Ráérő perceimben kicsit aggódni szoktam a magyar koalíciós pártokért, különösen a szocialistákért. A Tárki legutóbb nyilvánosságra hozott közvéleménykutatási adatai szerint, ha most lennének a parlamenti választások, azt garantáltan és elég magasan a Fidesz nyerné. Ez rossz jel, és sajna minden egyéb is arra mutat, hogy az MSZP nem képes meggyőzően politizálni. Gyurcsány 100 lépéséről meg leginkább a Kazal László megénekelte százlábú lesántulásának a története jut eszembe. Még ha valami zseniális dolgokat is tartalmazna, alaposan elkésett, hiszen joggal kérdezhetni: kormányzásuk eltelt 3 esztendejében ezek szerint egyetlen jót sem léptek? Nem meggyőzőek a minisztercserék sem: Draskovicsot Medgyessy bukásakor kellett volna azonnal meneszteni, Németh Imrét pedig a gazdatüntetések kulminációja idején. Ezek az utólagos leváltások ugyanis, szerintem, nem elégítik ki sem a jobb-, sem a baloldali választók elvárásait. Ha valakit kiszemeltek bűnbaknak, arra azon frissében rá kell verni a balhét, ennek esetleg lehet üzenetértéke, ha ellenben mégis jól vagy elfogadhatóan végezte a dolgát, akkor egyetlen évvel a választások előtt az ilyen cserebere inkább bizonytalanságot és bizalmatlanságot kelt. Gondolom én. Ha mindehhez még hozzáveszem a Szili-ügyben tanúsított ostoba konokságot, meg azt, hogy mind a ripacskodó kormányfő szereplései, mind a papos pártelnök önismétlései egyre visszatetszőbbek, akkor nem sok jót jósolhatok nekik. Úgy fest, a Fidesz eredményesebben le tudja nyomni a lakosság torkán a saját könnyelmű demagógiáját, mint az MSZP a maga ügyetlen „felelősségteljes” kormánypolitikáját.
Mészáros Tamás írja a 168 órában közölt remek elemzésében: „Az ellenzéki lét mindenkori könnyebbsége a virtualitás, a kormányoldal nehezéke viszont a valóság.” Úgy fest, ebben az egyenlőtlen szereposztásban az előbbiek jobban muzsikálnak az utóbbiaknál. Ez pedig nagyon szomorú, mert ha valamit, a fenyegető négy évnyi újabb Orbán-kormányzást „minden áron” el kellene kerülni.
„Minden áron”… Nemrégiben a barátainknál tett családi látogatás során mondta az egyik minisztérium apparátusában jogászként dolgozó férj: rettegve gondol arra, nehogy már betartsa a kormány azt az ígéretét, hogy nem fog kampányfogásként pénzt, juttatásokat, kedvezményeket osztogatni. Csak osztogasson, még ám gőzerővel, különben úgy elvesztik a választásokat, mint a sicc. Inkább egy durva túlköltekezés és aztán pár szűk esztendő, mint újra egy „nemzeti” hatalom.
Így hát, azt hiszem, joggal aggódom kicsit ráérő időmben ezért a százlábú sánta kormányért. Szerencsére ritkán érek rá.
Még nem írtam arról, hogy a múlt hét végén két délelőttön keresztül egy velem készült interjú csiszolgatásával foglaltam el magamat. A beszélgetés eredetijét magnófelvétel rögzítette, és készítője, G.M.I., igen lelkiismeretes munkával dolgozta fel a hangzó anyagot írottá. Első szerkesztésben csupán az élőbeszéd durvább pongyolaságait, a rossz nyelvi egyeztetéseket igyekeztem kiszűrni, illetve néhány helyen pontosítottam, javítottam a nagyon sutára sikerült megfogalmazásokon. Ezután újra a riporter következett, és számos szóismétlést, stílhibát kijavított; no, ezen én is felbátorodtam, és elég szigorú szemmel ismét végigmentem a szövegen, húztam, javítottam, beleírtam. Utólag az lett a benyomásom, kevesebb közös munkát kellett volna elvégeznünk, ha eleve írásban kapom a kérdéseket; partnerem ellenvetette, hogy bár neki valóban könnyebb dolga lett volna, ha megírom a válaszokat, de akkor teljesen hiányoznának az élőbeszéd fordulatai a szövegből. Ebben persze igaza van.
*
R.I. még Veszprémben emlékeztett arra, hogy verssel tartozom a lapjának, mégpedig olyannyira, hogy a honoráiumot már ki is fizette nekem. Ezen kicsit megütköztem, ő meg emlékeztetett arra, hogy (1999-ben!) előre kifizette a Tokaji Írótáborban tartott előadásom folyóiratában történő közlésének a díját. Ez valóban így volt, de hát a Hagyomány-e a provincializmus avagy fusson, akinek nincs bora c. tanulmányt persze akkor azon melegében le is közölték, tehát a dolog rendben van, nem? Dehogy van rendben, így R.I., mert én állítólag sokalltam a honoráriumot és oda nyilatkoztam, legyen ebben benne még egy majdan küldendő vers tiszteletdíja is – ezzel tehát még tartozom. Hát nem tudom, valahogy nehezen hiszem magamról, hogy valaha is sokalltam volna honort és efféle felajánlásokat tettem. De ezen ne múljon: a tegnapi napon elpostáztam két (!) verset, így hát az akkor kapott 5.000 Ft (erre viszont jól emlékszem!) a bő 8 oldalas tanulmány és a két vers honoráriumát foglalja magában. Az átlagos flekkdíjat ki sem merem számolni. „Ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért”.