Első szabadnapján – és anyja első látogatásakor a „bázison”
Alexandrára azt írtam, hogy kishúgom, pedig a nagybácsi unokáját valami más szóval kellene megnevezni, de azt hiszem, nincs rá pontos magyar kifejezés. Mint ahogy nincsen Lindára sem: ő pedig egyik valódi kishúgomnak, bátyám egyik lányának, Nórinak a pici lánya. A papa indonéz, nehéz is lenne letagadni:
*
Második napja főleg adminisztratív munkát végzek. Nemszeretem-dolog ez, amolyan szükséges rossz. Szerencsére ritkán kényszerülök ilyesmire. Igazán szerencsés embernek mondhatom magam, hiszen időmnek legalább a 70-75 %-át azzal töltöm, amit igazán szeretek csinálni (irodalmi és internetes dolgok döntő része); talán 15-20 % az, amihez nem tudok kötni sem negatív sem pozitív érzelmeket, olyan jellegű elfoglaltságok ezek, amelyek valamilyen okból hozzátartoznak az életemhez, és 10 százaléknál semmiképpen nem több az, amit azért végzek el, mert „muszáj”. Azt hiszem, elég sokan szívesen átvállalnák ezeket az arányokat. Belebetegednék, ha a nap nagy részében olyasmit kellene csinálnom, amit rühellek. Egyetemi tanulmányaim idején éreztem utoljára, hogy több benne a kényszer, mint az élvezet. A laborbéli vagy a tankönyvkiadói korrektori és szerkesztő munkámat ellenben voltaképp szerettem, nem azért hagytam fel velük, mert rosszak lettek volna, hanem azért, mert jobbat akartam: önálló lapot és saját kiadót indítani. Ez is megadatott. De megint találtam jobbat: nem csinálni lapot és nem működtetni kiadót. Minden lemondás egy kis halál – írta Ancsel Éva a Bekezdések valamelyik sorozatában. Ezzel szemben én legtöbb lemondásomat győzelemnek éltem meg, mert amikről lemondtam, azok helyett számomra sokkal fontosabbá és élvezetesebbé vált tevékenységekre irányíthattam a figyelmemet.
*
Hogy azért annyira senki ne irigyeljen: harmadik napja botrányosan rossz a netkapcsolatunk, sokat kínlódok egy-egy oldal feltöltésével.