Tíz éve léptem ki az Írószövetségből

Tizedik évfordulója nemcsak annak van, hogy legkevésbé olvashatatlan itthoni lapunkban újra nem publikálok (ez alkalomból ebben a blogban kis sorozat keretében közlöm újra a Kárpáti Igaz Szóban 2003 májusától 2004 májusáig közölt írásaimat, amikor is erre a 12 hónapra megszakítottam azóta is tartó önkéntes szilenciumomat), hanem annak is, hogy kiléptem a Magyar Írószövetségből. Ennek az említett lapban is volt némi visszhangja. Előbb interjút adtam egy oldalon Vári Fábián Lászlóval, aki nem hogy ki nem lépett, hanem verset dedikált Dönrentei Kornálnak , aztán kis pengeváltás következett Nagy Zoltán Mihállyal, majd utólag kis jegyzetem is megjelent. (A t. kollégák megnyilvánulásait itt nem adom közre, de elérhetők a neten).

kiszo-iroszovetsegAz interjú

Úgy volt, hogy engem is B.M. fog kérdezni, aki Vári Fábián Lászlót is. Ebbe nem mentem bele, mert a nevezett újságíró kvalitásait annyira gyöngének és a kulturális újságírásban mutatott magatartását olyannyira károsnak tartottam, hogy vele nem igazán akartam szóba állni. Így a főszerkesztő tette fel írásban a kérdéseket. Én túl hosszú válaszokat írtam, mert azt gondoltam, az előzményeket is kellő részletességgel be kell mutatnom, de mert ezeket a lap is összefoglalta pár mondatban, így utólag az én részletező felvezetésemet ki kellett hagyni, de a lényegi rész érintetlen maradt.

A szerkesztőségi bevezetőből:

… Az ügy rég átlépte Magyarország határait, és eljutott Kárpátaljára is. Szűkebb pátriánkban látszólag homlokegyenest ellentétes nézetek alakultak ki: Balla D. Károly József Attila-díjas írónk a kilépők mind népesebb táborát gyarapítja, másik József Attila-díjas költőnk, Vári Fábián László ezzel szemben 2004. március 4-i keltezéssel írt versét Döbrentei Kornélnak ajánlja.
Őket kérdezzük a továbbiakban.

tovább is van, mondom még

Lehet-e önbecsapás nélkül?

szunyogh-szabolcsSzabolcs barátom megint nagyon jót, szépet, bölcset írt. Szeretem az ilyen személyes hangú,  publicisztikát: talán többek elhiszik az igazat, ha ilyen nyílt szívű és érzékeny ember mondja.

Most a Magyar Hősök Emléknapja mögött álló hamis ideológiáról írt megragadó, egyben nagyon szomorú passzusokat Az önbecsapás emléknapja címen.

… Miért menetelünk újra efelé a máglya felé? Miért állítunk turul szobrokat? Miért erőltetjük ezt a sasos-arkangyalos emlékművet, hiszen amit üzen, az hazugság és önbecsapás? Miért kakaskodunk Brüsszellel szemben, azt sugallva, egyenerejű felek vagyunk? Miért sulykoljuk Horthy Miklós rehabilitációjat, amikor ez az ember tönkretette a hazánkat? Miért vállaljuk régi és gonosz rendszerek hazugságait, miért terjesztjük, hogy hősök voltak azok a szerencsétlen férfiak, akiket idegen célokért kihajtottak a vágóhídra és ott legyilkoltattak? Sokan közülük hősiesen küzdöttek. De itt nem lehet pusztán formai szempontokat figyelembe venni. Nem a magyar érdekekért, nem a hazáért harcoltak, hanem idegen nagyhatalmi célokért. Felheccelték, becsapták, ágyútölteléknek használták őket. Nem magyar hősök voltak, hanem magyar áldozatok, akiknek az emlékét megőrizzük és akiknek a történeteiből tanulunk, hogy gyerekeink és egész országunk ne jusson többet ilyen sorsa, de ha azt mondjuk, hogy hősök voltak, akkor azt a propagandát folytatjuk, amelyik becsapta és tönkretette őket. …

A teljes írás itt: Szunyogh Szabolcs: Az önbecsapás emléknapja

Liberalizmus – kisebbségben is

(archívumomból)

Tizenkét esztendőnyi szünet után 2003-ban újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Erre egy kedvező főszerkesztőváltás és konkrét felkérés után került sor. Múzsák és mázsák címen saját oldalam indult és néhány „vezérpublicisztikát” is írtam (alább ezek egyike olvasható). Alig egy évvel később azonban beszüntettem szereplésemet a lapban, azóta is tartom magam az önkéntesszilenciumhoz, bár akaratom ellenére egyszer jogtalanul leközölték egy versemet.

Az alábbi írás témáját Kőszeghy Elemér főszerkesztő ajánlotta, úgy vélte, a lap olvasói számára érthetővé és vonzóbbá kellene tenni a címben szereplő fogalmat, amely akkorra egyfajta szitokszóvá vált a magyar közbeszédben. Később kicsit még dolgoztam a szövegen, amely A liberalizmus kisebbségi bája címen az Árgus folyóiratban jelent meg és esszékötetembe is bekerült.

Balla D. Károly

Liberalizmus – kisebbségben is

 Amikor felkérést kaptam, cikket írjak arról: vajon van-e létjogosultsága a liberális eszméknek és a szabadelvű gondolkodásnak kisebbségi helyzetben, jelesül a kárpátaljai magyarság körében, első gondolatom a következő volt. Vajon tudok-e olyan érveket találni, amelyek meggyőzően igazolják azt, ami számomra teljesen természetes. Kicsit úgy éreztem, mintha arról kellene írnom, vajon van-e kisebbségi helyzetben létjogosultsága a szabad lélegzésnek és a személyes boldogságnak. Akad-e egyetlen olvasó is, akit meg kellene győzni annak az eszmerendszernek a létjogosultságáról, amely az emberi szabadságot nyilvánítja a legfőbb értéknek és olyan társadalmi berendezkedést tart kívánatosnak, amelyben a lehető legtöbb ember számára a lehető legnagyobb szabadságjogok biztosíthatók? Akad bárki is, aki megkérdőjelezné azt a gondolatot, hogy mindenki számára lehetőséget kell biztosítani személyisége szabad fejlődéséhez, kibontakozásához és beteljesítéséhez, mégpedig azok között a legtágabb határok között, amelyek nem sértik a többi embernek ugyanehhez való jogát? Hát kérdés ez egyáltalán?

  Mire azonban idáig jutottam töprengésemben, arra is rájöttem, hogy nem szabad az álnaivat játszanom. Fölösleges úgy tennem, mintha nem tudnám, mi áll a probléma felvetése mögött. A kérdés felvetését nyilvánvalóan az teszi indokolttá, hogy az utóbbi időben a magyarországi (és általában a magyar) közgondolkodásban negatív fogalmak társultak a liberális szóhoz. Pontosan tudható az is, ez hogyan és miért következett ez be. Én két főbb előzményét is látom. tovább is van, mondom még

Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb

(archívumomból)

Tizenkét esztendőnyi szünet után 2003-ban egy időre ezzel az esszémmel tértem vissza a Kárpáti Igaz Szó  hasábjaira. Alig egy évvel később be is szüntettem szereplésemet a lapban, azóta is tartom magam az önkéntes szilenciumhoz, bár akaratom ellenére egyszer jogtalanul leközölték egy versemet.

Balla D. Károly

Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb

A világnak általunk lakott része az elmúlt tízegynéhány évben sorozatos átalakulások színtere volt. A szovjet birodalom széthullása és a független Ukrajna megalakulása után a legnagyobb horderejű esemény számunkra minden bizonnyal a nem egyszerűen egy szomszédos államot jelentő Magyarország végleges EU-csatlakozása lesz. Az integráció várhatóan átrendezi a Kárpát-medence magyarságának belső viszonyait is., és – mint már annyiszor – most is úgy kerülünk új helyre (ezúttal az EU küszöbe elé), hogy magunk nem változtattunk lakhelyet. Hogy ez ránk nézve milyen hatással lesz, ma még csak találgathatjuk, ám azt ki-ki megítélheti, milyen állapotban talál bennünket ez az új helyzet.

Én magam úgy látom, népcsoportunk szinte minden vizsgálati szempontból nézve ingatag társadalmi formációt képez. Földrajzi élettere összeszűkülőben, demográfiai mutatói lemenő ágban, etnika kompaktsága megbomlóban. Mindez ráadásul jelentős szociális-egzisztenciális kiszolgáltatottsággal és bizonyos morális szétziláltsággal is párosul. Ezért hosszabb ideje válságövezetnek gondolom Kárpátalját, az itt élő magyarság (mint szerves egészet alkotó közösség) helyzetét pedig hosszabb távon kilátástalannak látom. Egyben tisztában vagyok azzal, hogy a baráti társaságnál szélesebb nyilvánosság előtt ezzel az állítással nem lehet népszerűséget szerezni – ellenben heves ellenvéleményeket kiváltani annál inkább. Pillanatig sem áltatom magam azzal, hogy bármiféle egyetlen igazságnak a birtokában lennék, és bőven megengedem: másfajta tapasztalatok másféle csoportosításából akár az ellenkező vélekedés is kialakítható (mint ahogy néhol ilyesmit olvashatni is) – engem azonban a saját gondolatmenetem meglehetősen súlyos következtetésekre juttatott. Erről több írásomban is számot adtam, ezek nyomtatásban kizárólag magyarországi lapokban, folyóiratokban, elsősorban a Beszélőben jelentek meg az utóbbi esztendőkben. Ezúttal a megújult összetételű szerkesztőség szíves felkérésének eleget téve – bő évtized óta most először! – osztom meg gondolataimat a Kárpáti Igaz Szó olvasóval.

tovább is van, mondom még

Haza a magasban? – elveszett!

Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a  a Konrád-kirekesztőt,  Görömbei András, Szörényi László nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért. A bent maradtak sunyi (vagy egyetértő) hallgatása kíséri a lassan teljessé vált kirekesztést.

Kedves M., jól látod, valóban elég rossz a közéleti-politikai közérzetem. A kérdésre, hogy miért rossz,  nehéz röviden pontos választ adnom.  Talán úgy fogalmaznék, hogy bár bő évtizede már leszámoltam bizonyos illúziókkal és megértettem, csakis privát életembe visszavonulva alakíthatok ki a magam számára olyan életvitelt, amely megfelel nekem s amely nem kényszerít méltatlan kompromisszumokra, azért ennek ellenére éltek bennem a környező világra vonatkozó bizonyos kollektivista ideálok – amelyek most, az utóbbi években, ugyancsak szertefoszlottak.

Ezek közül az egyik az, hogy végképp elvesztettem hitemet a kárpátaljai magyarság egészséges önvédelmi képességeiben. Ez a nemzeti kisebbség korábban évtizedeken keresztül sikeresen dacolt a hol keményebb, hol lágyabb szovjet diktatúra asszimiláló erejével, kiszolgáltatottsága közepette és a modus vivendi diktálta  kompromisszumok ellenére sem vesztette el morális tartását. A rendszerváltás utáni kezdeti önmagára találás biztató jelei után azonban az utóbbi két évtizedben teljesen szétzilálódott, végzetesen megosztottá vált és ami ennél is súlyosabb: ahelyett, hogy ellenállt volna és kikerülte volna a csapdahelyzeteket, ahelyett a kiszolgáltatottság új és újabb kötelékeit vette magára, mintegy önként dugta fejét a hurkokba; így vált a nagy, a közepes és a nevetséges pitiáner hatalmi érdekek tehetetlen alattvalójává.

A másik, talán ennél is fájdalmasabb felismerésem, hogy megszűnt az a haza a magasban, amelynek létezését korábban nemcsak erősen hittem, hanem naponta meg is éltem. Ez volt az a másik Magyarország,  amely a földrajzi  ország  fölött helyezkedett el és sem politikai, sem ideológiai szempontból nem volt determinált, amelyet leginkább a közös nyelv és a kultúra tartott a magasban, amelyben nem volt nyoma sem a nyílt kirekesztésnek, sem a sunyi kettős beszédnek és gyanakvásnak, helye volt viszont benne a befogadásnak, a szabad értékválasztásnak, a toleranciának, az empátiának és szolidaritásnak. Ha az ember Magyarországra utazott, mindig közelről érezte ennek a hazának a létezését, legtöbbször elég volt felegyenesednie, és a feje máris belelógott. Ha mégsem, akkor is elég volt lábujjhegyre állni. Nagyokat szippantva hazahozhattuk tüdőnkben a magaslati haza levegőjét. De láthattuk fizikai közelség nélkül is: könyvek, folyóiratok, filmek, hanglemezek szépen megidézték – amikor pedig beköszöntött az internet világa, többé nem lehetett gondunk: az illyési szimbólum, a haza a magasban virtuálisan testet öltött a világhálón.  Egy rövid időre.  Mert alig kezdtünk örvendezni a kitárult lehetőségeknek, amikor odalenn, a fizikai Magyarországon galád árulás történt: akadt valaki, aki az ország felét kitagadta a hazából.

Hosszú ideig reméltem, hogy a magaslati haza ebbe nem rendülhet bele. Hogy mi, akik büszke, felszegett fejű polgárai voltunk ennek az emelkedettségnek, soha nem fogunk engedni a megosztottságnak. De a jelek másról tanúskodtak. A jelek először is azt mutatták, hogy sokaknak kedvére van a kitagadás, s ezt sürgősen ki is nyilvánították. De ez még nem lett volna olyan nagy baj: a magaslati hazának mindig is voltak meggyőződéses ellenlábasai, mint ahogy mindig is akadtak fenekedő konjunktúralovagok. A tragédia azzal kezdődött, amikor mi, kitagadottak hiába vártuk, hogy ti, bent maradt társaink majd ellene szegültök ennek az árulásnak. Majd szót emeltek miértünk. De nem tették meg, kedves M.! Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a  a Konrád-kirekesztőt,  Görömbei, Szörényi nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért. A bent maradtak sunyi (vagy egyetértő) hallgatása kíséri a lassan teljessé vált kirekesztést. A kitagadottak pedig elkezdtek kitagadottként viselkedni. Ha idegennek bélyegeznek, előbb-utóbb idegen leszel. És többé hiába keresed a hazádat a magasban, ha Magyaroszágon jársz, hiába pipiskedsz, rozoga sámlit hiába teszel lábad alá, itthon hiába nyitsz könyvet, hallgatsz rádiót, hiába kattintgatsz az egérrel – csak a múltat találod, és a jelen véresre szakadt foszlányait.

Ezért rossz a közérzetem, kedves M.

Az eredeti közlés főblogomban: A magaslati haza elvesztése | Olvasd el ezeket is: Címkéző magyarok

Ideiglenes link: Csoportos üzenetkampány mobilra

Szemben a hivatalos Magyarországgal

virtualis-haza-magasbanIgen: van, amikor szembe kell fordulni, szembe kell menni. Kisebb baj lenne, hogy Magyarországon teret nyert, teret foglalt a konzervatív, nacionalista jobboldal. Nagyobb baj, hogy ennek a térfoglalásnak a végrahajtói a másik (liberális, demokratikus) oldal teljes kiszorítását, felszámolását tűzték ki célul, s ennek érdekében maguk alá rendelték a döntéshozó, végrehajtó és ellenőrző hatalmi struktúrák valamennyi szintjét.

Egy demokratikus haza a magasban

…amikor a kultúrára, színházra, művészetre, sajtóra ideológia nyomás nehezedik és mindez állampolgárok millióinak egzisztenciális kiszolgáltatottságával és helyzetük kilátástalanságával párosul – akkor eljön az ideje annak, hogy a kívülálló még kívülebb helyezze magát és saját helyét a fennálló hatalmi struktúrával szemben határozza meg.

Virtuális Magyar Köztársaságom

Abból a szomorú alkalomból, hogy a Magyar Köztársaság – úgy is, mint demokratikus jogállam – 2012. január elsejével, az egypárti, kirekesztő szellemű, a történelem kerekét visszafelé forgató alkotmány életbe lépésével megszűnt, megalakítottam a magam Virtuális Magyar Köztársaságát, amely blog formájában öltött testet. Kárpátaljai magyarként szellemi szempontból voltaképp eddig is valamiféle magasba emelt virtuális haza lakója voltam. Ukrajnát soha nem fenyegette az a veszély, hogy hazámnak érezzem, mindig is úgy tekintettem rá, mint valami kellemetlen éghajlatra, de a tényleges Magyarországot se vallhattam magaménak – egyfelől azon egyszerű okból, hogy soha nem laktam a területén, másfelől mint a különböző politikai kurzusok uralta állami formáció sem tudta szívembe lopni magát. Hosszú ideje állandósult az a véleményem, hogy a hivatalos Magyarország szerencsétlenül, felemásan, koncepciótlanul, önérdekűen foglalkozik a határon túli magyarok kérdéskörével. Így aztán, amióta a magyarságtudat meghatározó részévé vált identitásomnak, szellemi síkon egyfajta elvonatkoztatott nyelvi és kulturális hazában élek, amely fölötte áll mindenféle földrajzi, politikai, állampolgári meghatározottságnak. Ugyanakkor ez a magasba emelt haza eddig a tényleges Magyarországgal összefüggésben képződött meg tudatomban, és korábban nem éreztem szükségét annak, hogy mint „külön helyet” meghatározzam. Erre a lépésre csak most szántam el magamat, látva, hogy a választók felhatalmazásával és bizalmával messzemenően visszaélő politikai erő hogyan sajátítja ki a maga számára és hasznára mindazt, amit a magyarság közös ügyének gondolok. Teszi mindezt arrogáns elszántsággal, álszent hazugságokkal és cinikus arcátlansággal, ráadásul olyan módon, hogy nem csupán a szellemi élet és kultúra egészséges működését mérgezi meg, hanem gazdasági csődbe is sodorja az országot. Külön-külön e két kedvezőtlen körülmény még elviselhető: a szellemi szabadság segít átvészelni az anyagi gondokat, a jólét pedig elviselhetőbbé teheti a szabadságjogok egy részének a hiányát. Ám amikor a kultúrára, színházra, művészetre, sajtóra ideológia nyomás nehezedik és mindez állampolgárok millióinak egzisztenciális kiszolgáltatottságával és helyzetük kilátástalanságával párosul – akkor eljön az ideje annak, hogy a kívülálló még kívülebb helyezze magát és saját helyét a fennálló hatalmi struktúrával szemben határozza meg.

Szemben a parlamenti jogalkotást kézi vezérlésű pártmechanizmussá degradáló politikai erővel, amely igyekszik ellehetetleníteni, elnémítani politikai ellenfeleit, amely saját érdekeinek a medrébe kényszeríti a törvényalkotást, az igazságszolgáltatást és választási rendszert. Amely mérhetetlen károkat okoz a magyarság egészének azzal, hogy pozitívból negatívba fordítja a magyarság megítélését a nagyvilágban. Az Orbán-féle politika nemcsak a forintot dönti be, hanem a nemzet presztízsét is.

Liberálisan gondolkodó határon túli magyarként számomra mindig is sérelmes volt, hogy a magyar politikai jobboldal kezdettől a nemzet és a magyarság fogalmának a kisajátítására törekedett. Most azonban tovább ment: úgy terjesztette ki hatalmát, hogy a fogalmi kisajátítás mellett a szellemi élettér teljes elfoglalására is kísérletet tehet. Ebben nem mutat semmilyen önmérsékletet, nem gyakorol nagyvonalúságot, sem a jó ízlés nem érdekli, sem a józan észérv. Nem érdekli, hogy a másként gondolkodók miként vélekednek erőfeszítéseiről. Egy elszabadult buldózer elszántságával nyomul, tarol le mindent, ami útjába kerül. Uralni kívánja nem csupán a kultúra meghatározó intézményeit és a sajtót, hanem a gondolkodó fejekben is helyet követel magának: már-már egy orwelli rémálom körvonalazódik. Kötelező óvoda, centrális felügyelet alá vont, uniformizált oktatási rendszer, visszanyesett elitképzés, egyoldalú történelemszemlélet, a Kossuth téren túl az egész ország „képzőművészeti” arculatának a visszaállítása az 1944-es állapotok szerint, újnáci kézre játszott színház, ellenzéki rádió elhallgattatása, erőteljes antiszekularizáció, kacérkodás a Szent Korona-tannal, összekacsintás az ordas eszméket valló szélsőjobbal… S aki bármit másként gondol: az nem jó magyar, vagy talán egyáltalán nem is az. Saját honfitársainak nagyszámú csoportjain kívül a Fidesz-KDNP kormánya gyakorlatilag kirekesztette a magyarságból azokat is, akik határon túli magyarként nem értenek egyet nemzetpolitikájukkal. Kizárólag a velük egy követ fújó, szekerüket toló magyarságszervezeteket tekintik partnereiknek, másokkal jószerével szóba sem állnak, törekvéseiket nem hogy nem támogatják, hanem akadályozzák. A magyar állampolgárság megadásának szimbolikus gesztusával elvonják a figyelmet a szomszédos országokban élő magyar közösségek tényleges problémáiról, így például arról, hogy a magyar jobboldal által is kiélesedett megosztottságuk miatt saját lakhelyükön a korábbinál is kevésbé alkalmasak a hatékony politikai érdekérvényesítésre, nem vagy csak kevéssé képesek az önrendelkezés adminisztratív, gazdasági és kulturális bázisának a megteremtésére – többek között azért sem, mert a menlevélként működő megszerzett magyar állampolgárság érzelmileg mintegy felmenti őket az itthoni problémák megoldásának kényszere alól. A helyben való boldogulás elősegítésében a hivatalos Magyarországnak soha nem volt hatékony nemzetstratégiája, a nagy szavak hangoztatása mellett mindig is erőteljesen folyt és folyik az agyelszívás, a helyben maradás elősegítése pedig lényegében az anyagi támogatásra korlátozódott, amely kezdettől erősebb vagy gyengébb pártideológia-exporttal párosult. Az utóbbi megosztotta a magyarságot, az előbbi pedig klientúra kiépítéséhez és önérdekűen működő, magyarországi közpénzekből eltartott magyarságszervezetek és intézmények létrejöttéhez vezetett. Mindez – Kárpátalja esetében legalábbis – végsőkig demoralizálta a határon túli magyar közösségeket, amelyek, látva az anyaországi rossz példát, a maguk kisebb színterén megalázóan kisszerű testvérharcokba bocsátkoztak, maguk is átvéve azt az eltanult érvelési (?) rendszert, miszerint aki ellenünk van, az nem is magyar, csupán „magyarul beszélő”. Kárpátalján különösen gyakran használja ezt a kirekesztő retorikát a Fidesz-barátságáról közismert érdekvédelmi szervezet, amely elvbarátaik kétharmados győzelme óta most különösen nyeregben érezheti magát. Adják is a lovat alájuk odaátról.

A mi kis lokális bajainknál persze sokkal veszélyesebb a ránk is visszaható globális folyamat, amelynek során az Orbán-rezsim szembefordult az európai demokratikus normákkal, felszámolta a jogállamiságot, korlátozza a sajtószabadságot, kirekeszteni és szeparálni igyekszik minden másként gondolkodót. Az ország hivatalos nevének megváltoztatásával a köztársasági eszmével is szakított, autokrata államot épít, a kritikát rosszul tűrő, a humort nem ismerő, diktatórikus viszonyokat teremt.

Szükségét éreztem, hogy mindezzel a leghatározottabban szembeforduljak. Újságcikkek és írójegyzetek mellett most egy szimbolikusnak szánt protestáló gesztust is tettem: külön szellemi birtokot foglaltam magamnak egy olyan helyen, amely egyelőre nem áll a kormányerők ellenőrzése alatt. Így alakult meg az interneten Virtuális Magyar Köztársaságom – részeként annak az UngParty Virtuálénak, amelynek webegységeit több mint tíz éve építgetem.

Megjelent: VilágMa, 2012., dec. 5.


A nevezett webhely a virtuális haza kulcsszóval indított Google-keresés első találata. | Egy honlap létrehozásával Virtuális Magyar Köztársaságot teremtve a hivatalos Magyarországgal szemben határozom meg a helyemet – magyarként, pirézként. Demokratikus haza a magasban: szemben az Orbán-rezsimmel.  Közélet, köztér, politika, közéleti jegyzet, magyarság Kárpátalján

Olvasd el ezt is – 2016: Feljelentem a magyar kormányt

 

Magyar szervezetek Kárpátalján

Magát megnevezni nem kívánó beregszászi levelezőtársam véleménye a 168 óra cikkéről (Ki a magyar Kárpátalján?):

Dunda György „ungvári tudósítása” plasztikusan mutatja be azt a helyzetet, amely a kárpátaljai magyarság körében azért alakult ki, mert „A magyar kormány megfosztotta az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség több mint húszezres tagságát a kedvezményes anyaországi vízum megszerzésének a lehetőségétől”. Ez így nem igaz. Nem a tagságtól vonták meg a lehetőséget, hanem az UMDSZ-től vonták meg a kedvezményes vízumszerzéshez szükséges garancialevelek kiadásának a jogát. Emiatt az UMDSZ-tagoknak az erre egyedül jogosult KMKSZ-hez kell fordulniuk, és a KMKSZ – állítja a cikk és a benne megszólalók – ezt gyakran megtagadja, illetve az igénylők számára megalázó feltételekhez köti. Kétségtelen, hogy a KMKSZ visszaél monopolhelyzetével, de itt Beregszászban tudunk igen sok konkrét ellenpéldáról, és egyáltalán nem mondható, hogy az UMDSZ-től a magyar kormány teljesen alaptalanul vette el a jogot. Bizony, voltak visszaélések. A cikk éppen ezért torzít, egyoldalúan és a KMKSZ iránt rosszindulattal mutatja be a helyzetet. Érthető: a szerző aktív UMDSZ-es, tagja az országos tanácsnak és főszerkesztő-helyettese az UMDSZ szócsövéül szolgáló lapnak (Kárpáti Igaz Szó).

Baráti körömben általános vélekedés, hogy bár a Kovács Miklós vezette kulturális szövetség visszaél a Fidesz hatalomra jutásával kialakult kedvezményezett helyzetével, de ugyan ki ne tudná, hogy a szocialista vezetés idején viszont a Gajdos István elnöksége alatt álló UMDSZ húzott hasznot a saját kiemelt helyzetéből, s ki ne tudná azt is, hogy az elnök érdekszférájába nem-magyar üzleti és pártkapcsolatok is bőven beletartoznak.

Eddig a levél érdemi része. A magam részéről annyit fűznék hozzá, hogy a két szervezet a saját szemétdombnyi hatalma gyakorlásában és az anyagi haszonelvűség érvényesítésében egyaránt önérdekűen működik. Ha az UMDSZ mégis szimpatikusabb egy fokkal, az csak azért van, mert a ukrajnai üzleti és pártérdekekkel való összefonódást még mindig bocsánatosabb bűnnek gondolom, mint a KMKSZ működését jellemző magyarkodó populista demagógiát és ideológiai alapú diszkriminációt.

Frissítés, 2016

Az eredeti cikk linkelve volt, hogy érthető legyen a komment. A 168 óra honlapján azóta elérhetetlenné vált, de a webarchívumból sikerült kibányásznom:

Ukrajnai magyarok

Ki a magyar Kárpátalján?

A budapesti kormány megfosztotta az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség több mint húszezres tagságát a kedvezményes anyaországi vízumszerzés lehetőségétől. Az intézkedés óta több mint egy év telt el, az akkor hangoztatott vádakból semmi nem bizonyosodott be. DUNDA GYÖRGY ungvári tudósítása.
Még tavaly júniusban kezdődött a magyarigazolvány-kiadással kapcsolatos vizsgálat Kárpátalján, s arra hivatkozva mindenfajta magyar–magyar kapcsolattartási program koordinálását megvonták az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetségtől (UMDSZ), és átadták a jelenlegi budapesti kormány kizárólagos partnerének, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek (KMKSZ). Köztük a támogatói nyilatkozat vagy – ahogy itt nevezik – garancialevél kiadásának jogát.

A garancialevél lényege: aki ilyennel rendelkezik, könnyített eljárásban juthat schengeni vízumhoz, sőt, a díját is visszatérítik. Máskülönben csak meghívólevéllel lehet anyaországi beutazási engedélyhez jutni, ami azon túl, hogy roppant hosszú és nehézkes folyamat, mindennel együtt – meghívó, biztosítás, vízumilleték – harmincezer forintnak megfelelő összegbe is belekerül, márpedig ez jócskán meghaladja az ukrajnai minimálbért.

– Szervezetünket olyan vádak alapján próbálják ellehetetleníteni, amelyekből semmi sem igazolódott be – hangsúlyozza Zubánics László.
Az UMDSZ Nemzeti Tanácsának elnöke szerint megállapítását alátámasztja az a tény, hogy titkosították a Külügyminisztérium által elrendelt vizsgálat eredményeit. Abba még a megvádolt fél sem nyerhet betekintést.

– A magyar kormány illetékeseinek szájából olyan abszurd kijelentések is elhangzottak, hogy az UMDSZ tízezer magyarigazolványt játszott a „donecki maffia” kezére! Valójában a tízezer az kettő, ráadásul a kivételezett helyzetben lévő KMKSZ sokkal több dokumentumot juttatott Kárpátalja határain túlra – összegez Zubánics.
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes és Németh Zsolt külügyi államtitkár legfőbb vádja az volt, hogy az UMDSZ miatt az arra jogosultak számánál többen jutottak hozzá az okmányhoz. Ezzel szemben tény: az UMDSZ hat év alatt, 2004 és 2010 között csak 43 ezer okmány kiadásában járt közbe, míg a KMKSZ a státustörvény 2001-es életbelépése után az első években 112 ezret bocsátott ki.

Zubánics László azt sem érti, hogy a magyar kormányhivatalnokok szándékosan csúsztatnak, vagy nincsenek tisztában az első Fidesz-kormány idején elfogadott státustörvényben foglaltakkal. Folyamatosan azt nyilatkozzák, hogy Kárpátalján meghaladta a 160 ezret a magyarigazolványok száma, miközben a 2001-es népszámlálás szerint csak 156 ezren élnek magyarok Ukrajnában, s hozzáteszik, eleve csak a 14 évnél idősebbek juthatnak ilyen okmányhoz. Ezzel szemben az igazság az, hogy születés után rögtön igényelhető az okmány, s nagyon sok szülő kérvényezi is csemetéjének.

Ráadásul a 2001-ben és 2002-ben kiadott igazolványok öt év múltán lejártak, s miután csak nemrégiben lett életre szóló a magyarigazolvány, 2006-ben és 2007-ben tömegek álltak sorba új igazolványért. Azok is lecserélték, akik időközben férjhez mentek, nevet változtattak, vagy egyszerűen csak az igénybe vett vasúti utazási kedvezmények miatt betelt az okmányuk. A központi nyilvántartó rendszer viszont csupán az összesített igazolványszámot tartja nyilván, miközben a fenti okokból több tízezerre tehető az átfedés. Csakhogy az UMDSZ argumentumait egyszerűen nem hajlandók meghallgatni.


ukrajna, kárpátaljai magyarság, vízumköteles kárpátalja, nemzeti vízum szerzés, határon túli magyarok, kettős állampolgárság kárpátalján, kedvezményes honosítás, közélet, politika, köztér, magyar kisebbség, nemzetpolitika

Más:

Ki az ukrán: én vagy te?

Újabb politikai pengeváltás az ukrán nyelv körül

Az Anyanyelv világnapja (február 21.) ismét alkalmat adott az ukrán politikusoknak arra, hogy egymásnak essenek a nyelvi kérdés okán.

Az ellenzékbe szorult, bűnvádi eljárás alá vont Julija Timosenko az Anyanyelv világnapján a nyilvánossághoz fordult az ukrán nyelv védelmében.

A korrespondent.net hírportálon is közzétett felhívásban az egykori miniszterelnök kijelenti: a jelenlegi ukrán hatalom „háborút folytat Tarasz Sevcsenko, Leszja Ukrainka, Ivan Franko nyelve ellen”. Az ukrán irodalom klasszikusainak megidézése mellett a sajátos hajviseletéről világszerte közismertté vált politikus azzal vádolja Viktor Janukovics elnököt, hogy számára az ukrán nyelv nem képvisel értéket, amit az is jelez, hogy a hozzá közel álló kormányzati politikusok, a hatalompárti állami köztisztviselők nagy része hivatali időben sem használja az államnyelvet.

A BJUT politikai mozgalom vezetője arra kérte az állampolgárokat, hogy tegyenek meg mindent a jelenlegi hatalom által veszélybe sodort ukrán nyelv megvédése érdekében: fizessék elő az ukrán lapokat, vásároljanak ukrán szépirodalmat, hallgassanak ukrán nyelvű rádióadásokat, beszéljenek ukrán nyelven gyermekeikkel, családtagjaikkal, barátaikkal. Az orosz ajkú lakosságot pedig – akik a legutóbbi népszámlálás adatai szerint Ukrajna lakosságának 29,6%-át teszik ki – arra szólította fel, hogy tanuljanak meg ukránul.

Timosenko asszony elmondta azt is, hogy ő is csak felnőttként sajátította el az ukrán nyelvet, hiszen orosz nyelvű régióban született. A volt miniszterelnök 2010. július 6-án tett nyilatkozatában kijelentette: az orosz ajkú kelet-ukrajnaiaknak valójában nem kell a nulláról tanulniuk az ukrán nyelvet, hanem csupán fel kell idézniük azt „a genetikai emlékezetből”. „Az ukrán nyelv bennünk van” – mondta meggyőződéssel az egyébként orosz anyanyelvű, s ukránul csupán a nagypolitikában való megjelenése során megtanult politikus.

Timosenkonak a nemzethez intézett legújabb felhívásában hangsúlyos rész az, melyben kijelenti: Ukrajnának csupán egyetlen államnyelve lehet, mégpedig az ukrán. Az egyetlen államnyelv megőrzésére nem azért van szükség, hogy más nyelveket kiszorítson a használatból tette hozzá a politikus, hanem azért, hogy Ukrajna és az ukrán nemzet végre lerázza magáról az egykori szovjet gyarmatosító politika máig érzékelhető hatásait.

Anna Herman, az elnöki adminisztráció helyettes vezetője nem maradt adósa Timosenkonak. A hatalom képviselője az ellenzéki politikus szavait kommentálva elmondta, hogy Julija Timosenko soha nem beszélt ukránul saját gyermekeivel, ennek ő számtalan alkalommal fültanúja volt, így hát az ellenzéki politikusnak az állami nyelvpolitikát bíráló szavait sem lehet komolyan venni. Hozzátette továbbá Herman azt is, hogy az ellenzék nem hajlandó tudomást venni arról, hogy Janukovics elnök egyre jobban beszéli az államnyelvet. Az ukrán nyelvet féltő Timosenko asszonyról ellenben kijelentette, hogy az ellenzéki politikus maga sem beszél jól ukránul, hiszen egyértelműen oroszos kiejtéssel beszéli a nyelvet.

Nincs abban semmi különös, vélte Herman, hogy Timosenko és elvbarátai kisajátítják maguknak a nemzeti ideológiát, a nemzeti retorikát és eszmét, s az ukrán nyelv egyedüli védelmezőiként állítják be magukat, miközben mindenki másban az államnyelv fenyegetőit vélik felfedezni. „Ők mind neofiták – idézi a magas rangú állami hivatalnokot a sajtó –, a neofiták pedig mindig kategorikusak, és mindig úgy látják, hogy náluk senki sem odaadóbb”.

Az ukrán nyelv kapcsán kibontakozó újabb politikai adok-kapok hátterét az adja, hogy Ukrajna nyelvi helyzetét az ukrán politikai élet szereplői alapvetően kétféle megközelítésben látják és láttatják. A Csernicskó István szerkesztésében a közelmúltban megjelent Nyelvek, helyzetek, emberek című kötet elemzése szerint e téren az egyik oldalon a 2004-es „narancsos forradalom” révén hatalomra jutott erők állnak. Szerintük az ország nyelvi helyzete deformált, melyet az állami nyelvpolitikának ki kell igazítania, mert a cári Oroszország és a Szovjetunió által erőltetett orosz nyelv máig dominánsabb, mint az ukrán.

Ennek a nemzeti beállítottságú politikai elitnek a központi gondolata, hogy az ukrán nyelv a formálódó egységes ukrán politikai nemzet egyik kiemelt szimbóluma, ezért mindazok, akik két államnyelv mellett érvelnek, vagy akik úgy vélik, hogy a kisebbségi nyelveknek hivatalos státust kell biztosítani, azok voltaképpen az új ukrán állameszme ellen, az egységes nemzet és az állami integritás ellen foglalnak állást.

A másik álláspont hívei főként az oroszbarátnak tekintett, magukat demokratikus jogvédőként beállítók soraiból kerülnek ki. Szerintük Ukrajna nyelvpolitikáját a jelenlegi valós nyelvi helyzetre kell alapozni, az oroszt a második államnyelv státusába kell emelni. Az érvelés fontos eleme, hogy az erőszakos ukránosítás veszélyezteti az oroszajkú lakosság nyelvi és nemzetiségi jogait, fenyegeti a demokráciát, az emberi jogokat, az ukrán nyelv pozícióinak erősítése háttérbe szorítja az orosz nyelvet.

A két, egymással ellentétes nyelvpolitikai jövőkép mögött szinte teljesen azonos erőforrásokkal rendelkező, egymással szembenálló politikai tábor áll, állapítja meg az idézett kötet: az elsőnek Viktor Juscsenko és Julija Timosenko, a másodiknak Viktor Janukovics a központi alakja. Az egyik tábornak a dominánsan ukrán nyelvű északon és nyugaton, illetve részben az ország középső régióiban (Kijev és környéke) van a szavazóbázisa, a másiknak a jellemzően orosz nyelvű délen és keleten. Az ország nyelvi, nyelvhasználati megosztottsága tehát egyben politikai preferenciát is jelent, s ez törésvonal a választások során is jelentkezik.

„A kiélezett és bizonytalan ukrajnai politikai helyzetben, ahol az utóbbi években rendkívüli elnöki és országgyűlési választások követik egymást, s ahol a 450 fős parlamentben a többség gyakran öt-hat szavazaton múlik, és a koalíció felbomlása állandóan fenyegeti a kormányzó többséget, a tömegeket mozgósítani képes nyelvi kérdés elképzelhetetlen mértékben átpolitizálttá vált. A nyelvi kártya már a legelső ukrán választásokon megjelent a kampányban, s ez azóta sincs másként” – világítja meg a nyelvi kérdés politikai hátterét Csernicskó István kárpátaljai magyar nyelvész.

A nyelvi kérdés politikai súlyát jelzi, hogy ennek kapcsán az utóbbi időben az ország mindhárom exelnöke is megszólalt. A független Ukrajna első elnöke, Leonyid Kravcsuk szerint ország kétnyelvűsége Ukrajna egységét veszélyezteti. Aligha sikerül Janukovicsnak megváltoztatnia az Alkotmányt és a nyelvtörvényt, véli, hisz ehhez kétharmados parlamenti többség kell.

Annak idején Kucsmának is szándékában állt az orosz második államnyelvi státusba emelése, emlékeztet Kravcsuk, ám aztán elállt ettől a tervétől, mert megértette, hogy akkor csupán az ország déli és keleti felének elnöke lesz, és Ukrajna kettészakadása katasztrofális mérteket ölt: egyik része ukránul, másik oroszul fog beszélni. Másrészt, figyelmeztet az exelnök, a nyelvi kérdés választások előtt mindig előkerül, ha fel kell tüzelni a választókat, majd a kampány végeztével mindenki igyekszik félretenni ezt a kényes kérdést.

A Kravcsukot az elnöki székben követő Leonyid Kucsma szerint Ukrajnának csak egy államnyelve lehet, de az orosznak biztosítani kell a regionális nyelv státusát, s az orosz nem lehet idegen nyelv Ukrajnában. Juscsenko külön vezércikket szentelt a nyelvkérdésnek a Deny című lapban. Meggyőződése, hogy a két államnyelv bevezetése éppúgy az ország és a nemzet egységét veszélyezteti, mint az, ha az orosz hivatalos nyelvként funkcionálhat Ukrajnában.

A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola által a közelmúltban kiadott fent említett kötetben Csernicskó arra is felhívja a figyelmet, hogy az ukrán politikusokat gyakran az sem zavarja az ukrán nyelv iránt érzett aggodalmaik kifejezésében, hogy nagy részük nem vagy eléggé gyengén beszél ukránul, függetlenül attól, melyik politikai oldalon állnak.

Mikola Azarov, Ukrajna jelenlegi miniszterelnöke saját bevallása szerint igyekszik megtanulni az államnyelvet. 2010 októberében azonban újságírói kérdésre válaszolva a kormányfő kifejtette, hogy szerinte nem ront a megítélésén az, hogy nem tud ukránul. Elmondta továbbá, hogy korábban nyelvtanár foglalkozott vele, hogy mielőbb elsajátítsa az ukrán nyelvet, de ma már lemondott erről, hiszen munkaideje egyik felében ukrán nyelvű dokumentumokat olvas, a másik részében pedig ukrán nyelven folyó megbeszéléseken vesz részt, azaz egész nap ukrán nyelvi közegben van. Viktor Janukovics államfő – akiről 2007-ben, amikor még miniszterelnökként tevékenykedett, szintén azt írta a sajtó, hogy már erősen nekilátott az ukrán nyelv elsajátításának  – a közelmúltban arra utasította Anatolij Mogiljevics belügyminisztert, hogy két hónap alatt tanuljon meg ukránul . A belügyi tárcavezetőnek természetesen nem sikerült két hónap alatt eleget tennie az elnöki utasításnak. Ukrajna legfőbb ügyésze sem maradhatott ki a nyelvi csetepatéból, ezért az elmúlt év végén olyan utasítást adott az ország ügyészeinek, hogy mihamarabb sajátítsák el az államnyelvet. A nemzeti elkötelezettségű Viktor Juscsenko és egykori narancsos harcostársa, Julija Timosenko ukrán nyelvtudásáról a HVG is cikkezett (2008/40. szám).

Nyelv és hatalom kérdése tehát szoros kapcsolatban van Ukrajnában, a nyelvi kérdés átpolitizáltsága pedig oly fokú, hogy apropóján még az Anyanyelv világnapja kapcsán is képes az ellenzék és a hatalom egymásnak esni.

Hodinka Antal Intézet

kárpátalja.ma


kijev-budapest távolság

BlackBerry PlayBook táblagép

Hullámokat kavart a ruszin himnusz

Ukrajnában politikai hullámokat kavart Kárpátalja ruszin himnusza

Az ukrán nemzetbiztonsági hivatal (SZBU) büntetőeljárás kezdeményezését fontolgatja Kárpátalja megye kedden hivatalosan elfogadott ruszin himnusza ügyében.

Valentin Nalivajcsenko, az SZBU vezetője a kijevi 5-ös csatorna szerda este sugárzott adásában kijelentette, hogy az SZBU, amely a kárpátaljai ügyészséggel együtt nyomoz az ukrajnai megye himnuszával kapcsolatban, szükség esetén büntetőeljárást indít az ügyben. Hozzátette: a szeparatizmusra szólító felhívások és az állam területi egységét fenyegető törvényellenes cselekedetek nem elévülő bűncselekményeknek minősülnek. Következésképpen egyetlen képviseleti testület egyetlen képviselőjének sincs joga arra, hogy szeparatizmusra hívjon fel – fogalmazott Nalivajcsenko, megjegyezve, hogy úgy tudja, a Kárpátalja megyei tanács (közgyűlés) himnuszról szóló szavazása nem volt szabályos.

Vjacseszlav Kirilenko, az Ukrajnáért párt képviselőcsoportjának vezetője szerdán a parlamentben arra szólította fel az ukrán állam és az SZBU vezetőit, hogy „értékeljék megfelelő módon” a Kárpátalja megyei tanácsnak „az ország politikai destabilizálására irányuló” döntését, amellyel (az egykori csehszlovák államon belüli) Podkarpatszka Rusz himnuszát fogadta el a megye hivatalos himnuszaként.

Borisz Taraszjuk, az Ukrán Népi Mozgalom (Ruh) párt elnöke Ukrajna legfőbb ügyészénél interpellált Kárpátalja „szeparatista” himnuszának az ügyében.

A szélsőjobboldali Szvoboda párt Kárpátalja megyei szervezete december 28-ára a ruszin himnuszt elfogadó megyei tanácsi döntés visszavonását követelő tüntetést szervez Ungvárra, a megyei állami közigazgatási hivatal és tanács épülete elé. (MTI)

Ruszin vers lesz Kárpátalja hivatalos himnusza

Alekszandr Duhnovics eperjesi görög katolikus lelkész XIX. század közepén írt Kárpátaljai ruszinok című verse lett Kárpátalja hivatalos himnusza az ukrajnai megye tanácsának (közgyűlésének) kedden Ungváron elfogadott döntése alapján.

A ruszinok nemzettudatra ébresztésének legkiemelkedőbb alakjaként számon tartott Duhnovics verse már volt Kárpátalja hivatalos himnusza, amikor a terület a múlt század első felében, Podkarpatszka Rusz néven, Csehszlovákiához tartozott.

A kárpátaljai képviselő testület tagjainak többsége vita nélkül, négy ellenszavazat mellett döntött a megye hivatalos himnuszának elfogadásáról, amellyel kapcsolatban a helyi állami közigazgatási hivatalhoz közel álló ungvári zakarpattya.net.ua hírportál azt írta, hogy a megyei tanács „a ruszin himnusszal a szeparatizmust hagyta jóvá”. Az orgánum szerint a kárpátaljai képviselők többsége korábban elvetette Vaszil Grendzsa-Donszkoj múlt századi kárpátaljai ukrán nacionalista költő hivatalos helyi himnusznak javasolt ukrán érzelmű költeményét.

A kárpátaljai himnuszról tartott szavazás előtt – tiltakozása jeléül – kivonult az ülésteremből a regnáló miniszterelnökről elnevezett párttömörülés, a Julija Timosenko Blokk frakciója. A hírportál szerint nem nehéz megjósolni, hogy a képviselő testület „meggondolatlan” döntése a kárpátaljai „ukrán többség” igen éles bírálatát fogja kiváltani, vagyis tiltakozó nyilatkozatok özöne várható a politikai pártok, társadalmi szervezetek, sőt egyes helyi önkormányzatok részéről is a ruszin himnusz miatt.

(MTI)

Hallgassa meg, olvassa el:

Подкарпатские русины,
Оставте глубокий сон.
Народный голос зовет вас:
Не забудьте о своем!
Наш народ любимый
да будет свободный
От него да отдалится
неприятелей буря
да посетит справедливость
уж и русское племя!
Желание русских вождь:
Русский да живет народ!
Просим Бога Вышняго
да поддержит русскаго
и даст века лучшаго!