Éva feladott több mint 10 kilónyi ukrán könyvet a stockholmi városi könyvtár részére. Gergely Tamás szervezésében most már második alkalommal révünkön szerzi be az intézmény a friss ukrán nyelvű olvasnivalót. Nagyon rendes cég, előre elküldik a pénzt: könyvek árát, postázási díjat és a beszerzéssel, csomagolással, küldéssel járó munka ellenértékét is. Az akció érdekessége az volt, hogy tavaly a postai hivatalnokok Évát szabályosan le akarták beszélni arról, hogy Svédországba küldjön sok kilónyi könyvet, hiszen jaj, az milyen drága lesz. Nincs magának jó dolga, egy fizetésnyi összeget itthagyni – mondták, aztán, látva Éva hajthatatlanságát, hosszan elszerencsétlenkedtek a csomag felvételével, vámnyilatkozatokkal és vényekkel. Jó kis szolgáltatás, gondoltuk akkor. De az idén! Sipp-supp, és már készen volt a papírmunka. Senki sem csodálkozott azon, hogy valaki ilyen sok pénzért ilyen sok könyvet küld olyan messzire.
*
Ha kicsit döcögve is, de megyeget a munka: ma végre befejeztem egy napok óta simítgatott szonettet, és a következő népszavás cikkemmel is elkészültem (ami nálam nagyon fontos: elég jó címet találtam ki).
Mint már annyiszor, most is megbizonyosodhattam arról, nem lennék jó igazi újságírónak. Nem tudnék megfelelő gyakorisággal „gyártani” anyagokat. Én napokig ízlelgetem a témát, aztán elszöszmötölök a mondatokkal, aztán úgy érzem, hogy nem fogtam meg jól a dolgot, elkezdem elölről. Közben eszembe jut valami irodalmi analógia, elkezdek utánanézni, meg óhatatlanul annak is utánakeresgélek, nem merül-e fel másokban is ugyanaz az ötlet, meglátás, elképzelés. (Az előző cikkemmel mindenesetre elégedett lehetek: Benzinéria Ukrajnában cím alatt írtam kis összefoglalót a dolgok múlt heti állásáról, és kicsit bosszankodtam, amiért csak ezen a hétfőn jelent meg, és még dátum sem került alá: azóta sok minden változott, például lett benzin. Aztán kiderült, hogy még így is elég gyorsak voltunk – én meg a Népszava -, mert a magyar hírközlés csak napokkal később kezdte csócsálni a témát.)