Na azt azért nem gondoltam volna, hogy egyszer Gajdos István nevét versbe foglalják (hacsak nem Kőszeghy…), azt meg végképp nem, hogy a következő sorban meg Kovács Miklós szerepel. Persze a névsor ennél sokkal teljesebb.
Az aradon megjelenő – egyébként kitűnő – Irodalmi Jelenben látott napvilágot Szűcs László tollából az itt olvasható költemény. Dekódolását, ahogy nyilván a szerző is, az olvasókra bízom. Esetleg annyit fűznék hozzá, hogy ugyan a két versszak két csoportja lokálisan jól elkülöníthető, de én bizony éppen nyelvezetükben nem látok éles különbséget. Szerintem ugyanis aki tőkéslászlózik, duraymiklósozik és kovácsmiklósozik, az bizony nagyon is jól tud orbánviktorul és németzsoltul, sőt, csak így tud; stb. No meg talán még annyit, hogy a felsorolt díszes társaságot elnézve én inkább senkizek és senkiül sem akarok tudni, azt gondolva, írók-költők velük szemben inkább tanuljanak meg, mondjuk, dérytiborul és nemesnagyágnesül.
Tegnap nekiláttam a Szembesülés újraolvasásának. Szirtes Gábortól azt kértem, tavaszi megjelenése előtt még egyszer, mielőtt ősszel munkába veszik, végigmennék a pontosan 2 évvel ezelőtt benyújtott kéziratomon. Ezalatt alaposan eltávolodtam ettől az ezerszer átdolgozott anyagtól (azóta bele sem néztem), így aztán, kell-e mondanom, bőven talátam rajta javítani valót. Ezzel együtt úgy látom: jó kis szöveg ez, nyilvánvalóan a legjobb próza, amit valaha írtam. Tekintve, hogy bő évtizednyi munkám van benne, ez nem is olyan nagy dolog.
Ma elkezdtem az a cikket is, amit Andrassew Iván kért tőlem. Valami olyasmiről fog szólni augusztus 20-a apropóján, hogy miért is nincsen nekem történelmi tudatom. Egyszer ezzel a ténnyel is szembesítenem kell magamat.