Olvasom a terasz.hu-n, hogy megjelent a Forrás összevont nyári száma, a Fölös-lexikonnal. 55 kortárs szerző írta a címszavakat; néhánnyal én is hozzájárultam. A neten még nincs fenn az új lapszám és a tiszteletpéldány sem jött meg; ha valamelyik megtörténik, itt is közzéteszem a címszavaimat. (Mint tette Onagy Zoltán itt.)
*
Ha másra nem is, arra jó volt a hamvába halt kulturház-blogos kezdeményezés (lásd korábbi bejegyzéseimet), hogy pár roppant érdekes honlapot megismerjek. Az Urban Legends voltaképp sokkal több egy szokványos blognál: gazdája nagy körültekintéssel, szakmai ismeretekkel és kutatómunkával jár utána a „városi legendáknak”, történelmi, tudományos, politikai és egyéb tévhiteknek. Miért is nem szabad sörrel koccintani? Valóban feltűzte a sárga csillagot a dán király? Igaz, hogy 1 szavazaton múlott, hogy az USÁ-ban nem a német lett a hivatalos nyelv? Igaz, hogy a Bp-i Szabadság-szobor eredetileg Horthy István emlékműve lett volna? Stb., stb. Pont olyanoknak való egy ilyen oldal, mint én vagyok: aki szereti a főleg szóbeszéd útján terjedő érdekes történeteket, ám még jobban szeret kételkedni igazságukban. (Egyszer talán még a kárpátaljai legendák leleplezésére is sor kerül.)
*
Tegnap este, ahogy jelezték, eljöttek egy kis beszélgetésre az egyik legjobb Bp-i közéleti (és részben szakmai) lap munkatársai. Az újságíró kollegina voltaképp konkrét kérdéseket nem is nagyon firtatott, azt hiszem, inkább benyomásokat, tapasztalatokat akart gyűjteni, a rázós dolgokra majd nyilván rákérdez az illetékeseknél, akikkel ma találkozik. A lap fotósa volt vele, vajdasági srác, aki, mint annyian, akkor dobbantott, amikor a behívóját megkapta. Jó barátja Beszédes Pista (még dolgozott is a keze alatt), így azonnal rövidre is zártuk a kapcsolati hálónkat. Közös ismerőseink sorában Tolnai Ottó, Végel László és mások mellett a szép emlékű Gion Nándor neve is szóba került. És ha már beszéltünk róla, kedves gesztusként ma reggel beadta kis ajándékát: Gion „Mit jelent a tök alsó” c. kötetét, amely az író hátrahagyott novelláit tartalmazza. Köszönet érte, örömmel fogom olvasni.
*
A tegnapi látogatóink természetesen maguk szervezték az útjukat, szállásukat, programjukat, mindössze néhány email-cím és telefonszám megadásával segítettük munkájukat. Azonban nem véletlenül nyomatékosítottam a természtesen-t. Sokan ugyanis mást gondolnak erről. Se szeri, se száma az alkalmaknak, amikor azzal keresnek meg, hogy ilyen meg olyan céllal ekkor és ekkor érkeznek, ennyien lesznek, eddig maradnak, szervezzek nekik szállást, találkozókat, előadást, könyvbemutatót, felolvasást, vetítést, miegyebet – és alkalmasint persze közönséget is. Soha nem értem, hogy ha valaki nyilvánvalóan nem meghívásra érkezik, hanem a saját kezdeményezéséről van szó, akkor miért nem szervezi meg magának a dolgot, miért mással akarja megszerveztetni. Ha pedig mégis úgy gondolja, hogy ittenieket mozgósít az ügyben, akkor miért nem intézményeket, nem magyarságszervezeteket, nem szakmai csoportokat, nem kiadót, szerkesztőséget, főiskolát, színházat, központot, irodát, nem társaságot, szövetséget, egyesületet, alapítványt – hanem engem találnak meg és kérnek erre. Ilyenkor egy picit mindig ideges leszek, de aztán igyekszem higgadtan válaszolni, hogy nekem ilyesmire se fizetett apparátusom (pl. kulturális titkárok, irodavezetők, szervezők, titkárnők jelentős összkárpátaljai száma), sem államilag vagy támogatásokból fenntartott infrastruktúrám, se szolgálati kocsim, sesesesese semmim nincsen. És ha még irodalmárokról vagy közelebbi barátokról van szó, hát talán érthetőbb. Bár nekem még soha a büdös életben nem jutott eszembe, hogy írjak egy Mo-i vagy szlovákiai vagy erdélyi költőnek, még ha baráti lábon állok is vele, hogy figyelj, utazom hozzátok, szervezz szállást megeztmegazt. Vagy megvárom, hogy meghívjanak, vagy ha magam elhatározásából megyek, akkor megoldom magánúton. Illetve hát, ha nagyon-nagyon szükséges, akkor esetleg az ügyemben illetékes szervezet, intézet segítségét kérem. Na de hogy magánembert, akit alig ismerek?
Mindez persze most nem véletlenül említem. Azzal a derék emberrel, akitől most kaptam levelet, három mondatnál többet nem beszéltem életemben, azt is jó sok évvel ezelőtt. Ráadásul ő maga történelmi (1956-os kutatás), kollégája pedig néprajzi tanulmányútra jönne, mégsem az egyetem megfelelő karához, nem a beregszászi főiskolához, nem a Hungarológiai Központhoz, nem a magyar tudóstársasághoz (hosszabb a nevük, de ez a lényege), nem a MÉKK-en belüli Tudományos-Ismeretterjesztő Társaságához, nem a kárpátaljai magyar néprajzosok szervezetéhez (tudtommal ilyen is van), de még csak nem is az 1956-os dolgokban járatos (és nálamnál sokkal prominensebb) személyiségekhez, meg nem is a néprajzi vonalon a szakmában jegyzett (netán doktorátust szerzett) kollégákhoz fordul – hanem üppeg és pünkt és ausgetippelt hozzám.
*
Eldöntöttük, hogy nem utazunk a Tokaji Írótáborba. Évának eleve nem volt hozzá gusztusa, de kedvemért válallta volna, én meg attól tettem függővé, hogy tudunk-e ott találkozni olyan barátainkkal, akiket egyébként nagyon ritkán látunk. Hármójukat kérdeztem meg, egyikük sem jön az idén Tokajba – így hát mi sem.
*
Hosszabb ideje nem kerestem rá a nevemre a Google-val, a minap megtettem, és találtam pár érdekes dolgot. Az egyik kifejezetten zavarba ejtő. Még nem tudom, hogyan reagáljak rá, egyelőre emésztem a dolgot. Majd beszámolok erről, csak előbb le kell gyűrnöm a meglepetésemet és értetlenségemet. A többi találat között is volt néhány érdekes. Több olyan fórumot és blogot is találtam, ahová betűzték a verseimet. Ezen felül azt is megtudtam, és ezen is eléggé meglepődtem, hogy az 1997/98 évadban a Pécsi Harmadik Színház befogadószínházi előadásainak a keretében a Happy End Cirkusz Színházi Társaság előadta A lila zászlórúd c. színpadi játékomat. Pontosabban ez a darab szerepelt a műsorprogramban – semmi továbbit azonban nem sikerült megtudnom sem az előadókról, sem a rendezőről, sem az előadásról. Aki bármit tud a nevezett társulatról vagy a bemutatóról, kérem, ne titkolja el ismereteit.