bocsánat, hogyha nem kérdem

6-án írt jegyzetemben idéztem azt a levelemet, amelyben finoman, de elutasítólag válaszoltam egy népszavazás-miatti bocsánatkérő körlevélre, kifejtve, miért és mit gondolok másképpen. Jeleztem, hogy örömömre a címzettlista egyik (számomra ismeretlen) erdélyi megszólítottjától is hasonló, bár részletekbe nem menő reagálás érkezett a listára. Most azonban itt egy újabb, pár nappal ezelőtt kelt, de most továbbított hosszú és bölcs levél – Szlovákiából. Bevallom, Dr. Liszka Józsefet sem ismertem azelőtt (személyesen most sem, csak pár levelet váltottunk ma, miközben „lekádereztem” az interneten a Google segítségével), és jólesett, hogy beavat bizalmába. Ezen felül a levél közléséhez is hozzájárult. Amit írt, az őszinte és pontos látlelete a kialakult helyzetnek, és eléggé megdöbbentett, mennyire egybevágnak a meglátásaink és végkövetkeztetéseink (pl. hogy miért utasítottuk el nemcsak ezt a népszavazási hisztériát, hanem a státustörvényt is, és miért nem váltottuk ki magyarigazolványunkat).

Szívből ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el a levél teljes szövegét (>>ide tettem fel<<), igen tanulságos. Itt csak idézek belőle:

„Fiamnak magyarázom, hogy miről is szól a népszavazás, majd csodálkozva mondja-kérdi: „de hát mi eddig is magyarok voltunk, csak Szlovákiában lakunk, nem?” Hát, erről van szó, Gyulám. Nekem voltaképpen nem kell semmilyen papír ahhoz, hogy magyarnak érezzem magamat, ha úgy tetszik nincsenek identitászavaraim (mint, ahogy – hál’ Istennek – a fiamnak sincsenek). A magyar nyelv, amit otthon, munkahelyemen, a faluban, ahol élek, beszélhetek csak az egyik összetevője magyarságomnak. Ezen keresztül azonban az enyém Arany János és Babits Mihály, Ady és Pilinszky, enyém Erkel és Munkácsy és Csontváry… Hadd ne soroljam. Ilyen kincset semmilyen papiros nem tud adni, de elvenni sem. Többek között ezért nem váltottam ki a magyar igazolványt sem. Aztán meg azért sem, mert egyszerűen nem kérek abból, hogy egy bizottság (még ha jelképesen is!) mondja ki, érdemes vagyok-e a „magyarrá nyilvánításra”. Egy olyan bizottság, amely gond nélkül megadta a magyar igazolványt annak az Alexander Reškonak is, aki annak idején a Mečiar-párt egyik járási funkcionáriusa volt, s aki, szlovák állattenyésztő mérnökként a Duna Menti Múzeum Magyar Nemzetiségi Osztálya élére került a helyemre. Ma Petrovai R. Sándor néven Magyarországon viszonylag nagy pénzeket szakít le, s él mint Marci hevesen. Én tehát nem fogok olyan igazolványért folyamodni, amilyen neki is van. A szlovák okmányaimban – amelyeket külön nem kértem ugyan, de születési helyem okán automatikusan kaptam – (és családoméban is) keresztneveink magyar formában vannak írva (Icu Juhász és nem Juhászová, Liszka és nem Liszková) – mert ezt viszont nyomatékosan kértük és Szlovákiában meg is vannak hozzá a törvényes jogaink; azt hiszem ez is bizonyítja magyarságomat/magyarságunkat. Amikor egyébként a magyar igazolvánnyal kapcsolatos ellenérzéseimről magyarországi barátaimnak meséltem, azt szűrték le az egészből, hogy nyilván meg vagyok félemlítve, csak nem mondom. És sajnáltak. És hiába magyaráztam, illetve minél inkább magyaráztam, annál inkább nem hitték, hogy nekem való-ban nem kell magyar igazolvány. És még jobban sajnáltak…” >>a teljes levélhez

*

Ma a Mozgóba szánt naplómon dolgoztam, illetve persze bütykölgettem az UngParty-archívumot. Még mindig túl messze van a vége. Ha csak ezt csinálnám, hamarább menne, de halálosan megunnám és félúton, féligrendezetten odahagynám. Sajnos nincs bennem ilyesmihez elég kitartás. A zeneanyagom rendbetételét is elkezdtem nagy vehemensen, napokig mást sem csináltam, aztán hirtelen elegem lett belőle és szanaszét hagytam az albumokat és számokat, sem műfaj, sem előadók szerint nem tettem őket ésszerű módon megtalálhatóvá. Az elhatározásomat, hogy az összes fontosabb eddigi írásomat közzéteszem a Kettenklubban, is csak azért gondolom megvalósíthatónak (a következő 2 évben), mert teljesen szabad kezet adtam magamnak (mi nagyvonalú gesztus!) és rapszodikusan ugrom át évtizedeket és műfajokat, mindig azt teszem fel, amihez éppen kedvem van (és persze ami megvan digitálisan). Igaz, most Csöngével, más okból is, beszedettem két régi publicisztikámat, de aztán nem ezt a kronológiát folytattam, hanem áttértem 2003-as publikációs listámhoz, és annak megfelelően rakom fel a munkáimat. —- Mindez, gondolom, rettentő módon érdekli olvasóimat :)))

Ellenben az ÉS reggeltől nem jön be, pedig hétfőn szokott elérhetővé válni az előző heti szám. Így beteges hiúságom sajna kielégítetlen maradt. Ha egyáltalán benne vagyok…

Megjelölve .Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.