A fontosabb kérdés nyilvánvalóan nem az, hogy lenyúlta-e Gyurcsány a sógora szakdolgozatát (valószínűleg igen), hanem hogy mit keres ez az erkölcsi értelemben már rég agonizáló nagyvad a politika dzsungelében. A magyar baloldal számára 2006 óta a legnagyobb tehertételt nyilvánvalóan éppen az jelenti, hogy az, aki eredetileg a baloldaliság megerősítésének az ambíciójával lépett fel, nem csupán ezen a téren volt kontraproduktív, hanem kormányzásával az ország problémáit is inkább elmélyítette, mintsem megoldotta volna, s miután mindebbe csúfosan belebukott (most az ellenzéknek az ebben játszott szerepére ne térjünk ki), azok után nem tűnt el a süllyesztőben, hanem eléggé a felszínen maradt ahhoz, hogy puszta jelenlétével diszkreditálja a politikai baloldalt. Így nagy részben nem csupán a példátlan 2010-es jobboldali győzelem írható a rovására, hanem az is, hogy a baloldali erők két év múltán sem képesek vonzó választási és potenciális kormányzati alternatívát képezni. Hogy Orbán ilyen zavartalanul és orcátlanul építheti autokrata rendszerét, ahhoz az erkölcsi felhatalmazást éppen Gyurcsány permanens jelenléte adja.
Ebben a megközelítésben igazi jó cselekedet a jobboldali média részéről, hogy kifürkészte ezt a plágiumügyet. Amelyet persze szinte semmilyen vonatkozásban nem lehet összehasonlítani a Schmitt-botránnyal, de talán az utóbbi teremtette precedens és a mostani vád (no meg a szőlészeti szakíró viselkedése) elég alapot szolgáltat ahhoz, hogy a magyar baloldal végre megszabaduljon rossz szellemétől. Én legalábbis így látom, és nagyon erősen nem értek egyet azokkal az eszmetársaimmal, akik – mint az őszödi beszédnél is – védeni próbálják a védhetetlent.
Gyurcsány Ferenc nagy formátumú, sikerre termett politikusként indult, de önhibájából pitiáner bozótharcossá vált. Nem érdemel nagyvonalúbb kegyelemdöfést.
Magam számára is emlékeztetőül: webnaplómban ezt írtam 2006 szeptemberében: >> folytatás
Olvasd el ezt is: Mondjon le Orbán is!