Füst Milán ukránul

Füst Milán verseinek ukrán fordításából összeállított kötetet jelentetett meg egy kárpátaljai kiadó Ungváron.
A művészeti-szépirodalmi Misztecka Linija Kiadó a magyar költő műveinek válogatott kötetét a 2001-ben elhunyt Jurij Skrobinec ismert ungvári műfordító születésének 80. évfordulója alkalmából jelentette meg.
A Füst Milán-kötetbe a költő 76 műve került be két nyelven: az olvasó a verseket a könyv lapjairól magyarul és ukrán fordításban egyaránt megismerheti. A kárpátaljai magyar alkotók körében “Gyuri bácsiként” emlegetett, magyarul is kitűnően beszélő, sőt verseket is író Jurij Skrobinec Petőfi Sándor verseinek ukrán fordításaival tűnt fel, 1948-ban jelentetett meg kötetet Petőfi verseinek ukrán fordításából Nacionaljna pisznya (Nemzeti dal) címmel. Röviddel halála előtt, 2000 őszén fejezte be Illyés Gyula válogatott műveinek fordítását. Több mint fél évszázadot felölelő munkássága során a tolla alól magyar költők és írók több száz versének, valamint számos prózai alkotásának fordítása került ki ukrán nyelven.

Meghalt Takáts Gyula

Életének 98. évében. Ez azért szép kor… A költők vagy nagyon fiatalon halnak meg, vagy nagyon öregen. Vagy a kettő között.
Amikor utoljára találkoztunk, még nem volt 90. Remekül tartotta magát, bot nélkül járt. Pár évvel korábban verset is ajánlottam neki, a 85. születésnapjára. Ez talán be is került valami antológiába.
1989-ben találkoztunk először, a Berzsenyi Helikon Napokon, Keszthelyen. Aztán még néhány éven át ugyanott. Ő volt az öregember, mégis én maradtam el hamarább ezekről a rendezvényekről…
Mivel 1939-től egy ideig Munkácson tanított, kicsit földinknek tekintettük. Ez talán a versemből is lejön – amellyel ezúton búcsúzom a kedves Gyula bácsitól.

—————

 

Balla D. Károly

CIPŐMRE VASTAGON

Ballada a 85 esztendős Takáts Gyulának

Hazányi úton kövekre hágok,
pázsiton siklom mezítelen lábbal,
előttem lankák, mögöttem hágók,
vizeken járok vízhatlan ruhában;
homokba lépek furcsa ábrákat,
ha messze indít a hazai táj –
– eső sem esett, mindenem száraz,
de cipőmre vastagon tapad a sár.

Márványon siklom már észrevétlen,
cserepek törnek alattam szét,
betonon kopog végig a léptem,
kavicsok recsegnek szörnyű zenét;
bádogot érek: mennydörgés ropog –
így űzetnék messzire: már szinte fáj.
Ha elmegyek, senki sem háborog –
de cipőmre vastagon tapad a sár.

Járhatok hóban, léphetek jégre,
vicsorog lábam alatt az érc,
tehetem talpam hullott levélre,
sebező vasszögek tövise sért;
lopóznék gumin, csúsznék üvegen,
hihetem, hogy ígéret földje vár,
hol nem lennék őshonos idegen –
– de cipőmre vastagon tapad a sár.

AJÁNLÁS

Unhatod, Bátyám, unos járásom,
bár mindenféle útra hágok:
járhatok prémen, gyolcsfehér vásznon,
hullhatnak elém rózsavirágok,
legyen a padlóm bár alabástrom,
léphetek ezüstön, ébenfán akár,
vagy táncot ropjak vérző parázson –
– a cipőmre vastagon tapad a sár.

(1995)

Hogyan lettem haiku-költő

Ez a blogbejegyzés leginkább a keresőmarketing és a honlapoptimalizálás miatt maradhatott meg ezen a helyen azután, hogy a NolBlogól ide menekítettem az írásaimat. Ott néhány évi rövid aktivitás után már inkább csak másodközlő és ajánló blogfelületnek használtam webhelyeimet, így például az alábbi írásom is megvan másutt, törölhettem volna az importált anyagból, de mivel a Google már indexálta, hát inkább meghagytam. De a hibás linkeket legalább kivettem belőle.

Haikuk nélkül lettem haiku-költő

Azzal kezdődött, hogy bár 50 éves koromig egyetlen haikut sem írtam, hét esztendeje mégis besoroltak a magyar haiku-költők közé ezen az oldalon (amely tudtommal 2001-ben indult). Nevemre kattintva most már néhány nemrégiben írt valódi haikum is olvasható, de korábban hosszú évekig azokkal a kis aforizma-verseimmel szerepeltem, amelyeket a Halott madárral c. kötetem egyik ciklusából emelt át az szájt készítője. A frissítésként mostanában feltett első hatot leszámítva ma is ezek teszik ki az ott szereplő anyag nagyját, holott egyetlen haiku sincs köztük.
Őszintén szólva nem is becsültem sokra a japánoknak ezt az ősi versformáját. A keleti ember gondolkodásába talán jól illenek, de én a magyarul olvasott háromsorosok döntő többségét üresnek, semmitmondónak találtam, képeiket laposnak ítéltem, úgy láttam, mind egy kaptafára készül – és bizony azt a fene-nagy bölcselmet nekem nem igazán sikerült megtalálnom bennük.
Aztán történt, hogy tavaly ilyentájt nagyon nem ment a munka: bármibe is fogtam, kudarcot vallottam, idővel már nem is volt kedvem semmibe sem belevágni. (Egyben arról is megbizonyosodtam, hogy valódi író vagyok, máskülönben hogy is lehetne alkotói válságom.)
Míg aztán egy napon valahogy kikerült a kezem alól egy haiku. Talán ez volt az:
Az idő csak áll.
Te haladsz oszlopai
között előre.
Később képverset és készítettem belőle (egy szerkesztőnek annyira megtetszett, hogy betette egy tankönyvbe).
A tél folyamán zsinórban megírtam több tucatnyi háromsorost. El kellett egy kis időnek telnie, míg felismertem:  voltaképp ezek a haikuk segítettek kimászni a gödörből: pár hónap telvén már szonettet és más egyebet is tudtam írni. Arra sem jöttem rá azonnal, hogy ezek a kis apróságok akár publikálhatók is lennének. Szét is küldtem néhányat különböző lapokba. Legtöbb helyütt örömmel fogadták, elismerő szavakkal illették, egy szerkesztő azonban elutasította legjobbjaimat ezekkel a szavakkal:

“…egyre nagyobb belső ellenkezéssel nézem, ami az irodalomban történik, s mint öreg kutya a vackát, félteni kezdem mindazt, amit valaha elfogadtam, megszerettem, amitől az enyém is lett. A haiku nemcsak három 7, 5, 7 szótagból álló sor, amit bármire használhatok. Nem engedhetem el benne az indulataimat, szenvedélyeimet, nem engedhetek el benne semmit, aminek jól meghatározható jelentése volna. A haiku lát és nem gondolkodik, szemlél és nem rendszerez. Lehetővé teszi, hogy abban, amit elénk idéz, a nyelv, a gondolkodás kudarcát éljük meg, hogy e kudarc kapcsán elmélkedjünk, tanakodjunk, töprengjünk az időtlen és örökkévaló felé tartva. Mostanában a haikut magyar művelői hajlamosak triviálisabb feladatokra használni. Lehet, hogy jól van így. Én nem szeretem. A maga haikui közt is van, amelyik inkább epigrammára hajaz. … Mert konkréttá válnak, személyessé, rezignálttá és ironikussá. Azt hiszem, a maga gondolkodásmódja a haikuhoz túlságosan is konkrét, gyakorlatias. Nem arról beszélek, hogy nem jók, hanem, hogy nem haikuk. Így tehát nem közölhetők.”

Picit elkeseredtem, de egyfelől igazat kellett a szerkesztőnek adnom: pont azt hiányolta a verseimből, ami miatt nem igazán szeretem a haikut, és pont azt kifogásolta, amit megpróbáltam beléjük vinni, hogy elvárásaimnak megfeleljenek; másfelől egy nem kevésbé rangos lap elsőre elfogadta ugyanazt a kis válogatást, leközölték. Mint ahogy más helyeken a többi összeállítást is.
A haikuk azóta hűségesen kísérnek, kisebb-nagyobb gyakorisággal szaporítom számukat. És míg más verseimet csak a lapokban való közlés után publikálom blogomban, ezekkel egy ideje kivételt teszek: nem sokkal megszületésük után kisebb sorozatokban közzéteszem őket főblogomban.
Most  épp ezeket:
Diófa sárgul.
Szép az elmúlás, mondod
bölcs hazugságul.*

Napfényes őszön
igyekszik az árnyék, hogy
nálad időzzön.

*

Hajnal – kis dérrel.
Kerted hűs templomában
almafa térdel.

*

Az ősz vért árul
egy szétroncsolt madáron
szűk harmadáron.

PS. Voltaképp sejtem, miért éppen haikut tudok írni akkor is, amikor más nem megy. Mert ezt tudom fejben is, miközben valami mást csinálok. Ugyanis nagyjából ekkora az a szövegterjedelem, amit fejben tudok tartani. Mint talán sokan tudják rólam, egyetlen versemet sem vagyok képes elmondani emlékezetből (illetve egy 30 éve írtat talán mégis…). Az iskolában is az volt a legnagyobb kínom, amikor verset kellett tanulni. Nagy nehezen bebifláztam, feleltem belőle, aztán azonnal elfelejtettem. Egy irodalmi vizsgán “kedvenc versemet” kellett felmondni. Készültem ebből a tételből, nagy nehezen megtanultam az “Érik a szőlő” kezdetű nyolcsoros népdalt…
Szóval, amíg éppen írom, az aktuális haikut fejben tudom tartani. De ha újba kezdek, az előzőt elfelejtem, muszáj azonnal lejegyezni. Minden más versemet úgy írom, hogy közben látnom kell a már kész szövegrészeket.

Ulickaja: Szonyecska

Nem is tudom, kivételesen nagy műnek vagy csupán igen kellemes olvasmánynak tartsam-e Ljudmila Ulickaja Szonyecska
c. kisregényét (Budapest, Magvető, 2007; fordította V. Gilbert Edit).
Az írónőnek, azt hiszem, ez a kisregény méltán hozott országos és
nemzetközi ismertséget, ám attól, hogy remekműnek nevezzem, erősen
óvakodnék. Inkább arról lehet szó, hogy valamit nagyon elkapott,
megcsípett a szerző, s ezt igen tehetségesen, művészi kvalitásokkal
megáldva ki is aknázta. S hogy mi ez a valami? Talán úgy fogalmaznám:
másféle, újszerű viszony egyfelől a szovjet múlthoz, másfelől az orosz
nőhöz.
A kisregény  cselekménye végig térben és időben, létező városokban és létezett korszakokban játszódik, ez, mint említettem, csak finom ceruzarajzként veszi körül a szereplőket. A hangsúly az emberi viszonyokon és a belső átélésen van. Ezek sokkal konkrétabbak, bemutatásuk sokkal árnyaltabb, mint maguké a történéseké. Ez akkor is igaz, ha a gondolat- és lélekábrázolásban az írónőnek nincs segítségére a lineáris történetszövés erőltetettsége. Különösen a mű közepén éreztem valami siettetett eseménymondást, mintha a szerző a mű igazán remek indításától minél hamarább szeretne eljutni az ugyancsak erős végkifejletig. Az életút kötelező kronologikus végigkövetése mintha helyenként a lélekábrázolás és a belső összefüggések kibontásának béklyójaként működött volna. Ám meglehet, hogy éppen ez a linearitás teszi olvasmányossá a művet, egyben alkalmassá arra, hogy milliók kedvence legyen.

Halál a Paradicsomban

Főblogomból átemelve – irodalom, digitális szöveg. | Az internetes regény létrehozására vonatkozó ötlete okán már idéztem Majoros Sándor blogját, de ha már ott jártam remek honlapján, fel kellett figyelnem egy másik projektumára. Nos, a Regénytár különös kiadványokhoz jutott hozzá.A Pagány és Tsa vállalkozás a harmincas évek második felében Szabadkán kolportázs könyvek kiadásával próbálkozott. Megszerezték azoknak a detektívtörténeteknek és kaland- regényeknek a kiadási jogát, amelyeket Európa szerte nagy élvezettel olvasott a középosztály, lefordíttatták a műveket és megjelentetésüktől tisztes anyagi hasznot reméltek. Ám a balsors és a háború közbeszólt.

galaxis: internet és irodalom

Ám kicsit elmélyedve a szövegben és a megjelenés körülményeiben nem kerülhette el a figyelmemet az sem, hogy van ennek az egésznek valami önmagán túlmutató, talán ironikus felhangja. A Füzetek létrejöttének és előkerülésének a története, a cseh szerző életrajza, no meg – és pláne! – a könyv borítója annyira hiteles, a történet annyira tökéletesen követi a klasszikus krimi nyomvonalát, a szituáció annyira ismerős – gyilkosság és vesztegzár egy hotelban

Leniniáda

Balla D. Károly

Leniniáda. Egy  Lenin-vers története

I.

Számomra soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, 10, 20 vagy akár 30 évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apróbb és nagyobb tévedéseimet, piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve így nagyjából pontosan tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok, amelyeken a) leginkább mosolyognom lehet és kell, magamat is kikacagva; amelyekkel b) érdemes komolyan szembenéznem, lehet okulnom, érvényes tanulságokat levonnom belőlük, és – ez fontos – emlékeztetőként időről időre felidéznem őket; illetve c) mi az, ami fájdalmas „örökségként”, lelkiismereti problémaként elevenen él bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. E között a három kategória között én elég jól érzem a különbséget, és bizony nem vagyok hajlandó álmatlanul forgolódni amiatt, ami megmosolyogni való; és ellenkezőleg, nem intézem el egy legyintéssel azt, ami erkölcsi teherként nehezedik rám és ekként kell vállalnom.

Bármennyire is igyekszem, és bármennyire is lehetett annak idején fontos, akár életbe vágó dolog sokak szemében: én komszomol-múltamat nem tudom komolyan venni. Iskolai titkár-helyettesi rangig vittem, ott ültem minden kedden a bizottságban, részt vettem a mozgalmi életben, faliújságot szerkesztettem, vörös nyomolvasó voltam, és jó mozgalmárhoz méltóan buzgó pártos cikkeket és dolgozatokat írtam – mindezt akkor gyermeteg komolykodással és léha könnyelműséggel. Később, fizikus koromban, bár másutt dolgoztam, az egyetemi laborban nem állandó, hanem szerződéses munkán voltam, így, mint a József Attila Irodalmi Stúdió akkor már oszlopos tagja, a Kárpáti Igaz Szó komszomolszervezetéhez tartoztam, ami hol tényleges, hol inkább formális tagságot jelentett. Megmaradtam ebben a szervezetben akkor is, amikor – már filológusként – lett állandó munkahelyem a Tankönyvkiadónál, sőt, D. M. ottani kollégám is ugyanide csatlakozott egyetemi tanulmányai végeztével, szintén az irodalmi stúdió okán. A komszomolszervezet egyébként nem is jött rosszul nekünk akkor, amikor az idős párttagok és szerkesztők felügyelete alól a Stúdió vezetését mi fiatalok vettük át; akkor a szerkesztőségi komszomolszervezet – M. K.-val az élen, aki párttagként látta el a titkári teendőket – vállalt felelősséget azért, hogy helyes úton járva irodalmárkodjunk. Nem sokkal ezután szerencsére kiöregedtem a komszomolból, és apám kifejezett kívánsága és nyomása ellenére a Kommunista Pártba, több mai mélykeresztény-nagymagyar kollégámtól eltérően, nem léptem be.

Holott – és ez már komolyabb dolog – én elég sokáig komolyan hittem a szocializmus eszméiben, és akár azt is ki merem jelenteni, hogy szovjet hazafinak éreztem magam. 17-18 éves koromig bizonyosan, és talán még azután is, bár egyre több fenntartással. Úgy gondoltam, az eszmék helyesek, az elvek jók, követendők, csak érvényt kellene szerezni nekik, mert a gyakorlatban valahogy minden, ami szép és tiszta, eltorzul. A társadalmi egyenlőség és igazságosság, a lenini nemzetiségi politika (ebben a nemzetiségek önrendelkezési joga), az állam elhalása, a pénz megszűnése, a ‘mindenkitől képessége és mindenkinek szükségléte szerint’ elve, a nemzetközi szolidaritás, az internacionalizmus és a világbéke gondolata – stb. – mind-mind csupa olyasmi, amiben tudtam hinni, és csak lassan, fokozatosan ébredtem rá, hogy annak a társadalomnak a keretein belül, amelyben élek, mindezek teljességgel megvalósíthatatlanok.

Mai szemmel belátom, megengedhetetlenül sokáig voltam naiv, és olyan mértékben fogadtam el egy alapvetően igazságtalan és hazug rendszer létezését, sőt, olyan mértékben azonosultam vele, hogy ez semmiképpen nem vet jó fényt rám, s ha tetszik: örök bélyeg rajtam. Ugyanakkor mindezeknek a felismerése tett azzá, aki ma vagyok, így váltam előbb gyanakvóvá, később elutasítóvá mindenféle hatalmi struktúrával és ideologikus felépítménnyel szemben. Az akkoriakból levont tapasztalatok óvtak meg attól, hogy ne essem át a ló túlsó oldalára, s ne dőljek be az oly gyorsan kialakuló és terjeszkedő nemzeti-keresztény kurzusnak. Bár a rendszerváltó években a középponton túllendülő inga mozgását utánozva megindultam ebbe az irányba, de idejében, szinte Antall József első miniszterelnöki megszólalása pillanatában megéreztem-megértettem, hogy az effajta elkötelezettség ugyanúgy béklyója a szabad gondolkodásnak, a kritikus szemlélődésnek és a szellemi szuverenitásnak, mint bármi másfajta beágyazottság. Innen persze még nem vezetett egyenes út tényleges függetlenségemig: több kötöttségbe és kötelezettségbe is belebonyolódtam, de egyikbe sem olyan mértékben, hogy fokozatosan le ne tudtam volna fejteni magamról valamennyit. Ez nyilván nem sikerül, ha nincs ott tanulságul a saját múltam.

De kicsit visszatérve a 70-es évekhez. Több helyütt leírtam, hogy első kötetem megjelenéséig (1979) én az irodalmat egyáltalán nem vettem komolyan: nem véletlenül akartam (ugyancsak a szülői kívánalommal szembeszállva) mindenáron fizikus lenni: a versírást hobbinak, mulatságnak, kedvtelésnek tartottam, és húszéves koromra összeírtam két vastag mappát megtöltő nagy számú borzalmas zengeményt. Akkori opuszaimat fel-felkacagva, fejemet csóválva olvasom, végül önmagam iránti elnéző mosollyal zárom be az irattartókat. Hogy megírtam ezeket a verseket, az tehát leginkább nevetség tárgya számomra; ám hogy sok közülük meg is jelent, az már komolyabb dolog, érdemes rajta elgondolkozni: hogyan történt, miért történt, mire figyelmeztet; okulhatok-e belőle; minek kellett volna ellenállnom, mivel szegülhettem volna szembe. Nos, ezeket az önvizsgálatokat én elvégeztem, és arra jutottam, hogy semmiképpen nem lett volna szabad a zsengéimet publikálni. Hogy mégis hagytam magam – apai ösztönzésre – „belesodródni”, az kétség kívül nagy hiba volt. Miután azonban ezt a tanulságot levontam, újra inkább a dolog humoros részét látom, és öniróniával kezelem akkori írásaimat. Egy szerény évforduló kapcsán például megírtam első publikációm mulatságos történetét a Teraszon: LÁSD. Amikor pedig 1999-es válogatott kötetem bemutatója volt Bp-en, azzal szórakoztattam hallgatóságomat, hogy felolvastam azokból a versekből, amelyek garantáltan nem tartoznak válogatottjaim közé, meg sem lett volna szabad írnom őket. (A közönség egy része nem vette ezt a lapot…)

Tehát: pontosan tudom, hogy a hetvenes években közreadott verseim nagy többségére egyáltalán nem lehetek büszke, de nem gondolom, hogy szégyenemben világgá kellene bujdosni miattuk. Egy kis részüknek a tematikája, felfogása „túlságosan szovjet”: nagyon is proletkultos, szocreálos, propagandisztikus eresztések ezek; nagyobbik részükkel ilyen baj nincsen: „csak” művészileg gyengék; és egy egész kis hányaduk még ma is vállalható. Ez húszéves koromig (1977) bezárólag feltétlenül érvényes. Ellenben 78-79-ben egészen tűrhető gondolati és némileg szürrealista-neoavantgard verseim is születtek (pl. a Vízió, a Bemutatkozás, a Három másodpercem, az Utólag, a Csontváry, a Vihar, a Hever egymáson a világ stb,), ezek azonban sajnos nem 1979-es első, hanem nagyrészt második kötetembe kerültek bele, annak szinte törzsanyagát képezik. Az elsőből azért maradtak ki, mert vagy óvatosságom, öncenzúrám hagyatta ki őket (elsőkötetes költő ne nagyon ugráljon, inkább legyen vonalas), vagy a szerkesztői és lektori éberség pécézte ki. Vagy pedig már akkor íródtak, amikor a kézirat a hosszú átfutási idejét töltötte a kiadóban, így aztán ezeknek az elég jó verseknek öt-hat évet kellett várniuk a második, 1984-es kötetemig. Pedig kevesebb pirulásra lenne okom, ha a Beton és vas, az Űrhajósok meg a Versekből piramist és számos hasonló helyett ezek jelentek volna meg. „Szovjet” verseket tehát én késő-kamasz komszomolista magatartásomból kifolyólag, részben privát hülyeségből, naivitásból és komolytalanságból, részben atyai javaslatra, részben nyilvánvaló megfelelni akarásból írtam, no meg bevallhatóan azért, hogy révükön más verseimet is nyilvánosságra hozhassam. (Több vers publikálása esetén elvárás volt, hogy legyen közte „tematikus” is.) A nyolcvanas években már erősen tartózkodtam az ilyesmitől, s bár újságban vagy a Kárpáti Kalendáriumban még első kötetem megjelenése után is publikáltam ilyesmiket (főleg korábban születetteket), ám 1984-es kötetembe már alig került be néhány belőlük, és még ezek is többnyire „csalások”: az egészen másról szóló, egyébként nehezen közölhető „pesszimista” verseket jól el lehetett sózni megtévesztő címek vagy alcímek alatt: Vers Dél-Afrikába, Pablo Neruda utolsó verse, Jose Marti a száműzetésben stb. (No, ezek a rettenetes csalások is inkább csak mosolyra érdemesek még akkor is, ha egy megszállott kritikusom elszánt szigorral tartja nyilván, mely versem mely címét, alcímét, ajánlását merészeltem utóbb megváltoztatni. Én tudom, hogy ezek az eredeti állapot visszaállítását szolgálták, azaz utólag az arra érdemesről levettem az álruhát.)

No, és akkor az a bizonyos Lenin-vers.

II.

Ezt a történetet még soha le nem írtam, és szóban is nagyon kevesekkel osztottam meg. S hogy miért? Mert nem akartam önigazolást, magyarázkodást, mentő körülményeket. Megírtam a Lenin-versemet, megjelent – s bár ezerszer megbántam, mégsem akartam kitérni az elől, hogy a fejemre olvassák: magam is szembesülni kívántam vele. Ezért válogattattam be a magam-kiadta 2002-es UngBereg-antológia „Így írtunk mi” rovatába: szolgáljon számomra is elrettentő mementóul. (Utóbbira antológia-válogatásra még visszatérek.)

Egyébként a minap családi körben is felelevenedett az eset. Apám elfogódott hangon, szinte párás szemmel ecsetelte, milyen jó ember volt az akkori megyei ideológiai párttitkár. Számos erénye között felhozta: nem csinált világra szóló botrányt a Lenin-versemből, nem tett minket lehetetlenné, nem szólt senkinek, csak neki, apámnak, hogy házon belül intézze el a dolgot. Erre én a közismert Lenin-anekdotával válaszoltam: a Vezér sétált a parkban, amikor focizó gyerekek eltalálták a labdájukkal. A jóságos Lenin pedig visszarúgta nekik a labdát. Holott le is lövethette volna őket.

Most könnyű ezt mondanom, de akkor, húszévesen, 77-ben persze én sem így fogtam fel a dolgot, mi tagadás, meg voltam szeppenve alaposan.

No, de térjek a lényegre. A NOSZF 60. évfordulójára rendezett hatalmas felhajtás megfeküdte a gyomromat. A „létező szocializmus” nyakig ült a pangásban, az üzletek kongtak, és eközben minden korábbinál nagyobb ünneplés folyt. Mindebben számomra a Leninre való állandó hivatkozás, utalgatás volt a legvisszatetszőbb, úgy éreztem, amit megélek, az nem az ő eszméinek a megvalósulása. Visszatetsző volt számomra ez a kultusz, amelyből kiéreztem, azért akkora, hogy a Brezsnyevé is hasonló lehessen. A lenini eszmék akkor, húszévesen, számomra még tiszták és sérthetetlenek voltak, és ez az egész csinnadratta, úgy éreztem, mérhetetlen ellentmondásban van az ő személyével és valódi szellemi hagyatékával. A november hetediki felvonuláson torkig lettem az egésszel, és pár napra rá megírtam Lenin című, Ünneprontás alcímű versemet: őszintén azt, amit akkor gondoltam és éreztem. És persze meg sem fordult a fejemben, hogy ezt publikáljam, tudtam, hogy úgy sem menne át a szűrőn. Ilyen Lenin-vers csak bajt hozna rám meg arra is, aki leközölné. De mondom: a megjelentetés lehetősége igazából fel sem merült bennem.

Ellenben akkoriban két velem egykorú magyarországi leánnyal is komolyan leveleztem (apám budapesti és nyíregyházi kollégájának lányai). Őket többek között azzal is szórakoztattam, hogy minden új versemet elküldtem nekik, néha magába a levélbe belegépelve, néha külön lapon. Olykor levél sem volt a borítékban, csak pár új vers. Nos, akkor nagyjából egyszerre írtam Ildinek és Jutkának hosszú levelet, és más egyebekkel együtt mellékeltem a Lenint is. Gondolom, újragépeltem kedvükért a versgyűjtő mappámba tett eredeti alapján. Ezt az eredetit most előkerestem, kivettem a gyűjtőből, beszkenneltem. A kék golyóstollas javítások valószínűleg közvetlenül a gépelés után kerültek a lapra. A bal felső sarokba írt azonosítószám akkor, amikor év végén végigszámoztam opuszaimat. A piros betűs jegyzetek 1984-esek: második kötetem megjelenésekor teljes addigi anyagomat megrostáltam. Az NP azt jelenti: nem publikálható. A szöveg alatti bejegyzés: „Ebből a versből kishíján bajom lett. Változatát kénytelen volam az ÁZ-ben megjelentetni.” [ÁZ = Álmodj zenét, első kötetem, 1979].


(Az egyes oldalakra kattintva behívható a nagyobb, olvasható méretű másolat)

A verset én senki másnak el nem küldtem, oda nem adtam, esetleg néhány barátomnak mutathattam meg. Apám sem tudott róla.

Nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, elég hosszú idő telt el, talán egy vagy két hónap. Mígnem apám egyszer tombolva jött haza és rettenetesen leteremtett. Micsoda őrültséget csináltam, hogy tehettem ilyet: tönkre akarom tenni magamat meg őt is? Ha Szemenyuk akarná, most kitörhetné a nyakunkat.

Az történt, hogy az ideológiai titkár behívatta apámat és az orra alá dugta a versemet: hajtogatatlan hófehér papírra készített tiszta, szép gépelet volt. Eredetét a titkár nem árulta el (csak azt, hogy én írtam: de név nem volt rajta), apám nyilván nem is kérdezte, hogy miként jutottak hozzá. Itthon aztán számonkérte, miféle vers ez, és hogy kerülhetett a pártbizottság birtokába. Megmutattam a szöveget, és csak gondolkozás után jutott eszembe, hogyan kerülhetett ki a házból: elküldtem két barátnőmnek. (Mindketten meg is kapták, ezt utólag tisztáztam velük, és persze tőlük nem került máshová.)

Hogy figyelik a postánkat, azt nagyjából tudtuk. De hogy ennyire… és hogy az enyémet is…

Mai fejjel persze azt gondolom, hogy fel kellett volna háborodnom a levéltitok ilyen otromba megsértése miatt, meg ki kellett volna jelentenem, hogy a versem a lenini eszmék melletti hitvallás, a benne tetten érhető társadalomkritika pedig konstruktív szándékú, stb. Ehelyett megszeppentem, mert azt valóban nem akartam, hogy nekem vagy apámnak bajunk legyen egy ilyen „hülyeségből” (mondom: az irodalmat és a magam verselését 79 előtt egyáltalán nem tartottam komoly és fontos dolognak). Apám jól megmosta a fejemet, külön kaptam azért, hogy a „megafonok üvöltik neved”-et ráadásul a durvább „megafonokkal ugattatják neved”-re változtattam (hiszen a vers többi részébe végül is olyan nagyon nem lehetett belekötni). Különben a véleménye az volt, hogy az a gépelet, amit neki mutatott a titkár, nem minálunk, hanem Mo-n készült, vagyis a levelet nem itt, hanem ott fogta el a megfelelő hatóság, átadták az ittenieknek, azok meg nem találták annyira veszélyesnek, hogy foglalkozzanak vele, hát átadtak a pártbizottságnak. Kész szerencse, hogy Szemenyukhoz került. Ez számomra elég hihetetlenül hangzott, de apám állította, hogy olyan hófehér papírja még a KGB-nek sincsen, és olyan hibátlan tiszta gépeletet sem tudnának itt készíteni. No, bárhogy is, neki valamit mondania kell Szemenyuknak, persze azt mondja majd, hogy engem leteremtett, én szánom-bánom a dolgot, és jóváteszem egy igazi Lenin-verssel. Erre rábólintottam. Ez nyilván megalkuvás volt, de ott és akkor én nem éreztem annak, mert azt gondoltam: ha az egyik hülyeségemet egy másik hülyeséggel helyrehozhatom, akkor miért is ne.

De ezért teljesen más verset mégsem írtam, hanem áthangszereltem az eredetit. 79-es kötetemben így jelent meg:

Hát igen. Utólag olvasva minden más körülmény mellett még az is erősen zavar, hogy Ladányi Mihály-utanérzésnek hat. Az ő Lenin-versében ez szerepel: „Szavaidat gyűrt sapkaként / szorongatom szívem fölött, Lenin”; az én képem bizony eléggé hasonló, és talán nem is véletlenül: jól ismertem a „mintát”, iskolai ünnepségeken a nálam 3 évvel idősebb és nekem akkor nagyon tetsző B. Eszter számtalanszor elszavalta; ma is látom magam előtt huncut mosolyát és azt, ahogy a szemébe sütő napfényben hunyorog a iskolaudvaron a felsorakoztatott osztályok előtt.

Ennyi a történet.

És akkor még egy kör az UngBereg 2000 almanachról.

Amikor Kovács Imre Attila az ungvári egyetemre került vendégtanárként, hamar összebarátkoztunk. Ajánlottam neki, írjon a lapunkba. Szívesen, de miről: nem ismeri irodalmunkat. Hát… Kis gondolkozás után azt ajánlottam neki, mi lenne, ha alaposan végigolvasná a 60-as, 70-es, 80-as évek teljes verstermését és készítene az anyagról – a teljesen kívülálló szemével – egy összefoglaló értékelést. Talán itt lenne az ideje a szembenézésnek. Nos, KIA megtette, remek tanulmányt írt Thézeusz vagy Ikarosz? – Tűnődő jegyzetek a kárpátaljai magyar líra egynémely sajátosságáról címmel – amelyből, félő, költőink semmit sem tanultak. Külön és nagyon alaposan foglalkozik a Lenin-versekkel, elemzi, milyen alakban és milyen kontextusban jelenik meg szövegeinkben a Vezér. Keresi az okokat és következményeket is. Előbbiekről többek között ezt írja: „A kultúra, az irodalom (az anyanyelv) engedélyezése annak a tanulási, nevelődési, önképzési folyamatnak a kikötésével történhetett meg, amely az össz-szovjet kód átviteléhez szükséges médiumot látta a nemzeti nyelvben. Továbbá az irodalomcsinálásnak, s főleg a lírának el kellett ismernie azt a „felettes én”-t, amelyet egy mitologikus Lenin-képből kivonatoltak, s avattak egy naiv kommunista üdvtörténet spirituális, és mégis néven nevezhető instanciájává.” Újra azt kell mondanom, némi szomorúsággal: hát igen.

A tanulmány állításait azzal „támogattuk meg”, hogy Éva külön rovatba gyűjtötte össze a versillusztrációkat; egyébként az igen nagy kínálatból csak azokat, amelyek megjelenésének az antológia összeállításakor vagy megjelenésekor (1999 vagy 2000) kerek évfordulója volt. Így is parádés lett a leniniáda! Természetesen a magam Leninjét is beválogattattam a másokéi mellé. Nem tudom, ők mennyire néztek magukba. Lehet, hogy nálam jobban: egyikük talán ezért nem tud mostani verseiben meglenni a Jóisten nélkül, másikuk meg ezért lett annak az értékrendnek a buzgó védelmezője, amelyet Lenninnél élesebben senki sem ítélt el. Harmadszor is: hát igen. Mindenki másként vezekel.

2004, Ungvár

____________________
Repríz. Eredetileg megjelent az UngParty Manzárdon 2004-ben:
Leniniáda – 1
Leniniáda – 2


sms küldés – télikert – pirézblog

BDK és Digitális Mikrokozmosza

pirezAz alábbi interjút a rég megszűnt Milyen vagyok? c. blog tulajdonosa, Szántó Ádám (nick: admc) készítette velem 2006-ban, s két változatban (egy rövidített, egy teljes) meg is jelentette oldalán. A webhely már régóta elérhetetlen, a szövegben szerepelt linkek egy része is elévült-elavult, ezeket felülbíráltam akkor, amikor ezt a blogbejegyzést az ugyancsak megszűnő NolBlogról ide költöztettem – bdk, 2016

BDK és Digitális Mikrokozmosza

– Minek tartod magadat elsősorban, bloggernek, írónak, újságírónak vagy költőnek?

–Ezek közül csak újságírónak nem. Ettől még újságba író lehetek, hiszen munkáim nemcsak könyvekben és folyóiratokban, hanem napilapokban is megjelennek, klasszikus és tipikus újságírói tevékenységet azonban nem folytatok, nem írok és nem dolgozok fel híranyagot, nem készítek riportokat, nincsenek helyszíni tudósításaim, nem végzek oknyomozást, nem járok utána bejelentéseknek –és nem is kötődöm egyik szerkesztőséghez sem. Újságokban szerepelve amolyan alkalmi publicista lennék hát, aki vagy saját ötletéből ír közéleti, politikai témájú cikket, esszéket és ezeket megpróbálja eladni, vagy konkrét felkérésnek eleget téve ír és küld anyagot a megrendelőnek. Vénségemre a hírlapi tárca műfajába is belekóstoltam, újabban a Népszava Szép Szó mellékletében jelengetnek meg a szépirodalom és a zsurnalisztika határmezsgyéjén mozgó kis történeteim. (Például: A nagy piktor tucatja)

Visszatérve eredeti felsorolásodra: az íróság eléggé általános fogalom ahhoz, hogy magamra nézve leginkább elfogadjam, hiszen az összes többi, amit művelek, ez alá besorolható. Ezen túlmenően írónak lenni számomra nem csupán egy tevékenységé kört vagy foglalkozást jelent, hanem annál jóval többet. De nem is hivatást, ezt a szót nem szeretem, mert óhatatlanul valamilyen elrendelt szerep vállalását jelentheti, rokon az elhivatottsággal,– s ez – főleg az utóbbi egy-másfél évtizedben – nem igazán érvényes rám, vagy ha mégis, akkor nem úgy, mint azokra, akiket hitvalló, hivatástudó, elkötelezett íróknak tekinthetünk.

Nekem ugyanis nincsen rögzült és programszerűen gyakorolt kötődésem sem világnézethez, sem ideológiához, sem politikai vonalhoz (bár elismerem: a látszat néha mást mutat), és nem fogadtam örök hűséggel magamévá semmilyen irodalmi stílust, alkotásmódot, művészeti szemléletet. Természetesen vannak vonzódásaim, nem vagyok teljesen mentes bizonyos besorolhatóságoktól, sőt, mindig vannak olyan nézeteim, amelyek aktuálisan beágyazódhatnak valamilyen vonulatba, de ezek –- szeretném hinni -– nem merev elkötelezettségek formájában léteznek bennem és munkáimban, hanem az állandó változás, átalakulás, flexibilitás jegyeit mutatva késztetnek mindig valami új létrehozására. Így aztán az íróság számomra nem hivatás, hanem inkább állapot, életvitel, magatartásforma. Olyan szellemi készség, sőt: készültség, amely meghatározza a világhoz és a világ dolgaihoz való viszonyomat, de meghatározza azt is, hogy magamra hogyan tekintsek. Író vagyok tehát, azzal az adottsággal és készültséggel áldott és átkozott gondolkodó ember, aki kényszeres állandósággal ír, szinte mindegy, hogy regényt, verset vagy blogot -– avagy épp válaszokat egy interjúban feltett kérdésekre.

– Azt tehát már tudjuk, hogy mit jelent számodra az íróság. Ehhez képest mennyiben más érzés internetre írni, blogolni, úgy, hogy azonnal megjelenik az írásod, és jönnek rá a válaszok is?

–Az effajta írói jelenlétnek az ízét-zamatát mintegy tíz éve ismerem. Bevallom, én a digitális szövegállományt ma már többre becsülöm a nyomtatott kéziratnál, az internetes megjelenés pedig bizonyos tekintetben fontosabb számomra a hagyományos közléseknél. Csak azért nem helyezem egyértelműen az előbbit az utóbbi fölé, mert a tradicionális befogadói közeg, beleértve a szakmát is, még nem ismeri el a csak a weben közzétett írások rangját. Egyesek lenézik, mások csupán idegenkednek, s akadnak, akik egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Hiába szórja valaki tele verseivel az internetet, hiába jelennek meg a munkái CD-n, digitális könyvben vagy akár irodalmi portálokon – olvasók és kritikusok költővé csak akkor avatják, ha nyomtatott verseskötettel a hóna alatt jelenik meg az irodalomban. És meglehet, ez jól is van így: ostobaság lenne a Gutenberg-galaxist lerombolni, olvasási kultúránk átalakítását is fölösleges siettetni. A hagyományos irodalmisághoz tradicionális közlésformák illenek. Az új eszközökkel élők pedig úgyis kialakítják a maguk értékrendszerét, a kettő már most is együtt él, és számomra nem kétséges, hogy melyik fog ebből a szimbiózisból „győztes fajként” kiemelkedni.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy számomra egyelőre igen fontos az újságokban, folyóiratokban való megjelenés (külön öröm, ha van internetes változatuk!) és az, hogy a jelentősebbnek gondolt, legtovább érlelt munkáim végül könyv alakjában öltsenek testet. De emellett ma már ugyanekkora jelentőséget tulajdonítok az internetes publikációknak is. Mégpedig azért, mert a világhálón minden mű új kontextusba kerül, pótlólagos mellékjelentések ragadnak rá, egészen újfajta közegbe olvasódik bele. Az irodalmi alkotás internetes információvá lesz, elérhetősége korlátlanná, felhasználhatósága sokrétűvé válik. A mű teljesen kiszakad a szerzői, kiadói, terjesztői korlátok közül, elveszti a lokalitás megtartó, de egyben korlátozó jellegét, helyette megnyílik előtte az a nagyszerű perspektíva, hogy a virtuális univerzum részévé váljon. És a Neumann-univerzumnak van egy hihetetlenül nagy előnye a Gutenberg-galaxissal szemben: hogy nem elszigetelt, egyesével fellelhető és sokak számára meglátogathatatlan bolygókból áll, hanem minden pillanatban mindenki számára a teljesség azonnali elérését kínálja.

Mámorító érzés ehhez a világhoz csatlakozni, gyarapításában részt venni, sajátosságait új művészi tartalommal társítani. Az önkifejezésnek és a világ értelmezésének soha nem tapasztalt dimenziói, lehetőségei nyílnak meg ezáltal. Ezekkel okosan élni: lehet-e szebb kihívás a XXI. században élő író számára?

A blogírást én ebből a fent vázolt aspektusból nézem. Élni a lehetőséggel, hogy kifejezzem magam, hogy értelmezzem a világot. A körülmény, hogy a naplójegyzet szinte megszületése pillanatában a nagy nyilvánosság elé kerül, a dolog lényegét nem változtatja meg, csupán a jellegét módosítja. A visszajelzés, az olvasó azonnali reagálása újabb dimenziót nyit, kommunikációs csatornákat aktivizál. Jó esetben ezek egészséges mértékben hozzájárulnak annak a bizonyos – ezúttal a befogadói közeg által kialakítandó – kontextusnak a létrejöttéhez, amelyben maga a jegyzet, a szerzői közlés kiegészítő jelentéstartalmakat integrálhat magába. Ugyanilyen hasznos lehet az is, ha polémia, érdemi eszmecsere alakul ki, ha megfogalmazódik az ellenérveknek az eredeti közléssel összevethető súlyú rendszere.

A valóságban ilyen ideális esetek ritkán fordulnak elő. Nem minden blogger, s aki igen, az sem mindig törekszik arra, hogy valami új tartalommal, egyéni meglátással, személyes mondandóval lépjen közönsége elé. És olvasói nem is feltétlenül ezt várják tőle, a hozzászólásokból kiderülhet, hogy csupán kölcsönösen egymás jelenlétéről akarták biztosítani egymást. Itt vagyok, írok, itt vagyok, hozzászólók. Ebben sincs semmi rossz, a kommunikációban részt vevők számára ez fontos lehet. No és aztán persze vannak a kellemetlenkedő hozzászólók, de őket most talán hagyjuk.

Én a blogolást mindig is egyfajta folyamatos író-olvasó találkozónak tekintettem, olyan helyzetnek, amikor az alkotó minden egyes megnyilvánulása azonnali megbeszélésre kerül. Jó esetben a blogírónak kialakul a törzsközönsége, „egymásra szoknak”, a felek alig várják, hogy szóba elegyedhessen egymással. Ez rám, bevallom, ösztönzőleg hat, ugyanakkor időről időre arra is rá kell döbbennem, hogy energiám elaprózását is jelenti, elvon az elmélyült alkotómunkától. Most éppen visszavonulási ágon vagyok. A feleszmélésemhez -– sajátos módon – fájó konfliktus segített hozzá. Néhány havi intenzív blogolással tagja lettem egy közösségnek, és talán a kelleténél is jobban a magamévá szerettem. Sajátos módon azonban –- és ebbe csak most, utólag gondoltam bele –- ennek a közösségnek nem csupán a nagy számú blogger és a még több olvasó volt a tagja, hanem maga a szolgáltató is, amely kifejezetten a közösségépítés szándékával lépett fel. Ennek következtében a közösség hierarchikusan rendezetté vált, néhány bloger -– köztük én is -– több lehetőséget, nagyobb figyelmet kapott az átlagos felhasználókhoz képest, további néhány szerző pedig favorizált belső emberként élhetett a kiemelt állandó jelenléttel. Blogoltak és kommenteltek a szolgáltató belső munkatársai is, a pénzügyi vezető, a tartalmi vezető, a közösségi menedzser, a programozó.… Miközben folyt a közösség kialakítása és megerősítése, aközben a szolgáltató természetesen saját üzleti érdekeit képviselte. Nem tudom, hogy ez a struktúra mennyire hordja magában annak a veszélyét, hogy időnként kisebb-nagyobb konfliktusok bontakozzanak ki a közösségen belül, s hogy ezek a szolgáltató és felhasználók között is felszikrázzanak (esetemben megtörtént és balul sült el). Nem tudom, mennyire egészséges, ha egy blogszolgáltató vállalkozás vezetői barátkoznak a felhasználóikkal, találkozókat szerveznek, ajándékokat ajánlanak fel számukra. Amikor az ember benne van, úgy érzi, épp ezek miatt a körülmények miatt érzi jól köztük magát (állítom: így volt), kívülről nézve azonban kételyeim vannak afelől, vajon használ-e a magyar blogszféra egészének ez a megszokottól eltérő felépítés, s vajon nem egészségesebb és természetesebb dolog-e a közösségek kialakulását a spontán szerveződésekre bízni.

– Szóval úgy tűnik, visszavonulsz a homályos jövőjű Blogtérről saját szigetetekre, a Kettenklubba. Ez egy elég különleges vállalkozásnak tűnik, kíváncsi lennék, hogyan alakult ki az egész, honnan jöttek az ötletek az egyes “projektumokhoz”, miket találhat itt az erre járó olvasó?

Kettenklub helyett mondhatnék UngPartyt vagy Manzárdot is, néha magam sem tudom, melyik a főoldal és melyek az alrendszerek. Az évek során az egységek funkciója, neve és egymáshoz való viszonya többször is változott aszerint, hogy időről időre mi vált számomra fontosabbá. Digitális mikrokozmoszom kialakulásának teljes történetével nem szeretném terhelni az olvasót, de talán dióhéjban mégis összefoglalom, hogyan indultam, s miként jutottam a mai kuszasághoz.

2000 őszén kezdtem információkat, szövegeket feltölteni az internetre, ezzel létrehozva akkori magánkezdeményezésem, az UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány honlapját. Ennek a 2002-ig működött formációnak a keretében végeztem könyv- és lapkiadói, könyvterjesztői, szerkesztői, irodalomszervezői munkámat, s ezt tükrözte a honlap is (archívuma mai napig elérhető). Jelzem, ez volt az első kárpátaljai vonatkozású webhely a világhálón.

Szándékosan az új évezred kezdetéhez igazítva 2001. január 1-jén indítottam az UngParty NetCafé-nak nevezett internetes irodalmi kávéházat és a netPánsíp digitális folyóiratot. Az előbbi tekintendő mostani rendszerem elődjének, az utóbbi az akkor még nyomtatásban is létezett hasoncímű folyóiratom (Pánsíp) internetes változataként jelent meg. A NetCafé alá azóta megszűnt rovatok tartoztak, ezek egyike, a Newság című webnaplóm kezdeményéül szolgált. Eleinte itt gyűjtöttem össze a fontosnak gondolt kárpátaljai kulturális híreket, később kommentáltam is őket, és már nemcsak a kárpátaljaiakat; mígnem a rovat friss napi jegyzeteket közlő oldallá fejlődött. „Közhírek és magándohogások”, fogalmaztam meg magamban a szlogent, mit sem tudva arról, hogy blogot írok. Ezt a kifejezést még akkor sem ismertem, amikor 2002-ben már különálló szabályos webnaplót kezdtem vezetni Manzárd néven.

Az anyalap ezzel párhuzamosan saját útját járta. Bár a nyomtatott Pánsíp megszűnt, ám az internetes verzió 2004-ig évi két alkalommal szabályos folyóirat-számokkal jelentkezett (archívuma elérhető), a főoldalnak pedig UngParty Newság lett a neve és közel négy éven keresztül kulturális webmagazinként működött. Ezalatt a két rendszerben száznál több szerző öt-hatezer művét publikáltam. Az archívum sajnos nem teljes és kicsit rendezetlen is, de így is jókora. Alakult egy új rovatom is, a virtuális irodalmi szalon, ennek a keretében szerveztem először irodalmi interakciókat – de erről később.

Tudni kell, hogy én a kéziratokat emailben kaptam, minden szöveget régimódi szerkesztőként akkurátusan gondoztam, komótosan betördeltem vizuális honlapszerkesztővel (Marcomedia Dreamweaver) és FTP-feltöltéssel helyeztem a szerverre (a tárhelyet a New York-i Hungarian Human Right Foundation ingyenesen biztosítja számomra). A rendszerem mai napig fapados, azaz minden egyes oldalt külön szerkesztek és illesztek a rendszerbe, semmi sincs automatizálva, minden linket, kiemelést manuálisan készítek. Ez a munka 2004-ben már teljes időmet igénybe vette, így felhagytam mind a webmagazin, mind a szépirodalmi periodika kiadásával, helyettük megalapítottam a Kettenklubot, a feleségem és a magam irodalmi oldalát, a digitális folyóiratot és a virtuális irodalmi szalont pedig összevontam, így most PánsípSzalon a neve.

Mindez tehát csak hosszúra nyúlt bevezető volt a lényeg összefoglalásához:

Saját szókreációmmal virtuálénak nevezem az UngPartyt, amely alá három nagyobb egység tartozik.

Kettenklub: Bernicky Évával közös irodalmi ikeroldalunk. Itt szinte kizárólag már másutt megjelent munkáinkat adjuk közre és gyűjtjük össze, illetve itt találhatók a könyveinkről írt kritikák is.

UngParty Manzárd – én vagyok a manzárdőr és ez az én webáriumom. Annak idején bevittem a Kettenklub alá, de mára kinőtt alóla, jóval több egy szokásos blognál, lévén írói és internetes tevékenységem egészét megjeleníti és elérhetővé teszi.

PánsípSzalon – irodalmi projektumok színtere. Itt térek vissza arra, hogy korábbi virtuális irodalmi szalonom keretében rendeztem első interakcióimat, például egy internetes konferenciát Vízumköteles irodalom? címmel, itt zajlottak a költőbarátaimmal készített kollektív online-interjúk, sőt, itt tartottam meg virtuális könyveink ugyancsak virtuális könyvbemutatóit. Ezek lezárt sorozatok. Ám 2003-ban itt születtek a képzetes szavak enciklopédiájának első címszavai is. Ezt a projektumot aztán tavaly folytattam az új PánsípSzalonban, illetve most volt egy kis reneszánsza a Blogtéren is. Az Identifikció lényege, hogy nem létező kifejezések szócikkeit készítjük el szerző- és játékostársammal. (A korábban teljesen ismeretlen cyberpondró, orgialiszt, szövegimitátor vagy furbájol keresőszóra a Google ma már több ezer találatot jelez.) A PánsípSzalon adott keretet kollektív szonettjátékomhoz, ide írtam műfordító-barátaim bevonásával azt a prózaművemet, amelybe 43 szerző 18 különböző nyelven írt 56 mondatát dolgoztam bele. Ugyancsak itt követhetők nyomon Pilinszky-projektumom lassan csörgedező eredményei.

Mindezek az oldalak alaposan össze vannak kötve kereszthivatkozásokkal, így voltaképp bárhonnan el lehet jutni bárhová – az igaz, hogy eltévedni ennél is könnyebb. Viszont akárhová is keveredik az óvatlan olvasó, talán mindenütt talál valami érdemlegeset, hadd bolyogjon hát a labirintusban, én már meg sem próbálok a kedvében járni áttekinthetőbb rendszer építésével. A frissek mindig szem előtt vannak, a régieket keresve meg talán bosszúságát enyhítheti a véletlen találat kellemes izgalma.

Akkor sem jár rosszul, ha a rendszerből kifelé mutató linkeket követi, rátalálhat más-más helyen vezetett és kommentált blogjaimra, régi és új fórumaimra, az Álkárpátráz című irodalmi projektumról, a most éppen szünetelő Kárpáty News című hírblogról, Pillangószív-oldalamról vagy egy-egy újraéledő irodalmi szerepjátékomról nem is beszélve.

Oda vonulok hát vissza, ahonnan el sem jöttem soha, bár néhány hónapig a lassú UngParty-építkezésnél fontosabb volt számomra a kitűnő technikát és remek közösséget biztosító Blogtéren folytatott intenzív blogolás. Onnan eljöttem, ám abban biztos vagyok, nem ez volt az utolsó kísérletem arra, hogy egy külső rendszerben magamat kipróbáljam.

– Saját bemutatkozó oldaladon a KettenKlubban így írsz: “Félő, nem leszek már sem Nobel-díjas csillagász, sem világhírű jazzgitáros.” Egy közelmúltbeli MV-s blogmark keretében megtudhattuk, hogy a csillagászat régen érdekelt, mi a helyzet azonban a gitározással? Miket szoktál gitározni, milyen zenéket kedvelsz?

–A célzás csillagászi és muzsikusi ambíciómra inkább csak önirónia. Talán azt akartam kifejezni ezzel, hogy bár az életem az írás, az íróság lett, ám ezen a téren elért sikereimet nem tartom túl sokra. Tudósnak lenni komolyabb, zenésznek lenni pedig szabadabb dolog. Az előzőhöz a kitartás és a szorgalom, az utóbbihoz a tehetség hiányzott belőlem. Meg talán az is benne van ebben a derűs lemondásban („nem leszek már”), hogy tudatos vállalással beköltöztem a magyar nyelv csodálatosan gazdag, de mégiscsak zárt világába, ahelyett, hogy a tudomány vagy a zene nemzetek és nyelvek feletti univerzalitását választottam volna.

A kettő közül egyébként a csillagászatnak volt az életemben egy fokkal reálisabb esélye, hét egyetemi szemesztert végeztem el az ungvári egyetem fizikai karán (majd kilencet bölcsész-szakon, de a diploma előtt ezt is abbahagytam), érdeklődésem a reáliák iránt azóta sem szűnt meg, bár sokkal felületesebb és esetlegesebb lett. Ennél fontosabb, hogy ez az olthatatlan ifjúkori vonzalom a világlátásomban maradandó nyomokat hagyott, ekkor szoktam rá a dialektikus és racionális gondolkodásra, s ez szerintem nagyban hozzájárult nemcsak ahhoz, hogy az engem érő benyomásokat, tapasztalatokat elemezni legyek képes, hanem ahhoz is, hogy írásaimat logikusan építhessem fel, megfelelő szerkezetet hozhassak létre szövegeim számára.

A zenével más a viszonyom. Annak, hogy kisiskolás koromban kétszer fél évig gitározni tanultam, gyakorlatilag nincsen jelentősége, hiszen még a legprimitívebb szinten sem tanultam meg játszani. Ám szerencsére a zene iránti szerelmemet ez nem befolyásolta és nem akadályozott meg abban, hogy szenvedélyes zeneélvező legyek. Az évtizedek során sokat változott az ízlésem, ahogy mondani szoktam, becsületes Rolling Stones-rajongóként indultam, s csak aztán züllöttem le a komolyzenéhez és jazzhez.

A hetvenes években a nagy rock-zenekarok jelentették a legtöbbet számomra, ma is bármikor szívesen hallgatom a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Black Sabbath számait. Sajátos módon ugyanekkor avatódtam be a komolyzene világába. Talán az is érdekes, hogy a nagy romantikusoktól (Beethoven, Csajkovszkij, Muszorgszkij) jutottam el először Bachig, akinek a muzsikáját sokáig felülmúlhatatlannak és a legteljesebbnek tartottam, s innen kezdtem közeledni a modernekhez, Bartókhoz, Sztravinszkijhez, Orffhoz, Kurtághoz, hogy aztán visszakanyarodjak Mozarthoz és Haydnhoz, sőt, Monteverdihez és Scarlattihoz. Mára szinte mindenevő vagyok ezen a téren, talán csak az operákkal nem sikerült barátságot kötnöm, bár egyes nyitányokat, zenekari betéteket szívesen hallgatok, no, egy-egy Verdi-áriát is.

A rocktól aztán fokozatosan áthúzódtam a blueshoz és a jazzhez, ma már az utóbbit hallgatom a legtöbbet, rajongok minden irányzatáért, bár a szvingnél, dixinél ma már jobban kedvelem a kortárs modern jazzt, Miles Davist, Keith Jarrettet, Chick Coreát, Herbie Hancockot, illetve persze a kortárs magyarokat, Vukán Györgyöt, Oláh Kálmánt, Binder Károlyt, Babos Gyulát, Szakcsi Lakatost. Érdekelnek a határműfajok, a népzenei elemeket felszívó jazz (pl. Jan Garbarek ilyen jellegű lemezeit, vagy Nusrat Fateh Ali Khan és Trilok Gurtu albumai). Jóban vagyok szinte minden hangszeres népzenével, a délszláv és balkáni ritmusok izgalomba hoznak, hogy aztán Ravi Shankar szitárja megnyugtasson. A magyar népzenének is a hangszeres (és lehetőleg archaikus) válfaját kedvelem, de például a magas, hasítóan kristálytiszta női hangon megszólaló népdaloktól kiugrom az ablakon, mint ahogy a hujjujujolós népitánc-zenét sem állhatom.

Nem zárkózom el a könnyedebb, ám színvonalas slágerzenétől, Sting vagy Phill Collins jöhet bármikor, mostanában elég sok Norah Jones-, Eva Cassidy- és Cassandra Wilson-albumot hallgattam. De azért, hogy el ne andalodjam rajtuk, Daiana Crallt közbeiktattam. Aztán meg jöhet a Kispál és a Borz, a Quimby, a Sziámi. De van úgy, hogy zúzós metálzenét kívánok meg, máskor meg éppen David Bowie-ra vagy Alice Cooperra szottyan kedvem. És persze nem lenne teljes az életem, ha néha nem hallgathatnék Hendrixet, Eric Claptont, Janis Joplint. De szükségem van Bob Marleyre és Bobby McFerrinre is, ugyanúgy, mint a Ghymesre és Lajkó Félixre.

Egyáltalán: ugyan mi értelme lenne a világnak, ha valahol meg nem szólalna benne Gershwin zenéje, ha hiányoznának belőle a Vivaldi versenyművek és a Bruckner-szimfóniák, ha nem lenne flamenco és klezmer, gregorián és elektronikus zene, Börtön-rock és Chopin-keringő?!

Én nem hallgatom, hanem eszem, iszom és lélegzem a zenét, a nap 16 órájában. Csak a múlhatatlan és egyre elmélyülő szerelemhez tudom hasonlítani viszonyomat hozzá, és ha van az életemnek valami híja, akkor az, hogy ebben a kapcsolatban csak passzív fél lehetek. Ezért mondom minden túlzás nélkül, hogy 20 könyvemet, egész íróságomat pillanatnyi gondolkodás nélkül odavetném azért, ha –- dehogy világhírű! -– egyszerű gitáros lehetnék egy kellemes jazzklubban.

Szántó Ádám


megjelent: Milyen Vagyok?, 2006. szept. 2.

Mi terem az ugor ugaron?

Lapok jönnek-mennek, folyóiratok alakulnak és szűnnek meg – még ott is, ahol az irodalom állóvize nem kavarog; ha pedig mégis, a mélyből felcsap a mocsárbűz.

A Véletlen Balett, akárcsak Halász Péter, látványosra vette az elmúlást, búcsúszámmal és búcsúesttel köszönt el a méltatására egybegyűlt olvasóitól és szerzőitől; a Pánsíp felmenekült az internetre, hogy pár éves ottani virtu(áli)skodás után csendes agóniába ringassa magát; a Hatodik Síp pedig egyszerűen csak nem lett többé. Ám ahogy a természet retteg a vákuumtól (horror vacui), úgy a betűvetők sem állhatják az üres mezőt, odanyomulnak, de mielőtt belevetnék magjukat a parlagon maradt anyaföldbe, előbb csatasorba állnak és ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatják, hogy mostantól mi számít nemes haszonnövénynek és mi lesz itten a kinyüvendő gaz.

Az utóbbi években indult két kárpátaljai periodika, talán nem is véletlenül, egymással gyökeresen ellenkező elveket hirdetett meg első számában. Az Együtt főszerkesztője a lap ars poeticáját így fogalmazta meg: „Az írott szó hitele és felelőssége kell, jövőhitet fecske-hussanással építő igék. Fajtánk megszólítása, a szüntelen kommunikáció szükségszerű, mert közös jellemzőnk a megmaradás akarása.” Ó mi szép! Ezzel szemben az Alkarpatraz főszerkesztője ezt deklarálja: „Ha agyadra mentek a falvédők és fajvédők, a kioktatók, foga/da/tlan pró/vo/kátorok és önkéntes mérvadók. … Ha besokalltál. Akkor mutass be nekik. Köpjed ki a szájadból a konzervált tápszereket. Rúgd le a lábadról a tyúkszart. Felhőket nézve feküdj egy láda dinamitra és robbantsad át magad az áttörhetetlen, égig érő falon.” Hinnya, te!

Ennél is érdekesebb, amit a játékról vallanak. Együtt: „Számunkra nem lehet játékszer az írott szó”. Alkarpatraz: „Mi átadjuk magunkat a játéknak, a játék átadja magát önmagának.” Ha pedig a közreadott írásokba is beleolvasunk, világossá válik, hogy míg az egyik oldalon a játék tilos, addig a másikon kötelező. Itt a véres komolyság, ott az izzadságszagú szóvihánc.

Odalenn a humuszban a csírátlan, DDT-s fekete gumók, fent pedig celofánkalitkákban a túltenyésztett, génkezelt orchideák.

Kölcsönösen tagadják egymást, miközben még arra sincs esélyük, hogy langyos középszerré váljanak.

 

——————
Megjelent: Erdélyi Terasz, Napi Gonosz, 2005. febr. 22

Erdélyi Terasz

Feléledt hamvaiból az ErTe, azaz az Erdélyi Terasz, amely egy ideig roppant intenzíven és remekül futott a Terasz.hu honlapján, szinte hogy konkurenciája volt nemcsak a Terasz-fősodornak, hanem az akkor még szárnyait próbálgató Literával is vetekedett. Jó esélye volt arra, hogy a legjobb magyar irodalmi portállá fejlődjön – aztán valamiért hamvába holt. Most az EMIL-lel, az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közös webhelyen folytatják az abbamaradt munkát. A címoldal és a rovatok többsége még üres, de az egyikben már jelengetnek meg a cikkek: Napi Gonosz. Ide Szabó Géza engem is meghívott: a szerdai gonoszt én írom ettől a héttől kezdve, amíg bírom szusszal. Persze szerelem-munka ez is, pénz semmi, “csak a szégyen”. De Gézával abban megegyeztem, hogy az ott történt megjelenés után írásomat máshová (pl. ide) is felrakhatom, illetve, ha tudom, nyomtatott lapban is megjelentethetem. (Ilyenkor fáj egy kicsit, hogy Kárpátalján egyetlen olyan orgánum sincsen, amelyben gusztusom lenne publikálni.)Ma néhány technikai dolgot is tisztáztunk, így hát már fenem a pennám holnaputánra.A NolBlog pedig szépen megújult, Evoé!

Frissítés: 2016 februárjától megszűnt a NolBlog. Az erdélyi terasz meg réges-rég. Viszont a SEO él és virul, mint a télikerti szobanövények a beépített teraszon

Mácsai Pál visszajelzése

Mácsai PálMácsai Pali levele. Új premierje lévén még csak most olvasta el Tejmozi c. novellámat, amit nem sokkal keletkezése után küldtem el. S hogy miért éppen neki? Ezt most árulom el először: az írás egyik indító epizódjának éppen ő a forrása. Mivel nagy nyilvánosság előtt mesélte el gyerekkori emlékét, így nem követek el indiszkréciót, ha lényegét megismétlem: miközben festő édesapja meztelen modellekkel dolgozott a műtermében, aközben komolyzenét hallgatott. A meztelenség tilos és titkos volta igencsak foglalkoztatta a kiskamaszt, összekapcsolódott benne a komolyzenével. Ez utóbbi motívumot én kihagytam, hősöm esetében inkább a festészetnek vagy magának a művészetnek a misztériuma kötődik a meztelenség titkához, illetve hát leginkább az apa különállósága, megközelíthetetlensége képezi a megfejthetetlen, ámde megérteni vágyott rejtélyt. Voltaképp erre a motívumra építettem rá a novellát, amelynek, mint már sokszor leírtam (néhányan talán unják is), további érdekességét az adja, hogy negyvenvalahány idegen nyelvű prózamű 1-1 mondatát építettem bele.

Nos, Palinak tetszett a novella, és örül annak, hogy egy epizóddal hozzájárulhatott. Apja, Mácsai István szeptemberben felköltözött a nagy égi galériába, így ő – mármint Pali, mint írja – talán éppen ezért nem olvasta el eddig a novellát. Az apa egyébként az én írásomban is meghal, és éppen a halála készteti visszaemlékezésre, életének újraértékelésére a fiút.

Bárhogy is, az epizód most már elválaszthatatlan része az apa-fiú kapcsolatok nagy irodalmi toposzának.


Az időzítés nem a legjobb, de csak most tudott rá időt szakítani, így hát novemberre érkezik Ungvárra Bella Dolýk (illetve eredetileg Dolýkova), akivel vagy 3 éve levelezek. Amikor felvette velem a kapcsolatot, még csak oroszul írogattunk egymásnak, lényegében akkor kezdte tanulni a magyart, nagyapja nyelvét, amelyre fokozatosan át is tértünk, eleinte csak én – már értette, amit írtam, de maga még nem vállalkozott fogalmazásra – aztán, tavaly valamikor, már ő is “megszólalt” magyarul, és én levélről levére tapasztalhattam, hogyan fejlődik. Eleinte nagyon érdekesen fogalmazott, egyfelől tele voltak a levelei archaikus, könyvízű fordulatokkal (na ja, aki Balassival kezdi és Mikes Kelemennel folytatja a nyelvtanulást!) és ezek nagyon komikusan keveredtek a mai szlenggel. “Midőn ezen epistólám megérkezend, én már Prágában dekkolok” – írta például. Vagy: “Ámbátor rögvest pipa lettem” Már-már szándékos stílusjegynek hatott.

Most elnyert egy EU-s ösztöndíjat “The Influence of the Hungarian Cultural Traditions on the Mythological Stories of Subcarpathian Ruthenians” vagy valami hasonló témában, és a munkatervébe helyszíni kutatás is beletartozik. Emellett, mivel hónapok óta kínlódik vele, az én regényem fordításának az ügyét is előbbre szeretné lendíteni. Levélben eléggé nehézkes egy-egy hosszú mondat kigabalyítása, így azt szerené, hogy ha nem is mennénk át a teljes szövegen, de a problematikus részeket sorra vennénk. Ezekből akad bőven, hiszen már az elején fennakadt ezen a mondatomon: “Ám hiába képezte az így felépült rendszer alapját valamely véletlenszerűen bekövetkező esemény, mert a kiinduló mozzanatra ránehezedett a megalkotottság roppant gépezete, s így az egymásrakövetkezés kontinuója sokkal inkább valamely matematikai algoritmus előírta szükségszerűségre kezdett hasonlítani, semmint az akaratlanság naiv bájával kecsegtető írásműre.” Hát igen… Azt írta, hogy hiába érti minden szónak a jelentését, hiába deríti fel a szószerkezetek elemei közti grammatikai összefüggést, magát a mondatot mégsem tudja anyanyelvén megalkotni. Így hát nagyon is szükséges a személyes konzultáció.