Hogyan lettem haiku-költő

Ez a blogbejegyzés leginkább a keresőmarketing és a honlapoptimalizálás miatt maradhatott meg ezen a helyen azután, hogy a NolBlogól ide menekítettem az írásaimat. Ott néhány évi rövid aktivitás után már inkább csak másodközlő és ajánló blogfelületnek használtam webhelyeimet, így például az alábbi írásom is megvan másutt, törölhettem volna az importált anyagból, de mivel a Google már indexálta, hát inkább meghagytam. De a hibás linkeket legalább kivettem belőle.

Azzal kezdődött, hogy bár 50 éves koromig egyetlen haikut sem írtam, hét esztendeje mégis besoroltak a magyar haiku-költők közé ezen az oldalon (amely tudtommal 2001-ben indult). Nevemre kattintva most már néhány nemrégiben írt valódi haikum is olvasható, de korábban hosszú évekig azokkal a kis aforizma-verseimmel szerepeltem, amelyeket a Halott madárral c. kötetem egyik ciklusából emelt át az szájt készítője. A frissítésként mostanában feltett első hatot leszámítva ma is ezek teszik ki az ott szereplő anyag nagyját, holott egyetlen haiku sincs köztük.

Őszintén szólva nem is becsültem sokra a japánoknak ezt az ősi versformáját. A keleti ember gondolkodásába talán jól illenek, de én a magyarul olvasott háromsorosok döntő többségét üresnek, semmitmondónak találtam, képeiket laposnak ítéltem, úgy láttam, mind egy kaptafára készül – és bizony azt a fene-nagy bölcselmet nekem nem igazán sikerült megtalálnom bennük.

Aztán történt, hogy tavaly ilyentájt nagyon nem ment a munka: bármibe is fogtam, kudarcot vallottam, idővel már nem is volt kedvem semmibe sem belevágni. (Egyben arról is megbizonyosodtam, hogy valódi író vagyok, máskülönben hogy is lehetne alkotói válságom.)

Míg aztán egy napon valahogy kikerült a kezem alól egy haiku. Talán ez volt az:

Később képverset és készítettem belőle (egy szerkesztőnek annyira megtetszett, hogy betette egy tankönyvbe).

A tél folyamán zsinórban megírtam több tucatnyi háromsorost. El kellett egy kis időnek telnie, míg felismertem:  voltaképp ezek a haikuk segítettek kimászni a gödörből: pár hónap telvén már szonettet és más egyebet is tudtam írni. Arra sem jöttem rá azonnal, hogy ezek a kis apróságok akár publikálhatók is lennének. Szét is küldtem néhányat különböző lapokba. Legtöbb helyütt örömmel fogadták, elismerő szavakkal illették, egy szerkesztő azonban elutasította legjobbjaimat ezekkel a szavakkal:

„…egyre nagyobb belső ellenkezéssel nézem, ami az irodalomban történik, s mint öreg kutya a vackát, félteni kezdem mindazt, amit valaha elfogadtam, megszerettem, amitől az enyém is lett. A haiku nemcsak három 7, 5, 7 szótagból álló sor, amit bármire használhatok. Nem engedhetem el benne az indulataimat, szenvedélyeimet, nem engedhetek el benne semmit, aminek jól meghatározható jelentése volna. A haiku lát és nem gondolkodik, szemlél és nem rendszerez. Lehetővé teszi, hogy abban, amit elénk idéz, a nyelv, a gondolkodás kudarcát éljük meg, hogy e kudarc kapcsán elmélkedjünk, tanakodjunk, töprengjünk az időtlen és örökkévaló felé tartva. Mostanában a haikut magyar művelői hajlamosak triviálisabb feladatokra használni. Lehet, hogy jól van így. Én nem szeretem. A maga haikui közt is van, amelyik inkább epigrammára hajaz. … Mert konkréttá válnak, személyessé, rezignálttá és ironikussá. Azt hiszem, a maga gondolkodásmódja a haikuhoz túlságosan is konkrét, gyakorlatias. Nem arról beszélek, hogy nem jók, hanem, hogy nem haikuk. Így tehát nem közölhetők.”

Picit elkeseredtem, de egyfelől igazat kellett a szerkesztőnek adnom: pont azt hiányolta a verseimből, ami miatt nem igazán szeretem a haikut, és pont azt kifogásolta, amit megpróbáltam beléjük vinni, hogy elvárásaimnak megfeleljenek; másfelől egy nem kevésbé rangos lap elsőre elfogadta ugyanazt a kis válogatást, leközölték. Mint ahogy más helyeken a többi összeállítást is.

A haikuk azóta hűségesen kísérnek, kisebb-nagyobb gyakorisággal szaporítom számukat. És míg más verseimet csak a lapokban való közlés után publikálom blogomban, ezekkel egy ideje kivételt teszek: nem sokkal megszületésük után kisebb sorozatokban közzéteszem őket főblogomban.

Most  épp ezeket:

Diófa sárgul.
Szép az elmúlás, mondod
bölcs hazugságul.*

Napfényes őszön
igyekszik az árnyék, hogy
nálad időzzön.

*

Hajnal – kis dérrel.
Kerted hűs templomában
almafa térdel.

*

Az ősz vért árul
egy szétroncsolt madáron
szűk harmadáron.

PS. Voltaképp sejtem, miért éppen haikut tudok írni akkor is, amikor más nem megy. Mert ezt tudom fejben is, miközben valami mást csinálok. Ugyanis nagyjából ekkora az a szövegterjedelem, amit fejben tudok tartani. Mint talán sokan tudják rólam, egyetlen versemet sem vagyok képes elmondani emlékezetből (illetve egy 30 éve írtat talán mégis…). Az iskolában is az volt a legnagyobb kínom, amikor verset kellett tanulni. Nagy nehezen bebifláztam, feleltem belőle, aztán azonnal elfelejtettem. Egy irodalmi vizsgán „kedvenc versemet” kellett felmondni. Készültem ebből a tételből, nagy nehezen megtanultam az „Érik a szőlő” kezdetű nyolcsoros népdalt…

Szóval, amíg éppen írom, az aktuális haikut fejben tudom tartani. De ha újba kezdek, az előzőt elfelejtem, muszáj azonnal lejegyezni. Minden más versemet úgy írom, hogy közben látnom kell a már kész szövegrészeket.