Így lettem haiku-költő + új akció

Kapcsolatom ezzel a háromsoros keleti verstípussal különösen kezdődött. Bár ötven éves koromig egyetlen haikut sem írtam, tíz egynéhány esztendeje mégis besoroltattam a magyar haiku-költők közé a terebess.hu oldalon. Nevemre kattintva akkor Halott madárral c. kötetem egyik ciklusából – Fabatkák – kiemelt rövid versféleségek váltak olvashatóvá. Ezek között ugyan egyetlen haiku sem akadt, de rövidségük és talán hangulatuk okán a szájt szerkesztője úgy gondolta, szerepeltetheti őket, talán mint rendhagyó haikukat (ami azért furcsa, mert a haiku épp alaki jellemzőitől az, ami). Azóta a szerzői oldalamat többször frissítették a rendszerben, így most 2008-tól megjelent számos valódi haikum is olvasható – de korábban csak ilyesmik voltak fenn:

Aztán történt, hogy 2007 nyarán-őszén egyfajta író válság vett rajtam erőt, nagyon nem ment a munka: bármibe is fogtam, kudarcot vallottam, és idővel már nem is volt kedvem semmibe sem belevágni. (Egyben arról is megbizonyosodtam, hogy valódi író vagyok, máskülönben hogy is lehetne alkotói válságom.)

Míg aztán egy napon valahogy kikerült a kezem alól egy haiku. Talán ez volt az:

Később képverset is készítettem belőle (egy szerkesztőnek annyira megtetszett, hogy betette egy tankönyvbe).

2007-2008 telén aztán zsinórban megírtam több tucatnyi háromsorost. Voltaképp a haikuk segítettek kimászni a gödörből: pár hónap telvén már szonettet és más egyebet is tudtam írni. Az ötlet is csak később jött: ezek a kis apróságok akár publikálhatók is lennének. Szét is küldtem néhányat különböző lapokba. Legtöbb helyütt örömmel fogadták, elismerő szavakkal illették, egy szerkesztő azonban elutasította legjobbjaimat ezekkel a szavakkal:

“…egyre nagyobb belső ellenkezéssel nézem, ami az irodalomban történik, s mint öreg kutya a vackát, félteni kezdem mindazt, amit valaha elfogadtam, megszerettem, amitől az enyém is lett. A haiku nemcsak három 7, 5, 7 szótagból álló sor, amit bármire használhatok. Nem engedhetem el benne az indulataimat, szenvedélyeimet, nem engedhetek el benne semmit, aminek jól meghatározható jelentése volna. A haiku lát és nem gondolkodik, szemlél és nem rendszerez. Lehetővé teszi, hogy abban, amit elénk idéz, a nyelv, a gondolkodás kudarcát éljük meg, hogy e kudarc kapcsán elmélkedjünk, tanakodjunk, töprengjünk az időtlen és örökkévaló felé tartva. Mostanában a haikut magyar művelői hajlamosak triviálisabb feladatokra használni. Lehet, hogy jól van így. Én nem szeretem. A maga haikui közt is van, amelyik inkább epigrammára hajaz. … Mert konkréttá válnak, személyessé, rezignálttá és ironikussá. Azt hiszem, a maga gondolkodásmódja a haikuhoz túlságosan is konkrét, gyakorlatias. Nem arról beszélek, hogy nem jók, hanem, hogy nem haikuk. Így tehát nem közölhetők.”

 Picit elkeseredtem, de egyfelől igazat kellett a szerkesztőnek adnom: pont azt hiányolta a verseimből, ami miatt én nem igazán szerettem a haikut, és pont azt kifogásolta, amit megpróbáltam beléjük vinni, hogy elvárásaimnak megfeleljenek; másfelől egy nem kevésbé rangos lap elsőre elfogadta ugyanazt a kis válogatást, leközölték. Mint ahogy más helyeken a többi összeállítást is.

A haikuk azóta hűségesen kísérnek, kisebb-nagyobb gyakorisággal szaporítom számukat. Korábban az volt az elvem, hogy csak a folyóiratokban való közlés után publikálom blogomban írásaimat, ezt a szabályt a haikuk törték meg először.  Az utóbbi években viszont (különböző okokból) nagyjából felhagytam az “idegen” lapokban való publikálással, így most már a blogjaim szolgálnak új verseim – így a haikuim – első közlőhelyéül.

Aktuálisan egy kifejezetten blogos haikus akcióm is zajlik. A bdk.blog.hu-ban jelennek meg sorra falra írt háromsorosaim. Még egy darabot tartogatok január elejére, aztán a költői webakció új fordulatot veszen: ez itt most lényegében a figyelemnek az ő felkeltése.

Az eddigi sorozatot lásd: