Dzsámbó Dzsimi
Exdiplomata szomszédunk házvezetőnője gyakran becsönget hozzánk. Legtöbbször kölcsönkérni jön: gazdái hirtelen megkívántak valami olyan ételt, amenynek az alapanyagait beszerezni vagy beszereztetni viszont elmulasztották. A bevásárlás elvinné az időt, E. a rövidebb utat választja, amely küszöbünkig vezet. Éva szívesen ad a készletéből, természete a szívjóság és empátia, de általában nem is jár rosszul az ügylettel, E. másnap kamatostul adja vissza a kölcsönt.
Most azonban valami egészen másért jött. Kifejezetten velem akart beszélni. Azzal kezdte, hogy azért fordul hozzám, mert magyar vagyok. Rosszat sejtettem. Így azok a beszélgetések szoktak kezdődni, amelyek végső célja az, hogy a magyarul nem vagy alig tudó ismerősünk magyar állampolgárságot szerezzen. Ehhez lenne szüksége infóra, űrlapra, rosszabb esetben protekcióra. Nem túl kellemes ezeket elutasítani, mert alig akarják elhinni, hogy mi ezt az ügymenetet nem jártuk végig, mi több: ilyen szándékunk sincs, így se infónk, se űrlapunk, se bennfentes kapcsolatunk.
De szerencsére (?) valami egészen más képezi a kérés tárgyát. E. papája 70 éves lesz és mivel nagyon szereti a magyar muzsikát, a lánya ezzel szeretne kedveskedni neki egy CD-nyi ajándék formájában. Mivel pedig én magyar vagyok, biztosan van nekem magyar muzsikám. Logikus. Aztán konkretizálódik a kívánság. Olyan kellene, mint a Ráncos csizma, meg olyan, amit Dzsámbó Dzsimi énekel, meg amire a lakodalomban mulatnak.
Kishíján sokkos állapotba kerültem ettől, jeleztem, hogy az ilyen zenék nálam heveny viszketegséget okoznak és azonnal felhólyagzik tőlük a bőröm. Évának mentő ötlete támadt: majd Kolos fiunk leszed pár ilyen zenét a netről. E. elégedetten távozott, én is megnyugodtam. Egyelőre Kolos is derűs, még nem értesült a merényletről.
Kapcsolódó régebbi írás: Gyurcsány Ferenc nyerte a Zámbó Jimmy-hasonmás versenyt