Szülőföldön maradás – a Trianon-szindrómára adott anakronisztikus válasz

Magyarország és a határon túli magyarság viszonyát egyre többen vélik tarthatatlannak, megoldatlannak, változtatásra érettnek. Elégedetlenség mutatkozik mind egyes benti és kinti politikai erők és társadalmi csoportok, mind a belhoni és külhoni lakosság részéről. Igaz, ezek az elégedetlenségek legtöbbször önös érdekből fakadnak, és nem annyira az elveket vagy a rendszer egészét támadják, hanem inkább a gyakorlatot, azon belül is leginkább egyes intézkedéseket vagy támogatási technikákat, adminisztratív megszorításokat. Az egymással gyakran ellentétes elvárásokat lehetetlen mindenki megnyugvására kielégíteni, emiatt a kérdéskör egésze az összmagyar közélet egyik legneuralgikusabb pontjává vált, mutatta ezt a kettős állampolgárság kérdésében 2004 decemberében tartott népszavazás, amely szabályos hisztériát keltett mind Magyarországon, mind a határokon túl.

A témával foglalkozó szakemberek körében hosszabb ideje közhelynek számít a megállapítás, hogy nincsen igazi, hatékony magyar nemzetstratégiánk, ami van, az egy önellentmondásos tákolmány, amelyet a mindenkori politikai hatalom próbált hozzáigazítani az éppen aktuális igényekhez; leginkább a sajátjaihoz. A rendszer hibáit, a határon túlra irányuló támogatáspolitika hiányosságait is többen megfogalmazták már, elemezték a hatásokat, keresték a kiutat. Elegendő itt a Teleki Intézet, az MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézete vagy az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Alapítványa szakmai keretei közt folyó tudományos munkára utalnom.

Ezúttal egy aktuális interjú újraközlése alapján figyeltem fel a témát érintő újabb, sok tekintetben igen szókimondó és nagyon kritikus esszére. Csete Örsnek, az Apáczai Közalapítvány igazgatójának a munkája már túlesett a szakmai véleményezéseken (ezek meglehetősen szerteágazóak, tömör összefoglalásuk terjedelmesebb, mint maga az esszé), nem tudni, a dologban illetékes hatalmi ágazatok mikor és hogyan kívánnak (ha egyáltalán) vele foglalkozni, ám annyi bizonyos, hogy bár közelebbről az oktatástámogatással foglalkozik, igen fontos általános kérdéseket is felvet, így például kimondja, hogy mára érvényét vesztette a szülőföldön maradás doktrinája, hogy nem tekinthető rendszernek az, amit támogatásrendszernek mondunk, s hogy a szórványokból ki kell menteni a beolvadásra kárhoztatott magyarokat.

Az írás összefoglalására nem vállalkozhatom, mindenkit az elolvasására biztatok (a régi link már nem működött, töröltem, de frissítésként a poszt alján újat adok – 2016, bdk), kedvcsinálónak itt csupán három részletet mutatok be:

»A támogatási rendszer sem a támogató intézmények, sem a programok tekintetében nem rendszer; végrehajtó szervezetei és megvalósítandó programelemei aktuális rögtönzések eredményei. Idővel ezek az elemek kanonizálódnak, és azt a látszatot keltik, mintha rendszer-szerűen tevékenykednének, valósulnának meg. A magyar közigazgatás struktúrájába beágyazott ad hoc ötletek alapján a határon túli oktatás támogatása mára a hierarchizált rögtönzés rendszerévé vált.«

»A „szülőföldön maradás” szlogenjével mintha a homokba dugnánk a fejünket: semmi ne változzék, lehetőleg minden és mindenki maradjon úgy, ahogy és ahol most van. Ez az álláspont kényelmes: nincs változás – nincs konfrontáció. Mivel az egész EU-s folyamat ennek ellenében hat, szembe kellene nézni azzal, hogy a „szülőföldön maradás”  doktrinája lassan anakronizmussá válik.« (Egy interjújában ennél radikálisabban fogalmaz: »A „szülőföldön maradás” szókapcsolatot a Trianon-szindrómára adott egyfajta rendszerváltás utáni összmagyar válasznak vélem.«)

»A magyarság fennmaradására a jelenlegi demográfiai és beiskolázási trendek mellett a szórványban nincs esély. […] A beolvadás végigasszisztálása helyett tervszerű cselekvések sorát kell megkezdeni. A jövőben az oktatás minden szintjén és szegmensében a szórványmentésnek olyan horizontális céllá kell válnia, amely elsősorban nem újabb intézmények létrehozását és rendkívül költségigényes, minden áron való fenntartását jelenti, hanem tervszerű, fegyelmezett kivonulást, ha tetszik: embermentést.«

A szerző állításaival nyilván lehet vitatkozni, ám örvendetes, hogy valaki, aki pozíciójánál fogva maga is részese a most működő építménynek, ilyen kritikusan viszonyul a rendszer egészéhez, és őszintén szembenéz azokkal a problémákkal, amelyeket még sokan tabuként kezelnek.

Bárcsak hinnék abban, hogy a nagypolitika kiadja a kezéből a támogatási rendszer kézi vezérlését, felhagy a klientúraépítéssel, és szakemberekre bízza azt, ami rájuk tartozik.

Nem tehetik, mert akkor soha többé nem tudnák belpolitikai játszmájukban megtenni azt, amit annyira szeretnek: kijátszani a határon túli magyarság ütőkártyáját.


Frissítés 2016. január. A NolBlog megszűnése okán ide mentett posztomat frissiben megosztottam a Fecebookon, ahol is Csete Örs megadta a teljes vitaanyag elérhetőségét:

Lesskó László a magasban

Akik a 90-es évek elején részt vettek az esemény számba menő és egymásba érő összmagyar összeborulásokon, hamar felfigyelhettek Lesskó Lászlóra. Úgy mutogatták, mint egy marslakót: ő az a bizonyos kazahsztáni magyar. Kárpátaljáról került az ázsiai szovjet köztársaságba, így egy kicsit mindig magunk közül valónak tekintettük.Ezeknek az eseményeknek leggyakrabban az akkori Magyarok Világszövetsége volt a szervezője, és a kárpátaljai ügyeket referáló szép emlékű Balla Gyula külön is szívén viselte a távolba szakadt földi sorsát, minden lehetséges és lehetetlen alkalommal meghívta, biztosította számára a tetemes útiköltséget, szállást, egyebet.

Idővel hírét vettük, hogy László nem magánemberként vesz részt ezeken a rendezvényeken, hanem úgy, mint a  Hungária Kazahsztáni Magyarok Kulturális Szövetségének (sic!) az elnöke. Ekként szólalt fel különböző helyeken és alkalmakból, az ottani magyar közösség nevében beszélt és járt el, mint teljes jogkörrel rendelkező képviselőjük.

Ami innen következik, az voltaképp szóbeszéd, de hitelt érdemlő forrásból származik. Állítólag Lesskónak egy nagyobb rendezvény előtt felajánlották, hogy hozzon még valakit magával a kazahsztáni magyarok közül. Felcsillant a szeme. Hát persze! És megérkezett – a feleségével. A vendéglátók kicsit csóválták a fejüket, jól van, nincs kifogásuk az asszony ellen. De amikor legközelebb meghívták, jelezték neki, hogy jöhet ugyan a feleségével, de hozzon most már magával valaki mást is a kazahsztáni magyarok közül. Ő el is hozta – a fiát.

Ezek után azt mondta neki az illetékes, hogy ezek után csak akkor jöhet, ha valóban prezentál egy élő kazahsztáni magyart – aki nem ő és nem a családtagja. Állítólag Lesskó soha többé nem jött MVSZ-rendezvényre.

Most meg azt olvassuk, hogy hazaköltözött. Hogy egy beregszászi születésű, Odesszában diplomázott kazahsztáni államhivatalnoknak mitől a hazája egy magyarországi palóc falú – azt ő nyilván meg tudja magyarázni. Mint ahogy azt is, miként lehet honvágya valakinek olyan hely iránt, ahol se nem született, se nem lakott soha azelőtt. Mégis, a honvágy nem Beregszászba vezérelte. Új lakhelye egyébként nem akadályozza meg abban, hogy mindmáig a Hungária Kazahsztáni Magyarok Kulturális Szövetségének elnöke legyen. Reméljük, rövidesen eMagyar pontot is kap palóc falujában – a kazahsztáni magyarok részére.

Te mondod meg a stratégiát?

Dupka GyörgyDupka Gyuri szerény és cseppet sem képzavaros című cikkéből (Magyar kulturális stratégia a kárpátaljai magyar intézményrendszer tükrében) roppant fontos dolgot tudtam meg égboltteremtési ügyben. A második bekezdésben ugyanis ez áll: „Mint ismeretes, az egyetmes magyar kultúra több évtizedes széttagoltsága után az 1990-es évek elejétől nyílt újra lehetőség Kárpátalján is az egységes magyar szellemi égbolt megteremtésére.” A tanulmány egésze is megérne egy misét, mind a felfogása, szempontrendszere, mind a „követelési listája” eléggé sajátos. Megvan benne a meglévőségek témánkénti tételes (bár felületes) felsorolása, van benne továbbá „Problémák, tennivalók” cím alá sorolt számos kívánságlista; stratégia azonban – na az pünkt nincs benne egy deka sem. Illetve hát van, például ebben a remekül fogalmazott pontban: „A stratégiának a kárpátaljai magyarlakta tájegységek esetében is támogatnia kell a helyi térségi arculat kialakítását, hiszen alapvető érdeke fűződik a népesség-megtartó, (elsősorban magyar) beruházásösztönző és turistacsábító hatás eléréséhez.”

Ennyit a stratégia érdekéről.

A legszebb az egészben, hogy a folyóirat címe, amelynek 2005/1. számában az újabb Dupka-remeklés megjelent: Nyelvünk és kultúránk.

Duray-szimbolizmus

Megint egy olyan helyzet, amikor kitárul a nagy magyar kebel és kiömöl belőle a tenger sirám és könyör, emailok által hordatik körbe a végveszély véres kardja, zászlaink fölött vijjog a sors turulja és percek alatt hiánycikké válik a nemzeti féltégla, mert nem csupán a nagy magyar szegynek az ő megdöngetésére használtatik, hanem fejéhezvágására azoknak is, akik nem így, nem ezt, nem ezért. Igaz, akad, aki a tégla helyett, nyilván humanitárius okokból, puhább szavakkal hajigálózik, mint például Duray a szarral.

Nincsen nap, hogy ne kapnék egy-két felhívást, körlevelet, továbbküldendő közleményt a kettős állampolgárság ügyében. Szerzők és továbbküldők tekintetében széles a szórás erdélyi plébánostól ismeretlen magyarországi ifjúsági szervezetig, nyugati védegylettől budapesti újságíróig, tudományos intézettől szórványtestületen át irodalomtörténészig. Más szempont híján leginkább aszerint állítom fel a tetszési sorrendet a jobbnál jobb szövegek között, hogy melyikben hány nagybetűs szó található a mondatok belsejében. Például: Szent István Országa, Testvéri Szeretet, Trianonkor (sic!), Népszavazás, Anyaország, Nemzet, Igent az Életre stb. Sokat nyomnak a latban a csupa vagy majdnem csupa nagybetűs szavak: OTTHON, HAZA A MAGASBAN, IGAZ MAGYAROK, IGENt, MEGMARADÁSunkat, és persze a valódi tulajdonnevek magas száma sem kerüli el a figyelmemet Szűz-Máriától (sic!), Árpádon és királyainkon át nemzeti költőkig és politikusokig. Hát igen. Sőt, hogy stílszerű legyek: Hát Igen. Vagyis inkább Hát Nem!

Megint egy olyan helyzet, amikor kitárul a nagy magyar kebel és kiömöl belőle a tenger sirám és könyör, emailok által hordatik körbe a végveszély véres kardja, zászlaink fölött vijjog a sors turulja és percek alatt hiánycikké válik a nemzeti féltégla, mert nem csupán a nagy magyar szegynek az ő megdöngetésére használtatik, hanem fejéhezvágására azoknak is, akik nem így, nem ezt, nem ezért. Igaz, akad, aki a tégla helyett, nyilván humanitárius okokból, puhább szavakkal hajigálózik, mint például Duray a szarral.

A másik oldalon meg ott van ez a mulatságos showman-miniszterelnök. Jó kis műsort nyomott le Havassal a TV2-ben, már majdnem olyan volt, mint a Heti Hetes.

[Azért hogy valami értékelhető és értelmes dolgot is felhozzak: a MTA KI és a TLI egy remek honlapot indított ez ügyben, ajánlhatom mindenki figyelmébe: http://www.kettosallampolgarsag.mtaki.hu/]

A kárpátaljai magyarok aggodalmasabbjának azért most van izgulni valója. Ezt a kettősállampolgárságosdit időben megelőzi a most vasárnap esedékes ukrán elnökválasztás. A ma megjelent két legjelentősebb és legnagyobb példányszámú magyar lap „természetesen” homlokegyenest ellenkező véleményeket sulykol, még ám szenvedélyesen, mély meggyőződést mutatva. Számomra egyformán gyomorforgató mindkét fene nagy elkötelezettség, és valahogy a felsorolt érvek és ellenérvek nem arról győznek meg, hogy bármelyik jelölt jól jöhet a magyar kisebbségnek, hanem hogy mindkettő épp eléggé rossz. Van véleményem arról, le is írtam többször, hogy melyik a kevésbé az, melyik nem a kútba, csak a kávájára (a Duray-szimbolizmusnál maradva), de hogy bármelyik mellett is le kellene tennem a voksomat, az meg sem fordul a fejemben. Már csak azért sem, mert látom, kik és mik azok, akik/amik mellettük agitálnak. És sajnos azt sem nehéz kitalálni, hogy milyen érdekektől fűtve.

Az egyetlen érdekes, mondhatni pikáns mozzanat, hogy a KISzóban Fodó Sándor, a KMKSZ tiszteletbeli elnöke épp az ellenkezőjét mondja annak, mint amit Kovács Miklós, ugyanannak a szövetségnek a tényleges elnöke mond a Kárpátaljában. Ez így azért egyre szebb.


Más: Honlap optimalizálás – Tömeges. SMS-küldés

Állami kettős

Petro Mikolajevics így mondaná: gettőzs állambolgárzság

Magam arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy amennyiben igaz a feltételezés, miszerint nagy valószínűséggel egy ilyen referendumnak nem lesz pozitív eredménye (leginkább a várhatóan alacsony résztvétel miatt), akkor bizony felelőtlenség volt efféle akciót indítani. A negatív eredmény ugyanis igen rossz üzenet a határon túliak (kárpátaljaiak) számára, tovább mélyíti mind az anyaország iránti bizalmatlanságot, mind az elkeseredettséget, morális hatása talán még súlyosabb lehet, mint a még Antall József idején aláírt ukrán-magyar alapszerződésnek, amely leszögezte, Mo-nak nincsenek területi követelései. A legtöbben azt is érzelmi alapon ítélték meg és mint „rólunk való végleges lemondást” értelmezték, figyelmen kívül hagyva a józan reálpolitikai megfontolásokat. Azt a szerződést azonban mégis „a hatalom” kötötte meg, míg a referendum eredménye közvetlenül „a nép”, általában „a magyarok” részéről küldött üzenet lenne. S ha nehéz volt megemészteni azt is, hogy Mo „nélkülünk” csatlakozik Európához, akkor annak tudatosulása, hogy az anyaország lakossága nemet mond (pontosabban: nem mond igent) a kettős állampolgárságra, mindenképpen traumát okozna. Gondolom én, és kockáztatom meg, hogy ezért volt hiba efféle akciót indítani.

Habár… Talán az is igaz, hogy ezúton sikerülhet leszámolni egy hamis illúzióval.

*

Tegnap Mező Feri telefonhívása. Egy jó hír – és egy rossz. A naplóm nagyon tetszett Bognár Robinak és a többieknek is, az jön az októberi számban; és várják a folytatást is. Ellenben a Tejmozi ellen két érv is szólt, így azt visszakaptam további szabad felhasználásra.

Vannak nekem ilyen dolgaim, amikbe beleöltem egy csomó munkát, elég jónak tartom őket, de sehogyan nem sikerül komoly lapban megjelentetni. Így jártam egy 99-es szonettkoszorúmmal. Még pályázatot is nyertem vele – de publikálni egyben az egészet nem sikerült. Ennek a Tejmozinak a folyóirat-közlésre szánt verzióját is erős, komoly szövegnek, jó novellának érzem – és lám… Sebaj, maradunk a naplónál. Téma most úgy is van doszt.

Például az, hogy a két Miklóselnök, Kovács és Patrubány most kölcsönösen kiborította egymásra a bilit. Éva azt mondja (és mint mindig: igaza van), semmiképpen nem vetne rám jó fényt, ha ezt az ügyet a legkisebb figyelemre is méltatnám, pláne, ha kommentálnám, a bennem fészkelődő kisördög most mégis dörzsöli a kezét és igazából azt szeretné, ha szépen kirobbanna az összes gyanús pénzügy és kivételesen kéz nem tudna kezet mosni, bármilyen messze érjen is. Ilyen egy naiv Luciferkóm van nekem.