Rászoktam az őszinteségre

K. Tibor levele: valószínűleg igazam van a kárpátaljai magyar irodalom jelen állapotát illetően (Sáskajárás után c. írásomban), de vajon hány új „barátot” szerzek egy ilyen cikkel? Válaszom: „Hát persze-persze: igazad van. De ezt az utat választottam…

Igen, jól sejtettem: a szombati KISZó bőséges terjedelemben traktálja Gajdos budapesti sajtótájékoztatóját, de másutt is szekerezget a lap a KMKSZ-en és a Főiskolán; szokás szerint nem alaptalanul, de nem feltétlenül szimpatikusan. Kőszeghy pedig örülhet, mert ma sem tudok meglenni anélkül, hogy ne idézném képzavar-gyanús megfogalmazását: „…a pedagógustársadalom azzal nyerne a legtöbbet, ha felismerve az önmagában rejlő lehetőséget és erőt, harmadikutasként a mostani egyoldalú elkötelezettség helyett a semlegesség mindennél hatásosabb és hatékonyabb mérlegnyelvének ódiumát vállalná fel e politikailag kétpólusúvá vált kárpátaljai magyar világban.” Hogy is? A semlegesség mérlegnyelvének ódiuma? Nane. De Elemérnek tetszhetett a kifejezés, címbe is kiemelte.

*

Mező Feri telefonhívása a Mozgó Világtól, pénteken. Novellát kért, és naplósorozatuk is indul, beszállhatnék. Bevállaltam, naná. De a novella sürgős, hétfő reggelre kellene. Mondtam, egy munkám van készen, de rettenetes hosszú. A Tejmozira gondoltam, más szépprózám most tényleg nincsen. Elmondtam, miről lenne szó, s hogy egy jegyzetben megírnám keletkezésének körülményeit. Jó, de húsz oldalnál több ne legyen.
Nézem este a szöveget. Majdnem negyven oldal. Jesszus.

Egyetlen lehetséges megoldás: az összes vendégmondatot kiiktatni, minden mellékszálat lenyesni, és az egészet összerántani. Két napnyi munka. Az eredmény: az eredetinél sokkal-sokkal kompaktabb, húzósabb, feszesebb novella. A vendégszövegek nem hiányoznak; sőt. DE! De számomra, aki pontosan tudom, hogy mit hagytam ki, nyilvánvaló, hogy a kapott mondatok egy része valóban terhelte a szöveget, fölösleges és spekulatív kitérőkbe kényszerített, más citátumok azonban hiányként nagyon is látszanak novellámon. Utóbbiaknak ugyanis funkcionális szerep jutott: ihletet, inspirációt merítettem belőlük, és olyan szövegek sarjadtak környékükön, amelyek írásom lényegi részévé váltak. Úgy tartanám tehát tisztességesnek, ha ennek a tömörített változatnak a végén szerepelne annak a közel 30 prózaműnek a címe és szerzőjüknek, valamint a végül hihagyott mondatok fordítójának a neve. Így küldtem el vasárnap este Ferinek.
E miatt a sürgős munka miatt le kellett mondanom a fiatalokkal hét végére tervezett találkozót is, amit őszintén sajnálok; remélem, rövidesen pótolhatjuk a mulasztást.

K. Tibor levele: valószínűleg igazam van a kárpátaljai magyar irodalom jelen állapotát illetően (Sáskajárás után c. írásomban), de vajon hány új „barátot” szerzek egy ilyen cikkel. Válaszom: „Hát persze-persze: igazad van. De ezt az utat választottam, nem most, évekkel ezelőtt. A „baj” az, hogy egyre kritikusabb és egyre őszintébb lettem. Én magam sem viselem könnyen, vélhető, hogy mások még annyira sem. Két másik út adódhatna számomra: 1) nem írni erről, ilyesmiről, semmi rázósról; 2) írni, de szőr mentén, óvatosan, véleményemet kicsit letompítva és szép ezüstpapírba becsomagolva. Csak sajna rászoktam mindkettőre: az írásra is, meg a kendőzetlen őszinteségre is; s ha nem gyakorlom, elvonási tüneteim vannak. Gyógyíthatatlan vagyok, azt hiszem.”

Elutazása óta ma cseteltem először Kolossal: eddig nem volt nyitva a veszprémi egyetem gépterme. Nagyon jó albérletet sikerült találnia, 5 percre van az egyetemtől, jóval olcsóbb a korábbinál és talán még internete is lesz. Hasonlóan kedvező fejlemény: szerződéses alapon diákmunkát vállal, a biológia tanszék számára végez programozói munkát. Még a nyáron készített számukra egy nagyon bonyolult képkezelő programot; ezek szerint tetszhetett a profnak, aki „mellesleg” Szabó T. Attilának, a nagy nyelvésznek a fia, és Annának, a remek költőnek az apja.

Megjelölve .Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.