Az UngParty Manzárd – a nem teljesen pontos Ketten Klub név alatt – bekerült a HVG által indított blogverseny első fordulójában a kiválasztott első 100 legjobb magyar blog közé. Aki szereti honlapomat és esetleg szavazna rá, >EZEN AZ OLDALON< megteheti. (Az én-blogok közül kell kiválasztani a Ketten Klub nevet!) Előre is köszönöm! (Az elévült linket töröltem)
Kettenklub
A múlt héten a KMKSz két megmondóembere is kitett magáért. Brenzovics Lászlónak egyetlen mondatban sikerült definiálnia, hogy ki a magyar, Milován Sándor pedig ugyancsak egyetlen motívumban ragadta meg a kárpátaljai magyarságra nézve egyedül üdvözítő stratégiát. (Kárpátalja c. lap, 2005. jan. 28.)
Brenzovics a magyar kultúra napja alkalmából tartott ünnepi beszédet. Ebben kevesellte nemzeti költőnk közismert tétetél, amely az egyén önmeghatározására és személyes identitásválasztásának szabadságára helyezi a hangsúlyt, szigorúbb definíciót ajánlott: „Illyéssel szólva az a magyar, aki annak vallja magát, ám véleményem szerint ez kevés. Az a magyar, aki sorsközösséget vállal nemzetével.” Brenzó illyésebb az Illyésnél, és senki számára nem lehet egy pillanatig sem kérdéses, hogy ennek a sorsközösség-vállalásnak a kritériumait leginkább ő maga szeretné megszabni. Eszerint mondjuk az összes nyugati emigráns magyar már nyilván nem is magyar, hiszen kiléptek a nemzetsorsból. Ha pedig kicsit továbbgondoljuk… Kovács Miklós a kettős állampolgárságról tartott népszavazás eredményéről értesülve nyilatkozta azt a Duna TV-nek, hogy „A nemzet vereséget szenvedett”. Eszerint a nemmel szavazók és távol maradók nem vállaltak sorsközösséget a nemzettel, tehát Brenzovics definíciója értelmebén nem is magyarok.
A mostanában ritkábban nyilatkozó Milován meg azt fejtegeti hosszan, hogy a KMKSZ és általában a kisebbségi érdekeket igazán védő szervezet (sem annak elnöke) semmilyen szín alatt nem lehet hatalompárti, és voltaképp nem is kívánnak képviselőik révén a helyi hatalomgyakorlásban részt venni, mert az megvetendő labancmentalitásra vallana, és csak kurucnak lenni üdvözítő. Kíváncsi vagyok, mit gondolnak ugyanerről a Milovánnál picivel bölcsebb és eredményesebb olyan „főlabancok”, mint Csáky Pál vagy Markó Béla.
*
Egyszerű, de szellemes versíró játékot (voltaképp pályázatot) indított a honlapján Halmai Róbert (felhívását LÁSD). Ha az erőpróbán nem is veszek részt, de az adatbázist néhány daktilus-sorral máris gyarapítottam, és eljátszadoztam a versgenerátorral.
*
Bár csak 2002 szeptemberétől nevezem Manzárdnak és tekintem naplónak, de voltaképp az év januárjától, azaz pontosan 3 éve blogolok. (A korábbi évek krónikái még a webes korszak előtt, azonnali közzététel nélkül születtek.) Így a hónap végén talán indokolt a három esztendővel ezelőtti, 2002. januári oldalról néhány jellemző passzust felidézni, és hosszabbacska kommentárt írni hozzá. Utólag belegondolva most ugyanis úgy látom, akkor értek olyan külső hatások, amelyek visszafordíthatatlanná tették kivonulásomat a kárpátaljai irodalmi életből.
Minderről holnap hosszabban.
Hír: Juscsenkót még mai hivatalos beiktatása előtt vezérükké, hetmanukká választották az ukrajnai kozákok, ő pedig felesküdött hagyományaikra.
Comment: Többször elmeséltem és párszor le is írtam, de e hír indokolja, hogy újra és minden eddiginél érvényesebben felidézzem szép emlékű idősebb Vereckey Béla mondását az első szabad ukrajnai elnökválasztás idejéről, amikor is magyar ember létére a harmadik féldeci után, talán szolyvai szomszédaival és barátaival azonosulva, ruszin öntudatra ébredt és a következő bölcs nyilatkozatra ragadtatta magát: Nem mindegy nekünk, kárpáti ruszinoknak, hogy kit választanak atamánná a doni kozákok?!
Hír: Gajdos István, az UMDSZ elnöke a (Juscsenkó-ellenes) szocdemek frakciójából átült a (második választási forduló előtt már Juscsenkó mellé álló) szocialisták frakciójába. Mindezt – kell-e mondani – a kárpátaljai magyarság érdekében.
Comment 1: Meghalt a király, éljen a király. Vagyis a hetman.
Comment 2: Hofi anyósa ezt mondaná: Látod, Géza, ezek könnyebben cserélik a pártállásukat, mint más a gatyáját.
Hír: Kőszeghy családja már hónapokkal korábban Kanadába utazott, s információink szerint a főszerkesztő útlevelében is ott lapul a kanadai beutazási vízum. (Kárpátalja, 2005. jan. 21)
Kőszeghy részéről a KISzóban egyelőre: NO COMMENT.
*
Elmaradtam a naplómmal… De hát az ember vagy dolgozik, vagy naplódzik… Most hálistennek (egy kivételével) nagyon kellemes írni, összeállítani, szerkeszteni, olvasni, választani, webelni, megválaszolni való dolgaim akadtak. Próbálok haladni sorjában.
Mika Robi a papirusz.hu honlapján nagyon kedves cikket írt rólunk, és egy kis reklámot is csinált az oldalainknak – köszönet érte.
Megjott a Holmi első ez idei száma, benne két komoly kritika Éva könyvéről (különösen a Nagy Andrásé ás mélyre). Sajnos a Holminak nincs honlapja (bár talán lesz), így még belinkelni sem tudom a recenziókat, pedig a teljes szöveget is szeretném feltenni Éva megfelelő oldalára. Megpróbálom elkérni a szerkesztőségtől.
Elindult a Színképben (Romániai Magyar Szó) a Tejmozi! Pontosabban az „egymondatos” projektumomat és a teljes prózaművet bemutató sorozat. Jó pár héten át menni fog (szombatonként), és abban egyeztem meg Cseke Gábor szerkesztővel (ő jegyzi az összeállítást), hogy szimultán közlésben nálam is megjelennek az egyes részek. A sorozat kedvéért persze nemcsak új oldalakat kellett készítenem, hanem a Pánsípon és az adott interakción belüli menük is elégteleneknek bizonyultak, így aztán elég rendesen átszabtam az alrendszert, úgy hogy a Pánsíp és a Kettenklub címoldalán is kint legyenek a friss linkek. A sorozat első közleményét LÁSD. (link javítva, 2016)
Szapora levélváltások Pálnagy Lászlóval. Miután az egymás iránti egyre nagyobb szimpátiával és bizalommal variálgattuk a Cyberbooks Kiadóval való együttműködésem lehetőségeit, mostanra eljutottunk a megállapodások megkötéséig. Az e-book-sorozat ügye már biztosnak látszik, tegnap 10 változatból (!) kiválasztottam a nekem legjobban tetsző borítótervet is, és miután kértem egy kis módosítást, még mindig két verzió adódott. Kölcsönös egyetértésben e mellett maradtunk:
Holnap kapom a teljes anyagot véglegesítésre. A digitális kiadvány e-book-áruházi forgalomba kerül, és CD-n is megjelenik. Hát ilyen könyvem is lesz már… Talán ennél is fontosabb: őszre egy eddig általam nem próbált műfajú hagyományos (nyomtatott) könyv lehetősége is felmerült. Egyetlen „hátránya”, hogy meg is kell írnom….
Másutt tervezett új esszékötetem végleges összeállításán is dolgoztam. Összeütöttem egy rövidke előszót, és a 2003-as indító tanulmányt próbáltam aktuálisra átírni; egyelőre nem túl sok sikerrel. Ez a másik kiadó is most már hivatalosan értesített a szándékáról és hó végéig kérik a kéziratot (hogy pályázgassanak vele). Ennek persze nagyon örülök, de sokkal többet erről nem akarok írni (és szándékosan nem nevezem meg ezt a könyves műhelyt), mert két éve egyszer már elkiabáltam a dolgot a Kriterionnal, akkor még a tervezett tartalomjegyzéket és saját borító-tervemet is közzétettem, eljutottunk a hivatalos szerződésig, sőt, már valami támogatási összeget is szerzett a főszerkesztő – aztán, talán a saját hírverésemnek is „köszönhetően”, itthoni jóakaróm megfúrta a kiadóigazgatónál azzal, hogy „mindenféle aljasságok” vannak a kéziratban. Nos, ezek számát szaporítom most az azóta keletkezett esszéim, publicisztikáim beválogatásával.
Amit pedig fölöslegesen (de lóhalálában) csináltam: csak most bukkantam rá egy napokon belül lejáró komoly pályázatra, és megpróbáltam idejében elkészülni űrlapokkal, mellékletekkel, minden benyújtandóval. Meg is lettem vele, csak épp az eljuttatását nem tudtam megoldani, ugyanis előzőleg egy Mo-i intézményt is meg kellene járnia, mielőtt a célhelyre érkezik, ez pedig csak úgy lett volna lehetséges, ha megbízható futárposta is adódik. Egyetlen telefonhívást ugyan megeresztettem ennek érdekében (ez nem jött be), de aztán tovább nem erőltettem magam, valahogy a kedvem is elment tőle hirtelen. Persze azonnal meg is ideologizáltam a dolgot a magam számára, előszedve egy régóta vallott elvemet: az ember olykor az elszalasztott lehetőségeknek köszönheti boldogságát.
A zaporozsjei kozákok gratuláló táviratot írnak Juscsenkónak
A szovjet űrprogram a Szovjetunió felbomlásával felosztódott. Azok az űrkutatási létesítmények, gyárak és technológiák, amelyek Ukrajna területén voltak, átkerültek Ukrajnához. Az űrkutatással foglalkozó számos szervezetről és vállalkozásról van szó, melyek nemcsak műholdakat vagy űrvécét fejlesztenek, hanem hordozórakéták építésével, korszerűsítésével és kifejlesztésével is foglalkoznak.
Az Ukrajna által 1991 óta épített űrrakéták fajtái: Ciklon-2, Ciklon-3, Zenit-2, Zenit-3SL, Zenit-3SLB, Mayak, Dnipro, Antares, Vega, Mikrospace-2 – Ezeknek a rakétáknak bizonyos fajtáit a 90-es évektől kezdődően Bajknurból (Kazahsztán), az oroszországi Plesetsk-ből, később az Odüsszeia platformról, a Csendes óceánról és a Jasznij-ból (szintén oroszországi) lőtték fel. Az ukránok a fentebbi kilövőpontokról összesen 143 rakétát bocsátottak fel mióta létezik különálló űrkutatásuk, ami meglepő. Bevallom erről eddig én sem tudtam az égvilágon semmit.
Ami még érdekesebb, hogy ezeket a hordozórakétákat 30% nagyobb energiahatékonysággal (a Cape Canaveral-inél) lehet fellőni az egyenlítő térségében, köszönhetően a föld forgásának. Ezért is indítottak sok ukrán Zenit hordozót az Odüsszeia platformról. Az Odüsszeia eredetileg fúrótorony volt, melyet a 90-es évek második felében alakítottak át kilövőállomássá. Ezt az állomást a Sea Lunch konzorcium üzemelteti, amely orosz, amerikai, és ukrán cégeket tömörít. Egyes források szerint a svájci Sea Lunch AG 95%-os orosz tulajdonban van, amely a Sea Lunch konzorcium, úgymond főhadiszállása. 2014-ben lőtték fel az utolsó Zenit-3SL típusú hordozót az Odüsszeiáról sikeresen.
Érdekes, hogy Oroszország egy pár éve már az ukrán Zenit rakéták kiváltását tervezi az új fejlesztésű Angara nevű hordozórakétával. Pont egy ilyen robbant fel 2015. áprilisában Plesetsk-ben. A Zenit rakétacsalád (főként a Zenit-3SL) ezidáig orosz hajtóműveket használt. Ám ez a koprodukció manapság nem megy zökkenőmentesen, sőt úgy néz ki, hogy le is állt. Ukrajnában kb. egy éve törvény tiltja, hogy bizonyos iparágakban ukrán vállalatok együttműködjenek orosz vállalatokkal nemzetbiztonsági okok miatt. Ilyen iparág az űrkutatás is.
Az ukránok most új irányba indultak el, hisz megvan a szaktudásuk, a technológiájuk, a kapacitásuk a rakétaépítéshez és arra törekszenek, hogy a lehető legnagyobb hatékonysággal, így a legolcsóbban lőjék fel azokat. Ez az oka annak, hogy az ukrán űrkutatás az egyenlítő menti fellövést preferálja a legújabb projektjében, amelyet Brazíliával közösen folytat. Új teljesen ukrán rakétát fejlesztenek Ciklon-4 néven, amelyet egy brazíliai kilövőállomásról, az Alcantrából fognak indítani.
Egy másik példa az új irányra az Antares hordozórakéta, melyet Amerikának fejleszt a Yuzhnoye dnipropetrovszki ukrán vállalat. Ezt a rakétát már tesztelték, ami balul sült el a régi (modernizált) orosz típusú hajtóművek miatt, melyeket az amerikaiak le fognak cserélni, egyes hírek szerint szintén orosz (vadonatúj) “motorokra” (ezen kívül mindent az ukránok gyártanak).
De ezek csak gyöngyszemek a számos ukrán űrprojekt közül.
Az eltelt 3-4 napot nagyjában-egészében az archívumom rendezésével töltöttem. Most olyan anyagokon dolgoztam, amelyek nemcsak a honlapomnak, hanem személyes virtuális irattáramnak is fontos részét képezik: 1997 óta vezetett naplóm korai szövegeit igyekeztem ésszerű és egységes, átlátható és könnyen bejárható formában újra közreadni. Bár a webnaplós korszakom előtti években írt jegyzeteim nagyrészt elérhetőek voltak, mégpedig nagyjából abban az alakjukban, amelyben különböző folyóiratokban megjelentek, most kiegészítettem őket korábban nem közölt részletekkel. Ez utóbbiak vagy terjedelmi okokból maradtak ki az annak idején publikált anyagból, vagy pedig – és gyakrabban – személyes érzékenységek miatt tartottam vissza őket…
Egyelőre az 1997-es, 1998-as és 1999-es naplókat rendeztem el a most egy időre véglegesnek tekintett tartalmukkal és a Kettenklub formátumához igazított külalakban. (Mindez azt is jelenti, hogy még mindig vannak nem publikus szövegeim azokból az időkből!)
Mielőtt megújítanám és a Kettenklub arculatához igazítanám a Pánsíp Szalon honlapját (ezt nem akarom véglegesen az archívumba tenni, hiszen az egyik akcióm még lezáratlan, és nem mondtam le arról sem, hogy a jövőben újakat indítsak), addig is a „régi”, valójában még csak egyéves rendszer Egy mondat a… címen futó rovata keretében a Munkanaplómban részletesen beszámoltam a Tejmozival kapcsolatos újabb fejleményekről, továbbá elérhetővé tettem Gergely Tamás interjúját, amelyet az intarakcióval kapcsolatban készített velem, ám a „célhelyen” nem jelent meg, így majd az RMSZ-béli sorozatbanban kerül rá sor; addig is hadd váljon olvashatóvá itt – az év egyik utolsó frissítéseként.
Az archívumban pedig egyik legértékesebb anyagunkat, a kortárs lengyel költők antológiáját tettem elérhetővé.
És még egy kicsit a honlap belső ügyeinél maradva. „Természetesen” találtam egy kis igazítani valót a Kettenklub méretezésében. Túl keskenynek találtam a belső oldalakat, így a szélsőkből leloptam pár pixelnyit. A január elsejei frissítések már tükrözni fogják ezt a változást, de feltehetően az „avatatlan” szemek alig is veszik majd észre.
*
Ma távoli, és csak levelekből megismert barátom és kollégám azzal lepett (és tisztelt) meg, hogy elküldte egy nekem ajánlott versét. Ide tűzöm:
Cseke Gábor
Dumaparti
Balla D. Károlynak
Valahol egy dunaparti
Asztalnál a dumaparti
Arról szól hogy ki a magyar
S kié lesz a Duna-kanyar
Ha majd egymást szégyenszemre
visszaküldjük Nárittyenbe
S ittmarad e táj kifosztva
Hullt levélen deres rozsda
Faszulunk és megfeszülünk
Nő az orrunk és a fülünk
Pedig most hallgatni kéne
Fogózni egy szomszéd kézbe’
Itt vagyunk ezért maradtunk
Pedig mennyiszer kikaptunk
S győzni csakis egymás ellen
Mindent lefitymáló szellem
Tépi száját egyre hallom
Ide veled ősi kardom
Belémszúrja meg sem érzem
Rossz álom volt mégis vérzem
*
Az év utolsó naplójegyzete szóljon arról is, hogy magánéletünknek alighanem két legsúlyosabb esztendeje áll mögöttünk. Apósom tragikus halála, apám egészségének többszöri megrendülése; és hát a család többi öregje sem csattan ki az egészségtől.
Rendhagyó módon a saját állapotomról is hadd essen itt szó. 2003-as balesetem óta nem nyertem vissza járáskészségemet, az idén pedig elkezdődött tolókocsis korszakom. Amit nagy derűvel fogadok, és sokkal nagyobb biztonságban érzem magam így, mint a járókeretes szerencsétlenkedéssel. Nincs kedvem előkeresni valamelyik régi dossziémból, de valamikor 18-19 éves koromban, amikor megbarátkoztam a tudattal, hogy gyógyíthatatlan betegségem van, már írtam erről egy verset; a szakirodalmat is megismerve joggal hittem azt, hogy sokkal-sokkal hamarább bekövetkezik ez a mostani állapotom – végül is elég szépen kitolódott. Akkor azt a verset valahogy így fejeztem be: „Örömből is elég nekem oly kevés és olyan kicsi / – egy jól gördülő, fordulékony, és nem nyikorgó tolókocsi.” Nos, jelenthetem: jól gördül, fordulékony és nem nyikorog, így hát kamaszkori vágyálmom beteljesült…
Viccen kívül: a dolog egészét, úgy érzem, valóban a legkisebb lelki megrázkódtatás nélkül sikerült elfogadnom. Az egyetlen tényező, amelyet szívesen elkerülnék, s ami bánt: hogy Évának egyre több dolga van velem, s hogy most már egyáltalán nem boldogulok nélküle, nem tudom sem elkezdeni, sem befejezni a napomat egyedül – ez számára olyan kötöttséget jelent, amelyet ugyan a maga természetességével és kedvességével vállal, én mégis igazságtalanságnak gondolom, hogy most már egyetlen napra sem szabadulhat tőlem. És most ez egyszer nyilvánosan is hadd köszönjem meg neki minden törődését. (Persze amikor e sorokat olvasta, ajánlotta, hogy ezt a mondatot hagyjam ki… Ilyen esetekben közösen szoktuk mérlegelni, mi erősebb: az, amennyire őt zavarja, vagy az, amennyire én szükségesnek gondolom. Gyakran meggyőz a határozottsága. De most én nyertem.)
Ezen túl még valamit be kell vallanom. Azt, amit Gábor Miklós naplóját olvasva értettem meg néhány évvel ezelőtt. Súlyos egészségi állapotában ezt írja: „A képtelenség egyben kényelem is”. Szó se róla, a fizikai korlátaim ugyan megfosztanak számos olyan dologtól, amit szeretnék csinálni és igazi örömöt okozna – ugyanakkor azonban felment olyasmi alól is, amit nem szívesen csinálnék. Így hát akár azt is mondhatnám, valamilyen szinten ez a körülmény segített hozzá ahhoz, hogy kialakíthattam egy olyan életet, amelyben, kár lenne letagadni, eléggé jól érzem magamat, és amely még mindig gyakrabban tölt el megelégedéssel, mint hiányérzettel. Azt már többször leírtam, hogy a korlátaimból talán sikerült életvitelt faragnom, s a hendikepjeim kényszerítettek rá arra, hogy tőlük szabadulni vágyva másutt, másban előre lépjek.
Azért igazi, nem kudarcból formált, hanem valódi örömökben is volt részünk. Maradva a családnál: gyerekeink eredményessége. Kolos egyévi sikertelenség után mégis elkezdhette azt tanulni, amit szeretett volna; első évét (általunk nem várt) sikerrel teljesítette, s ha ezt a félévet is jól zárja, akkor túl van a hároméves képzés felén, másfél év múlva kenyérkereső szakma lesz a kezében. Csönge érettségizőként aranyérem-várományos; bár a neheze azután következik, talán van okunk bizakodni.
Éva első komolyabb szakmai sikerei is erre az időszakra estek. Egész éves szereplése az ÉS-ben, könyvének megjelenése a Magvetőnél, a kritikai visszhang, új és újabb felkérések, a Déry-díj… Mindezeknek én nálánál is jobban örülök, ő nagyon vegyes érzésekkel fogad minden sikert és elismerést.
Én sem panaszkodhatom, bár két éve nem jelent meg új könyvem, de hosszú vajúdás után végre révbe jutott legnagyobb eddigi munkám, a Szembesülés, és volt néhány fontos publikációm (pl. verseim megjelenése a Makkai-féle angol antológiában, első szereplésem a Szép versek-ben, különböző műfajú folyóirat-publikációk…). Az Interneten is az elmúlt egy-két évben teljesedett ki (és alakult át többször) a „jelenlétem”. A Google a nevem begépelése után hat és fél ezer találatot jelez. A legújabbak egyike ez: http://mek.oszk.hu/02200/02276/, a másika pedig éppen ez a napló, annak is ez az oldala, ahol most, egy ilyen vegyesen jó-rossz időszak után boldog új évet kívánok magunknak.
Na jó, nektek is.
|
Ma a munkakezdéshez, indításul remek kortárs zene a Bartókon: Huszár Lajos: Rézfúvós kvintett op. 12. (Budapest Rézfúvós Kvintett) és Szabó Csaba: Szonáta rézfúvósokra (Modern Rézfúvós Együttes). Bár a rezeknek inkább a dzsesszben vagyok a híve (a kortárs is meg a réz is együtt picit néha sok a jóból), de ez a két darab igazi csemege volt. Különösen a második tetszett: a kicsit burleszkes indítás könnyedsége, aztán az elvontabb-szaggatottabb, zörejszerű effektusokat sem hiányoló folytatás (a domináló, igen „szép” trombitaszóló és kürt- meg harsona-harsogás mellett/alatt), majd a magas regisztereken önfeledten „össze-vissza” fecsegő és a mélyeken súlyosan dörmögő lezárás, a végén egy megint csak humoros-burleszkes felütéssel: igazán élvezetes tizenvalahány percecske volt. * Ariadné pulóvere c. írásomra reagálva Eörsi István egy saját cikkét küldte el, amelyben kétszer is idéz „belőlem”. Még dolgozik a szövegén, kérte, egyelőre ne tekintsem publikusnak. Másoktól, így Törzsök Erikától is kedves levelet kaptam, egy „ismeretlen” olvasóm pedig ezeket írta: „A narancs romlandó áru. Nálunk ez bebizonyosodott. Csak, hogy tudd, már 91-ben tudtam, hogy a mienkben nincs tartósítószer. Már akkor romlott volt. Azóta bebizonyosodott. Ha nektek sikerül gyümölcsként megmenteni, akkor nem fogtok fanyalogni arra, hogy az átalakulásban akkor még élvonalbeliből a politikai ármánykodás egy folyamatosan leszakadozó országot faragott.” Illetve: „Remélem, hogy a hendikep javatokra válik és megszűnik, hogy ti, meg mi, itt és ott. Ez lenne a klassz, nem az, hogy alibi-állampolgárságot ígérünk…”. * Elérhetővé tettem az UngParty NetCafé egy korai változatát. Ez a verzió az 2001. július 20-i állapotot tükrözi. Ekkor éppen egy hónapja volt annak, hogy a teljes rendszert a HHRF szerverére költöztettem. Egyik szomorú érdekesség: akkori legfrissebb hírem Árpa István haláláról értesít. |
| dec. 28. |
|
Az utolsó napot kihasználva, amikor még politikai kérdésekben véleményt nyilvánítok, villáminterjút adtam telefonon a Klubrádiónak. (Holnaptól már érvényes lesz az Évának adandó születésnapi ajándékom: megszűnök közvetlen politikai kérdésekkel foglalkozó írónak lenni. No, milyen szépen sikerült megfogalmazni.) Persze már most sem buzgott bennem a kedv, hogy az ukrán választásokról bármilyen szubjektív véleményt is mondjak. Mégis: Kun Zsuzsa tegnapi bejelentkezése után a mai élő interjúra igent mondtam, és leginkább azért, mert a másik kérdezőként Barát Józsefet nevezte meg, akivel tizenhét éve (!) „dolgoztunk együtt” utoljára, s akinek hangját hallani és kérdésére felelni akkor is jóleső dolognak tűnt számomra, ha nem arról kérdez, amiről szívesen beszélnék.
* Két napi munkával véglegesítettem Tejmozi c. „multikulti” novellámnak azt a változatát, amelyben benne foglaltatnak az Egy mondat a… nevezetű interakcióm keretében kapott, más nyelvekből fordított idézetek, még ám mind az 53. Korábban beszámoltam itt róla, hogy újra aktuálissá úgy vált ez a lezáratlan (és általam kicsit félre is tett) interakcióm, hogy Cseke Gábor megkeresett: a Romániai Magyar Szó mellékletében sorozatban lehoznák a teljes novellát. Igen ám, csakhogy a korábbi műhelyszövegekből egybeszerkesztett és a még sehol nem publikált utolsó résszel lezárt verziót egyrészt még nem vetettem végső csiszolás alá, másrészt készült belőle egy redukált, vendégmondatok nélküli változat (a Holmi részére); ez utóbbin elég sokat dolgoztam, és a stiláris javításokat, tartalmi tömörítéseket, a novella javát szolgáló húzásokat, ahol lehet, át akartam vinni a teljesebb variánsra is. (A rövidítések közül persze csak azokat, amelyek nem egy-egy citátum beépítése kedvéért tett kitérőkre vonatkoztak.) * Csönge beiratkozott egy angol nyelvtanfolyamra. A 70 pontos felmérő tesztből 66-ot teljesített, a beiratkozást intéző adminisztrátorral folytatott diskurzusban pedig az ukránról egyhamar áttértek az angolra: az fiatal hölgy rájött, hogy a még fiatalabbal így jobban szót ért, semmint ha az államnyelvet erőlteti. |
| dec. 22. |
|
A vártnál jobban sikerült a tegnapi TV-interjúm. Eddig szinte mindig rossz szájízem maradt minden alkalom után, amikor a tévések végre kivonultak a szobámból; zavart a sok előkészület, a rám telepedő szerkesztői koncepció vagy az orcátlan riporteri tájékozatlanság. Mindig úgy éreztem, hogy megint csőbe húzott a hiúságom, nem kellett volna vállalni az interjút. Magammal is elégedetlen voltam mindig: nem azt és nem úgy mondtam, ahogy kellett volna, nem arról beszéltem, ami igazán fontos. Zavart, hogy vagy frázisokat-általánosságokat akarnak felmondatni velem, netán konkrét választ várnak olyan kérdésekre, amelyek vagy bődületesen laposak ahhoz, hogy okosat lehessen rájuk felelni, vagy sokkal összetettebb a véleményem a dologról annál, semhogy pár mondatba belefoglalhatnám. * Cseke Gábor újabb levele Tejmozi-ügyben. A Romániai Magyar Szó mellékletében nem csupán a teljes novellaszöveget közölnék, hanem az akció egészét is bemutatnák 3 előzetes, beharangozó összeállítással. Ezekben a munkanaplóim fontosabb részletei és Gergely Tamás velem ez ügyben készített interjúja is helyet kapna. Mint 10 nappal ezelőtt az első értesítés, ez a mostani is újra fellelkesített, és el is határoztam, sürgősen foglalkozni kezdek az akcióval, folytatom a munkanaplót és véglegesítem a teljes szöveget: hadd nyerjen publicitást ez is a Holmiban várható redukált változattal párhuzamosan. * Elkészítettem a Kettenklub és az UngParty közös FŐBEJÁRATát, az archívumban pedig böngészhetővé tettem valami olyasmit, ami közel 3 évig ebben a formájában elérhetetlen volt: a NetCafé 2001. februári változatát, a maga primitívségében. Nem tudom, olvasóim mit szólnak hozzá – nekem roppant tanulságos volt bejárni ezt az akkor lementett kis rendszert, hiszen voltaképp ezek voltak a tanulóoldalaim. |
| dec. 18. |
|
Tegnap délelőtt leveleket írtam, déltől késő estig pedig a honlapom archívumát bütyköltem, hogy újra elérhető legyen az UngParty 2001-től 2003 májusáig működő hírrovata, a Newság. Egy közbülső időben (2002-ben) a híreket elkezdtem kommentálni, ebből nőtte ki magát önálló rovattá a Manzárd (így bizonyos oldalakat mindkét rovat archívumából elérhetővé kellett tennem). Böngészhető állapotba még csak a 2001-es anyag került, de hétfőre a teljes alrendszer készen lesz. Most ÍGY FEST. Ja, és beüzemeltem egy új statisztikai számlálót, hogy az archívum oldalainak a látogatottságát is mérni tudjam. Közben, lazításul, két saját versemre csodálkoztam rá: komolyan, alig emlékeztem rájuk. (2003-as publikációs listám fontosabb darabjait teszem ide fel lassacskán a Kettenklubba, így kerültek sorra. Most már az itteni verslistából hívhatók le.) Este sokáig tévéztünk, ma későn és lustán kezdődött a nap. Szokás szerint a beérkezett levelek megválaszolásával kezdtem. Az egyikre újra hosszabban kell reagálnom, ez délutánra marad: óceánon túli netbarátom vállalta, hogy beavat az adatbázis-alapú, stíluslapokat alkalmazó és .php-oldalakban realizálódó honlapkészítő szoftverek működésének a rejtelmeibe. Olyan, mintha újra az ábécét kezdeném tanulni. S ha a betűket lassan ismerni is vélem – hol van még az összeolvasás?! A mai postával megjött a Mozgó Világ decemberi tiszteletpéldánya, benne okt. 15-e és nov. 15-e közti összefoglaló naplóm (ezeket a szövegeket a napi jegyzeteim alapján, de alapos szűréssel, stilizálással, tömörítéssel készítem a lap felkérésére). Kicsit nagy a késés: én már a januári számban megjelenendőt is leadtam, érzelmileg és gondolatban már azon is túl vagyok, így kicsit fura a kettővel korábbit most olvasni. (A friss napló nem igazán havi folyóiratba való műfaj, azt hiszem.) Már csak azért is furcsa érzés, mert ez az egész kettősállampolgárosdi, a népszavazás előtti és talán főleg utáni dolgok, plusz az ukrán elnökválasztás kiváltotta kárpataljai magyar pártoskodás együttesen jócskán megfeküdte a gyomromat, ezért el is határoztam egy hosszabb politikai böjtöt. Ilyenkor nagy részvéttel gondolok azokra, akik foglalkozásszerűen űzik a politikai újságírást és nem tehetik meg, hogy a napfelkeltéről írjanak a népfelkelte helyett. |
Pr cikk elhelyezés. Ungparty Manzárd – blogolás BDK
Ennek a Kárpátalja-blognak a régebbi bejegyzései eredetileg a NolBlog rendszerében születtek, ott 2004-től vezettem a ballantine.nolblog.hu domain alatt az Egy manzárdőr feljegyzései című webnaplót. (Később, 2006-ban két újabbat indítottam manzard.nolblog.hu és pillangosziv.nolblog.hu dmainok alatt.)
A szolgáltató bejelentette, hogy a NolBlog teljes rendszere megszűnik 2016. január 31-ével. Az összes ottani bejegyzésemet ide menekítettem át. Ami alább olvasható, az volt nyitó bejegyzésem a NolBlogon:
Nem vagyok hazardőr. Manzárdőr igen. Egy kis város kis folyója fölött őrizgetem padlásszobámat. Nevezhetném Toronynak vagy Identitásnak is.
Innen nézegetek a nagyvilágba, és ide köszön be a nagyvilág: rádión, tévén, interneten.
Magam is igyekszem kivetülni, például ennek az oldalnak a segítségével.
Hiszen: a weblog a legnagyobb nyilvánosság előtt gyakorolt magány.
A Népszabadság Online (Nol) blogrendszerének a megszűnése miatt az Egy manzárdőr feljegyzései és a BDK PolBlog, valamint az ajánlóblogom posztjait ide, a Kárpátalja-blog alá hoztam át importálással. A NolBlogon a fenti volt ott az indító írásom 2004-ben. Manzárd – nolblog – személyes – blogolás
Jóska akkor, 1987-ben a magyar rádió moszkvai tudósítójaként gyakorlatilag azért utazott Ungvárra, hogy velem egy hosszabb anyagot készítsem. A kb. egy órás beszélgetés le is ment Kossuthon. Milyen érdekes lenne most visszahallgatni! (Jószerével az egyetlen dolog, amire jól emlékszem: az utolsó alkalmak egyike volt, amikor a Szovjetuniót még szemrebbenés nélkül hazámnak neveztem. Ja, és éppen be volt gipszelve a karom. Az volt az első csonttörésem.) Aztán Jóskával még hosszú ideig tartottuk a kapcsolatot; a Birodalom utolsó éveiben többször segítségünkre volt abban, hogy itthoni magyar szervezkedéseink publicitást kapjanak Magyarországon. Úgy emlékszem, elsőként ő ismertette és juttatta tovább a romániai falurombolás elleni petíciónkat, amelyet, ha nem csal az emlékezetem, hárman írtunk alá (Fodóval és Sari Józseffel). Ez esetben és számos más alkalommal úgy történt a dolog, hogy én felhívtam Jóskát Moszkvában, elmondtam, miről lenne szó, beolvastam a szöveget. Aztán ő vagy készített belőle híranyagot, vagy nem, de mindig továbbküldte az Országos Sajtószolgálatnak, így „mindenki” tudomására juthattak az itthon még publikálhatatlan közlemények.