Kuncze és a többiek

Vasárnap este debütált a magyar közszolgálati televízió főcsatornájának új közéleti-politikai műsora, az À la Carte. A hat jeles vendég – csupa média-celebritás – étlapról rendelt, de nem étlap szerint beszélt. Hanem nagyjából összevissza. Így a műsor is nyögvenyelős lett, mintha a sztrapacska lett volna az egyetlen rendelhető étel.

Szombarty Pál műsorvezető (a Magyar Hírlap volt főszerje) legjobb formáját akkor hozta, amikor nem szólt közbe, hagyta a társaságot beszélni. Erőltetetten  célzott kérdéseit csak

Stumpf István vette komolyan, ilyenkor letette a villát és gondterhelt arccal hozta azt a formáját, amely még kancelláriamininiszter korában fásult rá amúgy is színtelen alakjára. Csak mondta, mondta a magáét; a többiek legalább addig nyugodtan étkezhettek.

A munkaebéd legnagyobb figurája kétség kívül Kuncze Gábor volt, aki láthatóan felszabadult attól, hogy letette válláról az SZDSZ-elnökséget, ettől váratlan őszinteségi rohamot kapott, így szinte úgy beszélt, mint egy ellenzéki, jócskán lerántva a leplet a kormányzati magatartás álságos voltáról.

Schmidt Mária hápogott is tőle rendesen, sipítva próbálta számonkérni a dörmi medvét, aki nem sok ügyet vetett rá, mert láthatólag különösebb hajkurászás nélkül is a málnásban akart kikötni, és ebben az amazon temperamentumú igazgató asszonya nem kapott különösebb szerepet.

Réz András – mint ezt maga is elmondta – a civil szférát lett volna hivatott megjeleníteni az egyenesben politizáló társak körében. Talán az lehetett volna a dolga, hogy néha egy-egy poénnal oldja az esetlges feszültséget, de oly erősen húzták a nyakába és csuklójára aggatott súlyos láncok, hogy könnyedségre nem futotta.

Tamás Gáspár Miklós ritkán szólalt meg, olyankor is nagyjából fölöslegesen: ez nem az ő műsora, nem az ő társalgási tempója, nem neki való forgatókönyv; láthatta, hogy monológszerű eszmefuttatásokra itt nem lesz módja, talán ezért is volt enerváltabb a szokásosnál. Legalább az ebéd, remélem, ízlett neki.

Kupa Mihály mint állandó hivatkozási alap volt jelen, időnként meg-megszólították – igaz, Misi? -, mire ő bölcsen bólintott és hümmögött. A vitánál láthatóan sokkal jobban érdekelte az, mi van a tányérján és a poharában.

Ezzel együtt a kezdeményezés dicséretes. Betudható a produkció érdemének, hogy ezt a hat embert sikerült egy asztalhoz leültetni. Jó műsorhoz azonban kevés a jó ebéd. Milyen szívesen kóstoltam volna utána egy kis Kepes féle Desszertet!

Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.