A kétezres évek elején pár esztendőn át akkori webrendszerem, az UngParty NetCafé és Manzárd több olyan kezdeményezésnek is teret adott, amelyek egy idő után megszűntek. Vagy túl macerásnak éreztem fenntartásukat (közel száz szerző írásainak adtam helyet 2001 és 2005 között: ezek szövegét szükség esetén magam szerkesztettem, én tördeltem be a weboldalba, publikáltam, kitettem címlapra: mindezt manuálisan…), vagy kifulladt az ötlet, a szellemi háttér. Mindkettő érvényes Capi blogjára: Zapf István barátom, volt iskolatársam vállalta, hogy nálam vezeti a blogját, mi több, rendszeresen reagál az én bejegyzéseimre. Ez elég jól működött, érdekes volt. Aztán Capi aktivitása megcsappant, én is beleuntam mások publikálásába.
A régi szövegek ma már nehezen elérhetők régi rendszeremben. Akkori fapados honlapom nem vagy alig használható. Éppen ezért mentettem ki Capi szövegeit. Blogját 2003-ban ezzel harangoztam be:
Hosszabb kapacitálásomra a régi iskolatárs, Zapf István, akit akkor (is?) mindenki csak Capinak hívott, ráállt arra, hogy írni fog ide, az én Manzárdomba. Miután vagy 15 évi szünet után nemrégiben a neten újra felvettük a kapcsolatot, levelezni kezdtünk, meg beírt párszor a Fórumba, és cseteltünk is néhány jóízűt. Mindig tetszett nekem a humora, egészséges és nagyon életszerű szemlélete. Úgy találtam, ebből semmit sem koptatott el az iskolaévek óta eltelt negyedszázad, inkább csak feldúsult kevéske cinizmussal és sok „vidám bölcsességgel”. Sokszor éreztem úgy egy-egy levele, megjegyzése olvastán: szívesen közreadnám ezeket a gondolatokat, észrevételeket, poénokat – de őt egyáltalán nem lelkesítette ez az ötlet. Kínáltam neki (mint gyakran más barátaimnak is) saját rovatot vagy legalább egy külön topikot a Fórumban – nem kellett neki. Nincs ideje ilyesmivel foglalkozni, meg különben sem tör írói babérokra, amit ír, azt csak nekem, személyes használatra, „kettőnk vidulására”. Ehhez tartottam magam, vidultam privátim; mivel kifejezetten ellenezte, még idézni sem tudtam tőle (holott más barátaimnak ez ellen nem volt sem előzetes, sem utólagos kifogása…).
Aztán, amikor pár napja már sokadszor hoztam szóba a dolgot, azt találta válaszolni, hogy esetleg… De csak akkor, ha beleegyezek, hogy iskolai becenevemen szerepeljek nála. (Hát ez a legkevesebb!) És persze csak ha nem cenzúrázom a szövegeit és nem nézem rossz szemmel, hogy más lesz a véleménye a dolgokról. No meg ha engem is cikizhet. Beleegyeztem, de jöttek a további feltételek: nem kell külön rovat, fő oldalon nehogy kinn legyen a neve vagy a beharangozó idézet, sőt, még a Manzárd jobb hasábján se szerepeljen külön linkkel, csak az találhassa meg, aki nagyon keresi: „szeretnék megbújni, mint fing a paplan alatt” (most már ugye idézhetlek, Capi?). Hát legyen, megírtam neki, berakom a fotóm alá, hogy C_a_p_i – innen és csak innen lehet az oldalát elérni! Ebbe beleegyezett.
De ezzel még nem volt vége. Kértem, küldjön fotót. Na, azt már nem! Érveltem: hogy néz ki, hogy mindenkitől van, csak tőle nem. Még azt hiszik, valaki más ír álnéven. Ha adja a szövegét, legyen képe is hozzá. Végül küldött, de… Hát ez van, nincs neki más, se jobb, se szebb, az eltakart szájról pedig legalább nem látni, mosolyog-e vagy nyelvet nyújt.