Az idomítás csodája

egy Vef rádióAz ember-idomítás csodája – tárca, szöveg, írás – televízió, műsor, tv, rádió

A szenzációsnak szánt hírről, miszerint az egyik kereskedelmi televízió adásszünetét egyik este többen nézték, mint két közszolgálati csatorna műsorát, az jutott eszembe, amit Elemér barátunk mesélt – vagy 20 évvel ezelőtt. Akkoriban egy bentlakásos iskolában (ún. internátusban) működött nevelőtanárként, ami alig jelentett többet annál, mint hogy egy-egy rábízott osztályt csendben-fegyelemben kellett tartania a délután folyamán. Elvben a diákoknak ezalatt kellett volna az ő irányításával elkészíteniük a másnap délelőtti tanórákra a házi feladatukat (nagyjából úgy, ahogy egy napköziben), de, mint ahogy a tanítás egész menetét, ezt sem vette komolyan sem az iskola, sem a tanerő, sem a diákok – de még az oktatási rendszer felsőbb vezetői sem.

Ebben a délutáni foglalkozásokra kijelölt osztályteremben egy televíziókészülék is volt, és amikor a nevelő tanár úgy ítélte, hogy elég volt a felettébb megfeszített és különösképp odaadó tanulásból, akkor bekapcsolta a készüléket, hogy valami szórakoztató, netán okosító műsorral foglalja le az ekkorra már egyre nehezebben fegyelmezhető, peremlétre szorított szovjet ifjúságot. Ettől általában azonnal megszűnt a zaj, a galacsindobálás, pad alatti bokarugdosás, és ki tudja még mi minden, amivel a vásott kölkök a nevelőt idegesítették és magukat szórakoztatták karinthysan, tanárúrkéremesen. Ettől kezdve teljes odaadással csüggtek a képernyőn, szinte mindegy volt, mi a műsor, fő, hogy a kép mozogjon és közben valami szóljon. (Ezeknek a hátrányos helyzetű árváknak, alkoholista vagy börtönben ülő szülők gyerekeinek más civilizációs élvezetben nemigen volt részük, így aztán ezt meg is becsülték.)

Ám történt egyszer, hogy a tévé befuccsolt, és úgy látszott, igen nehéz lesz a fegyelmet fenntartani nélküle. Barátunk azonban feltalálta magát, kivette a táskájából a magánál hordott rádióját (nagy valószínűséggel egy Vefet vagy Alpinisztet), feltette a TV tetejére, bekapcsolta, és azt mondta: ma nem tévét, hanem rádiót nézünk. És, maga sem hitte: nézték. Hosszan és kitartóan, egészen a foglalkozási idő befejeztéig.

Másnap azonban otthon felejtette a rádióját, a tévét pedig persze nem javították meg.

Amikor eljött az ideje, felállt az asztalától, és „Szépen tanultatok, most már nézhetitek a tévét” kijelentéssel bekapcsolta a nem működő készüléket. És ezek a szeretet és szülők nélkül felnövő, általában lelkileg és gyakran mentálisan is sérült, állandó lefojtásban élő és büntetésekkel fegyelmezett gyerekek hosszan és teljes odaadással nézték a sötét képernyőt.

Nem vagyok sem pszichológus, sem etológus, így csak laikusként próbálhatok erre a viselkedésre magyarázatot adni. Azt hiszem, az a 30 gyerek azért meredt „jól nevelten” a nem működő tévére, mert azt gondolhatták, pontosabban úgy érezhették (hiszen nem valószínű, hogy ez tudatosult volna bennük), hogy ha most nem akarnának tévézni, akkor legközelebb talán nem is engedik meg nekik. Nem a nevelőjük tekintélye és felszólítása hatott rájuk, hanem a korábbi napok tapasztalata, az öröm emléke, amely a sötét és néma televízióra figyelve felidéződött bennük, és előrevetítette a holnapi vagy holnaputáni hasonló élvezetet. Hogy éppen ma történetesen elmaradt, azt jobban elviselték annál, semmint hogy ezt a csökkentett értékű élvezetet megtagadva veszélybe sodorták volna a jövendő alkalmakat. Talán valahogy így működik a „rászoktatás”, és ez az eset a bizonyítéka, hogy a sokszor ismétlődő gyakorlat, a kialakult viselkedési norma, az „örömrutin” erősebb beidegződést, ha tetszik: erősebb reflexet hoz létre annál, semhogy az öröm forrásának egyszeri elmaradása felborítaná a megszokást. A gátlás nyilván csak többszöri elmaradás után alakulna ki.

A dolog azért megdöbbentő, mert nem idomított állatokról, hanem gondolkodó emberekről van szó, és a józan ész számára ez a viselkedés érthetetlen, hiszen azt várnánk, hogy a gyerekek felzúdulnak, kiabálni kezdenek, hogy nincs adás, nincs kép, nincs hang, hát miféle tévézés ez – és a korábbinál is fegyelmezetlenebbül kezdenek hangoskodni, dobálózni, pad alatt bokát rugdosni, netán követelni kezdik, hogy ha így áll a helyzet, akkor mehessenek ki focizni.

De nem.

Ugyanígy azt hinnénk, ha a kereskedelmi csatornát bizonyos törvénysértések miatt az ORTT azzal bünteti, hogy nem sugározhat adást, akkor a nézők, miután elolvasták a pár soros közleményt a sötét képernyőn, és megtudták, mikortól indul újra a műsor, dühödten azonnal továbbkapcsolnak, hogy valami mással kárpótolják az elmaradt élvezetet.

De nem.

Újra és újra, negyedórákon át olvassák ugyanazt a feliratot, hallgatják a csendet és nézik az adásszünetet?

Igen.

Nem sikerült ez a népidomítás túlságosan is jól?


 

Megjelölve .Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.