BDK és Digitális Mikrokozmosza

pirezAz alábbi interjút a rég megszűnt Milyen vagyok? c. blog tulajdonosa, Szántó Ádám (nick: admc) készítette velem 2006-ban, s két változatban (egy rövidített, egy teljes) meg is jelentette oldalán. A webhely már régóta elérhetetlen, a szövegben szerepelt linkek egy része is elévült-elavult, ezeket felülbíráltam akkor, amikor ezt a blogbejegyzést az ugyancsak megszűnő NolBlogról ide költöztettem – bdk, 2016

BDK és Digitális Mikrokozmosza

– Minek tartod magadat elsősorban, bloggernek, írónak, újságírónak vagy költőnek?

–Ezek közül csak újságírónak nem. Ettől még újságba író lehetek, hiszen munkáim nemcsak könyvekben és folyóiratokban, hanem napilapokban is megjelennek, klasszikus és tipikus újságírói tevékenységet azonban nem folytatok, nem írok és nem dolgozok fel híranyagot, nem készítek riportokat, nincsenek helyszíni tudósításaim, nem végzek oknyomozást, nem járok utána bejelentéseknek –és nem is kötődöm egyik szerkesztőséghez sem. Újságokban szerepelve amolyan alkalmi publicista lennék hát, aki vagy saját ötletéből ír közéleti, politikai témájú cikket, esszéket és ezeket megpróbálja eladni, vagy konkrét felkérésnek eleget téve ír és küld anyagot a megrendelőnek. Vénségemre a hírlapi tárca műfajába is belekóstoltam, újabban a Népszava Szép Szó mellékletében jelengetnek meg a szépirodalom és a zsurnalisztika határmezsgyéjén mozgó kis történeteim. (Például: A nagy piktor tucatja)

Visszatérve eredeti felsorolásodra: az íróság eléggé általános fogalom ahhoz, hogy magamra nézve leginkább elfogadjam, hiszen az összes többi, amit művelek, ez alá besorolható. Ezen túlmenően írónak lenni számomra nem csupán egy tevékenységé kört vagy foglalkozást jelent, hanem annál jóval többet. De nem is hivatást, ezt a szót nem szeretem, mert óhatatlanul valamilyen elrendelt szerep vállalását jelentheti, rokon az elhivatottsággal,– s ez – főleg az utóbbi egy-másfél évtizedben – nem igazán érvényes rám, vagy ha mégis, akkor nem úgy, mint azokra, akiket hitvalló, hivatástudó, elkötelezett íróknak tekinthetünk.

Nekem ugyanis nincsen rögzült és programszerűen gyakorolt kötődésem sem világnézethez, sem ideológiához, sem politikai vonalhoz (bár elismerem: a látszat néha mást mutat), és nem fogadtam örök hűséggel magamévá semmilyen irodalmi stílust, alkotásmódot, művészeti szemléletet. Természetesen vannak vonzódásaim, nem vagyok teljesen mentes bizonyos besorolhatóságoktól, sőt, mindig vannak olyan nézeteim, amelyek aktuálisan beágyazódhatnak valamilyen vonulatba, de ezek –- szeretném hinni -– nem merev elkötelezettségek formájában léteznek bennem és munkáimban, hanem az állandó változás, átalakulás, flexibilitás jegyeit mutatva késztetnek mindig valami új létrehozására. Így aztán az íróság számomra nem hivatás, hanem inkább állapot, életvitel, magatartásforma. Olyan szellemi készség, sőt: készültség, amely meghatározza a világhoz és a világ dolgaihoz való viszonyomat, de meghatározza azt is, hogy magamra hogyan tekintsek. Író vagyok tehát, azzal az adottsággal és készültséggel áldott és átkozott gondolkodó ember, aki kényszeres állandósággal ír, szinte mindegy, hogy regényt, verset vagy blogot -– avagy épp válaszokat egy interjúban feltett kérdésekre.

– Azt tehát már tudjuk, hogy mit jelent számodra az íróság. Ehhez képest mennyiben más érzés internetre írni, blogolni, úgy, hogy azonnal megjelenik az írásod, és jönnek rá a válaszok is?

–Az effajta írói jelenlétnek az ízét-zamatát mintegy tíz éve ismerem. Bevallom, én a digitális szövegállományt ma már többre becsülöm a nyomtatott kéziratnál, az internetes megjelenés pedig bizonyos tekintetben fontosabb számomra a hagyományos közléseknél. Csak azért nem helyezem egyértelműen az előbbit az utóbbi fölé, mert a tradicionális befogadói közeg, beleértve a szakmát is, még nem ismeri el a csak a weben közzétett írások rangját. Egyesek lenézik, mások csupán idegenkednek, s akadnak, akik egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Hiába szórja valaki tele verseivel az internetet, hiába jelennek meg a munkái CD-n, digitális könyvben vagy akár irodalmi portálokon – olvasók és kritikusok költővé csak akkor avatják, ha nyomtatott verseskötettel a hóna alatt jelenik meg az irodalomban. És meglehet, ez jól is van így: ostobaság lenne a Gutenberg-galaxist lerombolni, olvasási kultúránk átalakítását is fölösleges siettetni. A hagyományos irodalmisághoz tradicionális közlésformák illenek. Az új eszközökkel élők pedig úgyis kialakítják a maguk értékrendszerét, a kettő már most is együtt él, és számomra nem kétséges, hogy melyik fog ebből a szimbiózisból „győztes fajként” kiemelkedni.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy számomra egyelőre igen fontos az újságokban, folyóiratokban való megjelenés (külön öröm, ha van internetes változatuk!) és az, hogy a jelentősebbnek gondolt, legtovább érlelt munkáim végül könyv alakjában öltsenek testet. De emellett ma már ugyanekkora jelentőséget tulajdonítok az internetes publikációknak is. Mégpedig azért, mert a világhálón minden mű új kontextusba kerül, pótlólagos mellékjelentések ragadnak rá, egészen újfajta közegbe olvasódik bele. Az irodalmi alkotás internetes információvá lesz, elérhetősége korlátlanná, felhasználhatósága sokrétűvé válik. A mű teljesen kiszakad a szerzői, kiadói, terjesztői korlátok közül, elveszti a lokalitás megtartó, de egyben korlátozó jellegét, helyette megnyílik előtte az a nagyszerű perspektíva, hogy a virtuális univerzum részévé váljon. És a Neumann-univerzumnak van egy hihetetlenül nagy előnye a Gutenberg-galaxissal szemben: hogy nem elszigetelt, egyesével fellelhető és sokak számára meglátogathatatlan bolygókból áll, hanem minden pillanatban mindenki számára a teljesség azonnali elérését kínálja.

Mámorító érzés ehhez a világhoz csatlakozni, gyarapításában részt venni, sajátosságait új művészi tartalommal társítani. Az önkifejezésnek és a világ értelmezésének soha nem tapasztalt dimenziói, lehetőségei nyílnak meg ezáltal. Ezekkel okosan élni: lehet-e szebb kihívás a XXI. században élő író számára?

A blogírást én ebből a fent vázolt aspektusból nézem. Élni a lehetőséggel, hogy kifejezzem magam, hogy értelmezzem a világot. A körülmény, hogy a naplójegyzet szinte megszületése pillanatában a nagy nyilvánosság elé kerül, a dolog lényegét nem változtatja meg, csupán a jellegét módosítja. A visszajelzés, az olvasó azonnali reagálása újabb dimenziót nyit, kommunikációs csatornákat aktivizál. Jó esetben ezek egészséges mértékben hozzájárulnak annak a bizonyos – ezúttal a befogadói közeg által kialakítandó – kontextusnak a létrejöttéhez, amelyben maga a jegyzet, a szerzői közlés kiegészítő jelentéstartalmakat integrálhat magába. Ugyanilyen hasznos lehet az is, ha polémia, érdemi eszmecsere alakul ki, ha megfogalmazódik az ellenérveknek az eredeti közléssel összevethető súlyú rendszere.

A valóságban ilyen ideális esetek ritkán fordulnak elő. Nem minden blogger, s aki igen, az sem mindig törekszik arra, hogy valami új tartalommal, egyéni meglátással, személyes mondandóval lépjen közönsége elé. És olvasói nem is feltétlenül ezt várják tőle, a hozzászólásokból kiderülhet, hogy csupán kölcsönösen egymás jelenlétéről akarták biztosítani egymást. Itt vagyok, írok, itt vagyok, hozzászólók. Ebben sincs semmi rossz, a kommunikációban részt vevők számára ez fontos lehet. No és aztán persze vannak a kellemetlenkedő hozzászólók, de őket most talán hagyjuk.

Én a blogolást mindig is egyfajta folyamatos író-olvasó találkozónak tekintettem, olyan helyzetnek, amikor az alkotó minden egyes megnyilvánulása azonnali megbeszélésre kerül. Jó esetben a blogírónak kialakul a törzsközönsége, „egymásra szoknak”, a felek alig várják, hogy szóba elegyedhessen egymással. Ez rám, bevallom, ösztönzőleg hat, ugyanakkor időről időre arra is rá kell döbbennem, hogy energiám elaprózását is jelenti, elvon az elmélyült alkotómunkától. Most éppen visszavonulási ágon vagyok. A feleszmélésemhez -– sajátos módon – fájó konfliktus segített hozzá. Néhány havi intenzív blogolással tagja lettem egy közösségnek, és talán a kelleténél is jobban a magamévá szerettem. Sajátos módon azonban –- és ebbe csak most, utólag gondoltam bele –- ennek a közösségnek nem csupán a nagy számú blogger és a még több olvasó volt a tagja, hanem maga a szolgáltató is, amely kifejezetten a közösségépítés szándékával lépett fel. Ennek következtében a közösség hierarchikusan rendezetté vált, néhány bloger -– köztük én is -– több lehetőséget, nagyobb figyelmet kapott az átlagos felhasználókhoz képest, további néhány szerző pedig favorizált belső emberként élhetett a kiemelt állandó jelenléttel. Blogoltak és kommenteltek a szolgáltató belső munkatársai is, a pénzügyi vezető, a tartalmi vezető, a közösségi menedzser, a programozó.… Miközben folyt a közösség kialakítása és megerősítése, aközben a szolgáltató természetesen saját üzleti érdekeit képviselte. Nem tudom, hogy ez a struktúra mennyire hordja magában annak a veszélyét, hogy időnként kisebb-nagyobb konfliktusok bontakozzanak ki a közösségen belül, s hogy ezek a szolgáltató és felhasználók között is felszikrázzanak (esetemben megtörtént és balul sült el). Nem tudom, mennyire egészséges, ha egy blogszolgáltató vállalkozás vezetői barátkoznak a felhasználóikkal, találkozókat szerveznek, ajándékokat ajánlanak fel számukra. Amikor az ember benne van, úgy érzi, épp ezek miatt a körülmények miatt érzi jól köztük magát (állítom: így volt), kívülről nézve azonban kételyeim vannak afelől, vajon használ-e a magyar blogszféra egészének ez a megszokottól eltérő felépítés, s vajon nem egészségesebb és természetesebb dolog-e a közösségek kialakulását a spontán szerveződésekre bízni.

– Szóval úgy tűnik, visszavonulsz a homályos jövőjű Blogtérről saját szigetetekre, a Kettenklubba. Ez egy elég különleges vállalkozásnak tűnik, kíváncsi lennék, hogyan alakult ki az egész, honnan jöttek az ötletek az egyes „projektumokhoz”, miket találhat itt az erre járó olvasó?

Kettenklub helyett mondhatnék UngPartyt vagy Manzárdot is, néha magam sem tudom, melyik a főoldal és melyek az alrendszerek. Az évek során az egységek funkciója, neve és egymáshoz való viszonya többször is változott aszerint, hogy időről időre mi vált számomra fontosabbá. Digitális mikrokozmoszom kialakulásának teljes történetével nem szeretném terhelni az olvasót, de talán dióhéjban mégis összefoglalom, hogyan indultam, s miként jutottam a mai kuszasághoz.

2000 őszén kezdtem információkat, szövegeket feltölteni az internetre, ezzel létrehozva akkori magánkezdeményezésem, az UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány honlapját. Ennek a 2002-ig működött formációnak a keretében végeztem könyv- és lapkiadói, könyvterjesztői, szerkesztői, irodalomszervezői munkámat, s ezt tükrözte a honlap is (archívuma mai napig elérhető). Jelzem, ez volt az első kárpátaljai vonatkozású webhely a világhálón.

Szándékosan az új évezred kezdetéhez igazítva 2001. január 1-jén indítottam az UngParty NetCafé-nak nevezett internetes irodalmi kávéházat és a netPánsíp digitális folyóiratot. Az előbbi tekintendő mostani rendszerem elődjének, az utóbbi az akkor még nyomtatásban is létezett hasoncímű folyóiratom (Pánsíp) internetes változataként jelent meg. A NetCafé alá azóta megszűnt rovatok tartoztak, ezek egyike, a Newság című webnaplóm kezdeményéül szolgált. Eleinte itt gyűjtöttem össze a fontosnak gondolt kárpátaljai kulturális híreket, később kommentáltam is őket, és már nemcsak a kárpátaljaiakat; mígnem a rovat friss napi jegyzeteket közlő oldallá fejlődött. „Közhírek és magándohogások”, fogalmaztam meg magamban a szlogent, mit sem tudva arról, hogy blogot írok. Ezt a kifejezést még akkor sem ismertem, amikor 2002-ben már különálló szabályos webnaplót kezdtem vezetni Manzárd néven.

Az anyalap ezzel párhuzamosan saját útját járta. Bár a nyomtatott Pánsíp megszűnt, ám az internetes verzió 2004-ig évi két alkalommal szabályos folyóirat-számokkal jelentkezett (archívuma elérhető), a főoldalnak pedig UngParty Newság lett a neve és közel négy éven keresztül kulturális webmagazinként működött. Ezalatt a két rendszerben száznál több szerző öt-hatezer művét publikáltam. Az archívum sajnos nem teljes és kicsit rendezetlen is, de így is jókora. Alakult egy új rovatom is, a virtuális irodalmi szalon, ennek a keretében szerveztem először irodalmi interakciókat – de erről később.

Tudni kell, hogy én a kéziratokat emailben kaptam, minden szöveget régimódi szerkesztőként akkurátusan gondoztam, komótosan betördeltem vizuális honlapszerkesztővel (Marcomedia Dreamweaver) és FTP-feltöltéssel helyeztem a szerverre (a tárhelyet a New York-i Hungarian Human Right Foundation ingyenesen biztosítja számomra). A rendszerem mai napig fapados, azaz minden egyes oldalt külön szerkesztek és illesztek a rendszerbe, semmi sincs automatizálva, minden linket, kiemelést manuálisan készítek. Ez a munka 2004-ben már teljes időmet igénybe vette, így felhagytam mind a webmagazin, mind a szépirodalmi periodika kiadásával, helyettük megalapítottam a Kettenklubot, a feleségem és a magam irodalmi oldalát, a digitális folyóiratot és a virtuális irodalmi szalont pedig összevontam, így most PánsípSzalon a neve.

Mindez tehát csak hosszúra nyúlt bevezető volt a lényeg összefoglalásához:

Saját szókreációmmal virtuálénak nevezem az UngPartyt, amely alá három nagyobb egység tartozik.

Kettenklub: Bernicky Évával közös irodalmi ikeroldalunk. Itt szinte kizárólag már másutt megjelent munkáinkat adjuk közre és gyűjtjük össze, illetve itt találhatók a könyveinkről írt kritikák is.

UngParty Manzárd – én vagyok a manzárdőr és ez az én webáriumom. Annak idején bevittem a Kettenklub alá, de mára kinőtt alóla, jóval több egy szokásos blognál, lévén írói és internetes tevékenységem egészét megjeleníti és elérhetővé teszi.

PánsípSzalon – irodalmi projektumok színtere. Itt térek vissza arra, hogy korábbi virtuális irodalmi szalonom keretében rendeztem első interakcióimat, például egy internetes konferenciát Vízumköteles irodalom? címmel, itt zajlottak a költőbarátaimmal készített kollektív online-interjúk, sőt, itt tartottam meg virtuális könyveink ugyancsak virtuális könyvbemutatóit. Ezek lezárt sorozatok. Ám 2003-ban itt születtek a képzetes szavak enciklopédiájának első címszavai is. Ezt a projektumot aztán tavaly folytattam az új PánsípSzalonban, illetve most volt egy kis reneszánsza a Blogtéren is. Az Identifikció lényege, hogy nem létező kifejezések szócikkeit készítjük el szerző- és játékostársammal. (A korábban teljesen ismeretlen cyberpondró, orgialiszt, szövegimitátor vagy furbájol keresőszóra a Google ma már több ezer találatot jelez.) A PánsípSzalon adott keretet kollektív szonettjátékomhoz, ide írtam műfordító-barátaim bevonásával azt a prózaművemet, amelybe 43 szerző 18 különböző nyelven írt 56 mondatát dolgoztam bele. Ugyancsak itt követhetők nyomon Pilinszky-projektumom lassan csörgedező eredményei.

Mindezek az oldalak alaposan össze vannak kötve kereszthivatkozásokkal, így voltaképp bárhonnan el lehet jutni bárhová – az igaz, hogy eltévedni ennél is könnyebb. Viszont akárhová is keveredik az óvatlan olvasó, talán mindenütt talál valami érdemlegeset, hadd bolyogjon hát a labirintusban, én már meg sem próbálok a kedvében járni áttekinthetőbb rendszer építésével. A frissek mindig szem előtt vannak, a régieket keresve meg talán bosszúságát enyhítheti a véletlen találat kellemes izgalma.

Akkor sem jár rosszul, ha a rendszerből kifelé mutató linkeket követi, rátalálhat más-más helyen vezetett és kommentált blogjaimra, régi és új fórumaimra, az Álkárpátráz című irodalmi projektumról, a most éppen szünetelő Kárpáty News című hírblogról, Pillangószív-oldalamról vagy egy-egy újraéledő irodalmi szerepjátékomról nem is beszélve.

Oda vonulok hát vissza, ahonnan el sem jöttem soha, bár néhány hónapig a lassú UngParty-építkezésnél fontosabb volt számomra a kitűnő technikát és remek közösséget biztosító Blogtéren folytatott intenzív blogolás. Onnan eljöttem, ám abban biztos vagyok, nem ez volt az utolsó kísérletem arra, hogy egy külső rendszerben magamat kipróbáljam.

– Saját bemutatkozó oldaladon a KettenKlubban így írsz: „Félő, nem leszek már sem Nobel-díjas csillagász, sem világhírű jazzgitáros.” Egy közelmúltbeli MV-s blogmark keretében megtudhattuk, hogy a csillagászat régen érdekelt, mi a helyzet azonban a gitározással? Miket szoktál gitározni, milyen zenéket kedvelsz?

–A célzás csillagászi és muzsikusi ambíciómra inkább csak önirónia. Talán azt akartam kifejezni ezzel, hogy bár az életem az írás, az íróság lett, ám ezen a téren elért sikereimet nem tartom túl sokra. Tudósnak lenni komolyabb, zenésznek lenni pedig szabadabb dolog. Az előzőhöz a kitartás és a szorgalom, az utóbbihoz a tehetség hiányzott belőlem. Meg talán az is benne van ebben a derűs lemondásban („nem leszek már”), hogy tudatos vállalással beköltöztem a magyar nyelv csodálatosan gazdag, de mégiscsak zárt világába, ahelyett, hogy a tudomány vagy a zene nemzetek és nyelvek feletti univerzalitását választottam volna.

A kettő közül egyébként a csillagászatnak volt az életemben egy fokkal reálisabb esélye, hét egyetemi szemesztert végeztem el az ungvári egyetem fizikai karán (majd kilencet bölcsész-szakon, de a diploma előtt ezt is abbahagytam), érdeklődésem a reáliák iránt azóta sem szűnt meg, bár sokkal felületesebb és esetlegesebb lett. Ennél fontosabb, hogy ez az olthatatlan ifjúkori vonzalom a világlátásomban maradandó nyomokat hagyott, ekkor szoktam rá a dialektikus és racionális gondolkodásra, s ez szerintem nagyban hozzájárult nemcsak ahhoz, hogy az engem érő benyomásokat, tapasztalatokat elemezni legyek képes, hanem ahhoz is, hogy írásaimat logikusan építhessem fel, megfelelő szerkezetet hozhassak létre szövegeim számára.

A zenével más a viszonyom. Annak, hogy kisiskolás koromban kétszer fél évig gitározni tanultam, gyakorlatilag nincsen jelentősége, hiszen még a legprimitívebb szinten sem tanultam meg játszani. Ám szerencsére a zene iránti szerelmemet ez nem befolyásolta és nem akadályozott meg abban, hogy szenvedélyes zeneélvező legyek. Az évtizedek során sokat változott az ízlésem, ahogy mondani szoktam, becsületes Rolling Stones-rajongóként indultam, s csak aztán züllöttem le a komolyzenéhez és jazzhez.

A hetvenes években a nagy rock-zenekarok jelentették a legtöbbet számomra, ma is bármikor szívesen hallgatom a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Black Sabbath számait. Sajátos módon ugyanekkor avatódtam be a komolyzene világába. Talán az is érdekes, hogy a nagy romantikusoktól (Beethoven, Csajkovszkij, Muszorgszkij) jutottam el először Bachig, akinek a muzsikáját sokáig felülmúlhatatlannak és a legteljesebbnek tartottam, s innen kezdtem közeledni a modernekhez, Bartókhoz, Sztravinszkijhez, Orffhoz, Kurtághoz, hogy aztán visszakanyarodjak Mozarthoz és Haydnhoz, sőt, Monteverdihez és Scarlattihoz. Mára szinte mindenevő vagyok ezen a téren, talán csak az operákkal nem sikerült barátságot kötnöm, bár egyes nyitányokat, zenekari betéteket szívesen hallgatok, no, egy-egy Verdi-áriát is.

A rocktól aztán fokozatosan áthúzódtam a blueshoz és a jazzhez, ma már az utóbbit hallgatom a legtöbbet, rajongok minden irányzatáért, bár a szvingnél, dixinél ma már jobban kedvelem a kortárs modern jazzt, Miles Davist, Keith Jarrettet, Chick Coreát, Herbie Hancockot, illetve persze a kortárs magyarokat, Vukán Györgyöt, Oláh Kálmánt, Binder Károlyt, Babos Gyulát, Szakcsi Lakatost. Érdekelnek a határműfajok, a népzenei elemeket felszívó jazz (pl. Jan Garbarek ilyen jellegű lemezeit, vagy Nusrat Fateh Ali Khan és Trilok Gurtu albumai). Jóban vagyok szinte minden hangszeres népzenével, a délszláv és balkáni ritmusok izgalomba hoznak, hogy aztán Ravi Shankar szitárja megnyugtasson. A magyar népzenének is a hangszeres (és lehetőleg archaikus) válfaját kedvelem, de például a magas, hasítóan kristálytiszta női hangon megszólaló népdaloktól kiugrom az ablakon, mint ahogy a hujjujujolós népitánc-zenét sem állhatom.

Nem zárkózom el a könnyedebb, ám színvonalas slágerzenétől, Sting vagy Phill Collins jöhet bármikor, mostanában elég sok Norah Jones-, Eva Cassidy- és Cassandra Wilson-albumot hallgattam. De azért, hogy el ne andalodjam rajtuk, Daiana Crallt közbeiktattam. Aztán meg jöhet a Kispál és a Borz, a Quimby, a Sziámi. De van úgy, hogy zúzós metálzenét kívánok meg, máskor meg éppen David Bowie-ra vagy Alice Cooperra szottyan kedvem. És persze nem lenne teljes az életem, ha néha nem hallgathatnék Hendrixet, Eric Claptont, Janis Joplint. De szükségem van Bob Marleyre és Bobby McFerrinre is, ugyanúgy, mint a Ghymesre és Lajkó Félixre.

Egyáltalán: ugyan mi értelme lenne a világnak, ha valahol meg nem szólalna benne Gershwin zenéje, ha hiányoznának belőle a Vivaldi versenyművek és a Bruckner-szimfóniák, ha nem lenne flamenco és klezmer, gregorián és elektronikus zene, Börtön-rock és Chopin-keringő?!

Én nem hallgatom, hanem eszem, iszom és lélegzem a zenét, a nap 16 órájában. Csak a múlhatatlan és egyre elmélyülő szerelemhez tudom hasonlítani viszonyomat hozzá, és ha van az életemnek valami híja, akkor az, hogy ebben a kapcsolatban csak passzív fél lehetek. Ezért mondom minden túlzás nélkül, hogy 20 könyvemet, egész íróságomat pillanatnyi gondolkodás nélkül odavetném azért, ha – dehogy világhírű! – egyszerű gitáros lehetnék egy kellemes jazzklubban.

Szántó Ádám


megjelent: Milyen Vagyok?, 2006. szept. 2.
Megjelölve , , .Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.