BéDéKá bejegyzései

Piréz tépelődés

Írta: | | ,
Vélemény?

pirezEgy piréz Kárpátalján

Mivel egyszerre vagyok öntudatos (olykor büszke) piréz és elkötelezett (olykor pironkodó) kárpátaljai lokálpatrióta (ha a magam módján is), sokszor el kell tűnődnöm azon, hogy a kárpátaljai magyarság hosszabb távú sorsa, megmaradása, érvényesülése, sikeres kiteljesedése szempontjából vajon hasznos-e vagy inkább káros annak a (hamis) hazaképnek a fenntartása, kialakítása és megerősítése, amely a jelenlegi Magyarországhoz most már nem csupán érzelmi, hanem politikai és közjogi értelemben is kapcsolódik a magyar állampolgárságnak lakhelyváltoztatás nélküli megszerzésével. Vajon ez a hazakép szolgálhat-e olyan erős fogódzóul egyfelől, mint amekkora talajvesztéssel járhat másfelől? Felnőhetnek-e új és újabb magyar nemzedékek a független Ukrajna kötelékében úgy, hogy önmagukat kvázi száműzetésben élőknek tekintik, akik csupán a sors mostohasága (a „trianoni mészárszék”) miatt laknak ott, ahol – ám tényleges hazájuk másutt van?

Azon tépelődöm, vajon nem lenne-e  előremutatóbb annak tudatosítása, hogy egyrészt a kárpátaljai magyarok elsősorban nyelvük, hagyományaik, kultúrájuk révén (és nem jogi kötelékeken át) integrálódhatnak a nemzetbe, másfelől saját lakhelyükön az ütőképes politikai képviselet és a hatékony önrendelkezés megteremtésével (nem pedig a távoli haza iránti sóvárgással) teremthetik meg a legérvényesebb, egészséges „magyar életüket”? A „magyar haza” érzése nem ad-e felmentést, kibúvót a helybéli teendők elvégzése alól? Nem akadálya-e az egészséges otthon-érzés kialakulásának?

Pillanatig sem gondolom azt, hogy Ukrajnát hazánkként kellene tisztelni, pláne szeretni. Én sem nem tisztelem, sem nem szeretem, mert ez az ország még sem az állampolgárai iránti felelősség vállalásával, sem a kisebbségek iránti támogatási (vagy legalább megbecsülési) szándékával nem bizonyította be, hogy méltó lenne erre az érzelmi vonzalomra. Azonban mint tartósnak látszó adottságot, nem lehet és nem is hasznos eliminálni, negligálni. Számomra úgy tetszik, zavart kelthet az eredményes működésben az, ha az „ukrajnai magyar” státusra folyamatosan, mint valami menekülési útvonal, rácsatlakozik a „magyar haza” fogalma. Megkockáztatom: kifejezetten káros lehet egy ilyen kötődés akkor, amikor Magyarország hivatalos politikája egyre jobban átitatódik kirekesztő nacionalizmussal.

A piréz keresés mint nemzeti attribútum

Írta: | | ,
Vélemény?

Mivel a Piréz blog hosszabb ideje az érdeklődés homlokterében tartja az idő ütőerét, így sürgős kötelességünknek tartjuk beszámolni arról, hogy a való élet legfontosabb problémáival és a történelmi múlt leginkább égető kérdéseivel behatóan foglalkozó brit tudósok hosszú kutatás után minden kétséget kizáróan megállapították, hogy a pirézek roppant hányattatott, ám igen dicső történelme során alakult ki a legtradicionálisabb, egyben a posztmodern kor elvárásaihoz flexibilisen igazodó legfőbb piréz foglalatosság, az ún. kereSEO optimalizálás. Mint kiderült, piréz őseink már a kőkorszakban, midőn gyűjtögető életmódot folytattak, serényen optimalizálták a keresést, nevezetesen a gyümölcs- és bogyókeresést. Később, megszelídítve előbb a sztyeppei vadlovat majd a tüzet, a gyűjtögetésről a gyújtogatásra váltottak, továbbá a növénytanról az állattenyésztésre áttérvén, effektív módszerekkel optimalizálták a tehén tőgyének szarvai közt való keresését, vadászataik után pedig a hátrafelé kilőtt nyilak utólagos felkutatása képezte a hajolgatós fitnessprogramot. Keresd a vesszőt – biztatták őket asszonyaik ilyenkor.

A népek vándorlásának zivataros évszázadaiban leginkább hazát kerestek – de itt meg kell jegyeznünk, hogy az optimalizálás fővezérei ez esetben mellőztek néhány kedvezőbb geopolitikai opciót.

Mégis sikerült megalapítani a feudális nemzetállamot, a Piréz Nagykedelemséget, amelyet, miután az ősi piréz Aki keres, talál szlogent az államideológia szintjére emelték, a szomszéd népek nemes egyszerűséggel Keres Kedelemségként kezdtek emlegetni.

A megtelepedéssel szinte egy időben kezdődött történelmi kataklizma, a Nagy Piréz Szétszórattás közben és után a pirézek egyfelől egymás keresését optimalizálták rádión küldött üzetekkel, másfelől a boldogulás útjának az intenzív keresésére léptek reá vala. Mivel pedig az ipari forradalom és a kapitalizmus viszonyai közepette egyre fokozódott a szétszóratott pirézekkel szembeni xenofóbia és szegregáció, ezért a népcsoport tagjainak a permanens pénzkereső-optimalizálás lett a hatékony túlélési stratégiája.

A dicsőséges ősi hagyományok ilyetén való megújítása tette lehetővé a világban szerte-vissza élő pirézek számára, hogy az őket manapság is gyakorta érő megkülönböztetést és kirekesztést ne a hendikep (fejsapka) megnyilvánulásaként fogják, hanem a piréz keresőoptimalizálás iránti megkülönböztető figyelem nagyszerű gesztusaként, magát a keresőoptimalizálást pedig önnön piréz mivoltuk attribútumaként éljék meg minden kereseti bevétel jóváírásakor.

Rasszista magyarok Kárpátalján

Írta: | | , , , ,
Vélemény?

Számomra az élet nagy rejtélyei közé tartozik, hogy a kisebbségben élők hogyan lehetnek egyben kisebbséggyűlölők is. No persze nem a saját kisebbségük ellen uszulnak, hanem egy másik alárendelt és hátrányos helyzetű csoport ellen, odáig nem jutva el a gondolkodásban, hogy ezzel úgy általában támogatják a kisebbségellenességet, így végső soron aktívan hozzájárulnak annak a szellemnek és gyakorlatnak a kialakuláshoz, amely éppen őket is hátrányos megkülönböztetés, lenézés tárgyává teszi.

Leegyszerűsítve: aki Kárpátalján magyarként zsidózik és cigányozik, az ezzel felhatalmazza az ukránokat, hogy azok viszont magyarozzanak.

Tudom: a gondolkodás fárasztó dolog, zsigerből könnyebb beszélni, indulatból könnyebb cselekedni. Olykor még mentséget is tudok találni azok számára, akik tanulatlanságukban, olvasatlanságukban, primitív környezetük hatására sértik meg mások emberi méltóságát vagy népcsoportok, nemzetiségek önérzetét és azonos elbíráláshoz való jogát. Súlyosabb az eset, ha tanult emberekről, értelmiségiekről, netán kollégákról van szó.

Ésszel fel nem foghatom, hogy a magyar kisebbség egyik szellemi központjának számító beregszászi főiskola berkeiben készülő lap szerkesztői például hogyan juthatnak odáig, hogy ilyen öles címmel adnak hírt egy bűntényről:

cigany-karpatalja.jpg

(forrás)

Megjegyzendő, hogy magában a híranyagban szó sem esik az elkövetők faji hovatartozásáról. Jellemző az is, hogy a cikket ezzel a két címkével látta el a szerkesztőség: cigány, rablás. (Hogy a fenti és alábbi esetben is átvett cikkekről van szó – nem lehet mentség. Az átvétel nyilván nem kényszer, a szerkesztés joga pedig fennáll.)

A kérdésben egyébként nem értek azokkal egyet, akik túlzásokba esnek. Nem gondolom, hogy ha az elkövetők romák, akkor ezt el kellene hallgatni. Ha ez egy adatként, információként szerepel, akkor helye van a híradásban. Persze csak akkor, ha ukrán, magyar, orosz (vagy egyszerűen fehér) elkövetők esetében ezt ugyanúgy megemlítik. Ilyen szenzációs címbe kiemelve azonban uszításnak számít és teljesen egyenértékű azzal, amikor ukrán lapok a magyarokat vádolják ilyen-olyan kollektív bűnökkel.

Az eset nem egyedüli. A fenti cikk után egy nappal ez jelent meg:

cigany-karpatalja-2.jpg

(forrás)

A hír traktálása eléggé sajátos. Nem ismerem sem a nevezett szervezetet, még kevésbé leendő újságját, de azt gondolom, örvendetes, ha a romák kulturális integrálása érdekében bármilyen előrelépés történik. A cikk viszont a cikkelyek sorolásával mintha valami mást sejtetne, szinte mintha szabadkozás lenne a sorok mögött: ilyen a törvény, minden papír megvolt, sajnos muszáj volt bejegyezni… Ezt a gyanút még inkább felkelti a cím: ugyan miért is került idézőjelbe a kulturális szó?

És ezzel a történetnek még nincsen vége.

A cikk alatt e jegyzet születésekor egyetlen kommentár olvasható, nem kisebb személyiségtől, mint Kárpátalja volt református püspökétől, aki nem átall ironizálni a cigányokon (igaz, Hofi mögé bújik – itt most kontextusokról vagy egy humorista és egy püspök társadalmi szerepének a különbségéről ne essék szó):

horkay.jpg
S ha már a lelkész úr viccelődik, nekem zárójeles záró gondolatáról az a vicc jut eszembe, amikor a diliház igazgatója csak akkor akar vizet engedni a medencébe, ha a bolondok előbb megtanulnak úszni. Szárazon. Vagyis: előbb a romák tanuljanak meg olvasni, aztán kaphatnak olvasnivalót.

És még ez sem elég.

A cikket minden kommentár nélkül megosztja a Facebookon egy Kárpátalján költőnek tartott írástudó, a beregszászi művelődési intézet munkatársa, nála is kezdőbb költők pályájának egyengetője. A témára ugrik egy bunkó vadbarom, olvasható, milyen a stílusa és a gondolkozása – neki Auschwitz hivatkozási alap… Kiböffenti uszító gyűlölködését – és mit válaszol rá a kárpátaljai magyar költőnő? Na mit???:

lorincz.JPG

Hát ez az.

Ez a kárpátaljai magyarok nyíltan kinyilvánított rasszizmusa.

Ilyenkor következik be nálam az, hogy ha ők azok, akkor én se magyar, se kárpátaljai nem akarok lenni – és szomorúságra váltó felháborodásomban visszavonulok piréz mivoltomba.

Más: Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor

 

Egy piréz töprengéseiből

Írta: | |
Vélemény?

A piréziánus magatartás alapelvei

Mert ugye vannak egyfelől a nagyszerű erkölcsi ideálok és vannak másfelől azok a fránya biológiai, társadalmi, anyagi, érzelmi, no meg satöbbi kényszerek, amelyek az élethelyzetek sokaságában az ideálok ellenében arra szorítanak, hogy beadjuk a derekunkat, feladjuk a szép és nemes eszményeket, s velük kicsit magunkat is.

A piréziánus tanítás szerint az ember akkor tarthatja meg az önbecsülését, ha:

  • eszményei sértetlenségére teljes tudásával törekszik
  • az ezeket veszélyeztető kényszereknek pedig minden erejével ellenáll.

Előbbieket maradéktalanul beteljesíteni és utóbbiakat teljességgel kivédeni természetesen lehetetlen, az ember tehát igyekszik kialakítani a maga számára olyan sávot, amelyen haladva a kényszerek miatt az erkölcsi tartását még nem kell feladnia. Ha azonban a kényszerek erősebbek, mint az ideálok, az ember letér arról a sávról, amelyen még önbecsülését megtarthatta volna, feladja ideáljait, mert azt gondolja, hogy enni, lakni, szeretni mégis fontosabb, mint magasztos elvekhez ragaszkodni. És ki merné ezt az igazát elvitatni?

Piréz gondolkodóként mégis azt hiszem, hogy:

  • még a legszorongatottabb helyzetekben és a legerősebb kényszerek közepette is létezik választási lehetőség és létezik döntési pozíció.

Bizonyos, hogy ezeket felismerni és ezekkel élni külön erőfeszítésbe kerül, értelmet, leleményességet, tudást, ügyességet igényel. Van, akinek sikerül, s van, akinek nem. Van, aki a nehezebb körülmények ellenére sem kényszerül önfeladásra, és van, aki a kisebb kényszerek alatt is megroppan. Van, aki morális magaslatokba emelkedik, és van, aki belemerül a sárba.

És persze vannak – talán ők a legtöbben –, akik a legkisebb ellenállás irányában haladva nem sokat tépelődnek ilyesmin. Mindig azt teszik, amit „az élet diktál”, és nincsenek különösebb erkölcsi dilemmáik. Ők semmiképen nem tekinthetők a piréz magatartás letéteményeseinek.

* * *

Az alapelvek tehát ezek:

  • a piréz teljes tudásával törekszik arra, hogy eszményei sértetlenek maradjanak
  • a piréz az eszményeit, alapelveit veszélyeztető kényszereknek minden erejével ellenáll
  • még a legszorongatottabb helyzetekben és a legerősebb kényszerek közepette is hisz a döntés és választás lehetőségében
  • ezt a döntési pozícióját a piréz minden áron igyekszik megtartani és gyakorolni

Piréz gondolatok

Írta: | | ,
Vélemény?

Mint liberálisan (azaz pirézként) gondolkodó határon túli magyarnak, mindig is zokon esett, hogy a magyar politikai jobboldal kezdettől a nemzet és a magyarság fogalmának a kisajátítására törekedett. Most azonban tovább ment: úgy terjesztette ki hatalmát, hogy a fogalmi kisajátítás mellett a szellemi élettér teljes elfoglalására is kísérletet tehet. Ebben nem mutat semmilyen önmérsékletet, nem gyakorol nagyvonalúságot, sem a jó ízlés nem érdekli, sem a józan észérv. Nem érdekli, hogy a másként gondolkodók miként vélekednek erőfeszítéseiről. Egy elszabadult buldózer elszántságával nyomul, tarol le mindent, ami útjába kerül. Uralni kívánja nem csupán a kultúra meghatározó intézményeit és a sajtót, hanem a gondolkodó fejekben is helyet követel magának: már-már egy orwelli rémálom körvonalazódik. Kötelező óvoda, centrális felügyelet alá vont, uniformizált oktatási rendszer, visszanyesett elitképzés, egyoldalú történelemszemlélet, a Kossuth téren túl az egész ország „képzőművészeti” arculatának a visszaállítása az 1944-es állapotok szerint, újnáci kézre játszott színház, ellenzéki rádió elhallgattatása, erőteljes antiszekularizáció, kacérkodás a Szent Korona-tannal, összekacsintás az ordas eszméket valló szélsőjobbal… S aki bármit másként gondol: az nem jó magyar, vagy talán egyáltalán nem is az.

A teljes cikkhez: Szabad Európa – Virtuális Magyar Köztársaság

Egy kárpátaljai piréz identitása

Írta: | | ,
Vélemény?

Egy piréz író nem azonosulhat azokkal, akik sérelmi magatartásból, történelmi nosztalgiából és a közösségi sorsverés létélményéből építik fel életművüket. Ha a mostohaság folytonos felpanaszolása és a mégis kitartás fogcsikorgató pátosza képezi a kárpátaljaiság legfőbb ismérvét, akkor pirézként én nem tekinthetném magam kárpátaljai írónak.

Nem vagyok azonos

Soha nem éreztem kisebbségi helyzetemet és „határon túli” státusomat hátránynak. Mindig inkább úgy tekintettem rájuk, mint egy sokismeretlenes egyetlenben az „adva van” kategória értékeire – nélkülük közelébe sem juthatnék a megoldásnak. Másnak más a készlete – az enyém ilyen, az enyém ez, ebből kell kiindulnom. Ha jól helyettesítem be a készen kapott értékeket a megfelelő helyre, akár még pontosabb, jobb képletet is kaphatok, mint azok, akik látszólag kedvezőbb adottságokból indulhattak ki.

Alkotó embernek meg éppen hogy javára válhat minden különleges, átlagostól, normálistól eltérő, periférikus helyzet. Igaz, hogy kevesebb benne a biztonság és kényelem, de hát ugyan nem a veszélyből és a gyötrődésből merít-e az, aki fest, komponál, ír.

Ahogy valamely élethelyzetről, ugyanúgy egy-egy térségről is a művészek egészen másként vélekednek, mint a sztereotípiákban gondolkodók. Ahol az utóbbiak a modern civilizáció tektonikus szakadékát, a komfortos világ végét látják, ahol kijelölnék a fejlettség és az elmaradottság, a szabadság és a bezártság közötti senkiföldjét, nos, ugyanarról a térségről az emelkedettebb elmék, poéták, piktorok, komédiások azt vallják, nincs izgalmasabb hely, mint az, ahol  kultúrák, nyelvek, vallások és nemzetiségek találkoznak – lehetőleg minél távolabb a hatalmi gócoktól. Ami másnak átkozott provincia, íróember számára lehet olyan sajátos intellektuális régió, amely ismeretlen dimenziókat nyit a mélységek és magasságok felé, lehetővé téve, hogy a lokális értékek alig pislákoló jelzőtüzei kirajzoljanak valami titkos kifutópályát a kozmikus gondolatok számára.

Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint hogy kisebbségben élni, periférián élni, mezsgyelétet és peremlétet megélni: nagyszerű kiváltság.

Megélni – de nem beleragadni. Időben felismerni a provincia cuppogó sarát. Belelépni, átgázolni rajta – aztán elegáns mozdulattal lerúgni a lábunkról. Vállalva, hogy a benne caplatók emiatt a mozdulat miatt árulónak tekintenek.

Hosszú ideje már annak, hogy nem tudok azonosulni az olyanfajta kárpátaljaisággal, amely kollégáim többségének identitását meghatározza – és alighanem be is határolja. Bár nem kétlem, hogy a sérelmi magatartásból, a történelmi nosztalgiából és a közösségi sorsverés létélményéből táplálkozó alkotói habitus alkalmas keretet adhat egy hiteles életmű létrehozásához, mégis inkább a folytonos önismétlés elsekélyesedő példáival találkozom. Ha a mostohaság folytonos felpanaszolása és a mégis kitartás fogcsikorgató pátosza képezné a kárpátaljaiság legfőbb ismérvét, akkor én valóban nem tekinthetném magam kárpátaljai írónak – és szó se róla, korábban többször éreztem úgy, hogy szellemi értelemben már emigráltam innen.

Az erősebb nagyítású lencseüveg fókuszában azonban egy ideje más összefüggések rajzolódnak ki előttem. Ha eddig azzal fölényeskedtem, hogy „miféle gyökerek? – nekem szárnyaim vannak!” – akkor most higgadtan és megelégedéssel belátom: ezer kötelék fűz ehhez a földhöz. Vékony, csillogó nemesfém szálak, göcsörtös, durva légzőgyökerek – és a gravitáció érzékeny erővonalai. Ide fűznek. De rugalmasságra tanítottam valamennyit: ha akarom, a Holdig is elengednek.

Piréz válasz egy orbáni megtévesztésre

Írta: | | , ,
Vélemény?

Mea culpa, mea maxima culpa. Súlyos az én bűnöm, nagy az én vétkem, itt az ideje a vezeklésnek. Töredelmesen be kell vallanom, hogy eléggé el nem ítélhető módon közreműködtem abban, hogy Orbán Viktor hosszú éveken át folyamatosan megtévessze a magyar levélírókat. Tízezrekkel hitette el, hogy a feladó nevét nagyobb betűvel kell írni, mint a címzettét.

Kedves piréz barátom, ha már régóta csak emaileket írsz és nem tudod egészen pontosan, hogyan is kell egy hagyományos postai borítékot megcímezni, akkor bizonyára beütöd a Google keresőbe, hogy boríték címzése vagy levél címzése. Az első találati oldalon felbukkanó kis képtalálatok között a legelső egy hosszúkás boríték, nemzeti színű sávozással a sarkában. A piréz álca mögött felujjong magyar lelked: hát hiszen nem is gondoltad, hogy borítékot címezni nemes hazafias cselekedet. Ha pedig a feladó nevét is meglátod, egekig csap nemzeti büszkeséged.

Naponta félszáznál többen kattintanak rá gyanútlanul erre a képecskére, remélve, hogy megtudják, hogyan kell helyesen borítékot címezni. Ha valóban járatlanok a postai dolgokban (és az udvariassági szabályokban), akkor legalább három dologban súlyos megtévesztés áldozataivá válnak: elhiszik, hogy hangsúlyozni kell az üzenet személyes jellegét, hogy nem kell megadniuk a válaszcímet és hogy a saját nevüket sokkal nagyobb betűvel kell írni, mint a címzettét.

Az itt látható borítékot és a benne küldött „személyes üzenetet” még 2006-ban kaptam, akkor meg is szellőztettem rendesen, írtam rá kimerítő választ, lett belőle bejegyzés akkori bloghelyemen, cikk az ÉSben és a Népszabadság Online-ban, topik az Indexen és az Origón. Oldalam látogatottsága erősen megnőtt. Aztán persze szépen elfelejtődött a dolog, bejegyzésemet egy idő után már senki nem olvasta.

Hosszú évek teltek el, közben új blogot nyitottam, a régi, fapados webhelyemet csak archívumként használtam. Aztán egyszer észrevettem, hogy a Google jó ideje meglepően sok új látogatót, naponta akár tucatnyit is szállít a korábban már teljesen elhagyatott, látogatatlan oldalra. Gondoltam, talán a Fidesz-elnök névére keresők érkeznek ilyen nagy számban. De nem.

Statisztikáimból kiderült, hogy az írásomban használt szavak és a boríték-kép okán ez az oldalam a Google képtalálatai között kerül előkelő helyre akkor, ha valaki a boríték címzése – levél címzése – borítékcímzés – levélcímzés kifejezések valamelyikére keres rá. Kicsit furcsálltam a dolgot, de azt gondoltam, idővel majd alábbhagy az érdeklődés, mert a szabványos címzés szabályait kereső böngészők egy idő után elfordulnak ettől a hamis lelőhelytől. DE NEM! Sőt!

Az oldalra kattintók száma hónapról hónapra nőtt. Mára átlagosan bőven napi 50 felett van, a boríték képe pedig a fent sorolt keresésekre stabilan az első a listán.

És ekkor súlyos bűntudatom támadt. Rádöbbentem: bár akaratlanul, de közreműködtem abban, hogy Orbán Viktor hosszú éveken át folyamatosan megtévessze a magyar levélírókat.

Ezt a vétkemet öntudatos pirézként sürgősen jóvá kellett tennem! Tájékozódtam, és gondos munkával olyan ábrát készítettem, amely valóban hasznos eligazítóul szolgálhat – fogtam, és feltettem az orbániáda fölé. Most már jöhetnek az érdeklődők. Nemzeti trikolór és nagybetűs pártelnöki gesztus ugyan nem kecsegteti őket, de talán még akadnak, akik a pontos információt többre becsülik.

levélcímzés, boríték levél helyes címzése