felül: kellő alkotói alázattal űzött költői játék, megfelelési kísérlet egy magam-támasztotta kihívásnak.

*

Kolos ma intézi az ideiglenes tartózkodási engedélye meghosszabbítását a következő tanévre; remélem, sikerül beadnia a papírjait, és semmilyen igazolás nem hiányzik majd. (Lehet, hogy az állampolgárság megszerzése, mint az illetékesek, még maga Gyurcsány is nyilatkozott erről, könnyített eljárás keretében vált lehetségessé, de annak elintézése, hogy Kolos jövőre is tanulhasson Veszprémben, semmivel sem lett egyszerűbb…)

Csöngének még két vizsgája van hátra, de már a Bp-i útjára készül: tegnap az interneten azt keresgélte, hol lenne a legegyszerűbb (és legolcsóbb) az érettségi bizonyítványát lefordíttatni és hitelesíttetni, ráadásul 5 példányban. Ugyancsak 5 példányban kell hitelesíttetnie az angol nyelvvizsgája másolatát, lévén öt helyre adta be az egyetemi jelentkezését, és mind az ötre hitelesített formában kell postán benyújtani. (Az eddigieket interneten, e-jelentkezéssel intézte, de ez a lehetőség csak egy bizonyos időterminusig volt adott; mivel ez lejárt, így most minden továbbit már postán és személyesen kell intézni; nem kevés utánajárás – és nem kevés kiadás.)

Nevicke

A vének tanácsa azt a döntést hozta, hogy Nevickén tartsuk meg a kibővített ünnepi családi ebédet. A helyszínhez érzelmes szálak fűzik az öregeket: valaha törzshelyünknek számított. Gyerekkoromban a családi kirándulások úgy festettek, hogy felkerekedtünk, kibuszoztunk Nevickére (néha kitaxiztunk – nagyon olcsó volt), röpke egy-két órácskát töltöttünk a folyóparton, a nagyréten napozással, fürdéssel, aztán apu alig várta, hogy felöltözhessen, megköthesse a csokornyakkendőjét – és gyorsan mentünk ebédelni.

Megírtam és ma elküldtem a Mozgónak a soron következő havi naplót, tegnap elküldtem Kukorellynek néhány verset (az Irodalmi Jelen részére), tegnapelőtt Vass Tibinek egy képverset… Másegyében is dolgozgattam, pedig nem éreztem magam valami fényesen az elmúlt napokban: fejfájás, émelygés, általános rosszullét; szerencsére elmúlt. (“Férjét múló rosszullét fogta el; hová temessük?” – Hacsek távirata a frissen megözvegyült feleségnek.)

*

Tegnap megjött a Bárka, benne Éva új novellája és Dérczy Péter kritikája Éva könyvéről. Ez már a nyolcadik komoly értékelés a Tojásurásról, igazán szép szakmai visszhang! (A folyóirat Penckófer János 2 versét is közli.)

*

A család anyu 80. születésnapjára készül. A vének tanácsa azt a döntést hozta, hogy Nevickén tartsuk meg a kibővített ünnepi családi ebédet. A helyszínhez érzelmes szálak fűzik az öregeket: valaha törzshelyünknek számított. Gyerekkoromban a családi kirándulások úgy festettek, hogy felkerekedtünk, kibuszoztunk Nevickére (néha kitaxiztunk – nagyon olcsó volt), röpke egy-két órácskát töltöttünk a folyóparton, a nagyréten napozással, fürdéssel, aztán apu alig várta, hogy felöltözhessen, megköthesse a csokornyakkendőjét – és gyorsan mentünk ebédelni a “Pali báci kocmájába”. A kifejezést még selypes koromban én adtam annak az étteremnek, amelynek belső terét Pali bátyám és művésztársainak sgrafittói díszítették, s amelyet még készültében módunk volt megismerni, lévén többször is meglátogattuk az állványokon hetekig naphosszat munkálkodó nagybátyámat. Amikor megnyitották az éttermet, első vendégek voltunk, és jártunk is bele vagy 25 éven át. Nos, a rövid fürdőzés után itt aztán minden alkalommal elég hosszan elebédelgettünk a népi táncot lejtő két hatalmas fali figura alatt, apu igazán elemében volt és minden percét élvezte az alkalomnak (nem úgy, mint a vízparton). Én kevésbé, mert fürödni jobban szerettem, mint enni, és étel sem mindig volt kedvemre való. Ebéd után aztán általában felmentünk a várhoz, és ahogy leértünk, indultunk is haza. Gyakran kijártunk akkor is, amikor már vagy még nem volt fürdőzős idő; ilyenkor egyenest a “kocmába” vitt az utunk. Bizony, nem egyszer még télen is… Így hát a “menjünk ki Nevickére” a legszokványosabb vasárnapi kijelentésnek számított egy emberöltőn keresztül családunkban, s még a gyerekeink megszületése után is gyakran elhangzott nagyapai részről. (Legénykoromban én az öregek nélkül is rengeteget nevickéztem barátaimmal, később saját családommal is sokszor kiruccantunk, de ilyenkor valóban a part és a víz volt a célpont, nem az étterem.) No, aztán a 80-as évek végén, 90-esek elején Nevicke is lezüllött, az evős-ivós helyek megszűntek vagy üresen pangtak, a “Pali báci kocmája” is évekig zárva volt; leszoktunk a látogatásáról – de persze ebben az is benne van, hogy az öregek valóban öregek lettek.

Most azonban felébredt bennük a nosztalgia. Ha már úgy döntöttünk, hogy étteremben legyen a születésnapi ebéd – akkor Nevickén.

Éva és apu a minap kimentek felderíteni a terepet. Alig indultak el, amikor Csönge itthon kibökte: de hát a Camelot fent van a neten. Mert hogy a “Pali báci kocmája” épületében ezen a néven évek óta szuperelegáns szálloda működik, az összes luxusszolgáltatással. A lovagteremnek berendezett étterembe persze nem illettek a szocreál és folklór házasságából született sgrafittók, nyomukat sem látni, ízléstelen giccsek kerültek a falakra (no nem mintha azok a régi alkotások a dekorációs művészet csúcsait ostromolták volna – de az idő és a nosztalgia persze megszépítette őket). Mindez aput eléggé rosszul érintette, de az asztalt csak lefoglalták vasárnapra – ha nem is falon néptáncoló figurák alatt.

*

S ha már a családról… Betűzök ide pár jól sikerült képet ivadékainkról. Kolos a startlap.hu csapatával vett részt a külsős szerkesztők számára rendezetett szokásos évi bulin, ezúttal Budaőrsön. Fürőzésre az idő kevéssé volt alkamas, így mással ütötték el az időt – és a labdát.

Egyébként mindenből levizsgázott, ezzel befejezte második egyetemi esztendejét Veszprémben. Én jobban megkönnyebbültem, mint ő!

Csöngének pedig még két vizsgája van hátra az érettségihez. Az alábbi fotó még a ballagása napján készült, a képen is látható barátja, Vitalij, most hozta el.

Szép dolog a fiatalság, hiába! Hát még a szerelem!

Szabadság a hó alatt

A Kárpáti Igaz Szó munkatársainak, úgy tűnik, gyenge pontja a klasszikus magyar irodalom. Kőszeghy Gondola a fenés lapszusa után most Nigriny Szabolcs nyúlt mellé. Cikkének ezt a címet adta:: Parázs a hó alatt, és az első mondata így hangzik: “Nem véletlenül kölcsönöztem Jókai Mór egyik regényének a címét.” Nos, lehet, hogy nem véletlenül, ám nyilvánvalóan hibásan. A nagy magyar mesemondónak ugyanis nincsen ilyen regénye. Amit ő írt, annak Szabadság a hó alatt a címe és mint köztudott, Puskinról és az orosz dekabristákról szól, akik a szibériai száműzetésben úgymond a hó alatt is őrizték a szabadság eszményét. Nigriny cikke ellenben az ungvári terménypiac területének felosztása körüli csetepatékat idézi, amit még gyöngéd erőszaktétellel sem lehet Jókai regényével vagy annak címével összefüggésbe hozni. Az újságíró szerint ez a piactörténet “sok mindenről szól. A felújítás csak kézenfekvő ürügy, a felszín alatt sokkal keményebb dolgok, érdekek húzódnak meg. Jelesül: a területért, pontosabban a területekért folyó harc. Stílusosan szólva, izzik a föld a hó alatt.” Stílusosan? Hát ez bizony még Jókai nélkül is eléggé zavaros kép (voltaképp mi is húzódik meg? és mi is izzik: a parázs vagy a föld?), és alighanem még az “ég a talaj a lába alatt” képzete is belejátszik.

Egyébként sejtem, honnan szedte a szerző a nem létező Jókai-címet. A 70-es években Balla Lászlónak megjelent egy Parázs a hóban c. novelláskötete. Nigriny Szabolcsnak bizonyára ez csengett a fülében, és egyszerűen kontaminálta a két címet. Egyszerűbb, mint utána nézni. De legalább Gortvay Erzsikét felhívhatta volna. (vö. ezzel a jegyzettel)

(Olyasmi ez, mintha valakinek derengene a Halál Velencében meg A velencei kalmár és így kezdené cikkét: A KALMÁR VELENCÉBEN – nem véletlenül kölcsönöztem a címet Thomas Manntól… Különben játéknak sem rossz: Pantaleón és a varázsló. Az öreg halász és Margarita. Mario és a hölgyvendégek. Lehet folytatni…)

Egyébként pedig tévedni természetesen emberi dolog, és az újságíró is ember. Csak azt nem tudom, miért van a KISZónak magyar szakos, egyetemen is előadóként működött olvasószerkesztője. A bölcsész szerkesztőségvezetőkről nem is szólva.

*

Csönge tegnap Nyíregyházán nyelvvizsgázott; csak 3 hét múlva lesz eredmény, addig nem tudhatjuk, sikerül-e. Ma este érkezik haza. Kolos meg csütörtöktől itthon van, kihasználva az ünneppel megtoldott hétvége minivakációját. Tegnap szaunában múlatta az időt barátaival. tovább is van, mondom még

Könyveim

Készítettem egy könyveimet bemutató oldalt.

Itt található: KÖNYVEIM

<< a link eredetileg egy azóta megszüntetett webhelyre mutatott régi rendszeremben; 2016-ban a linket átirányítottam a megfelelőbb címre.

A kis könyvbemutatók alatt ezt a szöveget helyeztem a weboldal készítésekor (kb, 2012-ben):

A magát piréz identitású posztumusz írónak nevező Balla D. Károly 1957-ben született Ungváron (Kárpátalja, jelenleg Ukrajna), ma is itt él családjával. Író, költő, publicista, irodalomszervező, szerkesztő, blogger. Szülővárosának egyetlen magyar iskolájában érettségizett és folytatott egyetemi tanulmányokat, közben volt illegális távírdász, segédlaboráns, kiadói korrektor és szerkesztő. 1989-től szabadfoglalkozású. Folyóiratok (Hatodik Síp, Pánsíp), kiadói műhelyek (Galéria, UngBereg) alapítása fűződik a nevéhez, több társadalmi és szakmai szervezetben töltött be vezető szerepet, majd fokozatosan kivonult a közéletből és hosszabb ideje nem vesz részt pátriája kulturális életében sem. Meglehetős elvonultságban él, de intenzív internetes tevékenységet folytat. Írói weboldalain, blogjain napi rendszerességgel publikál, közismertek irodalmi projektumai és webes interakciói. 1973-tól publikál, művei több mint 20 önálló könyvben jelentek meg. József Attila-díjas.

Tolószék-premier

Ez én lennékTegnap Papp Z. Attila elküldte a beregszászi előadásom közben készült fotókat. Sajnos az, amelyiken a kivetített honlapom látható, kevésbé sikerült jól, nehezen kivehető, de azért (kicsit feljavítva) mégis betűzöm az arányok érzékeltetésére (nekem ugyanis nagy élmény volt ekkorában látni). További érdekesség: a képek megörökítik tolószékem hivatalos idegen helyen (nem lakásban) történt debütálását is. — (elévült linkek utólag törölve – 2016)

Meg-meglódulni látszanak a hosszú hónapokra leülő ügyek is. A kiadói műhely, amelynek még a nyáron benyújtottam új esszéket tartalmazó „Félmúlt, féljelen, féljövő” című könyvem tervezetét (és eddig nem nyilatkozott), most, úgy fest, elkötelezi magát a kiadás mellett, de a szokásos módon ehhez igyekszik pályázati támogatást is elnyerni, így megsürgetett: január végéig nyújtsam be a komlett kéziratot. Ennek semmi akadálya, az anyag már 2003-ban készen volt, amikor is a Kriterionnál itthoni jóakaróm megfúrta. Persze most majd beleteszem a legújabbjaimat és kiveszek párat a régebbiek közül, így talán egységesebb, erősebb lesz a remélt kötet. Az az igazság, hogy ritkán árt meg egy efféle válogatásnak, ha egy-két évig elfekszik a szerzőnél… Milyen jól jártam volna, ha pl. első verseskötetemet is megfúrja valaki 79-ben…

Csernicskó István látogatása (Fábián „Zolika” kíséretében, akit utoljára kisgyerekként láttam). Lizanecnél járt a szomszédban, beugrott, hozott egy-egy példányt Anikóval közösen írt két legutóbbi könyvükből. Az újabbikban örömmel fedeztem fel Istvánnak azt az írását (pontosabban annak egy továbbfejlesztette változatát), amelyet eredetileg internetes konferenciánkra készített előadásként (lásd), erre utal is egy jegyzetben. (De megjelent benne az a közös tanulmányuk is, amelyet én válogattam bele az Irodalmi Jelenben közreadott összeállításba: lásd). Hiúságomat persze az is meglegyezte, hogy itt-ott felbukkan a nevem az irodalomjegyzékben. [Beregszászi Anikó és Csernicskó István: …itt mennyit ér a szó? – Írások a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatáról.] Egy kicsit végre beszélgetni is tudtunk.

Tegnap Papp Z. Attila elküldte a beregszászi előadásom közben készült fotókat. Sajnos az, amelyiken a kivetített honlapom látható, kevésbé sikerült jól, nehezen kivehető, de azért (kicsit feljavítva) mégis betűzöm az arányok érzékeltetésére (nekem ugyanis nagy élmény volt ekkorában látni). További érdekesség: a képek megörökítik tolószékem hivatalos idegen helyen (nem lakásban) történt debütálását is.


Bárdi Nándorral


A hallgatók egy része, az első sorban Temető Krisztina


Kérem, a kárpátaljai magyar irodalommal az a helyzet, hogy…


Az UngParty Főbejárata – falnyi méretben

Beregszászban

Tegnap eléggé kellemes volt a beregszászi találkozó. Bár abban állapodtam meg Bárdi Nándorral, hogy majd valamiféle beszélgetést folytatunk az előre egyeztetett témákról, végül mégis inkább előadás-szerű lett a szereplésem, több mint két órán keresztül nyomtam a szöveget a nagyrészt ifjú pedagógusokból és diákokból álló hallgatóságnak. Idehaza elég sokáig mérlegeltem, vajon célszerű-e ezeket a kényes kérdéseket (a „szovjet magyar” mentalitás szerepe művelődési életünk kialakulásában; a Forrás; az én kivonulásom a közéletből…) részleteznem, avagy inkább burkoljam a véleményemet altalános, inkább elvi, semmint konkrét helyzeteket és személyeket érintő fejtegetésbe. Végül aztán úgy döntöttem, miért kellene a képzésben részt vevő kárpátaljai fiatalok előtt kevésbé szókimondónak mutatkoznom, mint írásaimban, miért, ki előtt kellene óvatoskodnom: ha ez a téma, hát ne kerülgessük. Így hát ugyanazokat a meglátásaimat mondtam, mint amiket az utóbbi években megírtam. Aztán az utolsó harmadban áttérhettem honlapom bemutatására: a projektor mozivászon-méretben vetítette ki az oldalaimat, meglepő volt ekkorának látni.

Az előadás után többen is dedikáltatták velem a magukkal hozott könyveimet; ezen egy kicsit meg is lepődtem, de persze jólesett.

Ezek után még a szervezőkkel ebédelni mentünk négyesben (Bárdi Nándor, Papp Z. Attila, Éva, én) és nagyon jóízűt beszélgettünk. Nándi még irodalmi „titkomba” is belekérdezett: egy novellám olvastán a szereplőkben valós személyeket vélt felfedezni. Nem teljesen véletlenül.

Finomat ettünk; Éva töltött pulykamellet, én sült pontyot. A halételekkel óvatos vagyok, és elég gyakran megzavarja az élvezetemet a jellegzetes „pocsolyaíz”, amit a tóban tenyészett friss halakon és a fagyasztott tengerieken egyaránt érezni szoktam. Picit tartottam hát a beregszászi pontytól, de kifogástalan volt, remekül ízesítették és átsütötték.

*

Elkészítettem a Mozgónak a decemberi-januári naplót. Remélhetőleg ezúttal nem marad ki… Az archívum rendezésében pedig eljutottam a szerzőkig; nagyjából abécé-sorrendben haladok, de azokat veszem előbbre, akiknek az anyaga amúgy is összefüggőbb, illetve több alagységnek (Pánsíp, Szalon) is részét képezik.

Száznál is több szerzőtől publikáltam anyagokat az elmúlt bő négy évben, így ha 2-3 naponta eggyel elkészülök… Bikácsy Gergely után most Bagu Laci anyagait vettem sorra, és belinkeltem a legutóbbi kötetét (ezt digitális könyvként azon frissében feltettem annak idején), illetve az erről írt recenziómat; utóbbit egyben elhelyeztem személyes irattáramban a Kettenklub rendszerében. Lásd (javított link – 2016): Istenhez hanyatló árnyékszéken avagy Afrika bennünk van.

Éva kenyeret sütött

kenyersutes

Ferenczy Noémi: kenyérsütés (akvarell)

Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni…

2005 első naplóbejegyzése

Lassúdad évkezdés, lustácska napok. Tegnap és ma: a 2004-es Pánsíp Szalon fontosabb oldalainak az „újraalkotása”, elhelyezése a Kettenklub rendszerében – holnapra talán ebben a formájukban is elérhetővé válnak a legutóbbi interakciók. Ma a publicisztikai e-book-sorozatom első darabjához kellene megírnom az előszót – egyelőre hozzá sem fogtam, inkább a honlapot bütyköltem. Egy kis kedélytelenség is eluralkodni látszik rajtam.

*

Ünnepi jókívánságok, levelek, telefonok; a gesztusok mellett pár új hír, kisebb beszélgetések. Jóskát kínozza a gyomorfekélye, Ildikó munkahelyet vált. Dóra nehezményezi, hogy az archívumból nem lehet elérni az Alkarpatraz-t. (Megoldottam.) Tibor bá’ rákérdez: olvastam-e a legutóbbi Együttet. Nem olvastam. Kérdezem, ez hanyadik tavalyi szám. A harmadik. Én bizony az előzőt sem láttam, és a 2004/1-esbe is csak a neten böngésztem bele még tavasszal. Elgondolkodom a dolgon. Igen, teljesen megszűnt az igényem arra, hogy „itthoni” irodalmat vegyek magamhoz. Azelőtt nem jelenhetett meg olyan sor íróinktól, amit, akár többször is, el ne olvastam volna. Ismertem minden új munkát, bárhol is jelent meg, ambicionáltam, hogy hozzájussak. Még a nagyon rossz regényeken (pl. Szöllősy) is átrágtam magam és a teljesen érdektelen vagy dilettáns verseket sem hagytam ki (mondjuk Zseliczki, Balla Teréz, Demján Miklós). Talán Weinrauch Katalin volt az egyetlen, akit egy idő után elvből nem olvastam, de őt is csak azért, mert az írásait a legnagyobb jóindulattal sem tudtam irodalomnak tekinteni. Aztán sorra értek a negatív hatások. Ígéretes fiataljaink elköltöztek, s nekem látnom kellett VFL és Füzesi amúgy sem túl tágas költészetét beszűkülni, Horváth Sanyi ki sem bomlott prózáját kocsmai monológokká degradálódni. A végső kiábrándulást NZM minden tőle elvárható minőséget alulmúló kisregénye és Fodor Géza azelőtt általam is a legmagasabbra tartott költészetének elkeserítő visszafejlődése eredményezte. Még megírtam a Sáskajárás után c. opuszomat – de ezzel meg is szűnt az érdeklődésem a kárpátaljai magyar irodalom – mint olyan – iránt. Az ember egy ideig riogatja magát a rosszal, a silánnyal, a folytonos újraközlésekkel, a szerkesztetlen könyvekkel, kötelességének érzi, hogy véleményt alkosson róluk, és észrevételeinek a nyilvánosságra hozatalával talán hozzájáruljon valami egészségesebb szemlélet, nagyobb műgond, kiteljesedő alkotásmód kialakulásához. Aztán belefárad, beleun, és megérti, hogy teljesen fölösleges erőfeszítés a hibákra és gyengékre rámutatni: épp ez ellenkezője történik annak, amit elérni szeretne.

Így hát, Tibor bátyám, nem, bizony nem olvastam az Együttet, és mivel a kiadóknak-szerkesztőségeknek eszükben sincs elküldeni újdonságaikat (persze a szerzőknek sem), így az utóbbi időben már semmilyen erőfeszítést nem teszek, hogy a megjelent kiadványokat megszerezzem. Ámbár az Igaz Szó jár, mégse nagyon nézek bele a Hóvégékbe.

*

Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni. Délelőtt kint volt a városban, de csak egyetlen helyen árusítottak kenyeret, ott pedig négy tömött oszlopban tolongtak a sorban állók, így eldöntötte, hazajön, begyúrja és megkeleszti a tésztát, kemence híján beveti a sütőbe. Épp most kezdtek el terjengeni a semmi máshoz nem hasonlító illatok. Talán ez jobbra fordítja kicsit nyomott hangulatomat.

Déry-díj

Keresztury, Berniczky, GrecsóKeresztury, Berniczky, Grecsó – mint díjazottak. Réz Pál, Lator László, Závada Pál – mint kurátorok… Egy szerény, meghitt, csendes ünnepség…

…A múlt héten voltunk Pesten a Déry-díj átadásán, István fotózott is, de az ott  készült felvételekből csak most tudtam elkészíteni az oldalamon látható gazdag összeállítást. [Ugyanitt közlöm egy fonikus költeményem előkészületeinek dokumentumfotóit.]

Most lett időm arra, hogy a Bp-en töltött néhány napra visszanézzek és az ott készült fotókat beszerkesszem. Először is idetűzőm a NOL-os távnaplóba írt érdemi részeket, hadd legyenek meg itt is ezek a szövegek:

okt. 15.:

Tegnap szerencsésen megérkeztünk Istvánékhoz.
Előtte épp annyit álltunk a határon, mint amennyi idő alatt aztán Záhonyból eljutottunk Budára. Jól indult az átkelés, de bent az ukrán vámterületen aztán lelassult, majd befagyott a sor. Vagy egy óra hosszat tapodtat sem mozdultunk. Ilyesmi azért az utóbbi időben ritkán esett meg velünk. Miután végre kezelték az útlevelünket, félreállítottak egy külön sorba. A többi megindult, a miénket pedig nem engedte tovább egy határőr. Na, adtam én neki hideget, meleget. Addigra jó ideges lehettem, üvöltözve fenyegettem, és azzal vádoltam, hogy persze, a haverokat engedi, meg azokat is, akik odanyomják a pénzt. Láttam ám! Azonnal mondja meg a nevét, újságíró vagyok, megírom, hogy micsoda disznóságok zajlanak itt. Meglephette a dolog (ahol 100 átkelőből 99 gázolaj-csempész, ott ritka az ilyen hangnem. Kezdte mondani, hogy a magyarok átszóltak, „eltört” a komputerrendszer, ne engedjenek át ukrán rendszámú kocsikat, mert nem tudják regisztrálni. De én ordítottam tovább, amíg fel nem engedett a hídra. Újabb óra alatt át is értünk… Az EU-határt őrző húszévesforma útlevélkezelő így szólította meg Évát: „Szevasz. Hová utaztok?” Mivel a dühömet a túloldalon már levezettem, ezen csak kuncogni tudtam. Máskor még azt is kikérem magamnak, ha a keresztnevemen szólítanak.
De Éva is kitett magáért, ő meg a bunkó és szemtelen vámost döfte le.
Rég jöttünk át a határon, elszoktunk a megaláztatásoktól…

Ma sűrű és eredményes napunk volt/van/lesz, előbb ügyintézés hosszan és fárasztóan (oh, bürokrácia!) – de kibírtam. Aztán egy nagyon normális, közvetlen ünnepség keretében Éva harmadmagával átvette a Déry-dijat. (Erről, István fotóinak hála, otthonról hosszabb képes beszámoló). Este pedig Lőkös Ildivel találkozunk itt, Istvánéknál, akik még a vendégeik vendégeit is szívesen látják. Kolos is itt van már Pesten, holnap együtt utazunk Veszprémbe.
Tűrhetően bírom a gyűrődéseket.

okt. 16.:

Tegnap hosszan, szinte éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Ildikó csak egyedül tudott eljönni (Lacival telefonon üdvözöltük egymást), de így sem tudtunk a témákból kifogyni. Kicsit késett, s amíg vártuk, Istvánéknak elmeséltük, hogyan alakult ki a két család barátsága, nagy nosztalgiával adtuk elő a néhány éve már új sztorikat sajnos nem produkáló, legendás emlékű papa, Lőkös Zoli bácsi történeteit.
Ildi persze olyan, mint mindig, pörög-pezseg, ezer dologban benne van, kész csoda, hogy ráért. Épp most telefonált a háziaknak, hogy nagyon jól érezte magát.
Ma Kolossal Veszprémbe. Oda ő vezetett, sajnos zuhogott az eső, de nem annyira, mint visszafelé, amikor már persze Éva. Szinte állt a víz az autópályán.
Holnap padig már hazafelé, remélhetőleg jobb időben.

A díj-átadási ünnepséget Évára való tekintettel nem részleteztem, most is csak annyit: olyan volt, mintha neki találták volna ki: semmi protokoll, semmi felhajtás, Réz Pál közvetlen és természetes szavai (amolyan kétperces laudációk), gyors átadás, pár fotó… Azért arra is jó volt az alkalom, hogy a Nagy Öregekkel (Réz, Lator) és a két díjazottal (Grecsó, Keresztury) pár szót válthatott, és nekem is jólesett kollégákkal találkozni.

Másnap, utolsó budai esténken (miután megjöttünk Veszprémből) nagyon jót szórakoztam István szintetizátorával (mutatják a képek is…). Ki is találtam hozzá egy megfelelően nagyzoló képszöveget.

17-én, vasárnap zuhogó esőben autóztunk hazáig. Amíg Éva bement a nyíregyházi Tescoba, én végigtelefonáltam néhány barátot, ismerőst. Amolyan tisztelgő hívások voltak, s mentegetőzés, amiért találkozni most velük nem volt módunk.

Az egész utazásra és ottani napokra visszatekintve: előzetes félelmeim ellenére minden jól sikerült, Gátiék egyre családiasabb vendéglátásának is köszönhetően nagyon jól éreztük magunkat, és az én járókeretes szerencsétlenkedésem sem okozott nagyobb gondot. Még magamnak sem.


Réz Pál, a kuratórium elnöke


Lator László, Závada Pál kurátorok


Réz Pál átadja a díjat; a háttérben Lator László


Éva „újra körünkben”


Ilyen egy friss Déry-díjas


…és ilyen három: Keresztury Tibor, Éva, Grecsó Krisztián


„Én nem is tudom, miért kaptam”




Arcok: Grecsó Krisztián figyel; Réz Pál szúrósan néz + Éva haja; Keresztury Tibor még Grecsónál is jobban figyel; az elégedett férj feleségével; Lőkös Ildi derűsen mereng; Lator László elmélyül


Keresztury valami humorosat mond


Békés Pál, Réz Pál, Gyertyánfy Péter (a kuratórium titkára), Éva, Lator László

Gáti István

felvételei



NAGYSZABÁSÚ FONIKUS KÖLTEMÉNYEMHEZ KÉSZÍTEK ZENEI ALAPOT


Látod, Évikém, ehhez a billentyűhöz most hozzárendelem a frekvenciamodulációt


Ez a kromatikus hangsor képezi az alapmotívumot


Ezzel az akkorddal itt polifonikussá és atonálissá teszem a hangzást


és ezzel a dzsesszes futammal megbontom a szekvenciákat.


Még ide egy kis kódát… És akkor most átállok lejátszásra, halljuk, mit műveltem.


De jó!

Én máris élvezem!

Dokumentálta: Gáti István:

kishúgom Izraelből

Pár napig nagyon csendes volt ház: anyuék Baján, Kolos Veszprémben, Csönge Tatán egy sportversenyen. Talán húsz éve is annak, hogy Évával kettecskén lettünk volna itthon. De holnaptól nagyüzem: Bátyu meghozza az Öregeket és Kolost, aki Cegléden csatlakozik hozzájuk. Ha, mint rendesen, bátyám unokája is becsöppen, akkor szombat-vasárnap nyolcan leszünk ebédkor az asztalnál.

A Szembesülés és más megírandóim miatt gyérültek meg ennyire naplóbejegyzéseim, valamelyest az Ungparty-frissítések is. Hiába, ha záros határidőn belül újra le akarom zárni a regényemet, akkor napjaim nagy részét ennek a néha már unt-gyűlölt szövegnek a további bütykölésével kell töltenem. A napokban elég jól haladtam, ezért számolok be most lazításként pár dologról.

István (Csernicskó) már többször jelezte: kutatási célból szükségük lenne munkáim digitális anyagára, beleértve mind a szépirodalmi, mind egyéb írásaimat. A kárpátaljai magyar írásbeliség szövegkorpuszát állítják össze, így gyakorlatilag minden elérhetőt-megszerezhetőt feldolgoznak és beviszik egy adatbázisba. Hozzájárultam ahhoz, hogy a honlapomon meglévő anyagokat begyűjtsék, de mivel ott közel sincs meg minden, így a minap CD-re írtam öt könyv teljes anyagát; két szimpatikus fiatalember jött érte a Főiskoláról (mindketten tanársegédek), kicsit el is beszélgettünk, kérdezgettük őket munkájukról.
Elég érdekes belegondolni: regényem, novelláim, verseim, esszéim, színdarabjaim minden egyes szava mostantól szerepel majd ebben a hatalmas állományban, s kutató nyelvészek számára nyersanyagul szolgál.

Tegnap: egyetlen édes unokatestvérem látogatása.

Pali bátyám igen hamar elvált lembergi első feleségétől. A mamánál maradt, nálam alig idősebb kislányával az ő kapcsolata is szinte megszakadt, gyerekkorunkban mi is csak nagy-nagyritkán találkoztunk. Juliska Lembergben nem tanult meg magyarul, én meg iskolás korom előtt szót sem értettem semmilyen más nyelven, így még az évi 1-2 találkozás során sem alakult ki köztünk semmilyen kapcsolat. Később, felnőttként se nagyon. Nyilván az igény kölcsönös hiányában. Pedig közös érdeklődésünk lehetett volna, Juliska zenész, zongorista, és nekem ifjú koromban éppen hogy zongorista lányok voltak az itthoni barátaim. Mégis, amikor ungvári látogatásai során (anyjával vagy nélküle) kötelezően hozzánk is elhozta a nagybátyám, én inkább feszélyezettséget éreztem, semmint a közeli rokon megjelenése iránti örömöt.
Juliska lembergi zsidó fiúhoz ment férjhez, kislánya született. Nem bízva a független Ukrajnában, a kis család nem sokkal később kivándorolt Izraelbe. Mire teljesen beilleszkedtek és megteremtették az egzisztenciájukat, mire Alexandra (Szása) is felcseperedett, a férj tragikus hirtelenséggel meghalt; ők maradtak.

Csönge, Alexandra, Juliska

Csönge, Alexandra, Juliska

Tavalyelőtti látogatásukkor éreztem először irántuk valamiféle rokoni vonzalmat. Lehet, hogy ebben benne volt a szánalom az özvegy és a félárva iránt, de talán inkább az ifjú leány közvetlensége, kedvessége hatott rám. Juliska afféle morcos-mogorva, a világra kicsit mindig neheztelő, sértettnek látszó szláv nőtípus (félmagyarsága ellenére); én soha nem tudtam az ilyenek iránt feloldódni, megriaszt a lefelé görbedő ajkuk, szúrós tekintetük, tartózkodásuk, visszafogottságuk, valós vagy mutatott keserűségük. Az akkor 16 éves Alexandránál ellenben szó sem volt ilyesmiről; azonnal be is lopta magát a szívembe. Két év után most újra meglátogattak bennünket, és mintha a kishúgom az unokatestvérem iránti feszélyezettségemet is feloldotta volna: kifejezetten élveztem a néhány együtt töltött órát, és amikor elváltunk, most először talán „a vér szava” is megszólt bennem.