Mérvadó irodalomtörténészek véleménye szerint nem teljesen véletlen, hogy gyöngéd, de mégis karakteres alakja a feledés mély homáéyába merült. Nem volt sem kiemelkedő személyiség, sem jelentős alkotó. Ha az akkor Técsőn működő Hollósy Simon nem örökítette volna meg – mára sajnálatosan elveszett – portréfestményén, talán örökre elfelejtette volna a köztudomásúlag hálátlan utókor. Épp ezért érdemes abba a kevésbe belekapaszkodnunk, amit tudunk róla.
Nevét ma még a szakmabeliek közül is igen kevesen ismerik Kárpátalján. Holott egykor az ungvári szalonok közkedvelt vendége volt, az irodalmi és zenei életről írott tudósításai a korabeli hírlapolvasók körében nagy népszerűségnek örvendtek. Versei kevésbé találtak utat a kor vidéki olvasójához, holott ezek alapján joggal sorolhatjuk a kárpátaljai(nak is nevezhető) magyar irodalom előremutató, ám feledésbe merült progresszív hagyományai közé.
Blodlay Klára 1901-ben született a ma Romániához tartozó Szatmárnémetiben. Apja Blodlay Ambrus, a 19. századvégi Szatmár vármegye közismert kirurgusa, anyja Blodlayné Lázár Mirtyll, kitagadott földbirtokos-lány. Klára korán árvaságra jutott, rokonai 1910-ben az ungvári Kálvin János Református Árvaházban helyezték el, majd 1916-ban a Nagyszebenből Ungvárra származó Blau Ignác szatócs fogadta örökbe, akinek biztatására, nevébe egy magánhangzót toldva, Bodolay Klára néven kezdett publikálni. A ’20-as, ’30-as években igen termékeny, ír verset, novellát, színművet és újsághíreket. 1944-től írásai meggyérülnek, de naplójegyzeteket is tartalmazó füzeteit 1957-ben bekövetkezett haláláig vezeti. Közel kétezer kéziratoldalra rúgó szellemi öröksége fogadott húga, Blau Eszter-Borbála hagyatékából került elő.