Hajnalban rendezkedett be a tó partján háromlábú festőállványával. Azt akarta megfigyelni, a dombok mögül kibukó nap első sugarai milyen fényhatásokat keltenek a vízen. Miként változnak a tükröződések, hogyan alakul át a felszín. Egyáltalán: a szürke homály egységében mi módon születik világra a jelleg, amely aztán alkonyatig mindent uralni képes, az erdős dombok sűrű tömbjeit, a vízfelületet, a rét zöldjét és az ég kékjét.
Feltette az állványra és odaerősítette az előző este lealapozott, vakkeretre feszített vásznat, kikészítette a tubusokat és az ecseteket – és várt. Várta, hogy a fény átbukjon a dombháton.
Aztán, amikor bekövetkezett az, amiért hajnalban kelt, akkor csak állt és meredt a távolba. Nem, nem a máskor is rá-rátörő bénaságot érezte, hanem azt, hogy teljesen fölösleges bármilyen mozdulat vagy törekvés, nincs értelme semmilyen cselekedetnek, mert ami történik, az egyedülállóságában oly tökéletes, hogy szentségtelenség lenne bármilyen önző szándékkal közeledni feléje.
Akkor eszmélt magára, amikor a nap már jócskán a dombok fölé emelkedett és a tó meg a környéke már ismert nappali arcát mutatta. No, sebaj, kezdte nyomogatni a tubusokból a festéket a palettára, ez is szép, ezt is meg lehet festeni. Ha már kijött.
Alig negyedórája dolgozhatott, amikor egy pásztoremberforma nézője akadt. Az idegen jobbról érkezvén elhaladt a festő mögött, új tűnt, figyelemre sem méltatja, aztán kicsit már túlhaladva rajta, balról mégis visszafordult és tisztes távolságból szemlélte, mi is történik.
Piktorunk nem zavartatta magát. Gyakran előfordul, hogy körbeállják, lesik a mozdulatait, vizsgálgatják, mennyire pontos, mennyire hiteles a vásznon megelevenedő táj. Most is, szinte akaratlanul, azon volt, hogy egyszemélyes néma közönségének kedvére tegyen, nagyon ügyelt az arányokra, a színekre, arra, hogy híven adja vissza azt, ami elé tárul.
A pásztor jó ideig nézte, aztán sarkon fordult és mielőtt folytatta volna napi útját, vállát kicsit megvonva félhangosan csak ennyit mormogott maga elé:
– Minden munkára akad ember.
Olvasd el ezt is:
„Hölgyeim és uraim, van szerencsém bejelenteni, hogy Illyés Gyula nagyszerű utópiája, a haza a magasban immáron megvalósult. Úgy hívják, hogy internet.” – hökkentettem meg a hallgatóságomat egyszer egy konferencián. Ezt az epizódot is felidézem a Mozgó Világ ehavi számában megjelent jegyzetemben. »tovább