Tegnap este az m2-n az Amarcord. Én most láttam először, de mintha kicsit már ismertem volna, úgy is, mint Bikácsy Gergely kedvencét. Ritka kedves film. Nem is tudom, van-e Fellininek más olyan alkotása, amely alapvetően vígjáték, mégis tele van megható lírai jelenetekkel, finom szimbolikával, filozófiával. A tavaszünnep, a diákok néma tánca, a hóesés, a farkát nyitó páva, a ködben elvesző nagyapa (ha az ember nem tudja, hol van, olyan, mintha nem is lenne sehol), a fára mászó félnótás nagybácsi, a tenger, az éjszakában megjelenő luxushajó… De persze akadnak vaskos "életszerűségek" is bőven, és éppen ezeket kötik össze roppant finom szálak az önlényegük légpárnáján lebegő lírai képekkel, ebből a kettősségből épül fel Fellini összetett és tékozlóan gazdag világa, amely "könnyű" bölcsességétől válik egyben súlyossá is. A kisváros figurái pedig egyszerre nevetségesek és végtelenül szeretetre méltóak. Engem leginkább az a művészi teljesítmény képesztett el, amely révén az ordenáré szexualitás bájos pajkossággá szelídül, és nem a fülledt bujaság, hanem a civil világba betörő politika, a fasizmus látszik felháborító erkölcstelenségnek.
UngParty