Mojzes Ambrus igazán tudja, miként szerezzen kellemes órákat olvasóinak ebben a hőségben. Az első oldalon megragadja a figyelmünket kijelentésével, hogy a magyar történelem voltaképp színésznők vaginája körül forog, majd talán kicsit túl hosszan időz a századelő (a huszadik) fülledt történelmi levegőjében, de aztán a korrajz után a sztorik, pletykák, vaskos történetek révén mind közelebb kerül az olvasmányossághoz, elragad könnyeden anekdotázó, de mégis irodalmi stílusával.
No de menjünk sorba.
Mojzes Ambrus könyve úgy indul, mint egy színház- és filmtörténeti monográfia, amely a tömegpszichózis, a divat lélektana, leginkább pedig „a nemzeti érzületben mutatkozó történelmi szükségletek” felől elemzi az idolok kialakulását, azt várnánk, hogy meggyőző erővel fogja bemutatni, miként emelkednek egyes dívák a „nemzeti szexuális szimbólum” magasába. Ám a folytatás inkább valami apokrif anekdotagyűjtemény felé vesz fordulatot. Könnyű flörtök, súlyosabb szerelmi kalandok és kirobbant vagy eltussolt politikai botrányok váltakoznak, az ember kapkodja a fejét, hány feddhetetlen politikus fordult meg a legnagyobb színésznők ágyában (vagy fordítva). De ez még mind kevés, mert hirtelen elkanyarodunk a leszbikus kapcsolatok felé és a színésznő + politikusfeleség párosok buja történetei következnek. Az egész már-már bulvárízűvé válik, amikor újabb elmélkedések, kisesszé szerű eszmefuttatások ékelődnek a szövegbe, egyikük az irodalmi szalonok közéleti szerepét elemzi, másikuk a magyar vasúttörténethez nyújt érdekes adalékot, a harmadikból megtudjuk a Sacher-torta pontos receptjét.
Azt hiszem, teljesen mindegy, hogy a Mojzes által kidolgozott elmélet igaz-e vagy sem. Voltaképp annak sincs jelentősége, hogy a részletesen előadott sztorik megtörténtek-e avagy csak megtörténhettek volna. Ennél sokkal fontosabb, hogy könyve roppant olvasmányos, szórakoztató – és szerintem teljesen hiteles képet fest arról a világról, amelyet bemutat. (Hogy a szerző ismeretei mennyire kiterjedtek és pontosak, azt például egy általam is ellenőrizhető megállapítás jelzi: Fedák Sáriról szólva ugyanis nem mulasztja el némi kajánsággal megjegyezni, hogy a díva sok bujaságot megélt beregszászi villájában ma a kárpátaljai református egyház püspöki hivatala székel.)
Végül még hadd említsem a remek címválasztást. Ha Mojzes bulvárkönyvet akart volna írni, akkor nyilván nem egy alig ismert idegen kifejezést írat a borítóra. Ám a latin szó egyfelől pontosan fedi a szerző alkotói módszerét: a divagáció elkalandozást, a témától való eltérést jelent – és hát könyvében más sincs, csak egymásból eredő kitérők, mellékágak, kísérősztorik. Ám a szó a „diva” hangsorral kezdődik, a kötetben pedig a szerző gyakran használja saját szakszavát, a „vaginációt”, amelyet egyrészt folyamatként, másrészt a „náció” speciális szinonimájaként értelmez, például ilyen összefüggésben: „Amikor a kiskamaszok Karády Katalinra gondolva maszturbáltak az iskolaklozeton, amikor a tisztes férjek őt képzelték esténként csúnyácska asszonyuk helyére az ágyba, amikor katonák ezrei az ő búgó hangját hallva és feszes csípőjére gondolva rohantak az értelmetlen halálba, akkor kiderült, hogy igen, magyarságunkkal mégis megtörténhet a teljes körű vagináció, alkalmasak vagyunk arra, hogy búskomor nemzetből végre egy díváért túlfűtve rajongó vaginációvá emelkedjünk.”
A Perem Könyvek sorozatban megjelent kiadványt jó szívvel ajánlom olvasmányul mindenkinek: itt a nyár, itt a szünidő, a VAGÁCIÓ.