A nagy piktor tucatja

Az öreg Tarajos hatalmas tudású, roppant tehetségű piktor, akinek bűn rosszak a képei. Egy nagy festő, aki elmulasztotta igazi műveit megalkotni, ám a selejteket maradéktalanul legyártotta. Bármelyik szörnyűségét is szemléli az ember, érzi mögötte az átütő erejű művészt, aki sajnos épp most nem tudott átütni. Most, vagyis ötven éve folyamatosan.

Lehetne akár világhírű is, képei milliókért kelhetnének el az aukciókon. Lehetnének nemzetközi díjai, vagy legalább elérhette volna a kiváló és érdemes művész titulust. De nem. Az ilyesmihez sajna nemcsak óriási tudás és hatalmas tehetség kell, hanem jó művek is. Ilyennek létrehozását azonban Tarajos következetesen mellőzi. Teljes elszántsággal és tudatosan alkot viszont rossz képeket. Hiába no, a kiugró tehetségeknek gyakoriak a mániái. Az övé az, hogy pocsékul fest.

Az öreg Tarajosért rajonganak a tanítványai. Nemcsak azért, mert engedékeny, mert sosem buktat, mert súg a vizsgán és mert puskát ad át a felelőnek a pad alatt. Azt szeretik benne, ahogy tanít. Ahogy elmondja, miként is keletkezik a fény, mitől vannak a színek – és mire való a festészet. Ahogy egyforma lelkesedéssel és átéléssel beszél a szent művészetről és a szakmai apróságokról. A ceruza helyes meghegyezésének problémája számára ugyanolyan fontos és felemelő, mint Az utolsó vacsora megértése.

Tarajosnak kisujjában a rajztechnika ezer mesterfogása, boszorkányosan kezeli az ecsetet, spaklit, félelmetes módon ért a perspektívához és a belső konstrukciókhoz, a színekkel pedig egészen bensőséges, intim viszonyban van. Akár a legnagyobbak. Mindebből sokat át tud adni tanítványainak, legalábbis jóval többet, mint amennyit képes felvinni papírra, vászonra.

Az öreg Tarajos nyolcvan felé jár, de jól bírja magát. Két helyen is oktat, néha még magántanítványokat is vállal. Városszerte ismert sudár, fiatalos alakja ugyan kicsit megtört az évek súlya alatt, néha előveszi a lumbágó, de a munkában nem ismer betegséget, gyengeséget, öregséget. Naponta elmegy a műtermébe, dolgozik tanítás előtt, tanítás után.

Ha valahol feltűnik bajszos, lobogó hajú, hőségben is micisapkás, felöltős alakja, az emberek összesúgnak. Ott megy a nagy festő. Akinek rosszak a képei.

Amikor egy újabb tanintézetben elvállalta a művészettörténet tanítását, s az első év elteltével közeledett a vizsgáztatás napja, bekopogott a tanügyi prorektorhoz, megérdeklődni, mi itt a szokás.

– Mondd, Gyulám, hány tételt készítsek a vizsgára?
– Te hányra gondoltál, Laci bátyám?
– Én egyre.
– Egyre??? Az kevés lesz… Hány tanítványod van?
– Tizenegy.
– Akkor azért minimum tizenkét tétel csak kell.
– Úgy gondolod?
– Igen, minden diákra számítva, plusz egy tartalék.
– Jó, akkor tizenkét tételt készítek. És mondd, Gyulám, hány kérdés legyen egy tételben?
– Te hányra gondoltál, Laci bátyám?
– Én egyre.
– Öööö, azért az kevés lesz. Lehetne három?
– Az meg sok.
– Jó, akkor kettő.
– Rendben. Tisztázzuk még egyszer: tizenkét tétel, és tételenként két kérdés. Jó lesz így?
– Tökéletes, Laci bátyám.

Az öreg Tarajos hazaballagott, egész este szorgosan dolgozott a váratlan feladat megoldásán. Őszintén szólva nem tudta, mi végre ez a nagy felhajtás, ez a sok fölösleges vizsgatétel. De azért elkészítette őket becsületesen. Előbb megtervezte a méretüket, ügyelve a szélesség és a magasság aranymetszésű arányára, aztán berajzolta a hálót a közepes vastagságú rajzlapon, éles ollójával egyesével kivágta a csinos lapkákat, majd megfelelő tuskihúzót keresett és nagy műgonddal mindre rápingálta a kérdéseket.

Másnap reggel az alkalmi vizsgabiztos kisebb megütközéssel szemlélte, amint az öreg Tarajos a vizsgázók elé kisorakoztatta a tételeket. Mivel teljes természetességgel írással felfelé rakta őket sorba, azonnal látszott a lényeg. Mind a tizenkettőn pontosan ugyanaz a két kérdés szerepelt.

Megjelölve , .Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.