hátbatámadtak

Tegnap váratlanul befejeztem egy kb. 3 éve kezdett novellámat. Ez úgy értendő, hogy az első piszkozat megszületése után 2 évig hozzá se nyúltam (akkor még valami regénykezdetnek szántam). Most egy pár hónapja elővettem és dolgozgattam rajta, nem éppen gőzerővel. Úgy éreztem, talán ha a szöveg felénél tartok. Aztán tegnap elég jól haladtam vele, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy hopp, itt kell abbahagyni. No, ez nem is esett nehezemre. Most már csak egy jó cím kellene, mert a munkacíme az, hogy Egy referens szenvedélye – de ezt nem érzem jónak.

*

A Kortárs honlapját sajnos január óta nem frissítik, így azt, hogy az új, augusztusi számában megjelent Markovits Dóra regényemről írt recenziója, csupán a Karpaty Newsból tudtam meg.

Mint ahogy az eddigi kritikákat, ezt is szeretném feltenni a Szembesülést bemutató alrendszerbe, de szöveg, bár azon frissében olvastam – a szerző hozta el! – nincs meg nálam, Dórát meg nem tudom elérni, a hírek szerint a nagymamájánál nyaral, valahol falun. Amennyire fel tudom idézni, első olvasásra nagyon szakszerűnek és tárgyilagosnak tűnt az elemzése, és bár a végén valóban van egy ironikus felütés, túlzásnak tartom azt a következtetést, amit Kárpáty Zoltán kanyarított belőle a honlapján (lásd). Mondjuk az sem esik igazán jól, hogy a kínosan udvarias levelei után voltaképp, mit szépítsük, hátbatámad. No meg, saját bevallása szerint, a regényt nem is olvasta. Örültem a nemrég indított blogjának, kommentárjaiban láttam a markáns önálló véleményt (olykor osztani is tudtam), nagyon remélem, hogy nem megy el a felületesség és igénytelenség irányába az egyre több olvasó megnyerése érdekében. (Már kétszer annyian olvassák, mint a Manzárdot…) Hogy azért valami jót is mondjak: a fotómhoz elég szellemes képszöveget írt.

*

Rászántuk magunkat, hogy valami megoldást keresünk a talán 3 éve tartó vízmizériára. Hosszabb ideje már az a helyzet nálunk, hogy központilag nem elzárják néhány órára a vizet, hanem egész nap nincs víz, de pár órára megnyitják. Vízvezetékszerelőnk azt ajánlotta, amit minden más családnál (és ami a legtöbb szomszédunknál működik): közepes teljesítményű szivattyú (500 vagy 750 watt), nem túl nagy víztartály (500 vagy 1000 liter): amikor van víz, a szivattyú pumpálja a tartályba, amikor nincs, onnan nyomja a rendszerbe (amely ilyenkor a városi hálózat felé egy szelep révén le van zárva). Meg is állapodtunk, odaadtuk a pénzt a kellékek beszerzésére. Eltűnődtem a dolgon, két szempont is eszembe jutott. Egyik, hogy a roppant rossz vízellátásunknak és a nagyon gyenge nyomásunknak az a halamazi oka, hogy már számos szomszédunknak van szivattyúja, és így elszívják előlünk a vizet. A másik: ha nekünk is lesz, azok még rosszabb helyzetbe kerülnek, akiknek nincsen.

János, a szerelőnk, tegnap felugrott: megvenné a tartályt, de sokkal drágább, mint pár hónapja volt, kifutunk miatta a tervezett költségvetésből. Nincs mit tenni, ha drágább, hát drágább…

A mai poén pedig: 3 éve először történik meg, hogy HETEDIK ÓRÁJA EGYFOLYTÁBAN VAN VÍZ, még ám remek nyomással.

A Pilinszky-projektum

…végre nemcsak a honlapomon, hanem egy színvonalas folyóirat hasábjain is sikerült meghirdetni a Pilinszky-projektumomat. A januári két versközlés után kérdeztem rá a szerkesztőségnél, esetleg lennének-e partnereim a teljes irodalmi akció lebonyolításában; erre fogadókészség mutatkozott. Arra kértek, a tervezet hosszú és részletező leírása helyett egy rövid, tömör ismertetést írjak, ez el is készült (lásd alább), emellett leközölték az eredeti Pilinszky-ikerszonettet és az én sorozatom 2. és 3. darabját. Eddig tehát az első négy szonett jelent meg. Nem túl gyors tempó, 2-3 évig is eltarthat, amíg a 28 szonett közlésre kerül a Debreceni Disputában – de hát én is csak alig valamivel járok előbbre a munkában.

Pilinszky János a tömörítés mestere. Versei mintha a beszéd ősrobbanása előtt létezett végsűrítmények lennének: szavai eposzok és drámák premisszáiként hatnak, mintha bármelyikükből kilövellhetne az irodalom valahány bonyolult galaxisa.

Talán ez a példátlan feszültség adta, hogy Két szonett c. remekének sokadik olvasása közben felmerült bennem, két tizennégysorosa voltaképp olyan, mintha egy-egy mesterszonett lenne: nem önmagában álló egyszeri képződmény, hanem a „megelőző” 14 szonetten át variált képek és gondolatok végső konklúziója, összegzése.

Persze a „hiányzó” 2 × 14 szonett nem létezik, szóban forgó művét Pilinszky „egyszerű” ikerszonettnek szánta, tudomásom szerint soha nem is készült szonettkoszorút alkotni.

Mégis (vagy éppen ezért?) elhatároztam, a feltételezés alapján megkísérlem megírni a közbülső darabokat úgy, ahogyan azt a verstan megszabja: az egyes versek nyitó sorait egymás alá írva össze kell állnia a mesterszonettnek, ezen felül minden szonett záró sora egyszersmind kezdősora a következőnek.

Úgy is mondhatnám: minden Pilinszky-sorközt egy-egy új szonettel kell kitöltenem.

Célom: tisztelgés a költő személye és életműve előtt, továbbá bizonyítása annak, hogy műveinek tömörsége olyan mérvű, mintha mindenik valamely nagyobb alkotás esszenciája lenne. Ezen felül: kellő alkotói alázattal űzött költői játék, megfelelési kísérlet egy magam-támasztotta kihívásnak.

*

Kolos ma intézi az ideiglenes tartózkodási engedélye meghosszabbítását a következő tanévre; remélem, sikerül beadnia a papírjait, és semmilyen igazolás nem hiányzik majd. (Lehet, hogy az állampolgárság megszerzése, mint az illetékesek, még maga Gyurcsány is nyilatkozott erről, könnyített eljárás keretében vált lehetségessé, de annak elintézése, hogy Kolos jövőre is tanulhasson Veszprémben, semmivel sem lett egyszerűbb…)

Csöngének még két vizsgája van hátra, de már a Bp-i útjára készül: tegnap az interneten azt keresgélte, hol lenne a legegyszerűbb (és legolcsóbb) az érettségi bizonyítványát lefordíttatni és hitelesíttetni, ráadásul 5 példányban. Ugyancsak 5 példányban kell hitelesíttetnie az angol nyelvvizsgája másolatát, lévén öt helyre adta be az egyetemi jelentkezését, és mind az ötre hitelesített formában kell postán benyújtani. (Az eddigieket interneten, e-jelentkezéssel intézte, de ez a lehetőség csak egy bizonyos időterminusig volt adott; mivel ez lejárt, így most minden továbbit már postán és személyesen kell intézni; nem kevés utánajárás – és nem kevés kiadás.)

Szembesülés-interjú

Szembesülés

Beszélgetés Balla D. Károly íróval

Guther M. IlonávalA kárpátaljai Balla D. Károllyal a XII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk, Szembesülés – 121 fragmentum egy regényhiány környezetéből c. könyvének (Pro Pannonia Kiadó, 2005) bemutatója után. A műfajilag nem vagy sokféleképpen kategorizálható irodalmi műről így vall a szerző: „Ez a regény nem volt, nincs és nem is lesz soha. Regény nem lesz. Szerkezet, teória, halmaz – igen. Még ábránd, szerelem, szorongás vagy bűnhődés is lehet, csak regény, regény nem, mert lényegét éppen az képezi, hogy hiányzik. Mihelyst lenni kezdene, már egyáltalán nem lehetne. Hiszen attól van, hogy nincs.” És azt is mondja a szerző, hogy benne van az egész élete…

– Rendhagyó irodalmi bravúr legújabb kötete, a Szembesülés. Hogyan születhet olyan irodalmi mű, amely egy meg nem írt regényről szól?

– Adódott az életemben egy olyan konfliktus, amelynek megírása számomra erkölcsi kötelesség, ugyanakkor hihetetlen morális dilemma volt. A 60-70-es évek fordulóján a kárpátaljai irodalomban két írói magatartás tűnt lehetségesnek: megalkudni a hatalommal és kihasználni a nagyon szűk, de mégis felkínált lehetőségeket a magyar szó ébren tartásának az eszményében, vagy ellene szegülni a hatalomnak még akkor is, ha rád sütik a rendszerellenesség bélyegét. E két magatartást két nagyon markáns irodalmár vállalta fel és képviselte. Számomra azért vált fájdalmassá és fontossá ez a konfliktus, mert az egyik magatartás képviselője édesapám volt, a másiké pedig egy fiatalon meghalt költő, aki az ellenzékiség szerepébe sodródva igazat próbált írni, szembenézve az akkori rendszer ellentmondásaival. Meg nem írt regényemnek a hőse az a fiatalember, aki e kétféle örökség között őrlődik. Ezt a történetet életrajzi regényként – személyes érzékenységek miatt – nem tudtam megírni, de kárpátaljai kulcsregényként sem. Úgy éreztem, valahogy el kell magamtól vonatkoztatni, ezért aztán különböző trükköket alkalmazva többszörös filológiai bűvészmutatványra kényszerültem.

– Miben áll ez a „többszörös filológiai bűvészmutatvány”?

– Valamikor a nyolcvanas évek végén merült fel bennem, milyen érdekes lenne olyan könyvet írni, amelyikben egy másikat kommentálok, egy olyant, amit senki nem olvasott. Milyen érdekes volna kidolgozni a nem létező szerzőnek az életrajzát, elemezni, hogy életművében milyen szerepet tölt be a mű, megírni hozzá az előszót, fülszöveget, az összes kommentárt, kritikát, lábjegyzetet, a regény keletkezéstörténetét, munkanaplót arról, hogyan készült a nem létező regény és így tovább. Amikor aztán – talán másfél évvel később – annak a bizonyos megírhatatlan történetnek a megírásával próbáltam megküzdeni, váratlanul eszembe jutott korábbi ötletem, amellyel nem tudtam mit kezdeni. Mi lenne, ha most ezt a két dolgot összekapcsolnám? Egyrészt adott a történet, amit különböző okok miatt nem tudok megírni. Másrészt van egy elképzelésem arról, hogy valami nem létezőt, valami meg nem írtat elkezdek kommentálni. Innentől kezdődött tizenhárom év vajúdás a könyv megszületéséig, az a munka, melynek során igyekeztem olyan szövegkörnyezetet teremteni, amely körülírja a hiányt, a nem létező cselekményregényt. Amikor másfél évtizeddel ezelőtt a szöveg elkezdett sarjadni, akkor egyféle értékrend, egyféle szemlélet szerint csoportosultak a részletek. Aztán amikor négy-öt-hat év múlva újra hozzákezdtem, már felül kellett írnom az előbbi önmagamat. Majd amikor 10-12 év elteltével ismét elővettem, nemcsak a szövegemmel, hanem korábbi önmagammal is szembe kellett néznem. Beleírtam a könyvbe a saját magammal való szembesülés összes fájdalmas pillanatát is. Minden benne van, ami nekem fontos, és ami engem az utóbbi években foglalkoztatott, hiszen ez a szerkezet lehetőséget adott nekem arra, hogy ne csak azzal a témával foglalkozzak, aminek a kedvéért ez az egész könyv megszületett. Engem ez a tizenhárom éves munka végül is valamilyen szinten megalkotott: nem ugyanaz az ember lennék, és nem ugyanaz az író, ha mindezekkel a problémákkal nem kellett volna szembenéznem.

– Hogyan képes befogadni az olvasó egy ilyen művet?

– Ha ezek a különféle műfajú a szövegek elég jók, elég erőteljesek, akkor oly mértékben kirajzolódik a hiányzó matéria – maga a meg nem írt regény –, hogy körvonalai alapján az olvasó tökéletesen reprodukálni tudja a maga Szembesülését. Ami remélhetően nem az én Szembesülésem lesz! Az én történetemet valószínűleg senki nem tudja összerakni, de bárki összeállíthatja a sajátját, hiszen mindenkinek az életében voltak fájdalmas szembenézések környezetével, múltjával, önmagával, szüleivel, előző generációkkal, magatartásformákkal… És e szembesülések tapasztalatairól mindenkinek van elképzelése. Tehát midőn az én kommentárjaimat olvassa arról, hogy én ezt miként éltem meg, felépíti a maga szembesülés-történetét. És úgy gondolom, ha egyenrangú partnernek tekintem az olvasót ebben a munkában, márpedig annak tekintem, akkor ebben a komoly játékban társam lehet. Valamelyik előszavában a könyvnek – több előszóval kezdődik ugyanis, ha már a regény hiányzik, legalább az előszavak meglegyenek – arra intem az olvasót, ne kezdje el behelyettesíteni az alakokat, ne keresse megfelelőiket a kárpátaljai magyar közéletben, ne elégedjen meg egyszerű és egyértelmű megfelelésekkel, mert nem ez a célja a regénynek. Próbáljon meg esztétikai következtetéseket levonni. Igyekezzen az irodalmon belül, a művészet lényegén belül maradni. És az én „fennköltségemet” ne rángassa vissza a mindennapiság szintjére. Nem iskolás gyerekeknek szánom ezt a regényt, és valószínűleg nem is azoknak, akik a mesterségesen előállított médiavalóságnak – most nem akarok műsorcímeket mondani a televízióból – a fogyasztói és neveltjei. Azoknak írtam, akik hajlandók bizonyos erőfeszítést tenni azért, hogy megértsék, és a maguk számára értelmezzék azt, amit el akartam mondani.

– Milyennek képzeli potenciális olvasóját?

– Először is azt képzelem potenciális olvasómról, hogy rendelkezik a megfelelő elszántsággal és kíváncsisággal ahhoz, hogy részt vegyen egy intellektuális kalandban. Másodszor abban bízom, hogy eléggé nyitott az új formai megoldásokra, és meglepőnek látszó tartalmi, formai megoldásaim, szerzői szerepjátékaim nem elriasztják, hanem ellenkezőleg: felkeltik az érdeklődését. Harmadjára azt feltételezem, hogy olvasóm gondolkodó, elemző, szintézisre törekvő lényként szerzett élettapasztalatokat, hogy tisztában van a személyiségfejlődés sajátosságaival, és hogy nem most találkozik először sem az egyén, a család és a társadalom, sem a hatalom és a művészet, sem a lojalitás és az ellenzékiség problémakörével, illetve azzal, miként hathatnak mindezek egy író magatartásformáinak a kialakulására. Ennyi talán elegendő is… Ha mindezeken felül voltak az életében meghatározó személyiségek, barátok, szerelmek, akik szembesítették olyasmivel, amire nélkülük talán nem döbbent volna rá, ha hajlamos az önanalízisre vagy legalábbis érdekli az, másvalaki hogyan éli meg az önmagával való őszinte szembenézés fájdalmas aktusait – nos, mindezek az előfeltételek bizonyára elősegítik szövegem befogadását. Bizonyos, hogy még könnyebb annak a dolga, aki valamennyire járatos a görög mitológiában és olvasta a nagy drámaírók műveit, így aztán regisztrálhatja, milyen mitologikus, egyben örök emberi viszonylatok, fatális meghatározottságok, egymásnak feszülő ellentétek szüremlettek át az ókorból szerény könyvembe, s hogyan segítettek engem kis írói világom felépítésében. Itt egyébként azonnal fel is merül a regényem által ezerszer körüljárt probléma: a létező valóság és a kreatív alkotó fantázia viszonya, a megalkotott hiány kérdése. Hiszen voltaképp a görög mitológia egésze egy olyan zseniális alkotás, amely a nem létező istenek nem létező világát szinte kézzel fogható realitássá teszi a páratlan műgonddal megszerkesztett „járulékos szövegek” gazdagsága révén. A görögök történelmi alakjaikat isteni, isteneiket viszont emberi tulajdonságokkal ruházták fel, egyedülállóan egybejátszották a valósat a képzetessel, a közvetlen tapasztalatot a transzcendens tudattartamokkal, s ezáltal hozták létre virtuális világukat, amely ma is minden író előtt elérhetetlen példaként lebeghet. Nos, legönzőbb vágyaimban én azt is feltételezem olvasómról, hogy érdekli a Nincs és a Van viszonya, foglalkoztatja a kérdés, hogy művészi eszközökkel miként tehető létezővé a hiány, s hogy a Semmi bölcseleti kategóriájához milyen eszközökkel kapcsolhatók szövegek, irodalmi kísérletek. Ez ugyanis, némi túlzással, könyvemnek egyik „filozófiai alapja”, hiszen munkámmal nem cselekedtem egyebet, mint elkeseredett kísérletet tettem arra, hogy az ismert wittgensteini tétel – „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” – érvényessége alól kibújjak, és úgy beszéljek el egy történetet, hogy mégse mondjam el. Aki tehát kíváncsi arra, a magam elé állított képtelen feladat megoldása közben mennyit vergődtem amiatt, hogy nem fogadtam el a kibeszélés és az elhallgatás közti kényszerű választást, azt máris partneremnek tekinthetem a magam Szembesülésében.

– A regény előtörténetéhez tartozik, hogy egyes szövegrészei felkerültek a világhálóra. Mi olvasható belőle a honlapon?

– Korábbi szövegváltozatok és töredékek, ugyanis 2000-ben – amikor úgy tűnt, a könyv nem igazán tud megjelenni, hiszen több kiadót megjárt – megpróbáltam feltölteni, hogy legyen akkor legalább egy internetes hozzáférhetősége, de ez az anyag permanensen ellenállt ennek az én szándékomnak. Írása közben annyira a könyvszerűségéből indultam ki, hogy nagyon rosszul érezte magát a weboldalakon. Előre megírtam például a fülszöveget –, de egy weblapnak nincsen füle! Tehát hová helyezzem ezt a fülszöveget? Vagy például lábjegyzetei vannak, de egy weboldalnál nagyon relatív, hol van az alja, a vége. Tehát hová tegyem a lábjegyzeteket? Egy csomó olyan dologgal szembe kellett néznem, ami miatt a mű egésze alkalmatlannak tűnt arra, hogy az interneten megjelenjen. Az akkori szövegek bizonyos részét feltöltöttem, aztán megszakítottam ezt a munkát, úgy gondolva, az is hozzátartozik a regény történetéhez, hogy töredékesen van fenn a világhálón. Hadd maradjon, legyen ott, de nem a teljes szöveg, hanem ennek csak egy része. Illetve nem is a végleges szöveg, hanem a 2000-2001-es verzió, mert azóta még legalább kétszer átdolgoztam.

– Miért kellett többször is átdolgozni?

– Ez úgy történt, hogy amikor 1996-97-ben úgy éreztem, kész van a regény, benyújtottam egy magyarországi kiadónak, a szerkesztő elolvasta, nagyon tetszett neki, azt mondta, ők ezt szeretnék kiadni, én meg nagyon boldog voltam. Szerződést kötöttünk, ebből azt is megtudtam, hogy a művem esszéregény. Korábban nem gondoltam annak… A kiadó megpályáztatta, sikertelenül. Kicsit el voltam kenődve, de a szerkesztő biztatott. A következő évben megint megpályáztatták, megint nem sikerült. Csalódást éreztem, de nem keseredtem el, örültem annak, hogy visszakaptam a kéziratot, megint én birtokolom ezt a szöveget, megint azt tehetem vele, amit akarok, tovább dolgozhatok rajta. Aztán 2000-ben egy másik kiadóhoz került, ezt a próbálkozást is két kudarc követte. 2002-2003-ban gyakorlatilag újraírtam az egészet: megváltoztattam a struktúráját, belenyúltam a koncepciójába. Végül a pécsi Pro Pannonia kiadónak sikerült másodszori próbálkozásra pályázatot nyerni, így jelenhetett meg az idén. Utólag csak azt mondhatom, talán szerencsém volt azzal, hogy kudarcok előzték meg a végleges szöveg kialakulását, mert így jobb lett. Hiszen ahogy én fejlődtem, ahogy másképp kezdtem gondolkodni, úgy kellett a szövegeknek is változni és módosulni az újraírások, átírások, átfogalmazások, átszerkesztések során. Könyvem magán viseli mindennek a nyomát. És én is magamon viselem.

– A Szembesülés nem az egyedüli kitörése Balla D. Károlynak a hagyományos értelemben vett irodalomból, alkotói magatartásformából. Az utóbbi években a világháló révén több meghökkentő és fölöttébb érdekes írói, irodalomszervezői kezdeményezésének lehettünk tanúi, illetve akik bekapcsolódtak, résztvevői is. Milyen mindennek a fogadtatása?

– Azt az irodalmi magatartást vagy alkotói attitűdöt, amit magaménak vallok, sokan jól fogadják, érdekesnek találják, felkelti a figyelmüket, sokan közömbösek iránta és sokan elutasítják. Konkrétan leginkább arról számolhatok be, amit közvetlenül megtapasztalok. Egyrészt kárpátaljai írótársaim elutasításáról, másrészt pedig azoknak a reakcióiról, akikkel a világháló révén folyamatos kapcsolatban vagyok Magyarországtól kezdve körbe a Kárpát-medencében és azon túl, hisz vannak levelezőtársaim Nyugat-Európából és a tengeren túlról is. Mintegy kétszáz emberrel tartom virtuálisan a kapcsolatot, nagyobbrészt olyan írókkal, szerkesztőkkel, illetve irodalom iránt érdeklődő értelmiségiekkel – vannak közöttük nyelvészek, irodalomkutatók, levéltárosok, de akad közgazdász és biológia professzor is –, akiknek fontos az irodalom, és akik érdeklődnek azon világ iránt, amelyet képviselek. Valahogy összetalálkoztunk a világhálón, sokukat személyesen nem is ismerem. Néhányukat fel tudom piszkálni – ezt pozitív értelemben mondom – irodalmi munkáimmal, interakcióimmal. Többüket rá tudom venni arra, valamilyen szinten részt is vegyenek benne. Például felkérem a szerkesztő, író és irodalombarát társakat, küldjenek maguk alkotta szonett-sorokat, hogy én ezekből szonetteket tudjak összerakni. Megtörtént. Vagy azt kérem, fordítsanak nekem magyarra egy-egy mondatot valamely általuk fontosnak tartott kortárs prózaműből, és én majd ezeket saját novellámba építem. Megtörtént. Az akciót és a végeredményét éppen az RMSZ mutatta be. De voltak kollektív interjúink is, illetve említhetem „identifikciós” játékunkat, amelynek keretében nem létező fogalmak szócikkeit alkotjuk meg egy sajátos weblexikon számára. Ezekben a projektumokban alkalmanként 20-30 alkotó- és játékostársam vesz részt a világ minden részéről – csak épp szűkebb pátriámból nem csatlakozik senki.

– Úgy érzi, kárpátaljai írótársai elutasítják?

– Más visszajelzésről nemigen tudok beszámolni. Annyira más, annyira idegen, ellenkező az én felfogásom azzal, amit kárpátaljai írótársaim gyakorolnak, hogy ők ezt csak elutasítani tudják. Ez valamilyen szinten, lehet, rendjén is van, tálán én érezném furcsának, ha ők ezt elfogadnák. Eleinte zavart, hogy ennek az alkotói magatartásnak még a létjogosultságát is megkérdőjelezik. Az rendben van, hogy ők másban látják a kárpátaljai irodalom fejlődésének a lehetőségét, és azt gondolják, teljesen más a dolga egy kisebbségi írónak, mint amit én teszek. Azonban, ha azt is megfogalmazzák, hogy az effajta írói magatartás káros, és szellemi árulásnak, a közösséggel való szembefordulásnak tekintik, azt méltatlannak tartom. Hogy érthetőbb legyen, miről van szó: a „normális”, az általános, az elfogadott kisebbségi írói attitűd sorsvállaló, közösségszolgálatos, kollektív életérzést kifejező írói magatartás. Írótársaim többsége fontosnak tartja, hogy valljon a szülőföldjéről, az anyanyelvéről, a magyarságáról, a sorsáról, nyomorúságáról, keserűségéről, elnyomatásáról… Ebből valószínűleg lehet nagyon jó irodalmat is csinálni, de vezethet klisékre épülő, önismételő, kiüresedett tartalmú irodalomhoz is. Mindenki megírta – én is – a maga sorsvállaló művét, mert aki megélte azt a helyzetet, amibe beleszületett, az nemigen kerülhette meg, hogy ennek esztétikai konklúzióit ne rögzítse. De ezen túl kell lépni. Hisz nem lehet egy életművet csak arra felépíteni, hogy engem bántanak, hogy jaj, nekem milyen rossz! Én tehát elfogadom a „szolgálatos” irodalom létjogosultságát, de felhívom a figyelmet a buktatóira, a szellemi rezervátumba zárkózás veszélyeire, miközben azt gondolom, az új témák és formák keresése, a modernitás felvállalása hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy lokális fizikai létezésünket a szellemi csatornák révén kiterjesszük az univerzalitásig. Az irodalom a szabadság dimenziója, nem pedig a bezárkózásé.

– Éppen az elzártság kérdését feszegetve, Vízumköteles-e az irodalom? címmel internetes konferenciát is szervezett. Mi volt a tét és a végén mi volt az, amiben Kelettől Nyugat-Európán át Kanadáig minden résztvevő egyetértett?

– Kérdésfelvetésemmel megpróbáltam provokálni az írótársakat. Vajon az irodalom, az vízumköteles-e? És miféle vízumot kell beszereznünk ahhoz, hogy integrálódjunk a magyarországi irodalomba? Arra kerestem a választ, hogy mi alkalmasak vagyunk-e az integrálódásra, illetve a befogadói közeg, a magyar irodalom általánosságban alkalmas-e a mi befogadásunkra. Nos, leginkább csak abban tudtunk egyetérteni, hogy a kérdés feszegetése – anélkül, hogy bármiféle általános megoldási lehetőséget kínálna – új és újabb problémákat vet fel. Irodalmi közéletünkben még mindig érvényesül a földrajzi, a generációs, az irányzatok közötti, sőt, politikai szimpátiák szerinti megosztottság. Ugyanakkor – vonta le a lehetséges végkövetkeztetések egyikét szigorú tollú budapesti irodalomkritikus barátunk –, az esztétikai értékek, a művészi hitelesség, az irodalmi folyamatok és jelenségek vizsgálatakor mindig a megvalósult művet kell meghatározó entitásnak tekintenünk, nem pedig az irányzatok, műegyüttesek, érdekcsoportok, kánonközösségek vagy más efféle egységek mentén történő besorolhatóságot. Így aztán, osztva ezt a nézetet, engem most már egyáltalán nem zavar, hogy saját szűkebb pátriámban nem lehetek próféta, és hogy sem irodalmi interakcióim, sem alkotói magatartásom nem felel meg a határon túli íróról alkotott kliséknek. A fontos az, hogy valóban megvalósult művek álljanak mögöttem– ezek számát most a Szembesüléssel szaporíthattam –, s én minden fenntartás nélkül elfogadom, hogy ezek alapján ítélkezzenek felettem a Szakma és a mindenkori Olvasó, no meg a köztudottan hálátlan utókor.

Kérdezett: Guther M. Ilona

A játékrontó / Tejmozi-mondatok

Tegnap meglepő (vagy nem is annyira?) dolog történt.

Végre megírtam az alábbi bejegyzésben már említett újabb körlevelet. Tudva, hogy az eredeti mondatok szerzői között akadnak, akik már nem élnek, illetve olyanok is, akik “élő klasszikusként” megközelíthetetlenek számunkra; továbbá sokukkal a műfordítóknak nincsen semmilyen kapcsolata – ám, mutatja Szabó Palócz Attila példája – olyan esetek is akadnak, amikor a vendégmondat tolmácsolója baráti viszonyban áll a fordított szerzővel – nos, ezeket a körülményeket figyelembe véve arra kértem a játékban részt vevő 30 műfordítót, hogy amennyiben a projektum ilyetén folytatása kedvük szerint való és a további közreműködést vállalni tudják, továbbá ha fel tudják venni a kapcsolatot az eredeti mondatok szerzőivel, akkor legyenek szívesek értesíteni őket az interakcióról, annak menetéről és eredményéről. A végső cél ebben a fázisban az lenne, hogy a projektum híre (és esetleg végterméke, a Tejmozi is) nyilvánosságot kapjon idegen nyelveken.

Mint általában a fontosnak gondolt leveleken, ezen is elég sokat dolgoztam, igyekeztem pontosan fogalmazni, és azon voltam, hogy a lehető legudvariasabb hangot üssem meg, de fölöslegesen mégsem körülményeskedjem, egyszersmind bőven megengedjem a játékostársaknak, hogy ez elől az újabb felkérés elől minden további nélkül kitérjenek.

Volt, aki szinte azonnal visszaírt, megköszönte a levelemet, a legtöbben (egyelőre) nem válaszoltak. Egyvalaki akadt, aki váratlan (vagy nem is annyira?) módon reagált.

>> az érthetőség kedvéért lásd: A Tejmozi szöveg-projektum – előzmények

Cséka Gyuri (kivételesen a saját nevén) két helyre is ezt írta be a honlapom Fórumába: “Ezennel bejelentem, hogy Balla D. Károly: Tejmozi c. szövegéhez/be adott Szorokin-idézetet valójában én írtam.” – (lásd a #1717-es bejegyzést) Tehát nem levélben válaszolt, hanem – egy évvel a mondat beküldése után – nyilvánosan bejelentett valamit. Lényegében azt, hogy csalt, hamis kártyákkal játszott, nem tartotta be a játékszabályokat. Az eredeti felkérésben ugyanis ez a pont is szerepelt:

Bár komolysága mellett hangsúlyozni kívánom a projektum játékos jellegét, ezúttal mégis azt kérem, hogy ne fiktív, hanem létező szerzők létező műveiből származzanak a mondatok, és minden fordító saját nevén szerepeljen a játékban.” (Lásd a felkérés 9. pontját) Nos, Gyuri az általa “fordított” mondatot ugyan létező szerző szájába adja, a mű bibliográfiai adatait is megadta, azonban ez egy fiktív, egy ál-Szorokin mondat, hiszen ő maga, Cséka alkotta, bár, szó se róla, elég jól átvette a kérdéses Szorokin-novella szóhasználatát, hangulatát. No meg: a halál és az idő fogalmának a szerepeltetése nekem nagyon is jól jött, a Tejmozinak egy fontos epizódját inspirálta ez a kapott szövegdarab.

A dolognak egyébként van egy kis előzménye. Elsőre Gyuri ennek a mondatnak a fordítását küldte be:

“Жрать оппортунистическое течение, возникшее в Российской социал-демократической рабочей партии после революции 1905-1907 гг., требовавшее отзыва социал-демократических депутатов из Государственной думы, отказа от использования легальных форм борьбы и фактически проводившее политику изоляции партии от рабочего класса.”

Ezt így interpretálta:

“Falni: opportunista áramlatot, amely az 1905-1907-es forradalom után, az Orosz Szociáldemokrata Munkáspártban keletkezett; amely megkövetelte a szociáldemokrata képviselők visszahívását az Állami Dumából; lemondást a harc legális formáinak felhasználásáról; és amely valójában a dolgozó népet a párttól izolálni kívánó politikát folytatott.”

– ezt a mondatot én nem tudtam elfogadni, és nem is annyira a grammatikai nehézkessége (és szerintem pontatlan fordítása) miatt, hanem mert ez sem felelt meg az eredeti felkérésnek, amelyben kértem a dátumok, konkrét helyszínek és nevek mellőzését (a fenti mondatban mindezek előfordulnak). (Képzeljük el, ha minden idézetben ilyen konkrétumok szerepeltek volna!!) Gyurinak megírtam kifogásaimat, másik mondatot kértem, erre küldött újat, látszólag ugyanabból a Szorokin-novellából:

“Falni: egy hideg reggelt, amikor a halál, mint egy kemény, kérges csizma arcodba rúg, arcodba tapos, és jajgatni sincs időd, sírni sincs időd, semmire sincs időd, mert épp az időd vész el, a te időd, de ezáltal minden idő: halott vagy.” Vlagyimir Szorokin: Zsraty! (Falni!) In: Szobranyije szocsinyenyij v treh tomah. (Összegyűjtött művek három kötetben) Ad Marginem, Moszkva, 2002.

Nos, ez nagyon tetszett: épp az ilyen elvont, inkább hangulatot-érzületet-gondolatot közvetítő szövegrészek voltak a leghasználhatóbbak, később ezek mozdították előre a novellámat. A hideg téli reggel és főhősöm kozmikus éhsége az apai faházban a Tejmozi megfelelő részében éppen innen származik. Ezért hát voltaképp hálával tartozom Cséka Gyurinak a remek mondatért, még ha beküldésével fel is rúgta az írott játékszabályokat, és ha ezt csak azután jelentette is be, amikor az interakció érdemi része lezárult.

(Hogy a mondat eredetiségét nem ellenőriztem, az talán érthető: a játékostársak 18 nyelvből fordították az 53 magyarul még meg nem jelent vendégszöveget, hogy is nézhettem volna utána mindegyiknek – a cél éppen az volt, hogy az ő ismereteiket felhasználva, az ő tudásukat a játék számára “kölcsön kérve” írjak novellát. Az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy a részvevők valamelyike nem azt a játékot játssza, mint amelyikre felkértem, s amelyet ő is elfogadott.)

A kérdés ezek után az, hogy mit tegyek a novellaszöveggel. Irtsam-e ki belőle ezt az idézetet, s magát a mondatot is töröljem-e a jegyzékekből? Ezt persze megtehetném (hiszen a Tejmozi redukált változatában egyetlen idézet sem szerepel), formálisan kiiktathatnám a csalás szövegtényeit – de a nyoma akkor is megmaradna, én legalábbis látnám, érezném, tudnám: valahányszor a faházikóbeli téli reggelhez érnék a szövegben, mindig eszembe jutna az epizód keletkezésének összes körülménye. Arról nem is beszélve, hogy a szöveg ebben a formájában nyomtatásban már megjelent (ha Gyuri eljárása valamiben elmarasztalható, akkor ebben: a nyomtatott publikáció előtt kellett volna szólnia; feltéve persze, hogy a célja a megtréfálásom volt, és nem pedig a lejáratásom – az utóbbit sejtve kockáztatom meg, hogy ez a fordulat nem is annyira meglepő). Megjelenés alatt áll a redukált változat is a Holmiban: a korrektúrát hetekkel ezelőtt jóváhagytam – abban ugyan maga a mondat nem szerepel, de a novella végén felsorolom a keletkezéséhez egy-egy mondattal inspirációt adó szerzőket, műveket, fordítókat – és ott is szerepel Szorokin meg Cséka. A Holmi talán már meg is jelent, vagy legalábbis ki van nyomtatva… Így hát ezeken a dolgokon már nem változtathatok, Gyuri dörzsölheti a tenyerét. (Utoljára Fodor Géza hozott hasonló helyzetbe 25-26 éve: akkor közreműködésemmel egy neki tulajdonított Baka Isván-vers jelent meg az ő neve alatt; most egy Cséka-mondat jelent meg Szorokinnak tulajdonítva. Vajon melyikük követelhetne tőlem elégtételt: Gyuri vagy Vologya?)

Amit megtehetek: a honlapomon szereplő internetes változatokban egy-egy lábjegyzetben utalni fogok a történtekre. Végül is a Tejmozi keletkezéstörténetéhez most már ez a meglepő (vagy nem is annyira?) epizód is hozzátartozik.

*

Egy játékot persze nem szabad túlságosan komolyan venni. Nem történt tragédia. A szerepjátékokat én is szeretem és “nagyban” űzöm; ám itt talán másról van szó. Ha valaki odaül a többiekhez a játékasztal mellé, akkor, szerintem, illik betartania azokat a játékszabályokat, amelyek szerint a többiek játszanak. Aki ezt nem teszi, az nem jópofa, hanem csaló. Sajnálom, hogy Gyuri elrontotta ezt a játékot – amiért is az összes többi játékostárstól ezúton kérek elnézést -, de azt hiszem, csak magamat okolhatom emiatt, és bosszankodás helyett inkább levonom a bennem már rég érlelődő következtetéseket.

*

De azért szeretlek, Gyuri!


Szövegjáték: Tejmozi-mondatok. Epizód a Tejmozi c. regény keletkezéstörténetéből. A játékrontó Cséka György beküldött hamis Szorokin-mondata.

Marketing szöveg szolgáltatás: notebook szerviz Bp., autó akkumulátor csere. Kijelző és akku töltő hordozható számítógéphez – sms üzenet küldés – idegen nyelvekről fordított mondatok – tejmozi novella és regény, szöveg, cséka, szorokin, mondat, mondatok, küldés, üzenet, irodalom, íróság, játék

A tojásárus hosszúnapja

Az Éva könyvéről (A tojásárus hosszúnapja) írt igen alapos két Holmi-béli kritika közül az elsőt ma tettem fel a megfelelő helyre (köszönet Várady Szabolcsnak a pdf-ben elküldött anyagért). Ezt a hosszabbikat én is csak most olvastam el (tördelés közben) és eléggé bámulatosnak tartom, mennyire beleláttak Éva világába, alkotásmódjába, mennyire “belülről” voltak képesek értékelni szövegeit. Rátapintottak az erős és a gyenge pontjaira, felfedezték a rejtett összefüggéseket és utalásokat, egyszersmind “leleplezték” az effajta írásmódnak a veszélyeit. Ilyen kritikákból van mit tanulni. Pedig egyikben sem szerepelnek az érvényesnek tekintet kritikusi kánon olyan kulcsszavai, mint recepcióelmélet, kontextualitás, önreflexió, hermeneutika. Hogy is lehettek meg nélkülük! Holnap felteszem Nagy András recenzióját is – ez, ha lehet, már csak tömörsége miatt is, még lényegre látóbb. Egy biztos: most már nemcsak azért irigyelhetném Évát, hogy milyen jól ír, hanem azért, hogy róla milyen jókat írnak.

Nagy András kritikája

Schiller Erzsébet kritikája

pereg a Tejmozi

multikulti szövegjáték

Cseke Gábor folytatja a Színképben (Romániai Magyar Szó) multikulti szövegjátékom bemutatását:

“Mielőtt továbblapoznánk a naplóban, írjuk ide azon nyelvek lajstromát, amelyek irodalmából a szerző (azaz, választott nevével: bdk) által megszólított lelkes fordítók a vendégmondatokat kiszemelgették és a szerző rendelkezésére bocsátották. A naplóban említett 18 nyelv (a vendégmondatok beérkezésének sorrendjében): horvát, (belgiumi, franciaországi) francia, angol, ukrán, (svájci, osztrák, németországi) német, lengyel, svéd, szerb, montenegrói, bosnyák, orosz, héber, ruszin, román, portugál, holland, cseh, szlovák.”

Egy mondat a világ (2.)

„Nyelvközi” multikulturális szövegjáték

     Július 29-i bejegyzésnél szakítottuk félbe múlt heti mellékletünkben Balla D. Károly ungvári írónak a készülő, munkacímén Tejmozinak keresztelt, kollektív ihletésű virtuális novellájáról, illetve a szerzőség műhelykínjairól szóló munkanaplóját.
Mielőtt továbblapoznánk a naplóban, írjuk ide azon nyelvek lajstromát, amelyek irodalmából a szerző (azaz, választott nevével: bdk) által megszólított lelkes fordítók a vendégmondatokat kiszemelgették és a szerző rendelkezésére bocsátották. A naplóban említett 18 nyelv (a vendégmondatok beérkezésének sorrendjében): horvát, (belgiumi, franciaországi) francia, angol, ukrán, (svájci, osztrák, németországi) német, lengyel, svéd, szerb, montenegrói, bosnyák, orosz, héber, ruszin, román, portugál, holland, cseh, szlovák.
Augusztus 23. Előzetesen befejeztem a Tejmozit! Közel sem véglegesen. Tegnap és tegnapelőtt annyit végeztem, hogy a még be nem dolgozott 4 idézetnek találtam meg a helyét… Ma pedig megírtam a novella elég rövid, kb. másfél flekknyi végét. Még ezt is csiszolnom kell, főleg az utolsó bekezdéssel és a zárómondattal van gondom. Ugyan már bő egy hónappal ezelőtt kitaláltam, milyen képpel zárom majd a szöveget, most mégis féltucatnyi variációt elvetve keresem az igazi megoldást.
Augusztus 24. Ma egész nap a novella befejező szakaszán dolgoztam, a tegnapi változathoz képest csaknem kétszer hosszabb lett. Talán a megfelelő zárómondatokat is sikerült megírnom. De egyelőre nem gondolom teljesen véglegesnek.
Úgy döntöttem, hogy a teljes prózaművet betetéző és lezáró utolsó szakaszt (amelyben már nincsenek idézetek) külön nem hozom nyilvánosságra, hanem majd a teljes és végleges prózaművel együtt. Ez azonban még odébb van, mert mostantól az írás egészén, a teljes anyagot látva szeretnék dolgozni… mivel munka közben igen erősen befolyásoltak a beépítendő idézetek, így keletkezett néhány ellentmondás, és helyenként kicsit szétesőnek érzem a történetet is. A most következő utólagos szerkesztéssel igyekszem még egységesebbé, egybetartóbbá tenni az egészet… Ezeket az utólagos beavatkozásokat azonban nagy óvatossággal végzem, semmiképpen nem szeretném ugyanis túlírni, túlfogalmazni, túlcsiszolni a novellát: meg kell maradniuk benne mindazoknak a jellegzetességeknek, amelyeket a munka sajátos formája, a vendégszövegek sokféleségéhez való igazodás adott.
Szeptember 14. Egy ideje már szándékosan halogatom a projektum lezárását: a zárórész beiktatatását, a teljes szöveg egybeszerkesztését, a végső csiszolásokat és a közzétételt. Mégpedig azért, mert tétova kísérletet tettem a szöveg előzetes, nyomtatott publikálására, és arra gondoltam, ennek esélyeit erősen rontanám, ha a neten hamarabb jelenne meg. Az egyik legelitebbnek számító, a modern irodalmat talán leginkább képviselő folyóiratot kínáltam meg a dologgal, arra számítva, hogy nem csupán a novellaszövegnek adnának helyet, hanem a játék teljes leírása – mint irodalmi ötlet és intertextuális akció – is érdekelné őket.”
(Mivel válasz kb. másfél hónapon át nem érkezett, bdk elbizonytalanodott. A munkanaplót így folytatja:)
„Ezt az egész munkát sokkal nagyobb teljesítménynek éreztem annál, semhogy az én kis marginális honlapom keretei között maradjon. Egyben – bevallom – piszkálta a csőrömet az is, hogy a havonta feltett 4 (önmagában is novellányi terjedelmű) szövegem sem játékostársaimból, sem olvasóimból nem váltott ki semmilyen érdemleges reakciót (a nagyon kevés kivételtől eltekintve: nekik külön köszönet).
Nem tudom, próbált-e már valaki idegen szerzőtől származó, kész, olykor nagyon összetett, grammatikailag erősen megformált, érezhetően egy-egy novella funkcionális részéből kiemelt mondatokat saját szövegébe úgy beépíteni, hogy ne lehessen észrevenni sem az illesztés helyét, sem az idegen anyagot. Ez nagyon nehéz!…
A néhány maradék citátum beépítését és egyes utómunkákat már kisebb lelkesedéssel végeztem, és az ötödik közleményről tudósító levélben jeleztem is a kollégáknak, hogy bánt visszajelzésük elmaradása. Erre a nyilvánvaló provokációira is talán ha hárman vagy négyen reagáltak. (Gergely Tamás ekkor kért tőlem interjút, Kalász István meg kis jegyzetet írt arról, hogy az ő küldeményeire sem reagálnak a szerkesztőségek.) Mindez, bevallom, kedvemet szegte, és továbbra is halogattam az akció lezárását.”
Ez után történt, hogy bdk-tól novellát kért egy budapesti folyóirat, de a terjedelmet maximum 20 oldalban határozta meg. A Tejmozi akkori változata ennek a duplája volt… Mit tehetett bdk?
„Egyetlen lehetséges megoldásnak tűnt az összes vendégmondatot kiiktatni, minden mellékszálat lenyesni, és az egészet összerántani. Kétnapnyi munka. Az eredmény: az eredetinél sokkal-sokkal tömörebb, húzósabb, feszesebb novella. A vendégszövegek nem hiányoznak; sőt. DE! De számomra, aki pontosan tudom, hogy mit hagytam ki, nyilvánvaló, hogy a kapott mondatok egy része valóban terhelte a szöveget, fölösleges és spekulatív kitérőkbe kényszerített, más citátumok azonban hiányként nagyon is látszanak novellámon. Utóbbiaknak ugyanis funkcionális szerep jutott: ihletet, inspirációt merítettem belőlük, és olyan szövegek sarjadtak környékükön, amelyek írásom lényegi részévé váltak. Úgy tartottam tehát tisztességesnek, ha ennek a tömörített változatnak a végére odabiggyesztettem a közel 30 prózaműnek a címét és szerzőjüknek, valamint a végül kihagyott mondatok fordítójának a nevét.”
A folyóirat végül elállt a megjelentetéstől, és inkább bdk közéleti naplóját kezdte közölni. Az író ekkor újabb szerkesztőséget keresett meg munkájával, de itt sem járt sikerrel. Végül egy, a hagyományos irodalmi értékek iránt elkötelezett harmadik folyóirat elfogadta közlésre ezt a redukált verziót (valamelyik tavaszi számukban fog napvilágot látni).
A szerző menet közben véleményt kért Rácz Pétertől (költő, esszéista, műfordító), aki lekéste a vendégmondatok beküldésére kiírt határidőt, ám becsületesen eleget tett a felkérésnek. Az író nagy bánatára csak ez az egyetlen kritikai reagálás született mostanig, immár nem a vállalkozással, inkább a teljesítménnyel kapcsolatban. Ebben a kritikus bdk vállalkozását kissé a robinsoni „szigetépítés”, élet-átmentés analógiájának érzi, hiszen Defoe hősének is a tengerbe nem veszett, véletlenszerűen megmaradt hulladékokból kellett magának életkeretet emelnie.
Jövő heti mellékletünkben, mielőtt nekilátnánk a Tejmozi folytatásos közlésének, a Rácz-féle kritikából tallózunk, illetve Gergely Tamás interjújának is helyet adunk.      

     (folytatjuk)

CSEKE GÁBOR

    (megjelent: Romániai Magyar Szó; Színkép. 2005. jan. 29.) 

Meghalt a király – éljen a hetman. Ukrán rakéták

Ukrajna, Kanada, e-könyv, Ukrán űrprogram…

Hír: Juscsenkót még mai hivatalos beiktatása előtt vezérükké, hetmanukká választották az ukrajnai kozákok, ő pedig felesküdött hagyományaikra.

Comment: Többször elmeséltem és párszor le is írtam, de e hír indokolja, hogy újra és minden eddiginél érvényesebben felidézzem szép emlékű idősebb Vereckey Béla mondását az első szabad ukrajnai elnökválasztás idejéről, amikor is magyar ember létére a harmadik féldeci után, talán szolyvai szomszédaival és barátaival azonosulva, ruszin öntudatra ébredt és a következő bölcs nyilatkozatra ragadtatta magát: „Nem mindegy nekünk, kárpáti ruszinoknak, hogy kit választanak atamánná a doni kozákok?!”

Hír: Gajdos István, az UMDSZ elnöke a (Juscsenkó-ellenes) szocdemek frakciójából átült a (második választási forduló előtt már Juscsenkó mellé álló) szocialisták frakciójába. Mindezt – kell-e mondani – a kárpátaljai magyarság érdekében.

Comment 1: Meghalt a király, éljen a király. Vagyis a hetman.

Comment 2: Hofi anyósa ezt mondaná: „Látod, Géza, ezek könnyebben cserélik a pártállásukat, mint más a gatyáját”.

Hír: „Kőszeghy családja már hónapokkal korábban Kanadába utazott, s információink szerint a főszerkesztő útlevelében is ott lapul a kanadai beutazási vízum.” (Kárpátalja, 2005. jan. 21)

Kőszeghy részéről a KISzóban egyelőre: NO COMMENT.

*

Elmaradtam a naplómmal… De hát az ember vagy dolgozik, vagy naplódzik… Most hálistennek (egy kivételével) nagyon kellemes írni, összeállítani, szerkeszteni, olvasni, választani, webelni, megválaszolni való dolgaim akadtak. Próbálok haladni sorjában.

Mika Robi a papirusz.hu honlapján nagyon kedves cikket írt rólunk, és egy kis reklámot is csinált az oldalainknak – köszönet érte.

Megjott a Holmi első ez idei száma, benne két komoly kritika Éva könyvéről (különösen a Nagy Andrásé ás mélyre). Sajnos a Holminak nincs honlapja (bár talán lesz), így még belinkelni sem tudom a recenziókat, pedig a teljes szöveget is szeretném feltenni Éva megfelelő oldalára. Megpróbálom elkérni a szerkesztőségtől.

Elindult a Színképben (Romániai Magyar Szó) a Tejmozi! Pontosabban az „egymondatos” projektumomat és a teljes prózaművet bemutató sorozat. Jó pár héten át menni fog (szombatonként), és abban egyeztem meg Cseke Gábor szerkesztővel (ő jegyzi az összeállítást), hogy szimultán közlésben nálam is megjelennek az egyes részek. A sorozat kedvéért persze nemcsak új oldalakat kellett készítenem, hanem a Pánsípon és az adott interakción belüli menük is elégteleneknek bizonyultak, így aztán elég rendesen átszabtam az alrendszert, úgy hogy a Pánsíp és a Kettenklub címoldalán is kint legyenek a friss linkek. A sorozat első közleményét LÁSD. (link javítva, 2016)

Szapora levélváltások Pálnagy Lászlóval. Miután az egymás iránti egyre nagyobb szimpátiával és bizalommal variálgattuk a Cyberbooks Kiadóval való együttműködésem lehetőségeit, mostanra eljutottunk a megállapodások megkötéséig. Az e-book-sorozat ügye már biztosnak látszik, tegnap 10 változatból (!) kiválasztottam a nekem legjobban tetsző borítótervet is, és miután kértem egy kis módosítást, még mindig két verzió adódott. Kölcsönös egyetértésben e mellett maradtunk:

digitális könyv - e-book áruház

Holnap kapom a teljes anyagot véglegesítésre. A digitális kiadvány e-book-áruházi forgalomba kerül, és CD-n is megjelenik. Hát ilyen könyvem is lesz már… Talán ennél is fontosabb: őszre egy eddig általam nem próbált műfajú hagyományos (nyomtatott) könyv lehetősége is felmerült. Egyetlen „hátránya”, hogy meg is kell írnom….

Másutt tervezett új esszékötetem végleges összeállításán is dolgoztam. Összeütöttem egy rövidke előszót, és a 2003-as indító tanulmányt próbáltam aktuálisra átírni; egyelőre nem túl sok sikerrel. Ez a másik kiadó is most már hivatalosan értesített a szándékáról és hó végéig kérik a kéziratot (hogy pályázgassanak vele). Ennek persze nagyon örülök, de sokkal többet erről nem akarok írni (és szándékosan nem nevezem meg ezt a könyves műhelyt), mert két éve egyszer már elkiabáltam a dolgot a Kriterionnal, akkor még a tervezett tartalomjegyzéket és saját borító-tervemet is közzétettem, eljutottunk a hivatalos szerződésig, sőt, már valami támogatási összeget is szerzett a főszerkesztő – aztán, talán a saját hírverésemnek is „köszönhetően”, itthoni jóakaróm megfúrta a kiadóigazgatónál azzal, hogy „mindenféle aljasságok” vannak a kéziratban. Nos, ezek számát szaporítom most az azóta keletkezett esszéim, publicisztikáim beválogatásával.

Amit pedig fölöslegesen (de lóhalálában) csináltam: csak most bukkantam rá egy napokon belül lejáró komoly pályázatra, és megpróbáltam idejében elkészülni űrlapokkal, mellékletekkel, minden benyújtandóval. Meg is lettem vele, csak épp az eljuttatását nem tudtam megoldani, ugyanis előzőleg egy Mo-i intézményt is meg kellene járnia, mielőtt a célhelyre érkezik, ez pedig csak úgy lett volna lehetséges, ha megbízható futárposta is adódik. Egyetlen telefonhívást ugyan megeresztettem ennek érdekében (ez nem jött be), de aztán tovább nem erőltettem magam, valahogy a kedvem is elment tőle hirtelen. Persze azonnal meg is ideologizáltam a dolgot a magam számára, előszedve egy régóta vallott elvemet: az ember olykor az elszalasztott lehetőségeknek köszönheti boldogságát.

Ukrajna története

A zaporozsjei kozákok gratuláló táviratot írnak Juscsenkónak


Ukrán űrprogram

A szovjet űrprogram a Szovjetunió felbomlásával felosztódott. Azok az űrkutatási létesítmények, gyárak és technológiák, amelyek Ukrajna területén voltak, átkerültek Ukrajnához. Az űrkutatással foglalkozó számos szervezetről és vállalkozásról van szó, melyek nemcsak műholdakat vagy űrvécét fejlesztenek, hanem hordozórakéták építésével, korszerűsítésével és kifejlesztésével is foglalkoznak.

Az Ukrajna által 1991 óta épített űrrakéták fajtái: Ciklon-2, Ciklon-3, Zenit-2, Zenit-3SL, Zenit-3SLB, Mayak, Dnipro, Antares, Vega, Mikrospace-2 – Ezeknek a rakétáknak bizonyos fajtáit a 90-es évektől kezdődően Bajknurból (Kazahsztán), az oroszországi Plesetsk-ből, később az Odüsszeia platformról, a Csendes óceánról és a Jasznij-ból (szintén oroszországi) lőtték fel. Az ukránok a fentebbi kilövőpontokról összesen 143 rakétát bocsátottak fel mióta létezik különálló űrkutatásuk, ami meglepő. Bevallom erről eddig én sem tudtam az égvilágon semmit.

Ami még érdekesebb, hogy ezeket a hordozórakétákat 30% nagyobb energiahatékonysággal (a Cape Canaveral-inél) lehet fellőni az egyenlítő térségében, köszönhetően a föld forgásának. Ezért is indítottak sok ukrán Zenit hordozót az Odüsszeia platformról. Az Odüsszeia eredetileg fúrótorony volt, melyet a 90-es évek második felében alakítottak át kilövőállomássá. Ezt az állomást a Sea Lunch konzorcium üzemelteti, amely orosz, amerikai, és ukrán cégeket tömörít. Egyes források szerint a svájci Sea Lunch AG 95%-os orosz tulajdonban van, amely a Sea Lunch konzorcium, úgymond főhadiszállása. 2014-ben lőtték fel az utolsó Zenit-3SL típusú hordozót az Odüsszeiáról sikeresen.

Érdekes, hogy Oroszország egy pár éve már az ukrán Zenit rakéták kiváltását tervezi az új fejlesztésű Angara nevű hordozórakétával. Pont egy ilyen robbant fel 2015. áprilisában Plesetsk-ben. A Zenit rakétacsalád (főként a Zenit-3SL) ezidáig orosz hajtóműveket használt. Ám ez a koprodukció manapság nem megy zökkenőmentesen, sőt úgy néz ki, hogy le is állt. Ukrajnában kb. egy éve törvény tiltja, hogy bizonyos iparágakban ukrán vállalatok együttműködjenek orosz vállalatokkal nemzetbiztonsági okok miatt. Ilyen iparág az űrkutatás is.

Az ukránok most új irányba indultak el, hisz megvan a szaktudásuk, a technológiájuk, a kapacitásuk a rakétaépítéshez és arra törekszenek, hogy a lehető legnagyobb hatékonysággal, így a legolcsóbban lőjék fel azokat. Ez az oka annak, hogy az ukrán űrkutatás az egyenlítő menti fellövést preferálja a legújabb projektjében, amelyet Brazíliával közösen folytat. Új teljesen ukrán rakétát fejlesztenek Ciklon-4 néven, amelyet egy brazíliai kilövőállomásról, az Alcantrából fognak indítani.

Egy másik példa az új irányra az Antares hordozórakéta, melyet Amerikának fejleszt a Yuzhnoye dnipropetrovszki ukrán vállalat. Ezt a rakétát már tesztelték, ami balul sült el a régi (modernizált) orosz típusú hajtóművek miatt, melyeket az amerikaiak le fognak cserélni, egyes hírek szerint szintén orosz (vadonatúj) “motorokra” (ezen kívül mindent az ukránok gyártanak).

De ezek csak gyöngyszemek a számos ukrán űrprojekt közül.

Fodor András emlékezete

Fodor András

Emlékezés Fodor Andrásra

A minap ebéd közben emlegettük, talán ezért kívántam meg, hogy valamit olvassak Fodor Andrástól. Meg az is érdekelt, vajon mi van tőle/róla a neten. Emlékeztem rá, hogy 97-ben halt meg (az évi naplómban még említem), tehát akkor, amikor Mo-n az internet még csak kezdett általánosan elterjedtté válni. Meglepetésemre ennek ellenére a Google hét és fél ezernél több találatot jelzett; ám azonnal rá kellett jönnöm, hogy ezek döntő többsége nem azt a Fodor Andrást találta meg.

Hát igen, nem tartozik a ritka nevek közé. Az első 5 találat mégis jó helyre vezetett. A legelső mindjárt a fonyódi könyvtárba: egy külön oldalon, mint „jeles fonyódi”-ról adnak róla rövid ismertetést (nem itt született és élt, de nővéreinél sokat időzött, meghalni is ide jött), látható továbbá a házuk falán elhelyezett emléktábla és olvasható a Kortárs búcsú-számának tartalomjegyzéke (a link nem működik). (Magának a könyvtárnak a honlapja igen primitív.) A második találat érdekes módon egy holland nyelvű életrajzi ismertetés – András Fodor: Hongaars dichter en essayschrijver – néhány kapcsolódó oldallal. A harmadik találat Vekerdi László recenziója Fodor András A hetvenes évek c. naplójáról. És csak a negyedik találat az első Fodor-mű: utolsó naplójegyzetei a Kortárs egyik 99-es számából. No, ezt el is olvastam, helyenként élvezettel, helyenként értetlenül vagy furcsállkodva (pl. a maga támasztotta versírói penzumon, az elszántságon, amellyel szerintem ezt a műfajt nem lehet művelni…). Számomra külön érdekessége a 97-es májusi-júniusi naplónak, hogy említi benne a júniusi Ünnepi Könyvhét rendezvényeit (eléggé kelletlenül és sértetten vett részt rajtuk), s hogy megfordult a Vörösmarty téren is. Én úgy emlékszem, ott és akkor találkoztam vele utoljára: Lator Lászlóval jöttek szembe ketten. Nagyon megörültem nekik, s talán azt mondtam: már azért is érdemes volt Bp-re felutazni, hogy az ember egyszerre találkozhasson két ilyen kedves atyai jó barátjával. (Ő persze nem említi az epizódot, nyilván százakkal futott össze a téren, csak néhányukat nevezi néven; olyanokat is, akiket igyekezett elkerülni vagy akik nem vettek róla tudomást.) Az ötödik találat egy későbbi negatív szakmai reagálás éppen erre a naplóra. A hatodik találatra megnyíló oldalon már az 1976-ban született madármegfigyelő Fodor András adatait találtam. A következők vegyesen vittek vagy a költő, vagy egy plébános, vagy egy genetikus nevéhez. A sok említés között alig akadnak eredeti Fodor-szövegek és csak elég hosszú keresgélés után sikerült verset is találnom (folyóiratok honlapjain jöttek be). No, nézzük a Digitális Irodalmi Akadémiát, gondoltam. Kossuth-díja ellenére Fodor András nem tagja, nincs tőle semmi. Nézzük a Magyar Elektronikus könyvtárat. Találatok száma a Fodor András névre: 0.

Ezek után, bár tudtam, hogy hiába teszem, beütöttem egyik versének pár kulcsszavát. Persze semmi. No, ekkor gondoltam arra, hogy én ide a naplómba bizony begépelném ezt a verset (bevallom, az egyetlent, amelynek sorai megragadtak bennem; de az nem az ő költészetét, hanem az én memóriámat minősíti).

[Itt, ezen az oldalon most már jó sokszor előfordul Fodor András neve, elvben 3-4 nap múlva már benne lesz ez a weblap is a Google-találatok között – vajon hanyadik helyre sikerül felkerülnöm? Tekintsük ezt egyben kísérletnek is…]

Évát megkértem, hozná ide a vonatkozó kötetet, kellene nekem belőle egy vers. Melyik? Erre „belegépeltem” Évába a kulcsszavakat – és 3 perc múlva hozta a 665. oldalnál felütött Pünkösdi hírnök c. vaskos könyvet.

Akkor hát hadd emlékezzem ezzel a verssel Bandi bátyámra (talán nem fontoskodó bizalmaskodás így neveznem; mindig ekként szólítottam életében, s ha más nem, 1989-ben nekem ajándékozott kötetének dedikációja – „testvéri szeretettel” is felhatalmaz erre.

Tehát:

Fodor András:

SÜVÍT MINDENFELŐL

Elmennek sorba
kikre felesküdtünk,
keseredik bennünk az ifjúság.
Hátra ne fordulj, jobb nem tudni róla,
az utóvéd hogy adja meg magát.

Kipróbáltuk titkát
a végtelennek,
süvít mindenfelől az űr szele,
beöltöztünk a forgandó szabadság
tilalmas szeszélyeibe;

húzzuk, fogjuk
csimpeszkedőn a múlás
iramló ballonkötegét…
Míg lábunk U-szöge a földre
tapasztja, tán miénk marad az ég,

s magasztos
hazugságba, kínba
vergődve, lesz ki még próbálkozik:
kivédeni a lélek ütközőin
bukásunk karamboljait.

fodor andrás költő…Ungváron találkoztunk először, talán 86-ban. Hivatalosan érkezett, mint az írószövetség alelnöke. Pár kényelmetlen kérdést is feltett, úgy rémlik, a tiszteletére sebtében összehívott találkozón a KISzó szerkesztőségében – (a Forrásra kérdezett rá – emlékszem apám zavarára…), de alapjában a segítő szándék, a kapcsolatfelvétel fontosságába vetett hit sugárzott belőle. Ettől kezdve haláláig egyik legfontosabb szószólónk, mentorunk, tekintélyes segítőnk volt a Mo-i szakmai és intézményi körökben. (Itteni tartózkodásának emlékét őrzi egy vele készített kis interjúm – vagy róla készült portrém? – amelynek apropóját akkor kapott Puskin-díja képezte. Jut eszembe: talán Ungvárra is ennek okán került – Moszkvából jövet?)

Egy évtizeden át több levelet váltottunk (talán ideje lenne előkeresni őket). Amikor pedig 89-ben lapalapítási terveim voltak, elsőként állt a kezdeményezés mellé, és az első támogatási összeget is ő szerezte meg számunkra egy akkori bank művészeti alapítványának elnökeként. „Természetesen” tagja volt a társadalmi szerkesztő bizottságunknak, mindig magunk mögött tudhattuk támogatását.

Még egy emlék. Szokása volt, hogy az Astoria Szálló halljába adott találkozót (talán zenei elkötelezettsége miatt – akkoriban mindig innen közvetítették a Játék és muzsika c. rádiós vetélkedő élő adásait). Egyszer, amikor ott ücsörögtünk, teázgattunk és beszélgettünk (hármasban Évával), egyszer csak majdnem felkiáltott: ott megy Nemes Nagy Ágnes. És valóban: a hall utcára néző kirakatai előtt láttuk az egyenes tartású, még idősen is szép nőt elhaladni. (Vele soha nem adatott szerencsém találkozni; csupán akkor egyszer láttam közelről, akkor is üveg mögül.)

A lenti dedikáció történetére már nem emlékszem. A sorok tanúsága szerint Keszthelyen voltunk együtt a Berzsenyi Társaság rendezvényén. De hogy én ott verseket mondtam volna??

pünkösdi hírnök könyv

Amire idézőjelben utal: az én neki ajánlott versem címe. Talán indokolt, hogy ezúttal ezzel szaporítsam digitális irattáramat.  Legyen így teljes az emlékezés.


Balla D. Károly

Az egyetlen idő

Fodor Andrásnak

Innen már tisztán látszik: még most is
indulni volna könnyebb. Batyudba
tenni ama hamuban sültet, s fü-
työrészve nekivágni. Átkelni
az Üveghegyen. Óperencián. És
szerencsédet megkísértve, bízva,
veszélyek villáma alá beállni.
Menni volna könnyebb. Magadra öl-
teni pikareszkek esőben át-
ázott, napon kiszikkadt köpenyét,
és hinni: sosem lesz végállomás,
csak pihenői vannak a messze
tartó útnak, amelyen elkísér
majd kóbor eb, elvert, hontalan veréb.
Elmenni volna könnyebb. De megköt
egy rög. Egy dal (amely imának har-
sány, indulónak halk). Egy kezedben
maradt simogatás. Halántékod
mögött a metronóm: az egyetlen
idő. Botod leszúrva maradsz. Vár
a hűség: nászi ágy. Roppant katafalk.

(1989)


tovább is van, mondom még

Csokonai rokonai

Csokonai Irodalmi és Művészeti TársaságEgy ideje már elérhető a világhálón a Csokonai Irodalmi és Művészeti társaság honlapja, amelynek anyagait Zalán Tibor szerkeszti. Most, az őszi tanácskozás közeledvén készült el a folyamatosan bővülő SZÖVEGTÁR. Ebben egy versem is helyet kapott >>tovább

Hogy bárki megköszönje

és ákos apja elmeséli csendben
hogy csepp alázat sincsen benne már
és nem feszíti keblét semmi gőg
s hogy elfelejti lassan mi a hálaés elmulaszt a boltban zacskót kérni
üveg kezében és a zsemlepár
mint két galamb bújik kabát alá
és ákos apja pékek illatával

elindul s szépen csendben elmeséli
amint a feldúlt telken áthalad
mi érheti az ember egyfiát
ha késve érik el a kóbor vágyak

és nincsen annyi mersze és alázat
se hatja át és őbelőle sincsen
a régi önmagából annyi már
hogy bármi úzus oda visszahúzná

csak átbotorkál itt a telken bontott
üveggel bontott állványok alá
s a zsemlék egyikének frissét nyelt
szeszekhez hozzáméri csendesedve
amíg a lépcső aljáig elér

az ágy vetetlen benn a szűk szobában
és rendet rakni sincsen kedve már
ha menni kell ne vesszen munka kárba

és ákos apja nem mesél tovább
és édes álmot lát a gyűrött vackon
és el nem várja bárki megköszönje
hogy senki apja nem fog lenni már


http://bdk.hhrf.org/budapest/telikert/

Az író hőmérő, amelyet a nemzet seggébe dugnak

Nagy Pali könyve. Még olvasásakor idézni akartam belőle ezeket a sorokat:

»A vátesz, a próféta: a magyar irodalom legellenszenvesebb figurája. “Népét szolgálja” és nem az irodalmat. Népben, nemzetben gondolkodik ahelyett, hogy jelzőben és határozóban gondolkodnék. Az “igazi” magyar író hőmérő, amelyet a beteg nemzet seggébe dugnak, hogy a betegség súlyosságát megállapítsák. Így válik az író egészsége a nemzet egészségének fokmérőjévé.

A “Magyar Írók I. Világtalálkozója” – hangzatos című – összejövetelen, 1991 augusztusában, Keszthelyen, a fentieket kicsit bővebben is kifejtettem. “Az irodalomról, s ezen belül a magyar irodalomról való gondolkodásunkban továbbra is tartja magát az évtizedek, sőt évszázadok óta uralkodó utilitárius szemlélet, mely szerint a magyar irodalomnak szolgálnia kell, ‘hasznosnak’ kell lennie. Ez a szemlélet akkor is káros, ha a szolgálat a legnemesebb cél érdekében kívántatik meg, ha a haszon élvezőjeként a virtuális nemzetközösség tételeztetik. Miért? Azért, mert a haszonelvűség az írót, a művészt a művészi szféra önállóságának feladatára kényszeríti. Mi ennek a következménye? Az, hogy az autonóm művészet sajátos szempontjai alig-alig érvényesülnek; helyette egyrészt az általános szellemi szféra sokszor konzervatív és pedagogikus szempontja, másrészt a társadalmi szféra irodalomtól, művészettől messze álló szempontjai túlságosan nagy súlyt kapnak. Csak az önmagáért művelt irodalom és művészet lehet egy közösség igazi hasznára.[…]”«

*

Röviden, vegyesen: Szűgyi Zoli értesítése: megjelent a VárUcca, benne tanulmányszerűségem. • A Magyarság-Online főszerkesztő-asszonya együttműködést javasolt, még nem tudom, mit kezdjek az ajánlattal. • Balogh István igen kedves szöveget publikált a zEtnán, és engem is, mint virtuális végszomszédját, megidézett benne. Ezúton köszönöm. • Révész Sándor a Népszabadságtól: nem írnék-e valamit a Gajdos-jelenségről, „a magyar »szkizmáról«”. • Szőllősy Tibi a szélsőjobbos Nyugati Magyarságban (amelyet valami rejtélyes okból továbbra is küld nekem a szerkesztőség) Penckófer kötetéről azt írja, hogy „irodalomtörténeti bestseller”. • Okt. 1-től az ungvári rtv magyar adásainak új főszerkesztője: Horváth Sanyi. Erről ő maga számol be 3 db engedtessék meg-et sorakoztató jegyzetében. Ma egyébként – más ügyben – egy munkatársukkal beszéltem; szerkesztőségük enyhén szólva furcsállja-nehezményezi, hogy politikai nyomásra külsős főnököt tettek föléjük (ilyen utoljára a régi rendszerben történt), de bízik abban, hogy azért jól tudnak majd együtt dolgozni, HS előzetes nyilatkozatai legalábbis erre a reményre jogosítanak. A Kárpátalja azonban aggodalmaskodik válaszcikkében. • Elkezdődött a konferencia Székesfehérváron, amelynek virtuális előadója vagyok. • Éva a minap bevitte a Kárpáti Kiadóba Apu könyvének a korrektúráját; az igazgató nagyon jó benyomást tett rá; eldicsekedett új kiadványaikkal is (Éva szerint elég borzalmasak), és megismételte, amit Apuval már üzent: tőlünk is kéziratot várna. • Vagy másfél év óta először, újra MÉKK-hírlevelet kaptam Dupkától. Bizonyára tévedésből. • A hét végén és még hétfőn is botrányosan rossz volt a net, kifelé valami blokkolta a forgalmat (levél, feltöltés), de a honlapok is alig jöttek. Tegnaptól újra olyan, mint korábban. • Apuék vasárnaptól Baján, Bátyu vitte át őket, két hét múlva hozza haza. • Kolossal cseten, levélben tartjuk a kapcsolatot, Csönge pénteken utazik Tatára.

*

Hét végén találkoztam az Alkarpatraz fiataljaival, de ezúttal is kurtábbra sikerült a találkozó, mint szerettem volna. Örültek a reagálásoknak (kinyomtatva adtam át nekik, ami nagyrészt levelekben érkezett + fórumbejegyzések), de valahogy úgy éreztem, elégedetlenek a honlappal, bár ezt nem mondták. Amikor rákérdeztem, mi a baj, vállukat vonogatták.

Tegnap aztán felhívtam Dórát, lelkesen beolvastam a részükre érkezett meghívás szövegét. Hangján úgy hallottam, ez komolyan felvillanyozta. Megbeszéltük, felteszem honlapjukra (megtörtént). Az nagyon meglepte, hogy a Nyálázati felhívásra írás érkezett. Ez komoly? – kérdezte elhűlve. Csak annyira, mint maga a felhívás, nyugtattam meg. Akkor tegyem fel azt is, rendelkezett, főszerkesztőhöz illően.

Ma Elemér hívott fel, sikerült az egyetemen megnéznie a honlapjukat, remekül megoldottam az aktuális (lapszámon kívüli) anyagok belinkelését, mondta. Ez jószerével az első elismerés, amit kaptam tőlük…

*

Folyik a parlamenti vita Gyurcsányról és a programjáról. Reggel megnéztem a tévében az expozéját, tegnap pedig láttam a hírműsorokban az összefoglalókat a stadionbéli nagygyűlésről, zokogó mamával, mosolygó feleséggel, kivetítőkkel, fényekkel, zenével, ahogy kell. (Gyereket és kutyát hiányoltam.) Mindent egybevetve azt gondolom, mostantól már nemcsak a jobb-, hanem a baloldalt is egy médiabalerina vezeti, és 2006-ban az fog győzni, aki meggyőzőbben piruettezik.