Sáskajárás után

Szerkesztői munkámnak közel két évtizedét jellemezte a következőképpen megfogalmazható dilemma. Ha egy bizonyos irodalmi mű nem üt meg valamely elképzelt, vágyott, kívánatosnak tartott esztétikai mércét, művészi nívót, ám a helyi közösség számára mégis fontos lehet (érdemleges témája, érvényes üzenete okán, vagy pusztán azért, mert nincsen jobb, netán mert tudható, hogy a célzott olvasóközönségnek épp erre és épp ilyenre van igénye), akkor ez a mű elmarasztalható-e pusztán minőségi elvárások alapján, kizárható-e a publikálásból – avagy fél szemünket behunyva el kell fogadnunk a létjogosultságát? És ha elismertük, mint „helyi értéket”, akkor mit tegyünk annak érdekében, hogy a magasabb nívó felől nézve ne éppen ezeknek az engedményeknek az alapján ítéljék meg irodalmunk egészét? Ha pedig szemétkosárba dobjuk, akkor – lévén nem állnak rendelkezésünkre színvonalasabb művek – mivel pótoljuk a helyén keletkező hiányt? Magyarán: ha egy műről szerkesztőként tudjuk, hogy gyönge, de az adott helyen és időben mégis betölthet bizonyos szerepet („felsőbb” igényeknek felelhet meg, olvasmányul szolgálhat, nyelvet őrizhet, „népnevelhet”), akkor felléphetünk-e ellenében, vállalva, hogy eztán még esetleg ilyen gyönge művek sem születnek? Tömörebben: ahol a rossznak a nincs az alternatívája, ott mit kezdjünk a minőségeszményünkkel: érvényesítsük vagy tegyük félre?

 Eszembe jut egy régi epizód. Amikor 1977-ben az ungvári állami egyetem magyar tanszékének a növendékei büszkeségtől dagadó kebellel megmutatták náluk alig idősebb oktatójuknak azt a frissében megjelent gyűjteményt, amelyben az ő verseik is benne voltak, számukra váratlan fordulat történt. A fiatal irodalomtörténész megnézte a tartalomjegyzéket és felnyögött: „Harmincegy író Kárpátalján?! Ez rosszabb, mint a sáskajárás.”

       A diákok később kényszeredetten és némi rosszallással mesélték az esetet a kötetben szintén szereplő tollforgató társaiknak, így nekem is, aki akkor még a bölcsészettől távol eső egyetemi vizeken hajóztam. Szó se róla, meg voltunk sértődve, és nem értettük, az egyébként általunk roppant nagyra tartott tanár miért nem lelkesedik velünk együtt amiatt, hogy ilyen sok fiatal alkotót sikerült ebben a gyűjteményben bemutatni, hiszen, gondoltuk, ez fényes bizonyítéka annak, hogy a kárpátaljai magyar irodalom van és virágzik.

Egy emberöltő telt el azóta, és én alig néhány éve értettem meg azon mélységében, miért találta tragikusnak akkor az ilyen nagy mérvű írói felhozatalt a magyar irodalom egyetemi oktatója.

Eszembe pedig azért jutott ez a régi epizód, mert mostanában sorra kerülnek a kezembe olyan itthoni kiadványok, amelyek a hőskor görcsös erőfeszítéseire emlékeztetnek, többek között azzal is, hogy fiatalok felfedezésével is bizonyítani igyekeznek fontosságukat, pótolhatatlanságukat. A teljesítmény hasonló a közel harminc évvel korábbihoz, ám a hőskör (sajnos vagy hál’ istennek?) menthetetlenül elmúlt, így a mostani kísérletek – enyhén szólva – anakronisztikusak.

De maradjunk még kicsit a múltban.

Hogy egy irodalomnak a puszta létét is bizonyítani kelljen, azt sajátos, bizonyos értelemben szélsőséges szituációk tehetik indokolttá: az 1970-es években épp ilyen volt a helyzet. A szovjet ideológia a nemzeti hagyományokat, a nyelvet, magát a nemzetiséget amolyan jelentéktelen külsőségnek próbálta beállítani, pusztán formai kérdésként kezelte. Hivatalosan mi nem magyar, hanem „magyar nyelven író” alkotók voltunk, irodalmunknak pedig ez volt a hivatalos minősítése: „formájában nemzeti, tartalmában szocialista”.

A nyelv létezésének és életképességének, azaz a forma meglétének a bizonyítása nemes célnak tűnt és szentesítette az eszközt: az önképzőköri szintű, ám kétséget kizáróan „szocialista” tartalmat. (Ha az utóbbival kapcsolatban kételyek merülnének fel, íme néhány cím az 1977-es antológiából: Meghódítani a jövőt, Hegesztő, Beton és vas, Villanyszerelő, Fegyver a kézben, Forradalom, Hazám, Új világ bölcsője mellett, Tanyavilág, te átkos múltam, Századok mérföldköve, Esti műszak, Barátság, A munkát daloljuk, Vár a hajnalszárnyas nap, A Lenin-mauzóleumban, Szabadságunk, Mindenkiért, Barátság, Béke, Optimizmus, Ragyogjatok, csillagok, Kaszások dicsérete.)

Tudni kell még, hogy a hosszú időre némaságot parancsoló háború utáni szovjet viszonyok közepette az első helybéli irodalmi kezdeményezések az 50-es években teljesen a szocreál és a rendszert dicsőítő sematizmus jegyében fogantak, mást a hatalom el sem tűrt volna, hiszen a magyar „az ellenség nyelve” volt. Ez a kép a 60-as években, a 70-esek legelején árnyalódott, amikor is más jellegű, őszintébb, a nemzeti hagyományokra jobban támaszkodó és a modern irodalom eredményeiből is merítő művek születtek[1]. Ezeknek ugyan nyilván megvolt a művészi hozadéka, ám kiváltották a hatalom haragját és retorzióit. A kötelező rózsaszínű védőszemüveg nélkül írni merészelőket elhallgattatták, a „magyar nyelvű” irodalom újra gyanús lett, és fennállt a veszélye annak, hogy végleg kegyvesztetté válik.

Ennek a kétes értékű kegynek és bizalomnak a visszanyerése érdekében kezdődött a 70-es években az a célzatos szándékú szerveződés, amelynek egyik eredménye az említett antológia lett.

Közel három évtized távlatából nehéz megmondani, mi jobb, ha egy ilyesfajta bizonyítási kísérlet kudarcot vall, vagy ha sikerül. Ha kudarcot vall, akkor talán évtizedekig nem derül ki, hogy aminek a létét igazolni kellett, az vajon egyáltalán létezett-e, és ha igen, akkor miféle formában. Ellenben ha sikerül – és esetünkben ez történt – akkor a milyenségét utólag nemigen lehet javára írni. Annál is kevésbé, mert az egyszeri bizonyítást továbbiak követték, szaporodtak a művek és az írók, akik közül sokan úgy gondolták – és igazuk volt –, hogy nem az esztétikai érték, hanem a forradalmi hevület és a szovjet élet igenlése juttatja őket publikációs lehetőséghez. Igen kevesen akadtak, akik ellenálltak ennek a csábításnak (Fodor Géza és Vári Fábián László neve itt mindenképpen megemlítendő), illetve akik a megfelelést és a művészi igényt kisebb-nagyobb sikerrel össze tudták egyeztetni (Füzesi Magda).

A 80-as évektől kezdődően én magam is szerepet kaptam és vállaltam ebben az önfelmutató bizonyítási folyamatban: napilap irodalmi mellékleteit szerkeszthettem (Lendület, Új hajtás), antológiák összeállításában vehettem rész (Évgyűrűk-sorozat), majd 1989-től folyóiratok alapítójaként (Hatodik Síp, Pánsíp) találhattam magam szembe az írásom elején említett problémával, azzal, hogy a szakmai minőség iránti igény előbb a pártosság szempontjaival, később a feltételezett olvasói elvárásokkal és „a magyarság szolgálatával”, leggyakrabban pedig a „nincs jobb” tényével kerül nehezen feloldható ellentmondásba.

Utólag visszagondolva egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy kényszerű kompromisszumaim nem voltak-e megalkuvások és a különböző megfontolásokból a nívó sérelmére tett engedmények vajon igazolták-e jogosultságukat, jó szolgálatot tettek-e.

Magáról a szolgálat egészéről pedig a 90-es évek elején kezdett megváltozni a véleményem. Ebben két fontos körülmény játszott közre.

Először is ekkor jelentkezett az az új generáció, amelynek tagjai teljes természetességgel elvetetették a kárpátaljai irodalom valamennyi hagyományát. Egyformán megtagadták a már leáldozott pártos szocreál örökséget és az éppen felvirágzó, a történelmi múltra és kollektív tudatra alapozott, sorspanaszoló, hittévő magyarságmegvallást. Cséka György a radikális (neo)avantgárd, Lengyel Tamás és Pócs István a posztmodern, Bagu László a „klasszikus modern” jegyében kavarta fel irodalmunk sekélyes állóvizét, verseik méltán keltettek nem csupán zavart, hanem olykor szakmai és olvasói felháborodást is. Látványos fejlődésük, öntörvényű költészetük kibontakozása – és nem utolsó sorban termékenységük – egy időre lapkészítő munkámat is megkönnyítette, műveik közlésekor a minőség megítélésén kívül soha semmilyen egyéb szempontot nem kellett mérlegelnem, így a maguk esetére vonatkozóan feloldották állandó szerkesztői dilemmámat. Az általuk képviselt őszintébb hang, sallang- és pátoszmentesség, a „társadalmi tehertételtől” mentes új minőség pedig alaposan megingatta a Kárpátalján megszokottnak, elfogadottnak számító közlésmódok egyedüli érvényességébe vetett korábbi hitemet.

Másodszor: éppen ekkor, és éppen a fiatalok erőteljes színre lépésével korrelációban kellett felfigyelnem arra, hogy irodalmunknak az elkötelezettséget hirdető és gyakorló hagyományos vonulata a közszolgálatiság csapdájába esett. Ugyanis miközben ez a felfogás a szolgálatot akár pártosan, akár népi-nemzeti vonatkozásában értelmezte, aközben azt vallotta, hogy kisebbségi helyzetben káros az individualista alkotói felfogás, káros a kísérletezés, romboló hatása van az avantgárdnak és az izmusoknak, a posztmodern pedig maga a métely. Ennek egyfajta beszűkülés, egészségtelen egyoldalúság lett a következménye, és ez legjobbjainkat is megakadályozta abban, hogy alkotói világukat kitágítsák, művészi programjukat beteljesítsék. Éppen a mindenképpen a legtehetségesebbek közt említendő Vári Fábián László vagy Fodor Géza eddigi életművét egybeolvasva tűnik fel, hogy legjobb, legemlékezetesebb költeményeikkel a 80-as években jelentkeztek, a 90-esektől gyakorlatilag önmagukat ismétlik, és nemcsak azzal, hogy kis számú újonnan keletkező verseik a korábban írtakhoz semmit nem tesznek hozzá, hanem azzal is, hogy évről évre és könyvről könyvre ugyanazt a törzsanyagot jelentetik meg. Ugyanígy megfigyelhető, hogy Kárpátalja legnépszerűbb költőjének, Füzesi Magdának hogyan fulladt ki korábbi lendülete, költészete hogyan süppedt bele a húsz esztendeje kialakított, és akkor frissnek ható motívumvilág egyre sekélyesebb variálásába. Hasonlókat tapasztalunk legtehetségesebbnek tartott prózaírónk, Nagy Zoltán Mihály munkásságát vizsgálva, azzal a kis fáziseltolódással, hogy ő „peresztrojkás” novellái után éppen 1990-91-ben nyújtotta legnagyobb teljesítményét A Sátán fattya című regényével, amelynek színvonalát az utóbbi tízegynéhány évben keletkezett írásaival még megközelíteni sem tudta.[2]

Mindezek kisebb-nagyobb különbséggel érvényesek költőink-íróink másod- és harmadvonalára is (Kőszeghy Elemér, Bartha Gusztáv, Ferenczi Tihamér, Horváth Sándor, Tárczy Andor, Demjén Miklós,  Balogh Miklós, Dupka György, Balla Teréz, Zselicki József), azzal a különbséggel, hogy ők fénykorukban is jószerével csak a „nincs jobb” okán tartozhattak számon tartott és publikációs lehetőséghez juttatott alkotóink közé.

Ehhez a megrekedéshez, kifulladáshoz, alkalmanként visszafejlődéshez vagy elhallgatáshoz képest tűnt látványosan életképesnek a 90-es években jelentkezett fiatalok által képviselt magatartás, és ez késztetett engem is arra, hogy szerkesztőként egyre inkább elutasítsam a hagyományt klisévé degradáló műveket, s mind több teret biztosítsak az ezzel a gyakorlattal szakító törekvéseknek. Jó kilátások mutatkoztak arra nézvést is, hogy nemcsak poézisünk (az említett négy fiatal költő okán), hanem prózairodalmunk is megújulhat és felzárkózhat a modern magyar epika eredményeihez az ugyancsak a kilencvenes években novellákkal jelentkezők révén[3]. Ám mielőtt kialakulhatott volna egy bár kis létszámú, de ütőképes szerzőgárda, a négy fiatal „maradéktalanul” áttelepült Budapestre, és ahelyett, hogy megoldódott volna, elmélyült a korábbi probléma. Belátva, hogy irodalmunknak az a része, amely valóban kárpátaljai, az egyre kevésbé nevezhető irodalomnak, amelyik pedig irodalomnak tekinthető, az egyre kevésbé kárpátaljai – felhagytam a lapszerkesztéssel, mert ekkorra már elfogadhatatlanná vált számomra a korábbi gyakorlat, hogy az esztétikai mércét művészeten kívül eső szempontok okán folyamatosan felülbíráljam[4]. Eljutottam a súlyos felismerésig, hogy a nincs alternatívájaként felmutatott van, de rossz ha valamilyen mértékben ki is elégíthet közösségi igényeket, ám semmiképpen nem válhat az irodalom javára.

Ezért tűnik számomra anakronisztikusnak szerkesztő- és írótársaimnak az a görcsös bizonyítási kényszere, amellyel létrehozták és időről időre megtöltik szöveggel harmadik évfolyamába lépett Együtt c. folyóiratukat, és ezért látom úgy, hogy az irodalmat újra és újra valamilyen magasztosnak gondolt cél szolgálólányává teszik. És ez a cél most szinte ugyanaz, mint a hetvenes években: igazolni, hogyvan, és hogy ilyen a kárpátaljai magyar irodalom. A van erőltetett felmutatása ismét másodlagossá tette a minőségigényt, ennél sokkal fontosabb a közlés ténye, az önigazoló jelenlét. Az ilyen pedig a véresen komolyan vett szolgálatosságot és elkötelezettséget jelenti, amely nélkül az irodalom, bizony-bizony, káros dolog. Hogy ezt mennyire így gondolják irodalmunk jelesei, megvilágíthatja az Együttfőszerkesztőjének az induló számban így fogalmazott ars poeticája: „Az írott szó hitele és felelőssége kell, jövőhitet fecske-suhanással építő igék. Fajtánk megszólítása, a szüntelen kommunikáció szükségszerű, mert közös jellemzőnk a megmaradás akarása. … Számunkra nem lehet játékeszköz az írott szó…” Hát nem, játékról szó sincs, az elkötelezettek mindezt halálosan komolyan gondolják. Ugyanakkor fiatal generációt felfedezniük és lapjukban bemutatni egyelőre nem sikerült sem nekik, sem a Kárpáti Igaz Szó mellékletében 12 év kihagyás után újraindult irodalmi oldalnak. Mint ahogy az ezekben szórványosan bemutatott új, fiatal szerzők művei, úgy a szinte évente induló majd elhaló ifjúsági és diáklapokban közreadott verskísérletek és prózai ujjgyakorlatok sem mutatnak túl az önképzőköri nívón. A szomorú igazság az, hogy az utolsó generáció-képző kirajzás a 70-es években történt, ehhez néhányan csatlakoztak a 80-as években, a 90-es évek ígéretes fiataljai kivándoroltak, az ezredforduló utáni nemzedék jelentkezésére pedig egyelőre hiába várunk. Így előállt az a csöppet sem mulatságos helyzet, hogy ma Kárpátalja említésre méltó költői közül a legifjabbak is idősebbek, mint az „aggastyán” Ady volt halálakor.

…Az 1977-es gyűjteményben szereplő, akkor zömmel fiatal szerzők tömeges jelentkezését az egyetemi tanár sáskajáráshoz hasonlíthatta. A mostani periodikák egymást követő számai azt mutatják fel görcsös igyekezettel, ami a sáskajárás után megmaradt.

(2004)