Végre hosszan, ráérősen, és részletesen megbeszéltem a fiatalokkal írásaikat, és azt is, hogyan képzelem a folytatást. Sok minden felmerült a tegnapi délután folyamán. (Ezúttal négyen tudtak eljönni; ebből ketten már voltak itt az első delegációval, így most már ötüket ismerem.) Imponáló az olvasottságuk, tájékozottságuk; elméleti tudásnak sincsenek híján. Amiből talán máris túl sok van bennük: csalódás, keserűség, kiábrándultság. Ami persze nem véletlenül alakult ki. A legfurcsább a dologban, hogy nemcsak a betokosodott agyú idősebb pályatársaktól és tanároktól, hanem saját kortársaiktól is kapták a pofonokat; hátba is támadták őket nem egyszer. Legtöbbször persze szóban, de felhoztak írásos bizonyítékokat is. Nekem alig fér a fejembe, hogy mai húszévesek ilyen vaskalaposak, elutasítóak is lehetnek a modernitással szemben. Nemrégiben például ezt írta egy kortársuk (két helyütt is megjelent):
„Szomorú, hogy fiatal, jobbra érdemes fiatalok azzal akarják felhívni magukra a figyelmet, hogy túljátszott kis ötleteiket valami túlabszurditizált formában, mint eredetiségük bizonyítványát, nyomtatásban megjelentetik… A világ elleni tiltakozásuk nagyítótükröt állít elnyomott egójuk elé. A világ-, magyar és kortárs irodalmat szemezgetve – hangsúlyozom: szemezgetve, nem ismerve! – elhiszik, hogy ilyen csekélységre ők is képesek. … A modern irodalom szellemtelen, üres utánzása viszont nem egyéb szentségtelen pocskondiázásnál. …téveszmék ezrei zsibonganak, tolonganak egy-egy ifjú koponyában. A modernt összetévesztik az értelmetlen zagyvasággal, a teremtő fantáziát a céltalan képzelgéssel.” [Hogy eközben mifélék lehetnek a szerző szerint a teremtő fantáziát tükröző magvas művek, példázza ez a pár sor: „Megérintetted a szívem. / A múló érzés holt. / Újra kell élni, / ami tegnap kettőnké volt. // Napról napra érzem, / van, ki szeret. / S mikor újra átölelsz, / bennem társra lelsz.” Stb. Ami tehát nem ilyen, az zagyvaság, céltalan képzelgés… – komolyan megáll az eszem. Utoljára Lajos Misike nyilatkozott hasonlóan Cséka Gyuri verseiről, és ellenpéldának a fent idézetthez hasonló tillárom, haj-szerű saját verseit hozta fel.]
Hát ezért mondtak le a saját néven való publikálásról, és ezért tértek át anonim írásaik floppyn való terjesztésére (és azt is csak igen-igen szűk körben, jószerével csak egymás közt teszik). Ám érezhették, hogy ezen túl kell lépniük.
Az általam készítendő önálló honlapjukat illetően tele voltak aggodalmas kérdésekkel; igyekeztem mindenre részletes, megnyugtató választ adni (amit lehetett, meg is mutattam). Közösen végigmentünk újra az első számban közlendő munkákon, elfogadták, hogy a kevesebb, de erős írás nagyobb hatást vált ki, mint a sok, de vegyes színvonalú, így végeztünk még egy utórostát, főleg a bőséges versfelhozatalt szűrtük meg, szerintem ugyanis nem szabad egy induló folyóiratszámban szerzőnként 3-4-nél többet közölni.
Választott álneveiken is hosszan filóztunk, egy bohókás, de nagyon erőltetett ötletről újra sikerült lebeszélnem egyikőjüket (Rabon Gránát a’Góré). Néhányan megtartották vagy vezeték, vagy keresztnevüket, néhol még a kezdőbetűk is megegyeznek. Akadt, aki valódi polgári nevén mindössze két betűt változtatott (de hangzása így is egészen más lett). Volt, aki ragaszkodott a valóditól teljesen eltérő alakhoz, és két idegen hangzású művésznév is maradt a szerzőlistán. Ám legyen, ha így szeretnének bevonulni az irodalomtörténetbe :))) Összeállt a végleges impresszum és a lap szerkezetét is megbeszéltük. Műfaji rovatok nem lesznek, ellenben szerzők szerint külön is el lehet majd érni egyes anyagaikat (ennek akkor lesz jelentősége, ha már több lapszám kerül fel a honlapra, netán a szerzők sora is bővül.)
Úgy tervezem, vasárnap estére elkészülök a munkával, hétfőn a világhálón debütálhat a friss, ropogós kárpátaljai magyar avantgárd!
frissítés: >> így valósult meg: Alkarpatraz, 1. szám
*
Remekül szórakoztunk Csöngével a minap. Két dolgot teszteltünk egyszerre: az ő angoltudását és a verseim angol fordításának a pontosságát.
Amikor (talán 3 éve is megvan) anyagot kértek tőlem ebbe az antológiába, szándékosan választottam ezeket a szabadverseket. Több okból is. Főleg azért, mert a kötött formájú, rímes, időmértékes, szótagszámok, sorok, szakaszok szerint rendezett vers fordítása mindig kompromisszumokba kényszeríti a fordítót: döntenie kell, hogy a formához vagy a tartalomhoz ragaszkodik-e jobban, s ha az eredetiben ez a kettő nagyon is egybetartozott, akkor az adaptáció bizony eléggé messze is eshet tőle. (A kivételeket nagyon nagy költők nagyon sok munkával elért zseniális interpretációi képezik.) Azt is sejtettem, hogy a műfordítók alighanem nyersfordításból dolgoznak majd, így aztán a hibalehetőség is nagyobb; szerettem volna kedvezni annak, aki rászánja magát, hogy az én szövegeimmel bíbelődjön. Motivált az is, hogy amennyire tudom, a modern nyugati költészetből úgyszólván száműzték a rímeket és általában a kötött formát; nekem már szonettemet is fordították „prózában” a szonettek születésének nyelvére, olaszra, s amikor rákérdeztem, hogyan lehetséges ennyire eltérni az eredeti formától, azt válaszolták: a rímek ma már komikus hatást keltenek, a reklámversikéken kívül másutt nem élnek velük. Hát akkor legyenek szabadversek, gondoltam. És ha ezt már eldöntöttem, akkor kerestem hangulatukban, stílusukban nagyjából hasonlóakat, amelyek, ha másban nem is, abban mindenképpen közel esnek egymáshoz, hogy bizonyos történések aránylag száraz leírásával érintenek fogalmi absztrakciókat és váltanak ki, reményeim szerint, olyan értetlenséget, amely mögött érdemes mindenkinek megkeresnie a személyre szóló saját érzelmi és gondolati tartamot.
Négy különálló verset és egy 3 darabból álló triptichont küldtem, összesen tehát 7 írást, és arra számítottam, hogy majd kiválasztanak belőle kettőt-hármat. Ezzel szemben most mindet viszontláthattam angolul. A triptichonnak külön örültem, mert ez a három vers külön-külön jelent meg magyarul, és most először látott napvilágot így egybefűzve.
Ezt a 7 verset együtt (de különösen 6-ot, a gyengébbnek érzett Kupolát leszámítva) egyébként erős sorozatnak gondolom, az 1998 és 2001 között írtak közül talán a legjobbaknak.
És a játékunk Csöngével. Megpróbálta visszafordítani magyarra az angol szövegeket. Két meglepetés is ért, egyik, hogy a leánynak eléggé bő a szókincse, a köznapi használaton kívüli kifejezések nagy részét is megértette. A másik: hogy az angol szövegek nagyon pontosan visszaadják az eredetit.
Ezzel együtt felfedeztem néhány (számomra zavaró) félreértést, félrefordítást is, de felteszem, aki a magyar változatot nem ismeri, az nem akad fenn rajta. A legjellemzőbb melléfogása fordítóimnak, hogy ami nálam egy vívódó, több entitású személyiség belső problémája, az angolban két külön személy, ráadásul férfi-nő viszonyává válik. Bár Éva szerint ez az értelmezési lehetőség egyáltalán nem zárható ki a magyar eredetik alapján sem.
No meg egy kicsit műelemeztünk is. Ezek valóban eléggé elvont, áttételes dolgok, és sejthettem, hogy Csönge az elsődleges jelentéseken túl nem keres mélyebb összefüggéseket, hát egy pár lehetségesre rávezettem. Közben elsütöttem azt az anekdotát is, amely talán Robert Browningtól származik. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit jelent az egyik költői képe, azt válaszolta: amikor a verset írta, akkor ezt ketten tudták: a Jóisten meg ő; nos, ő azóta már elfelejtette.